center An original tale center

Eredeti elbeszélés

center I center

With a sound body, dear reader, though with greying hair, I write these few lines as a warning, or as an example, to my young friends who mean to marry.

Ép testtel, kedves olvasó, bár szürkülő hajakkal írom e néhány sort óvásul, vagy példaképül, házasulandó ifjú barátaim.

And while in my imagination there rises the picture, romantically charming, of fair but unruly youth — which calm middle age, even if it can summon it up out of the night of the past, half-understands only in its narrow letters, the charm that once burned so richly on a butterfly’s wings.

S míg képzetemben a szép, de zavargó ifjúság regé- nyes bájú képe keletkezik, melyet a nyugodt férfikor ha fel is tud idézni a multak éjjeléből, szűkkörű betűin csak félig érti a báját, mely dúsan ége egykor pille szárnyain.

Sweet pictures — and I do not envy them, I do not long after them from my own sweet, quiet hearth; around me dart my children, wild and proud boys, such as a boy-child is. And my wife! a young, nimble woman — shall I paint her? Have you seen a spring in which all is life and delight, whose blossoms kiss the dust from her feet, and on whose breast, as on the borders of a new world, sorrow perishes and grief dies away? Have you seen in your dreams an angel, at whose kiss blessedness withdraws into night, and whom each morning a seraph kisses back into being after a love-rich night — too short, when the lark rises to bathe in the clear stream of air? And the first glance, on waking, is caught up by a smiling angel-face, while her breast warms on the down of a swan’s bosom, of all whose treasure she is queen; and the sun, envious of her, steals slyly through the folds of her garment, while it lingers long in wonder at the sight of what it never saw in heaven. Should he not be happy whom such a woman makes happy — such as God filled Eden with, crowning his creation? In her simple beauty, as God willed it; for fair is the sun, the summer, seen through a many-colored window, but fairest on a green-enameled hill. But I am a fool — shall I tell out my riches, when it is the very thing that makes me rich, that no one knows of them? And my wife is here herself now — hush, she must not know what mother-of-pearl she is to me, in which the loveliest pearls of joy are born. Only so long as she does not know that there is no life without her, that she is the soul of our world — only so long is a woman fair.

Édes képek — és én nem irigylem őket, nem vágyom utánuk a házi, édes csendes tűzhelytől; — körültem gyer- mekeim cikáznak, vad délceg fiúk, minő a gyermekember. És nőm! egy ifjú, fürge nő, lefessem? Láttatok-e tavaszt, melyben minden élet és gyönyör, melynek virág csókdossa lábporát s keblén mint új világ határin kivész a bú, enyészik a bánat. — Láttatok-é álmotokban angyalt, kinek csókjára üdv vonul el éjre, s kit ily szeráf reggelenként csókdos a létre egy szerelemdús éj után, mely mért oly rövid, midőn a pacsirta kél fürödni tiszta légfolyamban. S kinek ébredésre első pillantását egy mosolygó angyalarc fogja el, míg keble egy hattyúkebel pelyhén melegszik, melynek minden kincsén ő király, s irigyelve tőle a nap orvul lopódzik a mez ráncain keresztül, míg elbámulva mereng sokáig látásán annak, mit nem látott az égben. Ne légyen-e boldog, kit boldogít ily nő, minővel az Isten teremtését koronázva az édent betölté. Egyszerű szépségében, mint Isten akarta; óh, mert szép a nap, nyár, tarka ablakon által, de zöld zománcú dombon a legszebb. De én badar, kibeszélem-é gazdagságomat, midőn az tesz gazdaggá, hogy ki sem ismeri. S nőm itt maga most hallga, néki nem szabad tudni, mi gyöngyház ő nekem, melyben a kéj legszebb gyöngyei teremnek. Csak míg nem tudja, hogy nélküle nincs élet, hogy ő világunk lelke, csak addig szép a nő.

And now to the matter; I began my tale thus, dear reader, lest among a thousand mishap-strewn adventures you should wickedly believe me lost, and lest, over some tender, fair, dark pair of eyes, the pearl of pity should steal — eyes of a faithful admirer of all that is beautiful, who in her own happiness hates even the tears of poetry.

S most a dologra, azért kezdém pedig így beszélyemet, kedves olvasó, nehogy ezerféle viszontas kaland között gonoszul elveszve higgyétek, s felette tán egy érzékeny szép barna szempárra a könyörület gyöngye lopódzék, hű tisztelő- jét minden szépnek, ki boldogságában még a költemény könnyeit is gyűlöli. Duló Zebedeus

flushright Zebedeus Duló, assessor flushright

táblabíró

center II center

In the dining-room of our family seat at N. my father sat in an armchair, with that comfortable repose which is wont to settle, after dinner, over the rooms of our more elderly gentlemen; only his figure, visible in its broader outline, was veiled by a thick cloud of smoke, while before him the cheerful flame of the hearth crackled.

N. helységbeli családi lakunk ebédlőjében ült kar- széken atyám, azon kényelmes nyugalommal, mely ebéd után szokott öregesb uraink szobáin elvonulni, csak terje- delmesb körrajzban látható alakját sűrű füstfelleg borítá, míg előtte a kandalló vígan lobogó lángja recsegett.

I, whistling, leaned out of the densely-latticed window, and now and then laughingly flicked my whip at my howling hounds.

Én fütyörészve támaszkodám ki a sűrű rostélyzatú ab- lakon, s nevetve suhintgaték vonító ebeimnek olykor.

I held this occupation the most fitting for so promising a young gentleman as I was. But where in our village should I have found company suited to me; so — to the dogs, then; they at least have no wish to raise themselves up out of the dust. Or perhaps books — perhaps even books written by Germans or by heathens; let him study who has need of it, I thought; I am a gentleman, Zebedeus Duló, even so. The whole village trembles at my command, doffing their caps to their lord from afar, happy if their greeting was rewarded with a nod of the head. The schoolmaster marveled at my learning, and my Latin was a thing of common astonishment. But if our Cicero of blessed memory understood it no better than I understood him, then we would not betray each other’s secrets.

É foglalatosságot legillendőbbnek tartva oly remény- dús ifjú úrhoz, mint én valék. De hol is leltem volna falunk- ban hozzámillő társaságot; tehát a kutyákhoz, azok leg- alább nem akarnak felemelkedni a porból. Vagy tán köny- vek — tán éppen német vagy pogány írta könyvek; tanuljon, kinek szüksége van rá, gondolám, én úr vagyok, Duló Ze- bedeus így is. Parancsomtól reszket a falu népe, messzünnen süvegelve urát, boldog, ha üdvözlése fejbiccentéssel jutal- maztaték. Az iskolamester csodálta tudományomat, s deák- ságom közálmélkozás tárgya volt. De ha boldog emlékezetű Cicerónk jobban nem érte, mint én őtet, úgy nem árulnók el egymás titkait.

So between my teeth I whistled the doleful aria, “Hunnia groans, trodden down, the sad Magyars are weeping.” And I thought I had done enough for my suffering country if I vented on my yelping hounds the venom of my embittered national feeling.

Fogaim közt fütyörészém tehát a &Hunnia nyög letiporva, sírnak a bús magyarok" keserves áriáját. S eleget véltem tenni a szenvedő honért, ha nemzeti érzésekben nekikeseredett mérgeket ujjongó ebeimen adom ki.

My father sullenly laid aside the latest number of the Pesti Hírlap, and muttered something about the good old days — the ninth title of the first part — about the palladium of our national liberty; for to him, as to so many, it was held the fairest of civic rights to do nothing for that from which we might gain everything.

Atyám durcásan tette félre a Pesti Hirlap utolsó szá- mát s valamit a boldog régi idők, az első rész 9-ik címe, nemzeti szabadságunk palladiuma felől dörmögött, mert tőle is mint oly sokaknál, legszebb polgári jognak tartatott, semmit sem tenni azért, mitől mindent nyerénk.

Dark-eyed Lepa, a distant relation of ours, who in our house ate the celebrated bread of family charity, was devoutly wiping a few plates before the hardwood sideboard, while on the half-laid table, wine-bottles and good white bread — half-sliced, and by a certain prejudice turned with its cut end toward the window — bore witness to a hospitable house. While the rows of tally-sticks and the cellar-keys, the size of Botond’s battle-axe — for of such things we make them, out of our forefathers’ maces; on these we practice our strength — together with the venerable, rust-covered ancestral sword, the whips adorning the wall, completed by a few pawned frieze-coats and a greasy hat lying in the corner, betrayed the Hungarian landowner.

A barnaszemű Lepa, távol rokonunk, ki házunkban az atyafiúi könyörület elhíresedett kenyerét evé, áhítatosan törülgete a keményfa pohárszék előtt néhány tányért, míg a félig terített asztalon borpalackok, félig megszelt s bizonyos előítélet szerint megszegett részével az ablak felé fordított jó fehér kenyérrel, tanúsíták a vendégszerető házat. Míg a sorba rakott rovások s Botond bárdját felmérő pincekul- csok, — hisz őseink buzogányaiból ilyeket készíténk, ezen gyakoroljuk erőnket — a tiszteletes rozsdába borított ősi karddal, a falon díszelgő korbácsokkal, melyeket a szögben heverő néhány zálogba vett szűr és zsíros kalap egészített ki, a magyar földbirtokost árulák el.

“Four-and-twenty years old you were last Martinmas, my son,” said my father, gathering his brow into the proper folds — “you must think of marriage.” Lepa blushed and squinted toward me. “The estate runs to waste, for in vain does our hand curve toward ourselves.” From this you may see, dear reader, that he wanted a housekeeper, on whose wages he might save.

— 24 esztendős, Márton napkor múltál, fiam — szólt apám, illő ráncokba szedve homlokát — házasságról kell gondolkodnod. — Lepa elpirult és felém kancsított. — A gazdaság bitang, mert hiába kezünk magunk felé hajlik. — Innen láthatod, kedves olvasó, hogy ő egy gazdasszonyt akart, kinél a fizetést meggazdálkodja.

“But whom shall I take, then, dear father?” I said, with such a face as we make when we wish to be coaxed into something we are only too glad to do.

— De kit vegyek hát el, kedves atyám? — szóltam oly képpel, minőt akkor csinálunk, ha kéretni akarjuk ma- gunkat valamire, mit éppen örömest teszünk.

“If you will not,” my father went on, somewhat gravely, “then I shall marry.”

— Ha te nem akarsz, — folytatá kissé komolyan atyám — megházasodom én.

I was startled; and though we readily raise objections against the sacred yoke of matrimony, still we do not keep that rule of prudence which, when the thing takes on a serious color, says: sooner anyone else than I.

Meghökkenék, s bár örömest teszünk kifogásokat a házasság szent járma ellen, mégis nem tartjuk meg az okosság azon szabályát, ha komoly színt ölt a dolog, mely azt mondja, inkább más, mint én.

My father noticed my state, and with a contented smile spoke again:

Atyám észrevette állapotomat s elégedett mosollyal szólt újra:

“I have thought of everything; I know well that in such serious matters only sober reflection can take any salutary steps. Salvo honore of your late mother, who from my twentieth year made me happy” — a sigh, rising from the depths of his soul, broke out of his well-armored breast, doubtless as a surrogate for the words: until my one-and-twentieth year; for we live in the age of surrogates.

— Már én mindenről gondolkodám, tudom én jól, hogy ily komoly dolgokban csak a józan megfontolás tehet üdvös lépteket. Salvo honore megboldogult anyádnak, ki 20 évemtől fogva boldogított — egy a lélek belsejéből eredő sóhaj bontakozott ki jól vértezett kebeléből, alighanem ezen szavak szurogátumául: 21-edfél éves koromig; hisz a szurrogátumok korában élünk.

“I am sending my wool to Pest in any case; you shall go with it — you have not even seen Pest yet.” For, be it said in praise of my late father, he never sold his wool or his wheat in his own district.

— Gyapjúmat úgyis Pestre küldöm, te véle mégy, még Pestet sem láttad. Madách összes müvei II. te 401 Mert dicsérettel légyen mondva boldogult atyámról, a gyapjút, búzát sosem adta el győdjében.

“You shall take this letter to Councillor F., who has been pursuing a notable lawsuit against us these eighty years; and if, as may be expected, he wins it in some twenty years’ time — we may move out of our estate with a staff in hand.”

— E levelet F. tanácsoshoz viszed, ki nevezetes pört folytat ellenünk nyolcvan év óta, s ha mint gondolható, vagy húsz év múlva megnyeri — bottal költözhetünk ki birtokunkból.

For those who know the customs of the Calicuts better than the character of our homeland — and I do not mean foreigners — let me note that the Hungarian nobleman comes into the world with a bundle of lawsuits.

Azoknak, kik Calicusok szokásait jobban ismerik hazánk jelleménél, s nem külföldieket értek, azoknak jegyzem meg, hogy a magyar nemes egy csomó perrel jő a világra.

After a little he added, with a certain weight: You shall make the acquaintance of his daughter, and you shall not come home without a wife — do you understand?

Kis vártatva bizonyos nyomóssággal tevé hozzá: Lá- nyával megismerkedsz, s feleség nélkül haza nem jössz, érted?

I was silent. My father was still sipping the last drops of his afternoon wine when the carriage was brought round ready, and I scarcely found time to whisper a last farewell into the ear of my weeping father.

Hallgattam. Atyám még délutáni borának utolsó kor- tyait hörpölgeté, midőn a kocsi készen állott elő, és én alig találtam időt könnyező apámnak egy vég Istenveledet sut- togni fülébe.

I truly marveled at this extraordinary haste, remembering my schoolboy years, when, after a week’s preparation, four days’ leave-taking, three days’ confusion, it took two days before the rotten old coach, all its stretched-out limbs grasping at last the irresistible vocation of progress, was set in motion like the distant rumble of a storm. Oh, but heaven too favors those who are about to marry!

Valóban csodáltam e rendkívüli sietséget, emlékezve iskolás éveimre, midőn egyheti készület, négynapi búcsú, háromnapi zűrzavar után, két nap kellett, míg a korhadt hintó minden elnyújtott tagjai a haladás ellenállhatatlan hivatását megértve, távol fergeteg morajaként, mozgásba tétetének. Óh, de a házasulandóknak kedvez az ég is!

center III center

III

Having received my father’s final counsels and his much-experienced instructions — among the rest one golden piece of advice which I later found more vital still, and one stuffed wallet — I parted from him with a quaking heart. Between the wallet and my father’s fingers a peculiar force of attraction showed itself, the explanation of which I leave to the natural-science society, if it has by now advanced so far. Three times he writhed in the final embrace, and said with emphasis: “Bethink yourself, my son, how hard it was earned; the taste of last year’s bad hay is still in my mouth.”

Atyám végső tanácsait és nagytapasztalású utasításait véve, a többi közt egy arany tanácsot, melyet később életbe- vágóbbnak találtam, egy töltött tárcát, hüledező kebellel vál- tam el. A tárca és atyám ujjai közt, egy különös vonzóerő mutatkozott, melynek megfejtését a természetvizsgáló tár- saságra bízom, ha már halad ennyire. Háromszor vonaglott a végölelésben és nyomósán szólt: „Gondold meg, fiam, mi nehezen kerestetett, a tavalyi rossz szénának még most is számban az íze".

With a pounding heart I climbed into the mysterious interior of the coach; children and servants stood round; Lepa looked on with tearful eyes from behind a blue apron; and after a few spirited urgings from the coachman, the carriage jolted out with a solemn lurch, while the pack of greyhounds howled their last farewell behind us at this unaccustomed sight. And on, away from the dear, well-known solitude that was the cradle of my childhood dreams, with a happy memory hidden in every bush, I traveled, until its pale blue peaks at last vanished altogether on the horizon.

Dobogó szívvel szálltam a kocsi titokzatos belsejébe, körülálltak gyermekek, cselédek, Lepa könnyes szemekkel néze kék kötény mögül s a kocsis néhány lelkes unszolása után, ünnepélyes nyendel [?] döcögött ki a hintó, míg vég- búcsút üvöltött mögöttünk az agárhad e szokatlan lát- ványon. És tova a kedves, jólismert magánytól, mely gyermek- álmaim bölcseje mindenik bokorral egy boldog emléket rejte magában, haladtam, míg sápadt kék csúcsai végleg eltüne- deztek a láthatáron.

Have you been on the open sea, when with anxiety we follow with our gaze the receding heights, and when they vanish, have you felt the feeling of the sailor who has lost his shore?

Voltatok-e nyilt tengeren, midőn aggódva kísérjük tekintetünkkel a távozó ormokat, s ha elenyésznek, érzet- tétek-e a partjavesztett hajós érzetét.

Have you been in a small room, at home, where everything is an old acquaintance, where you imagine you fill everything — and were you not seized by an unutterable sense of your own littleness, when after a long time you stepped into the middle of a flat plain, hemmed in only by infinity? Such a feeling seized me then.

Voltatok-e kicsiny szobában, otthonosak, melyben minden régi ismerőstök, mindent ti képzeltek betölteni — s nem fogott-e el kicsinységtek mondhatatlan érzete, ha hosszú idő után sík róna közepére léptetek, melyet csak a véghetetlenség árkol körül? Ily érzet fogott el akkor.

I looked round the bat-shaped ancestral coach, which at every jolt shrieked shrilly with deep pain — the coach in which my grandfather brought home as his bride one of the fair daughters of our sister-land, dear Transylvania, who was the wonder of a wide countryside, and remarkably resembled me.

Körültekintém a denevéridomú és minden zökkenéskor mély fájdalommal felsipító ősi hintót, melyen nagyapám hozá nőül testvérhazánk, a kedves Erdély egyik szép leányát, ki széles vidéken csodálva, rendkívül hasonlíta hozzám.

I looked round, then, at the disintegrating conveyance, and my breast too was near to bursting over it. But the doubts I voiced were soon dispelled by Daniel, my father’s old, faithful servant — to whose fatherly care I am still especially entrusted — by his answer that in this too we remain gentlemen.

Körültekintém tehát a szakadozó fuvart, s keblem is majd megszakadt felette. De nyilatkoztatott kétségeimet csakhamar eloszlatá Dániel, atyám régi, hű cseléde, kinek atyáskodására most is különösen bízatom, abbeli válasza, hogy ebben is urak maradunk mi.

And more proudly than before, he sent the smoke of his little clay pipe up to heaven, while through its cloud his nose glowed red like a storm-announcing lightning.

S büszkébben mint egykor, bocsájtá kis cseréppipája füstjét az égnek, míg fellegén keresztül, vészthirdető villám- ként orra veresle.

We had scarcely gone on again when my anxiety soon roused old Daniel from his sweet dreams. This time the object of my anxiety was, alas, very palpable. Worn down utterly by the drudgery of plowing, and grown most melancholy from chewing straw, four proud steeds tottered with charming languor across the breadth of the so-called highway, steeds on whose hook-jutting spine-ridges the richest hope suffered shipwreck.

Alig haladánk ismét, csakhamar felzavará aggodalmam az agg Dánielt édes álmaiból. Ekkor aggodalmam tárgya, fájdalom, igen kézzelfogható volt. A szántás nyűge alatt végkép elbúsult s a szalmarágás által igen mélákká lett az úgynevezett országút széltében bájos epedéssel tántorgó négy büszke mén, melyeknek horgasan kiálló hajgerincén a legdúsabb remény is hajótörést szenvedett.

Their heads, lowered to the ground with thoughtful humility, of enormous size, furnished with ears that swung with careless resignation, and which the swan-thin neck with its matted mane could scarcely hold up, bore irrefutable witness that they had the taste of last year’s hay in their mouths even more than my father did.

Gondolkodó alázattal földrebocsájtott, roppant nagy- ságú, gondtalan elszántsággal lóbáló fülekkel ellátott fejeik, melyeket a kosztros serényű hattyúvékony nyak alig bírt feltartani, ellenmondhatatlan tanúsíták, hogy nekik jobban szájokban van a tavalyi széna íze, mint atyámnak.

“How can the worshipful master fret over such wretched stuff?” said Daniel presumptuously.

— Hogy aggódhatik Ténsur, ily silányságon — szólt elbízottan Dániel.

“Why, that is the very thing — this is the ground of my grief, this wretchedness!” “But the worshipful master knows Latin; so we shan’t get stuck in the mud at once.” And his resourceful wit did indeed find a remedy.

— Hisz éppen az teszi meg, ez búm alapja, e silányság! — Hisz tud Ténsur diákul; hát sárban nem akadunk fel mindjárt. — S találékos esze lelt is gyógyszert.

Some blankets of suitable stiffness, bought at a suitable price from the county prisoners’ workhouse out of an interest in the public good, soon covered up the hills and valleys, and we moved on again. Daniel smiled, as he loved to scoff, with his convulsive baring of teeth; and I, for my part, knew what the stiff blankets were good for.

A megyei rabdoltató intézetből a közügy iránti érdek- ből illő áron vett, illő keménységű pokrócok csakhamar el- födék a hegy-völgyeket, s mi ismét haladtunk. Dániel mo- solygott, mint ő csúfolni szerette, görcsös fogvicsorításain; én pedig tudtam, mire jók a kemény pokrócok.

center IV center

Clinging to both sides of the coach, with all our strength, with pity-provoking expressions of face, amid the coachman’s loud encouragements, sounded out according to the rules of the scale, we jolted over the bitter-remembered cobblestones of the suburbs. In vain did I try to quiet Daniel, half shaken out of all shape, who with godless eloquence cursed the lord of the soil who gives no thought to clearing these cursed stones out of the way. In the noisy, elegant streets of the inner city we at last laboriously broke our presumptuous horses to giving way, until finally, half stunned and beside ourselves, we arrived at the Hunting-Horn inn.

A kocsi két oldalába kapaszkodva, teljes erőnkből saj- nálatgerjesztő arckifejezésekkel, a kocsis fennhangú és a skála szabályai szerint hangozott biztatásai közt döcögtünk, a kül- városok keserves emlékű kövezetén. Hasztalan csendesítém a formájából félig kirázott Dánielt, ki istentelen ékességgel átkozta a földes uraságot, mely nem gondolkodik ez átko- zott köveknek útból takarításáról. A zajongó, ékes belvárosi utcákon végre keservesen szoktatók elbízott lovainkat a ki- térésre, míg végre félig kábultan és magunkon kívül a Va- dászkürt vendégfogadóba érkezénk.

“A room, a stable for my worshipful master, that he may sweep the Germans before him!” bellowed Daniel at the top of his voice. A gaping crowd surrounded us.

— Szobát, istállót a ténsuramnak, hogy söpörje a németjeit — ordítozott teli torokkal Dániel. Bámész nép- csoport fogott körül.

“Away, you dull people, room for my worshipful master!” my Sancho Panza went on. I blushed to the tips of my ears, while in a doleful whisper I said into his ear, angrily squeezing his little finger: “Be quiet, good Daniel, we are not in N.; they set little store by us here.”

— El bamba nép, helyet a ténsuramnak — folytatá Sancho Pansám. Én fülem hegyéig elpirultam, míg gyászos suttogással mondám fülébe, megszorítva mérgesen kisujját: „Hallgass jó Dániel, nem vagyunk N.-ben, keveset adnak itt reánk".

“The Ge-r-man...” muttered the old man; but I could scarcely drive off his often-recurring paroxysms.

— A n é m e t... — mormogá az agg, de gyakran reciti- vázó paroxizmusait alig tudtam elhajtani.

I went down to the dining-room; an immense crowd, all in gentlemen’s dress, thronged about me, but no one seemed to notice me, no one greeted me. I sat down; a fellow who looked like a manservant put a list before me, that I might order food. He spoke German, and at first I was angry that I did not know it. Yet I consoled myself, remembering that meat begins with an f, and so long as I have good meat, I thought, I shall not trouble about the rest. So I searched everywhere with my finger for an f; I found one, and called out, satisfied: “Fisollen!” The waiter soon appeared, and — oh, grief — appeared with a plate of beans. From my childhood this had been my punishment for bad behavior, and my aversion to it had grown to loathing. But what to do — to leave it there for shame’s sake? So I forced the dish of beans down my throat, though my eyes bulged and my nerves trembled.

Lementem az ebédlőbe, temérdek nép, mind úri ruhá- ban tolongott körültem, de ki sem látszott észrevenni, ki sem köszönt. Én leültem, egy inasféle ember lajstromot adott elémbe, hogy ételt rendeljek. Németül szólt és én először haragudtam, hogy nem tudok. Vigasztalódtam mégis, emlé- kezve arra, hogy a hús f-fel kezdődik, és csak jó húsom legyen, gondolám, a többivel nem gondolok. Kerestem hát ujjammal mindenütt f-fet, meglelém, elégülve kiálték: „Fisollen!". Megjelent csakhamar a pincér, és óh fájdalom, megjelent egy tányér babbal. Gyermekségemtől ez volt büntetésem a rossz viseletért s ellenszenvem az útálatig nőit. De mit tenni, szégyenképpen otthagyni — lefojtottam tehát torkomba a tál babot, bár szemem dülledezett s idegeim reszketének.

Two young men sat at my table, whispering confidentially to one another, and casting sidelong glances at me now and then. The most savory roast stood before them, and its steaming fragrance unspeakably tantalized my bean-gnawing senses.

Két ifjú ült velem egy asztalnál, bizalmasan suttogva egymásközt, s oldalvást kacsintva olykor rám. Legízesebb sült állott előttük s párolgó illata kimondhatatlan ingerié babrágó érzékimet.

“Repete,” said one of the young men, and as at a magic word, the roast appeared again.

— Repete — szólt az ifjak egyike, s mint varázsszóra, a sült újra előtűnt.

So I have caught you after all, I thought; my face brightened.

Ugy hát mégis megfogtalak, — gondolám — arcom felvidult.

“Repete,” I too repeated.

— Repete — ismétlém én is.

Full of good hope, I looked toward the approaching waiter, and sprang up from my chair in horror. Again the accursed beans came to haunt me.

Tele jó reménnyel tekinték a közelítő pincér felé, ré- mülve ugrottam fel székemről. Ismét az átkozott bab jött kisérteni.

When the powers of fate play their cruel games with us, nothing remains but to endure — and, if it must be, to eat beans. I ate.

Ha a sors hatalmi űzik velünk kegyetlen játékikat, ne- künk egyéb nem marad hátra, mint tűrni — s ha úgy kell, babot enni. Én ettem.

I made the acquaintance of the young men; they showed themselves so good, so smooth — oh, the treacherous serpents!

Az ifjakkal megismerkedém, ők oly jóknak, oly simák- nak mutatkozának, óh, az álnok kígyók!

“So you are going to Councillor F.’s,” said Tibold, one of the young men, the one who had taught me the cunning word repete.

— F. tanácsosékhoz tetszik tehát menni — szólt a Tibold, az ifjak egyike, ki az ármányos repete szóra tanított.

“Thither I intend,” I answered — “and from there, if God so wills, home with a second self.”

— Oda szándékozom — felelém — s onnan ha Isten úgy akarja, másodmagammal haza.

“So — to marry, perhaps — I wish you good fortune,” said the other, whom his companion called Kálmán.

— Úgy, tehát házasodni talán — én jó szerencsét kívá- nok önnek — szólt a másik, kit Kálmánnak szólított a társa.

“Take care, my friend,” Tibold went on — “the city bride is a curious commodity; even in the nursery she dreams of an admirer, and when she marries, she keeps a friend of the house.”

— Vigyázzon barátom, — folytatá Tibold — a városi mátka furcsa jószág, még a gyermekszobában imádórúl álmo- dik s ha férjhez megy, házi barátot tart.

“Just so; the serpent was Adam’s friend of the house,” Kálmán concluded.

— Ügy ám, a kígyó Ádám házibarátja volt — végezé be Kálmán.

“I have serpent-smoke of my own,” I answered, and dashed my mace to the floor. “And afterward we shall see about her, too; I’ll take no cross upon my neck.”

— Van nekem kígyófüstöm — válaszoltam én s fokoso- mat a földre vágtam. — És azután is majd meglátjuk őtet, keresztet nem veszek nyakamra.

They smiled.

ő k mosolyogtak.

“Do you think then, dear sir,” said Kálmán — “that one can tell from the girl what sort of wife she will make? A peculiar magic, that married coif. Look over every girl — are they not all equally silent, equally demure? But that is only a maiden’s mask, which flies off with the bridal wreath, and what is underneath?”

— Hát azt hiszi, drága úr, — szólt Kálmán — hogy meg lehet ösmérni a lányt, minő asszony válik belőle? Külö- nös egy varázs az a konty. Nézzen végig minden leányt, nem egyenlő szótlan, szende-e mind? De az csak leányi álarc, mely a pártával elrepül és mi van alatta?

A cold shiver began to creep over me at these wise thoughts.

A hideg kezdett borzongani e bölcs gondolatokon.

“I am a regular visitor at the house, and can give you a little letter of introduction to her ladyship.”

— Én a házba járatos vagyok és adhatok önnel egy ajánló levelkét a nagyságos asszonyhoz.

“You will greatly oblige me.”

— Igen le fog kötelezni.

“With kisses on her hand,” Tibold went on, and from his pocket handed me a neat little note. In my joy at so effective an advocate, I forgot to ask for the explanation of how I came to have a letter of introduction ready-made.

— Kézcsókolásommal — folytatá Tibold és zsebéből egy csinos levelkét adott által. Én örömömben, ily hathatós kérőn, elfelejtém kérni megfejtését annak, hogy lehet ajánló- levelem kész.

center V center

At four in the afternoon I stood at Councillor F.’s door; fashionable tailcoat, yellow gloves, hairdresser and nature had done their utmost to carve me into a very acceptable suitor. My entrance was, it is true, somewhat sudden, for my foot catching on the rug spread out over the threshold, and my head striking a fearful blow as the door flew open, I rushed headlong into the room, the rug embracing my legs with peculiar affection — yet without losing my presence of mind, though my face had degenerated from its solemn folds into a fright-born gaping. As soon as I noticed the mirror-smoothness of the floor, throwing myself into an ice-gliding stance, I skated the length of the hall, lightly sweeping a few small obstacles from my path — to wit: a glass door, which, yielding with a fearful clatter to my manly strength, hideously seconded the alarm-bell shriek of a being — for it must have been a being that set the enormous mass of cloth in motion — between whose bony arms I came to a stop.

Délutáni négy órakor F. tanácsos ajtajában álltam; divatos frakk, sárga kesztyű, fodrász és természet mindent elkövettek egy igen elfogadható kérőt faragni belőlem. Belé- pésem kissé rögtönzött volt ugyan, mert lábam a küszöbön felterített pokrócon bonyolódván, fejemmel iszonyút kop- panva, mire az ajtó felpattant, hanyathomlok rohantam a szo- bába, különös szívességgel lábaimra ölelkezett pokróccal együtt — jelenlétemet mégis el nem vesztve, bár képem az ünnepélyes ráncokból egy ijedségszülte szájtátásba fajult. Mihelyt észrevettem a padló tükörsímaságát, jégcsúszó állásba vetve magamat, végigiramoltam a termet, könnyen elsöpörve utamból néhány kis akadályt, úgymint: egy üvegajtót, mely szörnyű csörömpöléssel tágulva férfias erőm- nek, rémesen kontrázta egy lénynek, mert lénynek kelle lenni, mi mozgásba tette a roppant ruhatömeget, vész- harangféle sipítását, melynek csontkarjai közt megálltam.

I had scarcely stammered a few words in my excuse when, to my vexation, the whole room was full of gaping curious folk — and the laughter and the questioning knew neither end nor measure.

Alig rebegtem néhány szót mentségemre, midőn bosszú- ságomra az egész szoba telve volt bámész kíváncsiaktól — és a nevetés és a tudakozás nem ért se véget, se hosszat.

What is that accursed glass door good for, I muttered to myself, that a man only crawls through it like a wasp through a cobweb. Otherwise such trifles are forgivable in a house [illegible word].

Mire is való az az átkozott üvegajtó, dörmögém ma- gamban, melyen az ember csak átbújik, mint pókhálón a darázs. Különben ily kicsinységek megbocsájthatók egy ház [Olvashatatlan szó].

At last I picked out from the curious company the Councillor, glad of a decent way of extricating myself from the affair; and as the best advocate, I handed him the letter of introduction obtained from my new friend and paid for with a few bottles of champagne, awaiting in dignified calm the instant effect of the charm, watching the lines of his face. He opened the letter written to his wife; a painful silence followed in the wake of the noise, as the women withdrew. F.’s face grew graver moment by moment; and I, again suspecting some little repete-like affair, would have liked to magic this unlucky letter back into my pocket. A vain wish — like so many a pium desiderium of Adam’s child — the Councillor crumpled the little page horribly, his face burned, he clenched his teeth, and with great strides he approached the door.

Kiszemeltem végre a kíváncsi társaságból a tanácsost, örülve jó móddal kibontakozhatni a dologból, legjobb szó- szólómul új barátomtól nyert s néhány üveg pezsgővel meg- fizetett ajánlólevelemet nyujtám át neki, méltóságos nyuga- lommal némán várva a varázs rögtön hatását, lesém arc- vonásait. ő a nejéhez írt levelet fölnyitá, kínos csend lépett a zaj nyomába, midőn eltávoztak a nők. F. arca pillanatról-pillanatra komolyabb lőn, én ismét valami repete-féle történetecskét gyanítva szerettem volna e szeren- csétlen levelet ismét zsebembe varázsolni. Hasztalan kívá- nat, — mint annyi pium desiderium Ádám gyermekének — a tanácsos iszonyún összedömöckölé a kis lapot, arca égett, fogát szorongatá, nagy léptekkel közelíte az ajtónak.

And the heart of the Slovak, of the Russian, trembled. In the letter I divined a foreshadowing of my fate. In an instant the door was locked, and with a mighty swing the Councillor’s cane flashed in his hand, kissing my back with feverish writhings. — Oh, happy glass door, how I wished you back!

És reszketett szíve tótnak, orosznak. A levélen sorsom- nak előképét sejdítém. Egy pillanat alatt az ajtó zárva volt és hatalmas forgatás közt villogott a tanácsos kezében nád- botja lázas vonaglással csókdosva hátamat. — Óh, boldog üvegajtó, mint kívántalak vissza!

“And what kind of fine bird are you, that you dare cross my threshold, you vile fellow — would you be nothing less than a pander?”

— Hát miféle jómadár ön, hogy meri házam küszöbét átlépni, gyalázatos ember, ön akar-e lenni nem kerítője?

Frightful did these thundering tones sound in my ears, while the cane evenly beat the measure to their dreadful tune.

Rémesen hangzottak e dörgő hangok fülembe, míg a pálca egyenlően verte a taktust szörnyű nótájukhoz.

Only when the Councillor had tired himself out did the matter come to explanation: I had exchanged the letter of introduction for my father’s letter. I saw with astonishment that I had brought the Councillor’s wife a declaration of love from Tibold, for which the jealous Councillor made counter-demonstrations ad hominem upon my back.

Csak midőn a tanácsos kifáradt, jött magyarázatra a dolog, én atyám levelével cseréltem ki az ajánló levelet. Bámulva láttam, hogy Tiboldtól szerelmi vallomást hoz- tam a tanácsosnénak, miért a szerelemféltő tanácsos hátam- nak tett ellendemonstráriókat ad hominem.

The matter was smoothed over; and, promising silence, I was presented to the women — though I already knew the Councillor’s wife, who had received me into her arms on my arrival. My bride, the wayward Vilma, was one of those wayward little ladies in whom fashionable female education showed itself in all its extent: she danced well, had learned a few new waltzes on the piano, chattered in French, though she did not know the counties of our homeland; she knew every milliner, and could talk much about little (a great advantage in the world of the salon), and was never put out of countenance by flattery. She knew how to be properly frightened, to smile at the right people, and to faint in a graceful pose when it was needed. She imitated that demure naturalness so well that in the end she herself could no longer tell which of her feelings was nature and which imitation. Of her character I can say nothing, for she too was one of those women whose character is that they have no character. They are like books with blank pages, on which, because of the early-heaped impressions, no deep impression was ever made — on which the husband may write good or bad letters, and if they become bad, it is to be attributed only to the carelessness of the writer.

Á dolog kiegyenlíttetett, én hallgatást ígérve, a nőknek bemutattatám, bár már a tanácsosnét, ki érkezésemkor karjaiba fogadott, ismerém. Menyasszonyom, a csintalan Vilma, egy volt azon csintalan hölgyecskék közül, kiken a divatos nőnevelés egész terjedelmében mutatkozott, ő jól táncolt, zongorán néhány új keringőt tanult be, franciául csacsogott, bár nem ismerte hazánk megyéit, minden divatárusnőt ismert, sokat tudott beszélni kevésről (nagy elsőség a szalonvilágban), hízelgéseknél nem lett zavart. Illően tudott megijedni, jóinak mosolyni s szép állásban alélni, ha kellett. Ázon szende természetességet úgy utá- nozta, hogy végre maga is eltanulta, melyik érzete termé- szet s melyik utánzás. Jelleméről nem mondhatok semmit, mert ő is egy vala azon nők közül, kiknek jellemek az, hogy jellemek nincs. Tisztalapú könyvekhez hasonlítnak ők, melyekre a jókori halmozott behatások miatt semmi mély behatást nem tett, melyekre férjük jó s rossz betűket írhat, s ha rosszakká lesznek, csak az író gondatlanságának tulajdonítható.

I was kept for supper, and took my place beside Vilma. I spoke much to her of the pleasures of country life, and instructed her in those branches of it that belong to a housewife. She listened impatiently, it is true, but in silence; yet I noticed now and then a tear glittering in her eyes — though in the eyes of such women a tear does not mean much. I almost took pleasure in my pupil, and the Hungarian tongue on her lips, unpracticed though it was, seemed sweeter to me than once it had.

Vacsorára marasztaltatám, én Vilma mellett foglaltam helyet. Én sokat beszéltem néki a falusi élet kellemeiről, oktattam ennek a háziasszonyhoz tartozó nemeiben. Ö türel- metlenül ugyan, de némán hallgatott, de vettem észre olykor szemeiben könnyet ragyogni, — azonban ily nőknek szemében a könny nem jelent sokat. Szinte örömem telt tanítványomban, s ajkairól a magyar nyelv, bár gyakorolatlan is, mégis édesebbnek tetszett, mint egykor.

Eggs were brought in then.

Tojásokat hoztak be ekkor.

“I have already learned a great deal from you,” said Vilma teasingly — “in a few days I shall be a finished housekeeper. Only tell me one thing more: do eggs grow on trees or on bushes?” The instructor was near to apoplexy; the rest roared with laughter.

— Már igen sokat tanultam öntől, — szólt enyelegve Vilma — rövid nap kész gazdasszony lesz belőlem. Csak még azt mondja meg ön, a tojás fán vagy bokron terem-e. — A tanítót majd a guta üté, a többiek kacagtak.

So I too took up one of the eggs; my confusion grew and grew, understanding that I ought to say some flattering thing to the little lady, whom housekeeping did not seem greatly to interest.

Kivettem hát én is a tojások egyikét, zavarodásom nőttön-nőtt, értve, hogy valami hízelgéseket kellene mon- danom a hölgyecskének, kit a gazdaság nemigen látszott érdekelni.

I cracked the egg, and only then noticed that I had not yet cut any bread to go with it; nothing else remained, I clamped it between my knees, but while I labored with the blunt knife to cut the bread, I imperceptibly squeezed the egg, which, crackling, yielded to the ever-greater force; in fright I snatched it up, but too late — unstoppably it ran down the sleeve of my coat, and as a remedy, as I set my tongue to a mighty lick — oh, grief, you smile, hard-hearted reader, oh, but I — with the egg still in its shell, I poured the whole of it down my poor back, which was longing for some better fortune. In despair, with a dull bellow, I sprang up from the table, and with a bold leap my spur, striking a peculiar alliance with the tablecloth, dragged down all the fine dishes, dragged down everything. And everything, with fearful clatter, rushed after me, like Caesar’s blood, to see whether it was indeed Zebedeus who laid them so unfriendlily low. As soon as decency allowed, I rushed home at once (quasi re bene gesta), changed my clothes, and set out to find the Hungarian theater — to which I too had had the honor of paying a few forints, and therefore felt entitled to express a few words of my approval, or disapproval. Long I wandered up and down, until on a dunghill overrun with sheep and poultry-carts I found the single refuge of the Hungarian Thalia.

Feltörtem a tojást és akkor vevém észre, hogy nem metéltem még kenyeret hozzája; nem volt más hátra, térdem közé szorítám azt, de míg az életlen késsel erőlködém a kenyeret vágni, észrevehetlenül szorítám a mindinkább nagyobb erőnek ropogva engedelmeskedő tojást, ijedve kaptam azt fel, de későn, feltarthatatlanul futott végig köntösöm ujján, melynek orvoslására, midőn nyelvemet egy hatalmas nyalásra illeszteném, — óh fájdalom, te mosolygsz, keményszívű olvasó, óh, de én — a még héjában maradt tojással végigöntém szegény jobb írra áhítozó háta- mat. Kétségbeesve egy tompa bődítéssel ugrom fel az asztaltól, s egy merész ugrással sarkantyúm különös frigyet kötve az asztalkendővel, lehúzza mind a sok szép tálakat, le mindent. És minden szörnyű csörömpöléssel rohan utánam, Caesar véreként, megnézni vájjon Zebedeus-e az, ki oly barátlanul terít le. Mihelyt az illendőség engedé, tüstént hazarohantam (quasi re bene gesta), ruhát váltottam s a magyar színházat indultam keresni, melyre néhány forintot nekem is volt szerencsém fizetni s ezért jogosítva érezém magamat, néhány szót tetszésem, vagy nemtetszésemről is nyilvánítani. Soká barangoltam fel és alá, míg egy birkák és baromfis szeke- rektől ellepett szemétdombon meglelém a magyar Thalia egyetlen menedékét.

The curtain was raised, and I saw with astonishment far more people beyond it than on this side. In fright I looked round, thinking that those, perhaps, were the spectators, and that I had mingled with the comedians — a belief in which the conduct of some of my neighbors only confirmed me the more, while beyond the curtain everything went on so naturally. So I looked round me, and in a cage-like enclosure soon found the Councillor’s family. From these, I thought, I shall get enlightenment; so I went out, went round the building several times, but nowhere could I find the gap by which they had got up there. Resigning myself to fate, then, I went back in.

A kárpit felvonatott, bámulva láttam azon túl sokkal több egyént, mint innen. Ijedve néztem körül, gondolva, hogy azok tán a nézők és én vegyültem a komédiások közé, mely hiedelemben némely szomszédim viselete még inkább megerősített, míg túl a kárpiton mind oly természetesen folytak a dolgok. Szétnéztem tehát körültem és egy kalitka- szerű ketrecben csakhamar fellelém a tanácsos családot. Ezek- től, gondolám, világítást nyerek, kimentem tehát, körül- kerültem többször az épületet, de sehol sem találtam meg a rést, merre ők feljuthattak. Megadva tehát magamat a sorsnak, visszamentem.

Meanwhile the affair of the lovers, whom I had noticed beyond the curtain from the very first, had advanced greatly; yet I marveled that they kissed so without embarrassment before so many people. I began to find the thing tiresome, too, for I confess I do not care for indifference in such campaigns, and indeed I did not rightly know which was the comedy: the animal-show cages on this side, or that beyond the curtain.

Ezalatt a szerelmesek dolga, kiket én mindjárt eleinte észrevettem túl a kárpiton, nagyot haladott, csodáltam mégis, hogy oly zsén nélkül csókolództak annyi nép előtt. Unni is kezdém a dolgot, mert megvallom, ilyen hadakban az indifferenciát nem kedvelem s nem is tudtam voltaképpen melyik hát a komédia. Azon állatmutatás-féle ketrecek-e innen, vagy túl-e a kárpiton.

The lovers were just dallying most touchingly — I should have liked to be so far already with Vilma, for the first step is the most tedious — when the girl’s old guardian stepped in with watchful treachery. I could bear it no longer; I never liked it when such scolding old men spoil the sport of the young — old men who, because pleasure has already left them, cannot bear that others should rejoice, though without it what is life? So when I saw the cunning guardian, I cried out to the young men in a mighty voice:

Éppen legszívrehatóbban enyelgtek a szerelmesek, — szerettem volna már ennyire lenni Vilmával, mert az első lépés a leguntatóbb — midőn leselkedő álnoksággal lépett bé a leány agg gondnoka. Tovább nem tűrhetém, sosem kedveltem, ha ifjak tréfáját ily korholó aggok ront- ják el, kik, mert már őket elhagyta a gyönyör, nem néz- hetik, hogy mások örüljenek, pedig mi anélkül az élet. Midőn tehát megláttam a ravasz gondnokot, hatalmas torokkal kiálték az ifjaknak:

“Hey, look out, the guardian is coming!”

— Hej, vigyázzatok, jő a gondnok!

A thunderous burst of applause cut me short.

Harsogó tetszési taps szakaszta félbe.

I looked triumphantly at the Councillor’s family. Oh, but I soon learned that this had been mockery.

Én győzedelmesen néztem a tanácsosékra. Óh, de csakhamar megtudtam, hogy ez gúny volt.

In a rage, with burning face, I left the theater, cursing the day that had brought so much trouble with it. I hurried straight to my inn, broke half-dressed through the door, and burying my face in the pillows of my bed, after a few softly-muttered curses fell asleep, glad that I had bravely outlasted the storms of this disaster-laden day. But it was written otherwise in the book of fate.

Dühömben égő arccal hagyám el színházat, átkozva a napot, mely ennyi bajt hozott magával Vendéglőmbe siet- tem egyenesen, fél kabáltan rontottam be az ajtón, s ágyam párnáiba nyomva képemet, néhány halkan morgott szitkozás után elszenderedtem, örülve, ha a vészteli nap viharjait vitézül kiálltam. De máskép volt írva a sors könyvében.

I do not know how long I may have slept already, when I noticed in my room an unaccustomed noise and a certain rhythmic pattering. I thought it almost a dream, but the noise would not cease. At last I opened my sleep-swollen eyes, and when from under the quilt I peered timidly up, I found the room lit — I looked further, and oh, where is the pen to describe my amazement, where the brush to paint the peculiar sight that, like the magic of fairy tales, appeared before my eyes.

Nem tudom mennyi ideig alhatám már, midőn szo- bámban egy szokatlan zajt s bizonyos hangmértékre menő tipegést vettem észre. Szinte álomnak gondolám, de a zaj szűnni nem akart. Kinyitám végre álomtól eldagadt szemei- met, s midőn a paplan alól hunyászan föltekinték, a szo- bát világítottnak találtam — tovább néztem, és óh, hol szé leírni bámulatomat, hol ecset lefösteni a különösszerű látványt, mely szemem előtt a rémi mesék varázsaként föltűnt.

A young lady, in the joy-breathing fullness of her youth, swayed the length of the room in the most peculiar leaps and poses, while over her snowy bosom, her swan-shoulders, the light veil flowed down with charming carelessness, seeming to lift rather than to hide the most bewitching sum of earthly charms — like a cloud that now and then passes before the royal sun. Unsuspecting, she smiled, and like the houri of heaven continued her lovely movements.

Egy ifjú hölgy, az ifjúság kéjlehelő teljében a legsajátsze- rűbb ugrásokban s állásokban lenge végig a szobán, míg hókebelén, hattyúvállain bájteli gondatlansággal folyt alá a könnyű lepel, inkább emelni, mint elfödni látszva a földi bájak legigézőbb összegét, mint olykor elvonuló felleg a királyi nap előtt. Gyanútlan mosolyga, a mennynek búrija- ként folytatá bájos mozdulatait.

I, holding even my breath, lest the least breeze should drive away the precious dream-image, watched her movements attentively from my hiding-place — if a dream, let it last; if reality, the dearer still.

Én lélekzetemet is feltartva, nehogy legkisebb len- gése elűzze a drága álomképet, rejtekemből figyelve kísér- tem mozdulatjait, — ha álom, úgy bár tartson, ha valóság, annál kedvesebb.

My breast pounded feverishly, my breath stopped; doubt, the whole hovering mystery, rocked me into a sweet intoxication, until at last, all the bonds of patience shattered, with unstoppable force it drew me to her, and setting all else aside, I rushed to her feet. But oh, with every sign of surprise the lovely woman rushed toward another bed, covered herself up to the ears in her quilt, and with a mercy-rousing shriek cried for help.

Keblem lázasan dobogott, lélekzetem elakadt, a kétség, az egészen lengő titok egy édes mámorba ringatának, míg végre elzuzva a türelem minden pántjait, feltarthatatlan erő- vel vonza magához és félretéve mindent, lábaihoz rohan- tam. De óh, a meglepetés minden jeleivel rohant a bájos nő egy másik ágy felé, fülig takarta magát paplanában,s irgalmat gerjesztő sikoltással kiálta segélyt.

In vain I tried to quiet her, in vain I explained, begged, threatened. A whole host of servants, armed with poles, pitchforks, and knives, rushed into my room, while I looked round me stiff with shock, like an angel fallen from heaven onto the earthly crags.

Hasztalan csendesítém, hasztalan magyaráztam, kér- tem, fenyítém. A cselédség egész hada rudakkal, villákkal, késekkel felfegyverkezve rohant szobámba, míg én me- redve néztem körül, mint égből hullott angyal a földi bér- ceken.

After much explanation and still more misunderstanding, it came to light that I, mistaking the number of my room, had settled into the room of Miss B., who, being one of the theater’s dancers, on coming home was preparing with quite homely comfort for the next day’s performance. She spoke of lost honor, of reputation, of her good name, which only [illegible word] could set at rest again. After much begging of pardon and suppressed vexation, I withdrew amid laughter to my room, while old Daniel muttered, shaking his head, a few — superfluous — fatherly counsels.

Sok magyarázat és még több féreértés után kivilág- lott, hogy én szobámnak számát eltévesztve, B. kisasszony szobájába telepedém meg, ki a színház egyik táncosnéja lévén, hazajövetele után a másnapi előadásra készült, egész otthonos kényelemmel, ő elvesztett becsületet, hírt, nevet emlegetett, mit csak [Olvashatatlan szó] hozhatott nyu- galomra. Sok bocsánatkérés, s elfojtott bosszú után, ka- cagás közt vonultam szobámba, míg feleslegesnek az agg Dániel mormoga fejcsóválva, néhány atyai tanácsot.

center VII center

VII

I was still lying in my bed, turning over again in my head the events of the previous day, when there was a knock — and Kálmán entered. I pounced hotly upon him for the letter of introduction, to which he, feigning surprise, answered that he could say nothing about it, the more so since he had seen Tibold for the first time only yesterday at the inn, and was in no way his friend. I marveled that he could make friends with such a man, whose income he did not know. Declaring his sympathy, he professed himself ready to serve me with his further counsel at any time.

Még ágyamban fekvém, a mult napi eseményeket hányva meg újra fejemben, midőn kocognak — s belépe Kálmán. Tüzesen pattantam rá az ajánlólevélért, mire ő meglepetést színelve, azt válaszolá, hogy ő erről mitsem felelhet, annál inkább, mivel Tiboldot tegnap látta először a vendéglőben, s éppen nem barátja. Csodáltam, hogy barátkozhatik olyannal, kinek nem tudja jövedelmét. Rész- vétét nyilatkoztatván, további tanácsával bármikor is szolgálni késznek nyilatkozott.

On his advice I hired a horse for myself, to ride up and down at my bride’s window.

Utasítása szerint lovat bérelteték magamnak, fel-le járandó rajta mátkám ablakánál.

I cantered proudly the length of the crowded streets, when I found one of them blocked by horsemen hurrying to a military exercise. So I halted a little.

Délcegen ugrattam végig a népes utcákon,""midőn azoknak egyikét hadigyakorlatra siető lovagoktól elzárva leltem. Megálltam tehát kissé.

I halted, and at that very moment the bugle was sounded; my horse, at that — alas, all-too-familiar — sound, broke into an unstoppable rush. Firm as a stone wall it joined the foremost ranks, and with tireless gallop carried me out onto the field of Rákos. Hold him I might — this only seemed to feed his fury. Headlong he rushed after the others. In a fearful cloud of smoke he dragged my half-dead body along with him, performing the boldest turns, the swiftest charges, with incomprehensible skill, with me upon him. My limbs went dead, my face took on a bluish-red color, while sweat fell in thick drops down my face. Casting away rein and stirrup, I sat like a polyp on the cunning beast, until after two hours’ exercise it ambled quietly home again.

Megálltam, s ugyanazon percben megfújatott a kürt, feltartózhatatlan rohant e, fájdalom, jólismert hangra az én lovam. Erősen, mint kőfal csatlakozott az első sorok- hoz s fáradhatatlan vágtatással ki vélek a Rákos mezőre. Tarthattam én őt, ez dühét csak növelni látszott. Hanyatt- homlok rohant a többi után. Irtóztató füstfellegben vcn- szolá félholt testemet magával, legmerészebb fordulatok, legsebesebb száguldást felfoghatatlan ügyességgel végezve el vélem. Tagjaim elhaltak, arcom kékesvörös színt öite ma- gára, míg az izzadság sűrű cseppekben hullt alá arcomon. Elvetve a kantárt, kengyelt, polipként ültem az ármányos állaton, míg kétórai gyakorlat után csendesen hazaballa- gott újra.

The hour had passed at which I had promised to be at Councillor F.’s, and one more bitter labor awaited me today: the proposal. So I hurried to them, and while I was being announced, I gazed curiously at a very prettily-made inkstand, still gasping for every breath of air. When the door opened, I set the object of my curiosity in its place in fright — but oh, yesterday’s curse did not seem yet fulfilled, and seemed to wish to confute the hope I had proudly voiced on setting out, that heaven too favors those who mean to marry — the inkstand tipped over, and its coal-black floods, swift as lightning, covered the table. I quickly mopped it up with my handkerchief, and stuffing it away, entered indifferently.

Az óra múlt, melyben igérkezém F. tanácsosékhoz, s még máma egy keserű munka, a megkérés várt reám. Hozzájok sieték tehát, s míg bejelentetém, kíváncsian nézdeltem egy igen csinos mívű téntatartót, még minden levegő után kapkodva. Midőn az ajtó benyílt, ijedve tet- tem helyére kíváncsiságom tárgyát, — de óh, tegnapi átkom nem látszott még betöltve, cáfolni látszott akarni a sors elutazásomkor délcegen mondott reményemet, hogy a háza- sulandóknak kedvez az ég is, — a téntatartó felbiccent s koromfekete árjai villámsebesen boríták el az asztalt. Én zsebkendőmmel csakhamar feltörülém azt s magamhoz dugva egykedvűleg beléptem.

Using the first opportunity that offered — brought to it, I think, by my morning’s ride — I laid my request before them in solemn form; not, however, with the success I might have hoped, for my carefully-prepared, fine speech, written on the bottom of my hat, had, alas, remained in the first room. But never mind — the bargain held. Thick drops of sweat stood on my brow, and when, on kissing hands, I wiped it with my handkerchief, the Councillor and his wife burst out all at once into endless laughter — and I, taken aback, looked round me, seeking the object of their mirth in anything rather than in myself. Then Vilma entered; I was almost glad of a grave face again, but as soon as she glanced at me, lo! the laughter, which today seemed bent on persecuting me, broke out upon her too in such measure that at last, not knowing at what, I had to laugh myself. For a good while the common festival of mirth went on. Perhaps we keep many a festival in which we know not at what we are to rejoice. Tears fell from my eyes, but oh, what tears. Black ones! Ink-tears! I have written, I thought, no failing drama — why does heaven punish me so harshly?

Használva az első előforduló alkalmat, — úgy hiszem, a mai nyargalásomról jöttem reá — ünnepélyes alakban terjesztém elő kérelmemet; nem ugyan sikerrel, mint remél- hetém, mert gondosan készített s a kalap fenekire írt ékes beszédem, fájdalom, az első szobában maradt. De mind- egy, az alku állt. Sűrű cseppekben állt homlokomon az izzadság, midőn kezet csókolva, azt kendőmmel megtörü- lém, a tanácsos nejével egyszerre véget érni nem akaró haho- tára fakadtak, — én meglepetve néztem körül, bármiben keresve inkább nevetségök tárgyát, mint magamban. Ekkor belépe Vilma, szinte örültem újra egy komoly kép- nek, de mihelyt rám pillantott, íme! a nevetés, mely máma üldözőben látszott venni, rajta is oly mértékben kitört, hogy végre nem tudva, bár min, magamnak is kelle nevet- nem. Jó ideig tartott a köz örömünnep. Hisz tán sok ünnepet ülünk, melyben nem tudjuk min kell örülnünk. Könnyek hullottak szememből, de óh, mi könnyek. Feke- ték! téntakönnyek! Nem írtam — gondolám — meg- bukó drámát, mért büntet az ég ily keményen.

I look into a mirror, and oh, horror, my face is blacker than night; the cunning writing-stuff — the handkerchief — and all is clear to me. I think back to the day of my departure — it was a Friday — and I no longer wonder at the curse of fate, but patiently wait until its venom tires itself out in my breast.

Tükörbe nézek, és óh borzalom, arcom feketébb az éjnél, az ármányos írószer — a kendő — és minden világos előttem. Visszagondolok elutazásom napjára — péntek volt — s nem csodálom többé a végzés átkát, de türel- mesen várom el, míg mérge kifárad kebelem.

Having washed off my blackness, I should have thought it fitting to say something graceful to my bride, or now my betrothed. But nature did not give me, as it does some young gentlemen, the gift of prattling out everything so lightly before a fair woman; a thousand otherworldly powers knot my throat together, while my best thoughts freeze on my tongue. So I had recourse to writing, and the fine little love-letter I kept in my pocket for the purpose, I slipped — imperceptibly, as I thought — into the work-basket of my chosen one.

Lemosva feketeségemet, már mátkám, vagy már most jegyesemnek is valamit ékesen mondani illőnek tar- tottam volna. De nekem nem adta a természet, mint né- mely úrfiaknak, csak úgy könnyedén mindent kicsacsogni egy szép nő előtt, torkomat ezer túlföldi hatalom fűzi össze, míg legjobb gondolataim megfagynak nyelvemen, íráshoz folyamodtam tehát, s az e végre zsebemben tartott ékes szerelmi levélkét észrevehetetlenül, mint gondolám, választottam dologkosárkájába csúsztatám.

I had scarcely celebrated my victory in the at-last-successful stratagem of war, when my fingers, idly groping after some plaything in my pocket, drew out the little note I had thought to be in good hands already. The weight of an apoplectic stroke hovered about me: in that same pocket was a little letter written to Lepa, in which, running down the city flirts, I promised her eternal love, even though my father’s command should drive me to break my faith.

Még alig ünnepeltem győzelmemet a valahára sike- rült hadifogáson, midőn gondolatlanul zsebemben valami játék után kóválygó ujjaim a már jó kézben lenni gondolt levelkét kihúzák. A gutaütés súlya kerülgetett, ugyanazon zsebemben volt egy Lepának írt levélkém, melyben le- hordva a városi bábasszonyokat, neki ígérek örök szerel- met, ha atyám parancsa hűségemet megszegni késztet is.

I was called to dinner. I stole back for a moment from the dining-hall to set right my error. In vain. The work-basket, with my letter, had vanished, and its place was taken by a pretty little cabinet stocked with silks. Without hesitation, then, I hid the love-letter in this, and in the happy conviction that my error, if not set right, was at least amply made good, I hurried back to the company.

Ebédhez hívtak. Visszalopództam egy pillanatra az ét- teremből, hibámat helyrehozandó. Hasztalan. A dolog- kosárka, levelemmel együtt eltűnt, s helyét egy csinos, sely- mekkel megrakott szekrényke foglalta el. Tétovázás nélkül ebbe rejtém tehát a szerelmi levelkét, s azon boldog meg- győződésben, hogy hibám ha nem is helyrehozva, mégis jóval pótolva van, visszasiettem a társasághoz.

Kálmán too was dining at the Councillor’s. This being one of those dinners which the Councillor’s wife was wont to give twice a week, for the fishing of admirers. For her marriageable daughter’s sake, as she said.

Kálmán is a tanácsoséknál ebédelt. Egy lévén a mai ebéd azok közül, melyeket a tanácsosné hetenként kétszer szokott adni, imádók halászatára. Mint mondá, eladó lánya kedvéért.

Without any ill intent I bring up the peculiar circumstance that, while the Councillor’s wife wore the most glaring and richest gowns, her daughter wore the plainest stuffs. It is said that beautiful women, or women beautifully got up, like to go into company only with ugly women, because it heightens their beauty.

Minden rossz célzás nélkül hozom fel azon különös körülményt, hogy míg a tanácsosné a legkiáltóbb s leg- dúsabb ruhákat viselé, leánya a legegyszerűbb szöveteket hordta. Mondják, hogy szép, vagy szép bekötésű asszo- nyok, csak csúnya nőkkel szeretnek társaságokba menni, mert szépségök növeli.

Oh, but the mother-rival could not pin on herself the fairest ornament, and that is youth.

Óh, de legszebb ékét nem tűzheté magára az anya- vetélytárs, s ez az ifjúság.

Worthy of note, too, is that no one ever heard the Councillor’s wife praise her daughter; she looked at her sourly now and then, for having grown up so quickly, a witness to her years. Praiseworthy is the denial of this common maternal weakness — let no one construe it ill if I set down here just one more of my several years’ observations — that, while I have indeed heard middling beauty praised, I have never yet heard a truly beautiful woman praised by a woman. Brotneid.

Megjegyzésre méltó az is, hogy a tanácsosnétól sosem hallotta leányát senki dicsérni, mordul tekinte olykor reá, mért nőtt fel oly hirtelen, tanújául éveinek. Dicséretes e közönséges anyai gyengeség megtagadása, — ne is magya- rázza senki rosszra, ha több évi tapasztalásomat éppen ide jegyzem, — hogy bár középszerű szépséget igen, de igazán szép nőt, nő által még sosem hallottam dicsérni. Brotneid.

Vilma was more amiable than once she had been with Kálmán; I often saw her mother, with face aflame with anger, pinch her arms to make her be more amiable to me. I would gladly have done without such amiability.

Vilma nyájasabb volt mint egykor Kálmánnal, gya- korta láttam anyját haragtól lángoló arccal csípni karjaiba. hogy vélem legyen nyájasabb. Szívesen lemondtam volná ily nyájasságról.

The dinner went off only happily — indeed more happily than I could have hoped, for when, amid the most doleful musings, I was just drawing a parallel between amiability and the maternal warnings, I felt a tender, a feminine hand approach mine, which, under the kindly cover of the napkin, with youthful, loving warmth involuntarily squeezed my own right hand, hastening halfway to meet it. The Councillor’s wife was just whispering some flatteries into her husband’s ear, gently stroking his grizzled beard. As I heard, she meant in the afternoon to lay before him her tailor’s bills. And I cast a grateful glance at Vilma, who made up so prettily for her coldness.

Az ebéd csak szerencsésen végbement, sőt szerencsé- sebben, mint reménylhetém, mert midőn a leggyászosabb merengések közt épp egyenvonalat húznék a nyájasság s anyai intések közt, egy gyönge, egy női kezet érzek közelíteni hoz- zám, mely az asztalkendő jótékony leple alatt ifjúi szerető hévvel szorítja meg önkénytelenül félútra elébe siető job- bomat. A tanácsosné épp néhány hízelgést suttoga férje fülébe, gyöngéden simogatva deres szakállát. Mint hallám, délután akarta szabóárjegyzékeit felterjeszteni. S én egy hála- pillanatot vetettem Vilmára, ki hidegségét ily szépen kipótolá.

But the whip cracks at the end: so here they bring a loaf-shaped dish, which I took for cheese — a cold shudder runs over me when I think of it. I put a morsel in my mouth, and with greater speed, as if in fright, I convulsively squeezed the little hand still resting in mine — whereupon, at a shriek from the Councillor’s wife, blood dripped to the floor from four of her fingers. In fright I sprang up from the table; all looked at me in astonishment; I had to give the cause of my deed, and lo, I spoke:

De a végén pattan az ostor, úgy itt hoznak egy cipó- forma ételt, melyet én sajtnak gondolék, hideg borzongat, ha rágondolok. Számba teszek egy falatot, s nagyobb sebes- séggel, ki mint beijedve, görcsösen szorítom meg a még kezemben nyugvó kezecskét, mire a tanácsosnénak egy sikojtására négy ujjából vér cseppen a földre — én ijedve ugrom fel az asztaltól, mindnyájan bámulva tekintenek rám, adnom kelletett tettem okát és íme én beszéltem:

“Pardon, dear lady, in my clumsiness I happened to strike your hand” — and with a bitter face at my disappointment, I kissed the blood from her fingers. “But this dish is extraordinarily cold” — a general burst of laughter relieved me in my part, when a fly-flapped lackey came to offer little bundles of straw.

— Bocsánat drága nagysád, ügyetlenségemben kezére találtam vágni — s keserű képpel csalódásomon, csók- dostam le vérét ujjairól. De ezen étel rendkívül meghűlt, — közönséges kacagás váltott fel szerepemben, midőn egy légyleppentyűs inas kis szalmaköteteket jő kínálni.

“I do not eat straw,” I said ill-humoredly, and a new outburst of common mirth rang round. Meanwhile, with the distributed straw, they comfortably picked from their teeth the remains of the cold dish.

— Nem eszem szalmát — szóltam kedvetlenül, s új kitörése harsogott körül a közörömnek. Míg az osztogatott szalmával kényelmesen piszkálták fogaikból a meghűlt étel maradékát.

In this edifying occupation the Councillor’s wife happened to go deeper than she ought, and on her plate there sprouted a row of the soundest teeth. Now it would have been my turn to laugh at this palpable curse of God, but, celebrating a secret revenge, I quickly swallowed the glass of water handed to me on my plate.

Ez épületes foglalatosságban a tanácsosné mélyebben talált menni, mint kellett volna, s tányérján egy sor leg- egészségesebb fog termett. Most rajtam lett volna a sor a nevetésben, e kézzel fogható istenátkán, de én alattomos bosszút ünnepelve nyeltem el hirtelen a tányéromra nyúj- tott pohár vizet.

Who knows the salvation-bringing blessing of a glass of warm water that comes after a dinner? I could not thank the F.’s for the dinner, holding the whole thing for a piece of intrigue, and without taking leave of anyone, ambled home. Happy that I had escaped the city bride, with a whole skin, at the price of one dinner. With a sullen face I sank among the pillows of my couch; head-shaking, Daniel stood facing me. He drew his brow into folds suited to his mentor’s office, and grand. A solemn muttering rolled out from under his bristling mustache, growing ever more audibly into an “Ah, ah, young master” exclamation. I, knowing the direction of this gradation, which always degenerates into an endless scolding with all the charms of a Lenten sermon, cut him short in a dry voice, with all the dignity of my lordly station.

Ki ismeri egy dél után jött, pohár meleg víznek üdvhozó áldását? Én nem köszönheték F.-éknek ebédet, ármány- kodásnak tartva az egészet, búcsút nem véve senkitől, haza- ballagék. Boldog, hogy a városi mátkától, ép bőrrel, egy ebéd árán menekedheték. Mogorva képpel dőltem pamlagom párnái közé, fej- csóválva állt szemközt Dániel. Mentori hivatalához alkalmas s nagyszerű ráncokba vonta homlokát. Ünnepélyes morgás gomolygott ki torzonborz bajsza alól, mindinkább hallható- lag már is egy „Ej, ej, úrfi" felkiáltásra növekedett. Én is- mérve e gradáció hovairányzását, mely mindég egy böjti pré- dikáció kellemeivel bíró végtelen korholásba fajul, száraz hangon szakítám őt félbe, úri állásom egész méltóságával.

“Daniel, tomorrow we set out.”

— Dániel, holnap indulunk.

“And the bride?”

— És a mátka?

I whistled.

Fütyülék.

“Now there’s a fine thing — all the money gone, and we to go home empty-handed? By my father’s beard, this won’t do — who else would be answerable but I?”

— No bizon, még ez lenne csak szép, a sok pénz oda, és üresen mennénk haza? Apám szakállára, ez nem megy, — ki lenne más felelős, mint én?

“I will it so,” I said, somewhat provoked — “and the servant must obey!”

— Én így akarom — szóltam kissé fölingerülten — s a cseléd engedelmeskedjék!

“Yes, the servant obeys the old worshipful master, and he ordered that the young master is to hearken to me, or else I cannot answer for it if any harm comes to him.”

— Igen, engedelmeskedik az öreg ténsúrnak, s ez ren- delé, hogy az ifjú úr reám tartozik hallgatni, különben én nem felelhetek róla, ha valami kár esik rajta.

“I’ll have you locked up,” I cried, springing to my feet.

— Én kendet elzáratom — kiálték talpraugorva.

Daniel withdrew toward the door, well knowing this ruse of war, from grand experience, for he too was one of the great-dreaming insurgent nobles.

Dániel az ajtó felé vonult, jól ismérve e hadicselt, nagyszerű gyakorlatból, mert ő is a nagyálmú felkelő neme- sek egyike volt.

In my hand the mace turned, announcing disaster; unstoppably it struck downward, and reached shoulders too — but, alas, instead of the doomed-as-sacrifice back of the quickly-slipping-away Daniel, the back of a new person just entering, who, appalled at this unexpected greeting, dashed off after the unfortunate Daniel with hideous lamentation.

Kezemben vészt hirdetőn forgott a fokos, visszatart- hatatlanul sújtott alá és ért is vállakat, — de fájdalom, a hirtelen kisurranó Dániel áldozatul szentelt háta helyett egy új, épp belépő személyét, mely e váratlan üdvözleten megdöbbenve, iszonyú óbégatással vágtatott a szerencsét- len Dániel után.

Then I recognized in him the Councillor’s servant, come, most likely, with a message from his master; and now, oh grief, recounting his reception, he would bring me into everlasting enmity. Nothing else remained, after a sudden resolution, but to gallop after him, down the marble staircase, the length of the street. The pursued one looked back now and then, and each time continued his race with still greater speed, through everything, blindly toppling, shoving aside the passers-by, like Dobozi with his wife.

Ekkor ismerék benne a tanácsosék cselédjére, alkalma- sint üzenettel jött uraságától, s most óh fájdalom, elbeszélve fogadtatását, örökös ellenségeskedésbe hoz. Nem volt más hátra, mint hirtelen tökéllet után, utána száguldni, le a már- vány lépcsőzeten, végig az utcán. Hátranéze olykor az üldö- zött, s mindannyiszor még nagyobb sebességgel folytatta versenyét, keresztül mindenen, vakul döntve, taszítva széjjel az elmenőket, mint Dobozi nejével.

I was already breathless when a mighty leap helped me onto his neck, and brought us both to the pavement. If I were a poet, I should say: “as if two bronze towers crash together and, cracking, fall to dust” — such was our grand fall; but I am no poet, and so we, like common men, fell flat on our faces with a single grunt. An immense crowd gathered round us, gaping at us dully. My pursued one cried murder with dying groans; a few town policemen too showed themselves among the onlookers, and if I would avoid being locked up as a suspected murderer, I too must invent something against my adversary; so I begin to bawl thief, too, at the top of my voice.

Lélektelen valék már, midőn egy hatalmas ugrás nya- kába segített s le mindkettőnket a kövezetre. Ha költő volnék, mondanám: „mintha két érctorony csapódik össze s re- csegve porba dől", olyan volt nagyszerű bukásunk, azonban költő nem vagyok, s mi tehát csak közönséges emberekként, egyet nyekkenve, hasra terültünk. Temérdek nép gyülöngött körültünk, bambán tekinte reánk. Az én üldözöttem elhaló nyögéssel kiálta gyilkost, néhány városi rendőr is mutatko- zott a nézők között, s ha ki akarom kerülni a bezáratást, mint gyanús gyilkos, nekem is kell ellenfelemre valamit költeni, kezdek tehát tele torokkal én is tolvajt ordítani.

My invention did not deceive me. The policeman, resolving at last to act, on my word, as that of the better-dressed man, indeed attributed greater weight to it, and the poor servant, despite all his remonstrance, was dragged off without ceremony to the town hall, while I, as the injured party, was ordered to appear at nine in the morning.

Találmányom nem csalt. A magát végre tettre elszánó rendőr szavamra, mint jobb ruházatúéra, csakugyan nagyobb fontosságot tulajdonított, s a szegény szolgát minden remon- strációja dacára, teketória nélkül a városházra cipelte, enge- met, mint sértett felet, reggeli 9 órára rendelve.

Triumphantly I looked round me then over the battlefield, finding a pretty little note on the ground, the contents of which were these:

Győzelmesen tekinték ekkor körül a csatatéren, egy csinos levelkét lelve a földön, melynek foglalatja ez volt:

quote “My dear friend!

„Kedves barátom!

Your words, so full of feeling — which, oh, let me believe it, can be only the outpourings of a noble, a love-rich breast — proved their power over me too; though the world condemn it, though a thousand storms gather across its path — love defies all this, and love has found a hearing. This evening at nine your loving

önnek érzésteli szavai, melyek, óh, hagyja hinnem, csak egy nemes, egy szerelemdús kebel ömlengései lehetnek, hatalmukat rajtam is bizonyíták, kárhoztassa bár a világ, boruljon bár útjába ezernyi fergeteg — a szerelem dacol mindezekkel s a szerelem kihallgatást talált. Ma estve 9 órára elvárja önt szerető

... ája expects you.” quote

... ája"

So it was with the Mercury of these divine lines that I had dealt so unworthily! But lo, the hour strikes, the hour is here, and I flew into the precious arms. So she loves me, I thought; perhaps only her coquetting mother forbids her the love — and she will be mine. But how could I doubt, came at once the thought to replace the former in my brain, that Zebedeus Duló, whose name, breeding, build, and money are not the least, should not please a dull city woman — and superfluously now, when there is such need of men. Then I stood before the door, knocking in time with my heart; the door opened, and I, like an angel fallen from heaven, stood before the Councillor’s wife, half-reclining on the couch.

Ez isteni sorok Merkúrjával bántam tehát oly méltatla- nul! De íme, az óra üt, az óra itt van és én repültem a drága karokba. Ő hát szeret, gondolám, néki tán tetszéskedő anyja tiltja csak a szerelmet — és ő enyém lesz. De hogy is kétked- hetém, váltá fel tüstént agyamban az előbbi eszmét, hogy Dulo Zebedeus, kinek neve, nevelése, termete és pénze nem utolsó, ne tessék egy bamba városi nőnek s feleslegesképp most, midőn a férfiakban oly szükség vagyon. Ekkor az ajtó előtt álltam, versenyt kopogtam szívemmel, az ajtó megnyílt és én mint égből esett angyal a pamlagon félig elhajlott taná- csosné előtt állottam.

“You are here,” said the plain little beauty in a stifled voice, as though she meant to overthrow the century-old prejudice that the female sex is the fair sex.

- Ön itt van — szólt elfojtódva a csúnyácska szép, mintha meg akarná rontani a százados előítéletet, hogy a nőnem szép nem.

center A tale from the year 16center

E l b e s z é l é s 16...-ból

center I center

It was a dark and stormy night; the sea lashed the banyan forest on its shore with wild waves, as a hostile army beats against the rampart, and each time fell back, mounting to a still greater fury. Through the thunderclaps of the sky there sounded dully the triple cannon-shot of a foundering ship.

Sötét, zivataros éj volt, a tenger vad hullámokkal csap- kodta partján a banianfa-crdőt, mint ellenséges tábor a védbástyát, s még nagyobb dühre hágva hullt mindannyiszor vissza. — Az ég csattogásai közt tompán hallatszott egy süllyedő hajó hármas ágyúlövése.

He who knows only our temperate climate can form no idea of the islands of the Indian Sea. Against the shimmering azure of their skies, ours is but gray; against the giant leaf of the breadfruit, the rank green of the cannas, the peculiar forms of the cacti, the color-pomp of the camellias and the yuccas, our vegetation is a stunted germination. — But when the powers of nature kindle into wrath, and the war of elements rides the storm-steed, what with us is a soft sigh is, there, a bellowing convulsion that tears a century-old cypress out by the roots, that whips the sea up to heaven and dashes heaven to the ground. — From the shadow of the primeval forests the panther’s eye gleams, and from among the flower-cups the venomous serpent hisses. In a word, our temperate climate appears like a deliberate man, who dares not even dream of the extraordinary — while that other resembles the man of genius, the daring youth, who, ranging between the furthest bounds of good and evil, is constant only in the extraordinary and the magnificent.

Ki csak mérsékelt éghajlatunkat ismeri, annak az Ind- tengeri szigetekről képzete nem lehet. Egök tündöklő azúr- jához képest miénk csak szürke; a kenyérfa óriás leveléhez, a cannák buja zöldéhez, a cactusok sajátságos alakzatához, a cameleák és juccák színpompás virágihoz képest növény- zetünk korcs csirázat. — Ellenben, ha haragra gyúlnak a ter- mészeti erők, s viharparipán küzd az elemharc, nálunk lágy sóhaj az a bömbölő rázkódáshoz képest, mely százados cip- rust ragad ki tövéből, mely egekbe korbácsolja a tengert, és földre sújtja az eget. — Az őserdők árnyából párducszem csillog, s a virágkelyhek közül mérgeskígyó sziszeg. Szóval mérseklett éghajlatunk meggondolt férfiúként tűn fel, ki rendkívülit álmodni sem mer, — míg amaz lángeszű, merész ifjúhoz hasonlít, ki csapongva a jó s rossz legszélsőbb határi közt, csak a rendkívüliség és nagyszerűségben egyenlő mindig.

Let us step into the banyan forest. A single ancient banyan-trunk forms in itself a forest; no sunbeam pierces its shade; its branches, spreading out, sink again to the earth, striking root by the hundred and the hundred. On the bendings of its boughs rotted leaves, and from their hollows a hundred kinds of parasite and creeper flourish, while the few-leaved tendrils of the vanilla, the passion-flowers with the great-flowered cobaeas, climbing over and over the empty spaces, make of a single trunk a labyrinth of growth. And a thousand such trunks together! — the earth between them is not to be seen; countless layers of decayed vegetation lie there, the cradle and the grave of new flowers. There the bright salamander and the fiery-eyed serpent are at home — higher in the thicket the llama and the tiger — above, the parrot and the vampire-bat.

Lépjünk a banánfaerdőbe. Egy ős banántörzs már ma- gában egy erdőt képez, árnyát nem hatja át napsugár, ágai széjjelnyúlva bocsátkoznak le ismét a földre, száz meg száz új gyökeret verve. Ághajlásain elivett levelek s odúikból a parazitok és folyókák száz neme díszlik, míg a vanília kevés- levelű indái, a passiflórák a nagyvirágú cobeákkal, át- és át- kúszva az üres téreket, növénytömkeleget készítnek egy törzsből. S ily törzsek ezre együtt! — a föld köztük nem lát- szik, számtalan rétege fekszik ott a kivénült növényzetnek, új virágok bölcsője és sírjául. Ott honol a színes szalamander Madách öeazea müvei II. 27 417 és tüzesszemű kígyó, — feljebb a sűrűben láma és tigris — fent papagáj és vámpír.

A little light quivers through the night — let us make toward it. Could man have desecrated virgin nature even here? Could even here that one have nested himself, whom, having created, God repented of? For as a demon’s breath drives every saint from the temple, so, where he lives and moves, the enamel falls in dust from the great church of God. We came nearer to the light; it does indeed come from a human dwelling. A little cabin built of papyrus-matting with a palm-leaf roof, drawn bladder over its windows — above the house a breadfruit tree stands sentinel; before it a net is propped against an aloe-trunk. A single narrow path leads to the house through the thicket.

Kis fény rezeg az éjen keresztül, — tartsunk feléje. Itt is megszentségtelenítette volna már az ember a szűz termé- szetet? ide is befészkelt volna már az, kit hogy teremtett, megbánta az Isten? mert mint démon lehelete a templom- ból kiűz minden szentet, úgy, hol ő él és mozog, Isten nagy egyházának leporlik zománca. Közelebb jövénk a fényhez, csakugyan emberlakból jő. Papirusgyékényből készült kisded lak pálmalevéltetővel, ablakain kivont hólyag, — a ház felett kenyérfa áll őrt; előtte egy aloetörzshöz háló van támasztva. Egy keskeny ösvény vezet csak a házhoz a sűrűségen ke- resztül.

From the door steps a sturdy youth, bearing a heavy weight on his shoulder. The weight is sack-shaped; he goes forward with it manfully. Soon he turns aside from the beaten path, rounds the back of the house, and with the hatchet in his hand makes a way for himself through brush and creeper, very slowly, but advancing untiring.

Az ajtón izmos ifjú lép ki, nehéz súlyt visz vállán. A súly zsákalakú, ő férfiasan halad azzal előre. Csakhamar eltér a tört ösvénytől, a ház mögé fordul, bozót és kúszókon keresztül kezében levő baltájával készít utat magának, igen lassan, de ernyedetlen halad.

He reached the back of the house. Here the scene changes all at once. A deep valley-hollow opens to the eye, long and broad. The vegetal force is cut off; barren and desert the valley-floor turns yellow, strewn with mighty fragments of rock. Near its edges lie bones of beasts and of men of a peculiar whiteness, showing life, at least, in death; but further in there is not even that. — One window of the dwelling just described opened upon this valley of death.

A ház mögé ért. Itt a nézőhely egyszerre megváltozik. Mély völgyüreg nyíl a szemeknek, hosszú és széles. A nö- vényzeti erő el van metszve; pusztán és sivatagon sárgul a völgyfenék, beszórva hatalmas szirtdarabokkal. A szélekhez közel különös fehérségű állat- és embercsontok hevernek, legalább halálban mutatva életet; de beljebb az sincs többé. — Az imént leírt laknak egy ablaka nyílt e halálvölgybe.

The youth halted on a rock-ledge that leaned out over the valley, set down his burden, and stood rigid above it. The light of a long-zigzagging lightning-flash quivered across the youth’s face, and across the features of the dead old man who lay at the youth’s feet.

Az ifjú megállt egy szirtélen, mely a völgybe hajolt, terhét letette, s merően állt meg felette. Egy hosszan cikázó villám fénye rezge át az ifjú arcán, s a holt agg vonásin, mely az ifjú lábánál feküdt.

“So you sleep already that eternal sleep from which, you said, there is no waking? Do you have a dream, father? and of what kind?” said the youth, musing. “You said that I too should come to know it, only let me wait; and I cannot believe it. In my veins life seethes, the blood swells; by night I hear in the forest the shrieking jackal, the serpent stealing toward our house; how could I fall so strongly asleep? And on so bleak a homestead, while around me nature is in bloom. But you ordained it, I obey. For you loved to look into this valley when dark thoughts drove you, and you were renewed — be renewed again, like the lotus flower. — — Come, dear father!” He lifted the dead body up once more, swung it with strong arms — and cast it down into the valley; heavily it rolled to the bottom. — The youth gazed after it with arms folded. Long he stood there. — A broad-winged vampire-bat flew over him, with a musk-scented fanning; suspecting in the dead man one asleep, it flew toward him, but scarcely had it reached above the valley when its wing folded together, and lifeless it dropped to the dead man’s feet. Meanwhile it grew gray; a fearsome condor held with royal wing-beat toward the spied-out prey. With outspread plumage it settled on the dead man’s breast, and rose from there no more. The night-burial was accomplished. — Man went back to his mother’s lap. The hurricane was his funeral hymn, the lightning his torch, the eagle his shroud — and a tear? — — Nature had not taught him that.

— Alszod tehát már azon örökös álmot, melyből, mon- dád, hogy nincs ébiedés? Van-e álmod, atyám! és milyen? — szólt az ifjú merengve. — Mondtad, hogy én is megtudom, csak várjak; és én nem bírom hinni. Ereimben pezseg az élet, feszül a vér, éjenten hallom az erdőben sivító sakált, a há- zunkhoz férkőző kígyót; hogy tudnék én ily erősen elaludni? És ily rideg tanyán, míg körül a természet virágzik. De rende- léd, én engedelmeskedem. Hisz e völgybe szerettél nézni, ha sötét gondolatok űztek, és megújultál — újulj meg is- mét, mint a lotos virága. — — Jer, édes atyám! — A holt- testet újra felemelte, meglóbálta erős karokkal — s besujtá a völgybe, nehézkesen gurult az le a fenékig. — Az ifjú ke- resztbetett karokkal néze utána. Ott állt sokáig. — Széles- szárnyú vámpír röpült el felette, pézsmaillatú legyintéssel; a halottban alvót gyanítva feléje szállt, de alig ért a völgy- nek fölébe, szárnya összecsuklott, élet nélkül rogyott a halott lábához. Ezalatt szürkült, félelmes kondor tartott királyi szárnycsapással a kikémlelt martaléknak. Széteresz- tett tollzattal ült a halott mellére, s többé nem szállt fel on- nan. Az éji temetés megvolt. — Az ember visszament anyja ölére. Halotti éneke az orkán, fáklyája a villám, szemfödője a sas lett — s könyű? — — A természet erre nem tanított.

The magic valley was Gurvo-Upas, or the Valley of Poison, on the island of Java.

A bűvös völgy Gurvo-Upas vagy a Méregvölgy volt Jáva szigetén.

center * center

Day broke, but the waves still beat high against Java’s rocky peak; white foam-mountains ran along its crest; and on the crest stood the youth who had been seen at the night-burial.

Kivirradt, de a hullámok még magasan csapkodták Jáva sziklacsúcsát, fehér habhegyek futottak el ormán; az ormon pedig az éji temetésen látott ifjú állott.

A broken mast, fragments of plank, and torn sails danced in the wild element, shattered into a thousand splinters whenever they struck the rock-ledge. Two rigid hands showed in a wave-trough, brown hair floated a moment on its mirror; all vanished. Further out, clinging to a piece of mast, a red-haired man of hard expression worked swiftly toward the shore; the current helped him; already his foot touched ground. He looks back and sees that the current is washing the drowning man too in that direction; a scornful smile runs across his face; he sets the piece of mast in his hand against the other’s breast, and shoves him back hard into the upreaching waves. At the dangerous rock-ledge the pale face showed once more for an instant — the pair of rigid hands — and in that instant a strong rescuing arm already clasps him. From the rock-ledge our youth rushes like lightning into the water; with a skillful movement he steers himself toward the sand-bar beside the rock, and the wild element itself washes him ashore with the rescued man. The red man was by then sitting on the shore; his face was calm. — The youth laid the rescued one on the sand, and felt his heart.

Tört árboc, deszkadarabok és szaggatott vitorlák tán- coltak a vad elemben, ezer forgácsra zúzva, ha a szirtélbe ütődtek. Két merev kéz tűnt fel egy haböbölben, barna haj úszott egy percre tükrén; minden eltűnt. Kiijebb árboc- darabba fogódzva rőthajú, kemény kifejezésű férfiú dolgo- zott gyorsan a partnak, az áradat segíté, már lába földet ért. Hátranéz és látja, hogy az áradat a fuldoklót is arrafelé mossa, gúnymosoly futja el arcát, a kezében lévő árbocdarabot annak mellére szegzi, s erősen taszítja vissza a felkaroló haboknak. A veszélyes szirtélnél tűn fel még egy percre a halvány arc, — a pár merev kéz — és e percben már erős mentő kar fogja át. Ifjúnk a szirtélről mint villám rohan a vízbe, egy ügyes mozdulattal a szirt melletti fövénytorlasz felé irányozza magát, s maga a vad elem partramossa őt a megmentettel. A rőt férfi már ekkor parton ült, arca nyugodt volt. — Az ifjú fövényre fekteté megmentettjét, s szívét tapintá.

“He sleeps,” he said, “like my father, but in his breast life still beats; perhaps he has not fallen so strongly asleep.”

— ő alszik, — úgymond — mint atyám, de mellében még ver az élet, tán nem aludt el oly erősen.

He took him on his shoulder and went along the path. He reached the forest; from beneath a wild ruin the black panther’s yellow eye flashed toward him, crouched for the spring, its breast flattened to the earth; it sprang. The youth, swifter than thought, stepped aside, and the panther fell with all its weight to the ground beside him. The youth meanwhile quickly set down the burden drawn from the water, and before the beast could gather itself, struck his stone hatchet into its nape. — The stunned animal turned toward him with a horrid roar, its dreadful jaws agape, and hooked its claws into the youth’s breast. The youth thrust his knife into its throat, and the panther bled to death. This whole scene the red man watched from a little distance with incomprehensible coldness; and slowly he followed the youth’s steps — who, taking his former burden on his shoulder again, dragged the slain monster along with him, and, as though nothing had happened, trudged toward the house.

Vállára vevé és haladt az ösvényen. Az erdőbe ért, ivedt omlás alul a fekete párduc sárga szeme villogott feléje, ug- rásra készen, mellével földhöz volt lapulva, ugrott. Az ifjú gondolatnál sebesebben állt félre, s a párdúc egész súlyá- val melléje esett a földre. Az ifjú ezalatt hirtelen letette víz- ből vont terhét és mielőtt a vad összeszedé magát, tarkójába vágta kőbaltáját. — Az elkábult állat rémes bőgéssel fordult feléje, rettentő tárt agyarával, körmeit az ifjú mellébe akasztá. Az ifjú kését dugta torkába, s a párduc elvérzett. Ez egész jelenetet megfoghatatlan hidegséggel nézte kis távolból a rőt; és lassan követé az ifjú lépteit, — ki újra vállára vevé előbbi terhét, vonszolá magával a kivégzett szörnyet, s mintha mi sem történt volna, ballagott a ház felé.

center II center

We step into the interior of the house. On a moss-bed covered with the skins of wild beasts the stranger rests. The young host, bustling about him, has succeeded in charming life back into his breast. Further off sits the red man, sunk in thought. — But let us look round the rest of the room too: clothes made of leather and of breadfruit bark, a mace, arrows, and a stone hatchet hang on one side; beneath them lies the slain panther. In the middle, on a roughly-carved table, fruit, edible birds’ nests, palm-wine, and sea-fish are set out on baobab leaves. In a word, everything was as the self-reliant man receives it from the lap of mother nature.

A ház belsejébe lépünk. Vadbőrökkel bevont mohágyon nyugszik az idegen. Sikerült a körüle sürgő ifjú házigazdának keblébe visszavarázsolni az életet. Távolabb a rőt férfi ül gondolatokba merülve. — De tekintsünk szét a többi szobán is: bőr- és kenyérfa héjából készült öltönyök, buzgány, nyíl és kőbalta függnek egy oldalon, alattok a megölt párduc fek- szik. Középen durván faragott asztalon gyümölcs, ehető madárfészkek, pálmabor és tengeri halak vannak fel- tálalva baobah-levelekre. Szóval minden úgy volt, mint azt a magára szorítkozott ember kapja az anyatermészet öléből.

In striking contrast to all this, in one corner bundles of writing and a coconut shell filled with sepia-ink lie about, and above them hangs a little picture of masterly brushwork, depicting the face of our Redeemer, the face struggling between divine consciousness and human suffering; a crown of thorns covers his bleeding brow, in his hand a reed, beneath it these words written: Ecce homo! — The edges of the picture had suffered from fire.

Mindezekkel feltűnő ellentétül egy szegletben írásköte- gek és sepia nedvével tölt cocushéj hevernek, fölöttök pedig egy remek ecsetű kis kép függ, megváltónk arcát ábrázolva, az isteni öntudat és emberi szenvedés közt küzdő arccal, vérző homlokát töviskoszorú borítja, kezében kákaszár, alatta e szavak írvák: Ecce homo! — A képnek szélei tűz- től szenvedtek.

“Oh my savior, my all!” said the stranger — a lean, languid youth, scarcely two-and-twenty; on his pale face a fiery spot burns, folds cover his sallow brow, a soft rattle is heard from his deep-toned chest. With feeling he takes his rescuer’s hand.

— Óh mentőm, mindenem! —szólt az idegen, sovány, bágyadt, alig huszonkét éves ifjú, halvány arcán tüzes folt ég, sárgás homlokát redők borítják, mélyhangú melléből halk hörgés hallik. Érzékenyen fogja meg mentője kezét.

“You may justly give thanks,” said the red man — “for when I, spent of my strength, could offer you only a piece of mast for help, and you no longer had the presence of mind to grasp it, this youth rushed into death to save you from it.” The youth measured the speaker with contempt, and turned his eye away from him. — —

— Méltán adhat ön hálát, — szólt a rőt férfi — mert midőn én erőmből fogyva csak egy árbocdarabot nyujthaték még önnek segélyül, s ön már nem bírt jelenléttel azt meg- ragadni, ez ifjú rohant a halálba, hogy onnan kimentse. Az ifjú megvetéssel mérte a szólót, s elfordítá róla sze- mét.——

“And I still do not even know,” the stranger went on, “whose name to bless; tell me, what are you called?”

— És én még nem is tudom, — folytatá az idegen — kinek áldjam nevét, mondd, hogy hívnak? —

“What am I called?” answered the youth in surprise — “while my father lived, he called me his son; there is no other here to call me anything.”

— Hogy hívnak? — felelt az ifjú meglepetéssel — míg atyám élt, fiának neveze, más nincs itt, aki nevezzen.

“Yes,” said the unknown man — “but men have names; I, for instance, am Count Ede Gordon.”

— Igen, — mond az ismeretlen — de az embereknek neveik vannak, én, teszem azt, Gordon Ede gróf vagyok.

“So many names!” the youth marveled.

— Mennyi név! — csodálkozott az ifjú.

“The first is my father’s name, the second my own, the third tells what I am.”

— Első atyám neve, második enyém, harmadik azt je- lenti, ami vagyok.

“Strange,” said the youth — “you are so like me, and yet we are different; I a man, you a count. Which is the nobler being?”

— Különös, — mond az ifjú — oly hasonlatos vagy hozzám, és mégis különbözők vagyunk, én ember, te gróf. Melyik nemesebb lény?

“This is a title,” answered Ede — “which men take on, as a distinction out of the crowd.”

— Ez cím, — válaszolt Ede — melyet az emberek fel- vesznek, kitüntetésül a tömegből.

“And they hold the self-made name fairer,” said the youth darkly — “than the one given by God, which they are ashamed of. Oh, I begin to believe my father’s dark pictures of the world.”

— És szebbnek tartják az öncsinált nevet, — mond sö- téten ^az ifjú — mint Istentől kapottat, melyet megszégyen- lik. Óh, kezdem hinni atyám sötét képeit a világról.

“Do not believe them, life is so beautiful! but how, then, am I to call you?”

— Ne hidd, oly szép az élet! de hogy nevezzelek hát?

“My father said that good men are brothers; call me so, or as you please. — —”

— Atyám mondá, hogy a jó emberek testvérek, nevezz így, vagy ahogy tetszik.——

“Child of nature, swift and strong as the mountain eagle, my rescuing spirit, I will call you Spiridion Sas — Eagle Spiridion.”

— Természet gyermeke te, gyors és erős, mint a bérci sas, mentő szellemem, én téged Sas Spiridionnak nevezlek.

“That is odd; the eagle is a worthy beast, but is man not worthier? But let it be as you wish.”

— Ez furcsa, a sas derék állat, de hát nem dere- kabb-e az ember? azonban legyen, amint akarod.

“Mysterious youth, tell me now: whence, and how, did you come into this wilderness? Who taught you this tongue, these ideas?”

— Titokteljes ifjú, szólj most, honnan, miként jövél e rengetegbe, ki tanított e nyelvre, ez eszmékre téged?

“That is very simple,” said Spiridion. “My memory can hardly lead me darkly back to the day when my father came ashore with me on this island from a great sailing ship. The ship went away, we stayed here; I wept, I was sorry to leave the dark-faced companions whom I still see before me as though in a dream. We brought nothing else with us but this picture and these weapons. My father set up this homestead, took me with him on his hunts, taught me to tell the difference between wholesome and harmful fruits, to know the courses of the stars and to read the letters of nature and of writing. — But if I asked him with longing about the world from which we too were torn, where we have many brothers and many fields of action, his face grew somber; he led me to this picture, and said:

— Az igen egyszerű — mond Spiridion. — Alig bír emlékezetem sötéten visszavezetni a napra, midőn atyám nagy vitorláshajóról velem e szigetre szállott. A hajó elment, mi itt maradtunk, én sírtam, sajnáltam elhagyni a sötétarcú társakat, kiket még mintegy álomban látok előt- tem. Nem hoztunk mást magunkkal, mint e képet s e fegyvert. Atyám e tanyát állítá, vadászataira magával hor- dott, megtaníta különbséget tenni a jó és ártalmas gyü- mölcsök között, ismérni a csillagok járását és olvasni a természet és írás betűit. — De ha vággyal tudakozódtam a világ felől, honnan mi is szakadtunk, hol sok testvérünk és sok cselekvési tér van: arca elkomorult, e képhez vezete, és mondá:

“This God-man redeemed the world; see how his brow bleeds beneath the crown of thorns; read: Ecce homo. — Behold, the man! — as though it said: woe to the redeemers, and woe to him who founds his right in them — he can pour out new torment only upon his believers, who was himself crucified. — That day he stayed silent and grave always, though at other times cheerfulness was at home on his face. For the good man, he used to say, cannot be sad in the lap of nature. — In his writings, I believe, there will be more of his life, but those I am not allowed to read until three weeks have passed. — Now tell me of your fate too; you are from the great world — and it interests me so, for the very reason that my father painted it in such dark, such stormy colors. — —”

Ez istenember váltá meg a világot, ládd, mint vérzik homloka a töviskorona alatt, olvasd: Ecce homo. — lm, ember! — mintha mondaná, jaj a megváltóknak és jaj, ki bennek alapítja igazát, — új kínt áraszthat az csak hí- veire, ki maga is megfeszítteték. — Aznap már hallgatag és komoly maradt mindig, pedig máskor vidámság honolt arcán. Hisz a jó ember, szokta ő mondani, a természet ölén nem lehet bús. — Irományaiban, úgy hiszem, több lesz életéről, de azokat csak három hét után szabad olvas- nom. — Most beszélj te is sorsodról, te a nagy világból vagy — s engem az úgy érdekel, épp azért, mert atyám oly sötét, oly viharos színekkel festé.——

“Oh, do not believe him; the world is glorious,” said Ede with rapture. “A girl’s love and burning kiss — —”

— Óh, ne hidd, a világ gyönyörű — szólt Ede elragadta- tással. A lánynak szerelme s forró csókja——

“A girl — — I have never yet seen a girl, but a fair fairy-form hovers before me in my dreams — an unspeakable rapture fills my breast then — I believe a girl must be like this. — —”

— A lánynak — — még én nem láttam lányt, de szép tündérkép lebeg álmaimban elém, — mondhatlan kéj tölti el ilyenkor keblemet, — úgy hiszem, a lány ilyen lehet.——

“And what if not one, but a hundred such fairies smile around you — and it is no dream, but reality. — — Everywhere with love.”

— Hátha még nem egy, de száz ily tündér mosolyg körül — és nem álom, de valóság. — — Mindenütt sze- relemmel.

“No, no,” said Spiridion — “then it is still not the girl that I dream of, for I feel that one such being would lay claim to every flame, every kindling, of the soul; it could not be divided among a hundred.”

— Nem, nem, — mond Spiridion — úgy az mégsem lány, mit én álmodom, mert érzem, hogy a lélek minden lángját, gerjedelmét egy oly lény venné igénybe, nem lehetne száz közt elosztni.

“That is a matter of taste,” said Ede — “and the sweet intoxication of wine to go with it — which carries you beyond, into heaven — — the sweet-bitter excitement of the cards — — Oh, Spiridion, the world is beautiful.”

— ízléstől függ — mond Ede — és a bornak édes mámora ehhez, — mely túlragad az égbe, — — a kártya édes-kínos ingere — — Óh, Spiridion, szép a világ.

“Why did you leave it, then; where did you mean to go?”

— Mért hagytad hát el, hova akartál menni?

“In ceaseless enjoyment I grew sick of it, as when we ruin our stomach; everything began to lose its excitement before me.”

— A szüntelen élvezésben megcsömörlöttem, mintha gyomrunkat megrontjuk, már minden veszteni kezdé inge- rét előttem.

“You deserved it,” Spiridion broke in — “nature does not offer her gifts for that; see, the animal too is temperate.”

— Megérdemletted, — vágott közbe Spiridion — a természet nem azért nyújtja ajándokit, ládd, az állat is mértékletes.

“The animal!” said Ede with contempt. “So my dear comrade and house-physician, Rolando” — he pointed to the red man — “advised a sea-voyage; he obtained the permission from my pious guardian, Father Deodatus, and we set out. With the best success, for now my soul burns again for the pleasures of the world.” — In the recollection his lips swelled, his eye burned, he gasped for breath. — “Oh, fair life, fair life! and now on this desert island, from which there is no escape. — —”

— Az állat! — mond Ede megvetéssel. — Kedves cimborám tehát és háziorvosom, Rolando — a rőt férfiúra mutatott — tengeri utat javalt, kegyes gyámomtól, Deo- dátus pátertől kieszközlé az engedelmet, s mi mentünk. Legjobb sikerrel, mert immár lelkem újra ég a világ kéjeiért. — A visszaemlékezésben ajkai feldagadtak, szeme égett, elfúlt. — Óh, szép élet, szép élet! s most e puszta szigeten, honnan nincs szabadulás.——

“There is!” cried Spiridion, springing up with fire. “If you are from the world, lead me — lead me among my brothers, show me the way, the country that peopled my dreams, that swells my breast. In my veins the energy of action boils, in my brain imagination burns; let us go! Toward which star shall we steer?”

— Van! — szólt tűzzel Spiridion felugorva. — Ha te a világból vagy, vezess, vezess testvéreim közé, mu- tasd meg az utat, a vidéket, mely álmaimat népesíté, mely keblemet dagasztja. Ereimben forr a tetterő, agyamban ég a képzelet, gyerünk! Melyik csillagnak tartsunk?

“The ship is wrecked,” Ede lamented.

— A hajó el van zúzva — sopánkodott Ede.

“I have a fishing-skiff, light as a bird, swift as lightning.”

— Van nekem egy halászsajkám, könnyű, mint ma- dár, gyors, mint villám.

“Can we dare to set out on a twenty-mile voyage in that?”

— Merhetünk-e azzal húsz mérföldnyi útra indulni?

“Yes, my arms are strong.”

— Igen, karjaim erősek.

“Away, then, to Canton; there we shall find a ship to carry us further.”

— El hát Cantonba, ott találunk hajót, mely odább szállít.

“Up, then; take this weapon — or is it too heavy for you? Here, then, this picture; we are ready. God be with you, my father, my house! The eagle’s son has flown the nest.”

— Fel hát, fogd e fegyvert — vagy nehezled? Ne hát e kép, készen vagyunk. Isten veled, atyám! házam, a sasfiú kiszállt.

Rolando silently followed those who went out.

Rolando némán követte a kimenőket.

center III center

III

Weeks passed after the scenes described; the ship that carried our wanderers reached the flowering shores of Italy.

Hetek múltak a leírt jelenetek után, a hajó, mely vándorainkat vivé, Olaszhon virágos partihoz ért.

The pale light of the moon drew a softly-quivering cloak of radiance over the Adriatic, while it edged with light silver the poplar grove of the near shore and the peaks of a pleasure-castle standing in the midst. The ship could not put in that day; it cast anchor a few hundred paces from the shore.

A hold sápadt világa szelíden rezgő fénypalástot vont az Adriára, míg a közel part jegenyeligetét s a középen álló kéjkastély csúcsait lenge ezüsttel vonta körül. A hajó már aznap ki nem köthetett, néhány száz lépésre a parttól vete horgonyt.

And lo! who is it that swims from the ship toward shore? With manly arms he divides the waves, which break on his broad breast. Brown locks, an open white brow, a regular chin and lip shadowed by sprouting beard and mustache, an athletic figure, a dark eye radiant with courage and good-heartedness, in the swelling breast a yearning desire with strength and hope — who else could it be but Spiridion?

S ím! ki az, ki a hajótól part felé úsz? Férfias karok- kal osztja a hullámokat, melyek széles mellén megtörnek. Barna fürtök, nyilt, fehér homlok, serdülő szakáll s bajusz- tól árnyékolt szabályos áll és ajak, atléti termet, bátorság s jószívtől sugárzó sötét szem, a dagadozó kebelben sóvár vágy erő és reménnyel — ki lenne más, mint Spiridion?

He steps ashore; before him the banners of the fairy-dwelling sway. The rapture of one come to land after a sea-voyage floods over him. From the balcony of the house a gentle light and the strains of a magic song wave toward him; around him the rich flower-beds breathe out fragrance. And as though light, music, and fragrance were but a single sensation, seizing every sense one by one and all at once, he gave himself up, sunk in intoxication, to the unknown rapture. — —

Partraszáll, előtte a tündérlak lobogói ingnak. A ten- geri út után partraszállottnak kéje özönli el et. A ház erké- lyéről szelíd fény s varázsének zengedezése hullámzik feléje, körüle illatot lehelnek a gazdag virágágyak. És mintha fény, zene és illat csak egy érzés lenne, mely min- den érzékét egyenként s egyszerre ragadja meg, mámorba süllyedve adá magát át az ismeretlen kéjnek.——

Unconscious, he drew near to the broad glass door; the hall was brilliantly lit; gold-embroidered purple hangings fell over the yellowish marble wall down to the splendid mosaic floor; tall rhododendrons and bushy azaleas shaded a little fountain leaping in a jasper basin, beneath an immense mirror, opposite the door. In the middle of the hall stood a mahogany piano, upborne by gilded Graces; beside it an artful Apollo held the chandelier.

Öntudatlan közeiedék a széles üvegajtóhoz, a terem fényesen ki vala világítva, aranyhímzett purpur kárpitok borultak a sárgás márványfalon le a pompás mozaikpadlóra, magasabb rododendrcnok s bokros azaleák árnyékolták egy jáspismedencében szökdelő kutacskát, roppant tükör alatt, az ajtóval átellenben. A terem közepén mahagóni zon- gora állott, aranyzott gráciáktól emelve, mellette művészi Apolló tartá a csillárt.

Before the piano, on a velvet couch, sat a girl. Beautiful as imagination, bewitching as love, exalted as faith. Soft dark locks of hair gentled her commanding brow; the long silken lashes of her brown-fiery eye tempered its flame; with the careless smile of her saucy little mouth strove the feeling-breathing rose of her cheek; and these contrasts made up the most harmonious whole of the fairy-girl.

A zongora előtt bársony kereveten lány ült. Szép, mint a képzelet, igéző, mint a szerelem, magasztos, mint a hit. Parancsoló homlokát szende sötét hajfürtök szelídíték, barnatüzű szemének hosszú selyempillák mérséklék lángját, pajzán szácskájának könnyelmű mosolyával küzdött arcá- nak érzelemlehelte rózsája; és ez ellentétek képezék a tündér- lány legegybehangzóbb egészét.

In her white négligée she seemed like a thought breathed forth, like the visible poetry of music, which appears in our imagining, to mirror back a world of rapture, the heart-rending sorrow, and to flit away with the last chord. — —

Fehér pongyolájában úgy tűnt ő fel, mint odalehelt gon- dolat, mint a zenészet szemmel látható költészete, mely képzetünkben feltűn, visszasugározni a világnyi kéjt, a szív- repesztő bánatot, és elreppenni az utolsó akkorddal.——

Spiridion’s vital functions stopped; his already heightened mood mounted to its highest point. He had never in his life seen a girl. — The girl’s shriek brought him somewhat to himself, when he already lay at her feet, clasping her knees.

Spiridion életműködési megálltak, úgyis felhangolt kedélye a legfensőbb pontra hágott. Ő életében még nem látott leányt. — A lány sikoltása hozta őt némileg magá- hoz, midőn már lábainál hevert, átkulcsolva térdeit.

“Oh, what are you? man, or God, that though you be like me, an unspeakable force draws me to the dust of your feet! Do not try to free yourself from my arms — my arms are strong. And lo, I release you — but oh, stay, stay; with a single finger you can govern me.”

— Óh, mi vagy te? ember, vagy Isten, hogy bár hoz- zám hasonlatos légy, lábad porához vonz mondhatlan erő! Ne igyekezzél karomból kibontakozni — karjaim erősek. És ím, én elbocsájtlak — de óh, maradj, maradj, egy ujjad- dal kormányozhatsz.

The girl, though trembling, grew somewhat calmer.

A lány reszketve bár, némileg megnyugodott.

“Estrella is my name,” she said softly — “I am the daughter of this house.”

— Estrella nevem, — mondá halkan — e ház leánya vagyok.

“You are a girl, such as God gave us for a companion. Oh, be my companion; I love you. See, I have never yet seen a girl; I come from a far, desert island, where my only companions were serpents, hyenas, and panthers. I had no notion of this heaven, where angels attend on man.”

— Lány vagy, olyan kit Isten társul adott nekünk. Óh, légy te társam, én szeretlek. Ládd, én még nem lát- tam lányt, messze, puszta szigetről jövök, hol társaim csak kígyók, hiénák és párducok valának. Képzetem sem volt e mennyről, hol angyalok kísérik az embert.

The girl became interested; her fear dispersed; a sympathy drew her to the vigorous youth.

A lány érdekelve lőn, félelme eloszlott, rokonszenv vonzá az erőteljes ifjúhoz.

“I must sink upon your breast,” he went on — “must weld my lips to yours.”

— Kebledre kell borulnom, — folytatá az — ajkai- mat ajkidhoz forrasztanom.

“And who taught you to kiss?” said Estrella, hesitating.

— Hát ki tanított tégedet csókolni? — szólt Estrella vonakodva.

“Nature,” answered the youth. “Who teaches the star to glow, the flower to give fragrance, the nightingale to sing?”

— A természet. — felelt az ifjú. — Ki tanítja a csilla- got ragyogni, a virágot illatozni, a csattogányt danolni?

“Oh, for God’s sake, that was an unseemly deed, youth!”

— Óh, az Istenért, ez illetlen tett volt, ifjú!

“Is that unseemly which God taught, which is the fairest flower of our life?”

— Illetlen az, mire az Isten taníta, mi életünknek legszebb virága?

“And if someone should see you with a stranger?”

— És ha meglátnának egy idegennel.

“I am no stranger. I saw you in my dream already, when outside the jackal howled, like a gentle fairy. Our souls were together already in an earlier world, and I loved you there too, as I do now.”

— Nem vagyok én idegen. Álmomban láttalak már, midőn kint a sakál üvöltött, mint szelíd tündéit. Lel- künk már együtt volt egy előbbi világban, és én szeret- telek már ott is, mint most.

“Oh, not of love, youth; I may not love. I sinned in listening to you even this far; go from me.”

— Óh, ne a szerelemről, ifjú, nekem nem szabad szeretni. Vétkezém, hogy eddig is hallgatálak, menj tőlem.

“You are playing with me, Estrella! What sort of devil would it be that forbade the rose to open, that pressed its kiss upon virtue, and said it would be a sin?”

— Te játszol velem, Estrella! Minő ördög volna az, ki a rózsának megtiltaná, hogy nyiljon, ki az erényre nyomná csókját, és mondaná, hogy bűn lesz.

“And yet it is so. God be with you; I beg you, forget me. I, I will pray for you.”

— És mégis úgy van. Isten veled, kívánom, felejts el. Én, én fogok érted imádkozni.

“Estrella, my brain is on fire, my thoughts begin to dance wildly; tell me that you love me, that you will be mine! — —”

— Estrella, agyam ég, gondolatim vadul kezdnek táncolni, mondd, hogy szeretsz, hogy enyém léssz!——

“Never!” sounded dully on Estrella’s lips, while Spiridion, on one knee, wildly kissed her hand.

— Soha! — hangzott tompán Estrella ajkán, míg Spiridion féltérden, vadul csókdosá kezét.

“Do not say that word, which God may not say even to the damned soul’s pardon-begging plea. Speak: if I must crawl into the heavens, I will become an angel; if I must wrest its prey from hell, I will turn into a devil; or else give me your sorrow in your place, and I will stand like Java’s rock in the lashing sea of grief, mirroring myself for centuries calmly in the anguish.”

— Ne mondd e szót, melyet Isten az elkárhozottnak bocsánatot esdő szavára sem mondhat. Szólj, ha az egekbe kell csúsznom, angyallá leszek, ha a pokoltól kell kivívnom martalékát, ördöggé válandok; vagy add hát helyetted bánatodat nekem, és mint Jáva szirté állandók a csapkodó bútengerben, századokig nyugodtan tükrözve magamat a keservben.

“Enough; it is I who suffer. Grief is like the Black Death; it seizes in equal measure, without growing milder. Forget me, look on me as a fair dream, like your Java girl. You will yet be comforted; a hundred new images will dim my memory. But to me your image remains, like the last object we look upon before we close our eyes for sleep. Let it be your comfort that you gave my night a fair dream, this evening, in which I yet tasted the love of a girl’s breast. But now go!” — She started to leave.

— Elég, hogy én szenvedek. A bú olyan, mint a feketehalál, egyenlő mértékben ragad, anélkül, hogy eny- hülne. Felejts el, tekints szép álomnak, mint jávai lányod. te még vigasztalódd, száz új kép elhomályosítja emlékem. Nekem pedig megmarad képed, mint az utolsó tárgy, melyre tekintünk, mielőtt álomra zárjuk szemünket. Legyen vigaszod, hogy éjemnek egy szép álmot adál, ez estvét, melyben mégis élveztem a lánykebel szerelmét. De most távozzál! — Indult.

“But where shall I see you again? Even over the rotting grave we set up comfort in the sign of faith; to me the world will be a grave; my life! hold out to me some hope of you.”

— Hát hol látlak újra? A rothadó sír fölé is vigasz- talást tűzünk a hitnek jelében, nekem a világ sír lesz; életem! nyújts reményt hozzád.

“On Sunday, then, at ten o’clock, in the church of the Elizabethans.”

— Vasárnap tehát, tíz órakor, az Erzsébetiek templo- mában.

“Estrella, oh, Estrella!” sobbed Spiridion, clutching at his brow, on which a kiss had been struck; but in the hall he was already alone.

— Estrella, óh, Estrella! — zokogott Spiridion, homlokához kapva, melyen egy csók csattant el, de a te- remben már csak maga volt.

center IV center

The next morning had scarcely dawned when Ede hastened to present his rescuer to his mother. During their sea-voyage the two youths had become inseparable friends. — Ede had proof enough of Spiridion’s heart, and whom would the latter not have taken for a friend — he who, far from the world, judged everyone by his own inner self? Old Countess Gordon saw with joy the influence of Spiridion upon her son, who began to visit the carousing companies more rarely. — — From all this it is natural that Spiridion became at home in the family circle, accepting without hesitation every act of generosity, every aid, as a natural gift. He did not know our social notions — about any of these things.

Alig tűnt fel a legközelebbi reggel, Ede sietett mentőjét anyjának bemutatni. A két ifjú tengeri útjok alatt elvál- hatatlan barát lett. — Ede elég bizonyságot bírt Spiridion szívéről, és ez kit nem fogadott volna barátul, ki távol a világtól mindenkit önbelseje szerint ítélt? Az öreg Gordon grófné örömmel látta Spiridionnak befolyását fiára, ki a devernáló társaságokat ritkábban kezdte látogatni.—— Mindezekből természetes, hogy Spiridion otthonos lett a családi körben, habozás nélkül fogadott el minden nagy- lelkűséget, minden segélyt, mint természetes adományt. Ő nem ismeré társadalmi eszméinket — mindezekről.

It was Sunday morning. Spiridion sat once more in the old Countess’s room. They conversed. The Countess, a woman of common esteem and exemplary life, but on whose face there was the dark trace of an ingrained sorrow and a certain over-exalted fanaticism, listened with eager longing to the simple but manly account of Spiridion’s former life.

Vasárnap reggel volt. Spiridion ismét az agg grófnő termében ült. Társalogtak. A grófnő köztiszteletben álló, példás életű nő, arcán azonban rögzött fájdalom és némi túlmagasztalt rajoskodás sötét vonásával, mohó vággyal hallgatja az egyszerű, de férfias elbeszélést Spiridion előbbi életéről.

“Lo, here too,” said Spiridion, “are my father’s writings, left behind. Just yesterday the three weeks were up, after which he allowed me to read them. This, I believe, will be the story of his life; if it interests you, I will read it. The rest consists only of fragmentary ideas.” “Oh, please, I will listen with unspeakable interest.”

— ím, itt vannak — úgymond Spiridion — atyám hátrahagyott irományai is. Éppen tegnap telt be a három hét, mely után olvasnom engedé azokat. Ez, úgy hiszem, életírása lesz; ha érdekli önt, elolvasom. A többi csak töredék eszmékből áll. - Óh, kérem, mondhatlan érdekkel hallgatandom.

Spiridion read.

Spiridion olvasott.

“My name, which I bore among men, I do not write down; let it perish with their memory; I put both off, with the burden of sin clinging to them, in the holy temple of nature.

„Nevem, melyet az emberek közt viselék, meg nem írom, vesszen emiékökkel; én mindkettőt levetkezem a rájok tapadt bűnsúllyal, a természet szent templomában.

“My family was powerful; it shone on the first pages of Venice’s golden book, as blue-blooded patrician. Treasure, good name, regard, and above all an angel-fair wife were mine — the world envied me.

Családom hatalmas volt, Velence aranykönyvének első lapjain díszlett, mint kékvérű patrícius. Kincs, jó név, tekintet, és mindenek felett egy angyalszép nő valának sajátim, — a világ irigyelt.

“Then certain great souls — who, as we even now do not cease to hope, will be the outrunners of better centuries — began to proclaim more freely the freedom-pledges of God, wresting them from the hands of the explaining-away devil.

Akkor kezdek néhány nagy lelkek, kik, mint most sem szűnünk reménylni, jobb századoknak kengyelfutói le- endnek, szabadabban hirdetni Istennek szabadságigéit, ki- ragadva azokat az elmagyarázó ördögnek kezéből.

“My young, unspoiled soul embraced the ideas with ardor; I became an adherent of the men of progress.

Ifjú, romlatlan lelkem hévvel karolta fel az eszméket, én a haladási férfiak párthíve levék.

“I had a brother, prior of the Dominican monastery, a man of great influence, clever, and — my brother. I could not believe that when a man steps over the dark threshold of the cloister, he leaves on this side of the threshold the holy names of brother and of humanity, implanted in our breast by God. I could not believe that within the dark walls the loving spirit of that same nature, which out here makes the world so smiling, cannot waft. I touched on the secrets of my soul before him, from a distance.”

Egy testvérem volt, elöljárója a domonkosrendi zárdá- nak, nagy befolyású férfiú, eszes, és — testvérem. Nem bír- tam hinni, hogyha az ember átlép a kolostor sötét küszöbén, innen a küszöbön hagyja a testvér, emberiség Istentől keb- lünkbe oltott szent neveit. Nem bírtam hinni, hogy a sötét falak között ugyanazon természet szerető szelleme, mely itt kint oly mosolygóvá teszi a világot, nem bír lengedezni. Én távúiról érintém előtte lelkem titkait."

The Countess’s cheeks kindled. — “On, on,” she fretted.

A grófnénak arcai elgyúltak. — Tovább, tovább — nyugtalankodék.

“Soon, however, my soaring feeling shrank back from the cold face with which my brother received my ideas; as the first buds of spring shrink from the frost. I would not expose my holy ideas to the mockery whose smile was already twitching on his lips. I spoke no more with him on this subject. In him the monk had already killed the man.

„Csakhamar azonban visszarettent fellengő érzetem a hideg arctól, mellyel bátyám eszméimet fogadta; mint tavasznak első bimbói a fagytól. Nem akartam szent esz- méimet kitenni a gúnynak, melynek mosolygása már ajkain vonaglott. Többet nem szóltam vele e tárgyról. Benne a szerzetes már megölte az embert.

“My wife, then, was the one being entrusted with my secret. For if I started up from my sleep by night, I cried out the freedom of thought; by day, out of the labyrinth of sins and blasphemies, I sought comfort, gave myself up to my fair reveries; it was my wife who heard the thought when it was conceived in my soul, who kissed the fever of my hopes upon my face. For shall the woman who is the life of our life, the embodied flower of our love, not know the most sacred hiding-place of our soul? — —

Nőm vala hát az egyetlen megbízott lény titkomban. Hisz ha éjjel felrettentem álmomból, a gondolat szabadságát kiáltám; nappal a bűnök és istenkáromlások tömkelegéből vigaszt kerestem, szép ábrándjaimnak adám magam; nőm volt, ki hallá a gondolatot, midőn lelkemben fogamzott, ki reményeimnek felhevültségét csókolá arcimon. Hisz a nő, ki életünknek élte, szerelmünk testesült virága, ne ismerné lelkünk legszentebb rejtekét?——

“My wife’s confessor was my brother. She went to him often, and each time returned with wept-out eyes; her kisses grew colder. I rebuked her for her fanaticism, forbade her her over-zeal — all in vain; from day to day she grew graver; in her eyes a dark flame burned; she neglected her house, her child, me, ever more.”

Nőmnek testvérem volt gyóntatóatyja. Sokat járt hozzá, és kisírt szemekkel tért mindannyiszor vissza, csókjai hidegebbek valának. Én korholtam a rajoskodásért, tiltottam a túlbuzgóságtól, mind hasztalan, napról-napra komolyabb lett, szemeiben sötét láng égett, házát, gyermekét, engem, mindinkább elhanyagolt."

“Oh, what tones!” murmured the Countess — “but the grave is deep; its dead do not rise. — —”

— Óh, mi hangok! — mormogott a grófné — de a sír mély, halottjai fel nem kelnek.——

“One evening I lay in my wife’s arms. Before our door a noise sounded; I raised myself; my wife rose trembling, her feet scarcely bore her; pale, she dragged herself to the door and opened it. — My beloved, what are you doing,” said I — “to whom do you open the door?”

„Egy estve nőm karjai közt feküdtem. Ajtónk előtt zaj hangzott, én felemelkedém, nőm reszketve felkelt, lábai alig tárták, halványan az ajtóhoz vánszorgott, s megnyitotta. — Kedvesem, mit téssz, — szóltam én — kinek nyitod meg az ajtót?

“Meanwhile four armed servants of the auto-da-fé came in, and behind them, with torches, two Dominicans. I snatched for the dagger that used to lie by my bed — the dagger was not there.

Ezalatt négy fegyveres szolgája az autodafének bejött, utánuk szövétnekekkel két domonkosrendi. Én a tőr után kaptam, mely ágyamnál szokott feküdni — a tőr nem vala ott.

“By then my wife had collapsed before the picture of Ecce homo hanging opposite the bed; in her distorted face I scarcely knew my wife. — Oh, God-man!” she shrieked brokenly — “you asked a sacrifice of your bleeding crown; receive graciously your handmaid’s bleeding heart. — —”

Nőm már ekkor az ággyal átellenben függő Ecce homo képe előtt hevert összeroskadva; feldúlt arcában alig isme- rém meg nőmet. — Óh, istenember! — sikoltott töredezve, — vérző koronádnak áldozatot kívántál, vedd fel kegyesen szolgálód vérző szívét. — —"

The Countess sprang up. — “Oh, but indeed I saw the flame that kissed her round about, like a faithful wife,” she shrieked. — “No, it cannot be. Fool that I am,” she went on, sitting down again — “his story moved me so. — —”

A grófnő felugrott. — Óh, de hisz én láttam a lángot, mely körülcsókdosta őt, mint egy hű nő — sikoltott. — Nem, nem lehet. Bolond én, — folytatá ismét leülve — tör- ténete úgy meghatott——

“I wonder at nothing,” said Spiridion — “has the sky no lightning to strike down such sins?”

— Semmit sem csodálom, — mond Spiridion — hát nincs-é villáma az égnek, ily bűnöket l e s u j t n i...?

“It has none,” said the Countess dully — “it happened to His glory. — —”

— Nincs, — mond a grófné tompán — az ő dicsőségére történt——

“On the third day a curious throng dragged me through the city, out of the building of the Inquisition. In front went the Dominicans, led by my brother, with the banner of the Inquisition, which is black, with a blood-colored cross. The bell of souls tolled; they sang the Miserere. After them I came; my limbs, crushed maimed in the interrogation, painted with a bleeding ribbon the path I had passed on the ground. On my head was a pointed corsa painted with hellish pictures; a sanbenito of similar painting covered my limbs, girt with a straw rope; in my hand a burning torch. Behind me the curious rabble, hurling mud amid loathsome curses upon my head.

„Harmadnap kíváncsi sokaság hurcolt a városon keresz- tül, az inkvizíció épületéből. Elől domonkosrendiek mentek bátyámtól vezetve, az inkvizíció zászlójával, mely fekete, vérszínű kereszttel. A lelkek harangja kongott, misererét éne- keltek. Utánuk én következém, a vallatáskor összezúzott csonka tagjaim vérző szalaggal fösték a földön az elhaladt ösvényt. Fejemen pokoli képekkel föstött hegyes corsa volt, tagjaimat hasonló festésű sanbenito takarta, szalmakötéllel övezve, kezemben égő fáklya. Utánam a kíváncsi pór, sárt dobálva útálatos szitkok között fejemre.

“We reached the church; there an orator cursed me, cast me out of holy mother church, and gave me over to hell. My brother thrust me in the breast, and with that delivered me to the secular authority, for the church does not thirst for blood. Now only a witness was still needed — my wife stood before me — two men held her swooning; she could not speak, could not weep; to every question a monk standing behind her tilted her head. They struck iron onto my hands and led me out to the place of perishing.

A templomba értünk, ott egy szónok elátkozott, kita- szított az anyaszentegyházból és átadott a pokolnak. Bátyám mellbetaszított s ezzel a világi hatóságnak kézbesített, mert az egyház nem szomjúhoz vért. Most kellett csak még tanú — nőm állott előttem — aléltan tartá két ember, ő nem tu- dott beszélni, nem tudott sírni, minden kérdésre fejét bil- lenté meg egy háta mögött álló szerzetes. Vasat vertek ke- zemre, s kivezettek a vesztés helyére.

“A high pyre was set up there for me; the singing grew duller; they broke the torch in my hand and threw it on the pyre; dark smoke billowed to the sky. — They asked whether I would recant my principles, in which case they assured me I should first be strangled before being cast into the flame. — I recanted nothing; yet as a peculiar grace they gave into my hand the Ecce homo picture which had hung in my bedchamber — and brawny-armed executioners cast me upon the pyre. — —”

Magas máglya volt ott számomra felállítva, az ének tompább lett, a fáklyát eltörték kezemben, s a máglyára dob- ták, sötét füst gomolygott az égnek. — Kérdeztek, hogy visszahúzom-é elveimet, mit ha cselekednék, azzal biztattak, hogy előbb megfojtatom, mielőtt a lángba vettetném. — Én nem vontam vissza semmit, mégis különös kegyként az Ecce homo képet adák kezembe, mely hálószobámban függött — s izmoskarú bakók a máglyára vetettek — —"

“So!” said the Countess — “surely he was not unburnable?” — she shuddered.

— Úgy! — mond a grófné — csak nem volt éghetet- len? — borzongott.

“Can men with such horrors hope for favor from the gracious heaven?” said Spiridion. “Is there no longer an avenging justice on earth?! — —”

— Bírnak-é ily borzadályokkal tetszést reménylni a kegyes égtől? — mond Spiridion. — Nincs-é már a földön bosszuló igazság?!——

“God looked with favor upon the blood-cross of His son,” said the Countess darkly. “But on...”

— Az Isten tetszéssel nézte fia vérkeresztjét — mond a grófné sötéten. — De tovább...

“The flame closed over my head; I sank ever deeper and deeper — a high vault was already above my head; through a square hole I saw only the flame. I groped about me; by an underground path I got further, further; my hands convulsively still clutched the picture; the picture’s edges were singed; it is this, the single ornament of my desert dwelling.”

„A láng összecsapott fejem felett, én mindig mélyeb- ben és mélyebben süllyedtem — magas boltozat volt már fejem felett, négyszögű lyukon láttam csak a lángot. Tapogat- tam körülem, földalatti ösvényen jutottam messzebb, mesz- szebb, kezeim görcsösen szoriták még a képet, a képnek megpörkölődtek szélei, ez az, mely pusztai lakomnak egyet- len éke."

“The picture! the picture!” cried the Countess.

— A képet! a képet! — kiáltott a grófnő.

“I will show it,” said Spiridion — “only let us finish first.”

— Meg fogom mutatni, — szólt Spiridion — csak végezzük előbb.

“Above, the stunned people exulted in their joy around the supposed sacrifice; only this vexed them, that my death-struggle gave no cries. — At last I saw God’s beneficent light; outside the city, at the mouth of a canal, I came out. There my faithful servant waited, old Stephano; with eyes shining with tears of joy he fell on my neck. He had had the pyre built over the street-drain, lining its middle with only a little charcoal. The good man! he wanted to give life, and gave torment. “He led me to a hiding-place, where I spent a few months. He often stole to me, with news of the world. My wife had fallen into a nervous fever. My brother became my child’s guardian, but my fortune was confiscated. As soon as my wife recovered — through my brother’s influence again, I think — she married a second time. For the dead is now only poetry; of both nothing real remains any longer, only a memory; and this, though it moved me for a moment, passes. Then through old Stephano I had my child stolen away. I could not have been so cruel as long as all his mother’s love fell back upon him alone. But now new rosy bonds laid claim to her; she could spare her child better than I. — So, as much as I lost in that woman’s love losing its poetry before me, I gained in getting my son back, and he will become a man, such as God willed, not such as the devil.”

„Fent a kábult nép örömében ujjongott a vélt áldozat körül; csak az boszontá, hogy haláltusámnak jajokat nem adtam. — Végre megláttam Isten jótékony világát, kívül a városon, egy csatorna torkolatánál bukkantam ki. Ott várt hív cselédem, a vén Stephano, örömkönyűktől ragyogó szemekkel omolt nyakamba. A máglyát ő rakatta az utcai lefolyás fölé, közepét csak kevés szénával bélelve. A jó ember! életet akart adni és kínt adott. Rejtekhelyre vezetett, melyen néhány holnapot tölték. Sokszor ellopódzott hozzám, hírekkel a világról. Nőm ideglázba esett. Bátyám lett gyermekem gyámja, de va- gyonom elkoboztaték. Alighogy nőm felüdült, gondo- lom, hogy ismét bátyám befolyása által, másodszor férjhez- ment. Hisz a halott már csak költészet, mindkettőből semmi valóság többé, csak emlékezet marad; s ez, bár egy percre meghatott, — elmúl. Ekkor a vén Stephano által elraboltatám gyermekemet. Nem lehettem volna ily kegyetlen addig, míg anyja minden szerelme csak reá esett vissza. De hisz őt új rózsás kötelékek vevék igénybe, ő jobban mellőzhette gyermekét, mint én. — így amennyit veszték, hogy a nőszerelem elveszté előttem költészetét, nyertem, hogy fiamat megkaptam, és ember lesz belőle, minőnek Isten akarta, nem aminőnek ördög."

“The picture! the picture!” roared the Countess, beside herself. The clock struck ten.

— A képet! a képet! — ordítá a grófiiő magánkívül. Az óra tízet ütött.

“Hah, how the hours fly!” cried Spiridion, springing up. “Ten, and I not yet there! Here is the picture, Countess,” he said, drawing the picture from his pocket and handing it to the Countess; and in that instant he vanished.

— Hah, mint repülnek az órák! — kiáltott Spiri- dion felpattanva. — Tíz és én még nem ott! Itt a kép, grófné — szólt, a képet zsebéből kihúzva s átadva a grófné- nak és e pillanatban eltűnt.

The woman quickly turned the picture over; her hand trembled, her eye was rolled back — in one corner was the half-singed coat of arms of the Conti family.

A nő hirtelen megfordítá a képet, keze reszketett, szeme ki volt fordulva, — egy szegletén a Conti család félig le- pörkölt címere volt.

center V center

While these things were happening in the Countess’s room, her son is making merry, amid wild joy, in the company of gay comrades. The wine flows — voluptuous-fair barmaids cast coquettish glances at the intoxicated guests; a saucy song rings on every lip.

Míg a grófné termében ezek történtek, fia víg cimborák társaságában mulat vad öröm közt. A bor foly, — kacér pillanatokat lövelnek bujaszép pincérnők a mámoros ven- dégekre, pajzán ének zeng mindenik ajkon.

Ede, with the exhaustion of sleeplessness and over-stimulation, rests his head on the breast of a beautiful bacchante.

Ede az álmatlanság, a túlinger kimerültségével nyug- tatja fejét egy szép bachansnő keblén.

“Look, look,” said Rolando — “how your friends mock you for not holding the race with them. Here, this glass of Lacrima Christi too! — —”

— Nézd, nézd, — mond Rolando — mint gúnyolnak barátid, hogy ki nem állód vélek a versenyt. Nesze még e pohár Lacrima Christi!——

“Here with it!” said Ede with burning eyes — “but no, no, I cannot anymore — —”

— Ide véle! — mond Ede égő szemekkel — de nem, nem lehet már——

“I am ashamed for you,” said Rolando, with a scornful smile. “Let them laugh,” said Ede — “Spiridion says otherwise. Oh, if he saw me, he would withdraw his friendship from me.”

— Szégyenlem magam érted — mond Rolando, gú- nyos mosollyal. — Hadd nevessenek, — mond Ede — Spiridion mást mond. Óh, ha látna, elvonná barátságát tőlem.

“And then? Indeed, a great loss — the heart of a crackbrained beggar — —”

— És aztán? No bizony, nagy veszteség — egy hó- bortos koldusnak szíve——

“Rolando! do not speak of him so disrespectfully; he is better than we, I feel; we do not act well.”

—Rolando! ne beszélj róla oly tiszteletlenül; ő jobb, mint mi, érzem, nem jól cselekszünk.

“Put on a hair shirt, then; I leave you,” said Rolando.

— Öltözz hát szőrcsuhába, én elhagylak — mond Rolando.

“Do not leave me,” said Ede, seizing his hand — “but lead me home; my strength is spent, I cannot manage myself.”

— Ne hagyj el, — mond Ede kezét megragadva — de vezess haza; erőm ki van merülve, nem bírok magam.

“Look, Ede,” whispered Rolando — “what musing glances these fair women cast on you. Devil and hell, are you no longer a man, that you let so much charm pine away after a kiss? You have not even embraced one today.”

— Nézd, Ede, — suttogott Rolando — e szép nők minő merengő pillanatokat vetnek rád. Ördög és pokol, nem vagy már férfi, hogy így epedni hagysz ennyi bájt egy csók után? még ma nem is öleltél.

“Their kisses are cold, Rolando,” said Ede — “give them money, they will be satisfied; I do not kiss.”

— Csókjok hideg, Rolando, — mond Ede — adj nékik pénzt, megfognak elégedni, én nem csókolok.

“Speak, then, which lady of our city pleases you; where shall I steal you a girl, where seduce a wedded wife, and let her be yours? Has Rolando not given proof enough of his faithful friendship?” he added with feeling.

— Szólj hát, melyik hölgye városunknak tetszik, hol raboljak lányt, hol csábítsak hitvest, és tiéd legyen. Nem adta még Rolando elég jelét hű barátságának? — tevé hozzá érzékenyen.

“Enough, friend, but Spiridion said that one can love nobly only one.”

— Eleget, barátom, de Spiridion azt mondá, hogy csak egyet lehet magasztosan szeretni.

“Always only Spiridion,” Rolando scolded. “Well then, the fair flower-binder’s wife, the marquise who wants to despair, the blond German girl, the seduced — —”

— Mindig csak Spiridion — korholt Rolando. — Hát a szép virágkötőné, a kétségbeesni akaró marquise, a szőke német leány, az elcsábított——

“No more, no more,” murmured Ede, deafened. “Lead me home, if you are my friend. Another time, everything, but now I am very ill; lead me home.”

— Ne többet, ne többet — moimogott Ede siketen. — Vezess haza, ha barátom vagy. Máskor mindent, de most igen beteg vagyok, vezess haza.

Rolando shrugged, drew his brow together, silently took Ede up by the arm — and led him out.

Rolando vállat vonított, összehúzta homlokát, némán felkarolta Edét — s kivezette.

On his bitten lips a curse against Spiridion sounded dully. — —

Összeharapott ajkain tompán hangzott átok Spiri- dionra.——

center VI center

Let us go from this place of wild joys into the comfort-giving walls of holy solitude.

Menjünk e vad örömök helyéről a szent magány vi- gasztnyujtó falai közé.

We step into a little, simply-furnished cell; there on the wall hangs a crucifix; beneath it stands a painted writing-desk; before it sits Deodát, the guardian we have already mentioned. A wrinkle-faced, gaunt man is he; delving in bundles of writing, he flings down one letter with anger. — “Two years already,” he murmured to himself — “since I gave you to him as companion, Rolando! and he is here again. You did not carry out your duty faithfully.” He takes up the letter again, reads:

Kis, egyszerű bútorzatú cellába lépünk, ott a falon feszület függ, alatta festett íróasztal áll, előtte Deodát ül, a gyám, kit már emliténk. Ráncosarcú, szikár férfiú ez, íráskötegekben búvárkodva, egy levelet haraggal dob le. — Két éve már, — mormogott magában — hogy társául adálak, Rolando! és ő ismét itt van. Nem jártál el híven köteles- ségedben. — A levelet újra felveszi, olvas:

“On my conscience I tell you, there is no kind of pleasure, no degree of dissipation, into which I have not led him. I cannot help it that his nervous system is so extraordinarily strong; but I believe that in two months we shall reach the goal, if the Java youth’s influence does not spoil everything.” — The letter was from Rolando. — —

„Lelkiisméretenre mondom, nincs a kéjnek oly neme, a kicsapongásnak oly foka, melybe nem vezettem. Nem tehetek róla, hogy idegzete oly rendkívül erős; de úgy hiszem, két holnap alatt célt érünk, ha a jávai ifjú befolyása nem ront el mindent." — A levél Rolandótól volt.——

“Well, indeed, a great art to lead a savage astray. About this I will see to it,” he continued his meditation.

— No bizony, nagy mesterség egy vadat tévútra ve- zetni. Erről majd teszek én — folytatá elmélkedését.

The clock then struck ten. — —

Az óra ekkor ütött tízet.——

“My ward-girl is now crossing the cloister threshold, before which the angel keeps watch with a fiery sword. My ward-son has at most two months. Their mother is ours in any case; and the inheritance, to the glory of God, falls to our monastery. — —”

— Gyámleányom most lépi át a zárda küszöbét, mely előtt tüzes karddal őrködik az angyal. Gyámfiamnak leg- feljebb két holnapja van. Anyjok úgyis miénk; és az örökség, Isten dicsőségére, klastromunkra száll.——

From his holy meditation the sudden flinging-open of the door startled him. Countess Gordon rushed in, her face distraught.

Szent elmélkedéséből az ajtó hirtelen felcsattanása ijeszté fel. Gordon grófnő rohant azon be, arca fel volt dúlva.

“I am lost!” she shrieked, convulsively seizing the guardian’s shoulder. “The Java youth is my son; he is a Conti. His father escaped the pyre miraculously; there is no doubting it; here is the picture that went into the flames with him. He died only just now on the island of Java, and so I was only Gordon’s concubine, my children bastards. Oh, woe! oh, woe! help me, spiritual father; now lend counsel to the edification of my soul, which otherwise will collapse under this weight.”

— El vagyok veszve! — sikolta, a gyámnak vállát görcsösen megragadva. — A jávai ifjú fiam, ő Conti. Atyja csodásan szabadult meg a máglyáról, nincs mit kétkedni, itt a kép, mely vele ment a lángokba. Csak most halt meg Jáva szigetén, s így én Gordonnak csak ágyasa voltam, gyermekeim fattyúgyermekek. Óh jaj! óh jaj! segítsen ön, lelki atyám, most járuljon tanáccsal lelkem épüléséhez, mely különben e súly alatt összerogy.

During the unfolding of the speech Deodatus grew more and more tense; he rose softly from his chair, straightened himself, was silent a moment; a devilish smile ran across his face, grown calm again, and thus he spoke:

A beszéd kifejlődése alatt Deodatus mindinkább feszült lőn, halkan emelkedék fel székéről, felegyenesedett, pillanatig hallgatott, ördögi mosoly futá át ismét nyugodttá lett arcát s így szólt:

“Madam! my rank claims a greater respect than that you should call it as accomplice into such a web of crime. From this I understand only that, the late Count Gordon having no lawful heir, the clause of his will naming our monastery his heir comes into force in this case. You, sinful woman, pray to your God for pardon; what your earthly court will decide upon your head, I do not yet know.”

— Asszonyom! nagyobb becsületet igényel rangom, hogysem ily bűnszövedékbe cinkosul hívjon. Ebből csak azt értem, hogy a boldogult Gordon grófnak törvényes örököse nem lévén, végrendeletének ez esetben zárdánkat örökösének nevező pontja életbe lép. Ön, bűnös asszony, pedig imádkozzék Istenéhez bocsánatért, földi bírósága még nem tudom, mit fog fejére határozni.

The woman, assailed by convulsions, sank half-swooning into a chair. The last words she scarcely heard. “Oh, was it not you who led me into all this?” she groaned, deafened — “did you not lure me with the bloody banner of the cross over this abyss where I now sink? A curse, damnation upon you!”

A nő görcsöktől megrohanva, félaléltan hanyatlott egy székre. A végszavakat már alig hallá. — Óh, hát nem önök vezettek mindezekbe? — nyöge siketen — nem a kereszt véres lobogójával csaltatok ez ör- vény fölé, hol most elsüllyedek; átok, kárhozat önökre!

At the noise two friars stepped into the room.

A zajra két fráter lépe a szobába.

By then Deodát stood at the woman’s head, softly whispering with clasped hands: — “Sit tibi deus misericors!”

Már ekkor Deodát az asszony fejénél állott, kulcsolt kezekkel halkan suttogva: — Sit tibi deus misericors!

“Here! my brothers in the Lord, this sinful woman, whose heaven-crying sins I could not absolve in confession, possessed by the devil, blasphemes the servants of Godoremus! — —”

— Itt! testvéreim az Ürban, e bűnös nő, kinek gyovo- násban el nem engedhetém égbekiáltó vétkeit, az ördögtől megszállva káromolja az Isten s z o l g á i t... oremus!——

In a monotone, schoolish voice they prayed over her. — —

Egyhangú, iskolás hangon imádkoztak felette.——

“Oh, my husband’s blood cries to heaven; revenge, revenge,” the Countess stammered, in torment — “a curse, a curse upon you, black devils of life’s smiling garden! And what did my son say? Has the sky no lightning, the earth no justice, a mother none for one man? Haha, and I answered: there is none, none; they are holy men, they praise God. — —”

— Óh, férjem vére kiált az égbe, bosszú, bosszú — rebegett a grófnő kínlódva — átok, átok reátok, fekete ördögei az élet mosolygó kertének! Mit is mondott fiam? Nincs-é villáma az égnek, igazsága a földnek, egy anya egy ember számára, haha, és én azt feleltem: nincs, nincs, ők szent férfiak, Istent dicsérik.——

“Carry her out, my brothers in Christ; I am already old and weak,” said Deodát modestly. “I will pray for her soul.”

— Vigyétek ki őtet, Krisztusban testvéreim, én már vén vagyok és gyenge — mond Deodát szerényen. — Majd imádkozom lelkéért.

The two clerics carried the woman out; the woman still pressed the picture to her breast.

A két klerikus kivitte a nőt; a nő még kebléhez szorítá a képet.

Deodát paced up and down with great strides. — “A single raving woman we can manage; for against us not even the gates of hell prevail.”

Deodát nagy léptekkel járt fel s le. — Egy őrjöngő nővel csak bírunk, hisz ellenünk a pokol kapui sem győznek.

Amid deep bows Rolando stepped in at the last words.

Mély hajlongások közt Rolando lépe be az utolsó szóknál.

“Physician!” said Deodát harshly — “you came for money, did you not?”

— Orvos! — mond Deodát keményen — pénzért jöttél, úgye?

Rolando bowed.

Rolando meghajtá magát.

“The treatment so far is very costly, and bears no desired fruit; we begin another course with our patient — deprivation. Ede is a beggar and a bastard.”

— Az eddigi gyógymód igen költséges, és nem szül kívánt sikert, mást kezdünk betegünkkel, a nélkülözést. Ede koldus és fattyúgyermek.

Rolando stared.

Rolando bámult.

“Yes; let your conduct toward him be the complete opposite of what it now is. Dark pictures, fanatic ideas, the rousing of the consciousness of sin, the painting of his ruin in flame-colors; and above all, let the kindling of his revenge be your business. And his revenge, with all its hell, teach him to direct against Spiridion, who is the wellspring of all his trouble. Do you understand? From a burnt-out voluptuary anything may be got.” — With that he turned away.

— Igen, viseleted iránta a mostaninak egészen ellen- téte legyen. Sötét képek, rajoskodó eszmék, a bűntudat ébresztése, vesztének lángszínekkeli festése; és mindenek- felett bosszújának felgerjesztése legyen dolgod. Bosszújának pedig egész poklával Spiridiont tanítsad gyűlölni, ki minden bajának kútfeje. Érted? Egy kiélt kéjencből minden kitelik. — Ezzel elfordult.

Rolando bowed deeply and departed. We saw Spiridion rush out of the Countess’s room — let us follow him.

Rolando mélyen meghajlott és távozott. Madách összes müvei 11. 18 433 Láttuk Spiridiont a grófnő terméből kirohanni, — kövessük.

With a pounding heart he hastened to the church of the Elizabethans.

Dobogó szívvel sietett ő az Erzsébetiek templomába.

The church was full; Spiridion fought his way through the crowd, looking searchingly to right and left. He reached the neighborhood of the high altar. — What a sight opened to his eyes here!

A templom telve volt, Spiridion keresztülküzdött a sokaságon, kémlőleg tekintve jobbra-balra. A főoltár közelébe ért. — Mily látvány nyílt itt szemének!

Estrella stands before the altar in bridal ornament; in her hand the wedding-ring sparkles. But what is this? In her eye a tear burns, and there is no bridegroom. — Dark monks stand round about. Estrella hangs her wedding-ring upon the crucifix. Spiridion stared. — The prioress of the Order of Elizabeth steps to Estrella, takes the wreath from her head, the ornament from her neck, the flower-spray from her breast, but does not wipe the tear from her eye.

Estrella az oltár előtt áll menyasszonyi ékben, kezé- ben jegygyűrű csillog. De mi az? szemében könyű ég és vőlegény nincsen. — Sötét szerzetesek állják körül. Estrella jegygyűrűjét a feszületre akasztja. Spiridion bámult. — Az Erzsébetrendiek elöljárónéja Estrellához lép, leveszi fejéről a koszorút, nyakáról az éket, kebléről a virágbokrot, de szeméből nem törli le a könnyet.

On the altar steps stands a bier covered with black cloth; from Estrella’s lips the blood vanishes; her limbs tremble; languidly she leans on the arms of two cloister-nuns; these carry her to the bier with solemn steps, and lay her quietly in it. They spread the black cloth over her, singing in choir round about her the heart-shaking song of the requiescat, accompanied dully by the booming bell.

Az oltár lépcsőin fekete posztóval borított ravatal áll, Estrella ajkiról eltűn a vér, tagjai remegnek, bágyadtan dűl két zárdaszűz karára, ezek a ravatalhoz viszik ünnepélyes léptekkel, s csendesen fektetik beléje. A fekete posztót rábo- rítják, karban énekelve körüle a requiescat szívrázó dalát, tompán kísérve a zúgó harangtól.

Spiridion’s patience broke; the horror of the scene filled his breast. He pressed forward and flung himself upon the bier.

Spiridion türelme megszakadt, a jelenet borzadálya betölté keblét. Előretört, s a ravatalra borult.

“Hah! who has seen that, to carry life into the grave? Estrella! is this the bridal bed of love? Do the flowers of your breast open to such bridegroom-arms, and is the flower of your soul love?” sobbed the youth.

— Hah! ki látta azt, az életet sírba vinni. Estrella! ez a szerelem menyasszonyágya, kebled virági ily vőlegényi karoknak nyílnak, és lelked virága a szerelem! — zokogott az ifjú.

The monks stood together more thickly, to hide this scene from the people’s eye. They sang in a higher voice; the youth’s voice died away in the singing. — —

A szerzetesek sűrűbben álltak össze, hogy elfödjék e jelenetet a nép szemétől. Magasabb hangon énekeltek, az ifjú hangja elhalt az énekben.——

They tried to tear him from his beloved; his fingers were already bleeding, so hard did he grip the cloth. Long they struggled with him, until they dragged him off.

El akarták őt tépni kedvesétől, már vérzettek ujjai, oly erősen szorítá a posztót. Sokáig küzdöttek véle, míg el- vonszolák.

“Unfortunate madman,” said the prioress — “carry him out of the church in God’s name!”

— Szerencsétlen őrült, — mond a fejedelemasszony — vigyétek ki Isten nevében az egyházból!

“Oh God, in whose house damnation plays its game, in whose name sin masks itself, look down, look on my Estrella, and I shall not need to beg for the smiting thunderbolt of your vengeance.” — Meanwhile they dragged him out. They carried the bier behind the altar; Estrella did not rise from it; her face was paler than the lily; on her lip a long-unseen smile was to be seen. Strong remedies alone could call her back again to this earth, so that her face might darken.

— Óh Isten, kinek házában kárhozat űzi játékát, kinek nevében álarcoskodik a bűn, tekints le, tekints Estrellámra és nem kell kérnem bosszúdnak sújtó mennykövét. — Ezalatt kihurcolták. A ravatalt oltár mögé vivék, Estrella nem kelt fel be- lőle, arca halványabb a liljomnál, ajkán rég nem látott mo- solygás látszik. Erős szerek bírták csak ismét visszahívni e földre, hogy arca elkomoruljon.

After a little while she appeared again in cloister dress before the altar, took her ring back from the cross, but the roses of her face did not return. — The people departed satisfied; Estrella sank to her knees, with clasped hands gazing up at the altar-picture. In answer to all this, with its bleeding crown of thorns the face of our Redeemer gazed back at her with deep sorrow. — —

Kis időre klastromi öltözetben jelent meg ismét az oltár előtt, gyűrűjét visszavette a keresztről, de arcának rózsái nem tértek vissza. — A nép elégedetten távozott, Estrella térdre borult, kulcsolt kezekkel néze az oltárképre fel. Mindezek válaszául a vérző töviskoronával megváltónk arca mély fájdalommal néze rá vissza.——

Spiridion came to himself again in a madhouse, on his limbs the motley garb of the mad. He was shut up many days, and no one came to him; his food was passed in to him on a shovel through a hole in the door. His window opened on a little garden; on the other side of the garden stood another vast, dark-looking building, mute and noiseless; a single small door opened from it into the garden, and that too was carefully locked. To the right a wing of the madhouse likewise extended; to the left a high stone wall shut off the garden.

Spiridion őrültek házában eszmélt fel újra, tagjain a bolondok tarka mezével. Sok nap volt bezárva és nem jött hozzája ember, étkét lapáton nyujták be az ajtón lévő egy lyukon. Ablaka kis kertbe nyílott, a kert más oldalán szinte roppant, sötét tekintetű épület állt, néma-zajtalan; egy kis ajtó nyílt csak belőle a kertbe, s az is gondosan el volt zárva. Jobbra ugyancsak az őrültház egy szárnya terjedt, balra magas kőfal zárta el a kertet.

From one window of the wing-building he heard a hair-raising wailing every night. From the other parts of the house too, now wild laughter, now sobbing, now outbursts of fury rent the silence. The building opposite always seemed at rest — who knows whether anyone lived in it at all.

A szárnyépület egyik ablakából hajmeresztő jajgatást hallott minden éjjel. Többi részeiből is a háznak majd vad kacaj, majd zokogás, majd düh kitörései hasíták meg a csendet. Az átellenes ház mindig nyugodtnak látszott, — ki tudja, azok voltak-e lakói.

It was night. Spiridion mused at his window over the moonlit night; in the wing-building there was wailing again. The youth turned to the mysterious window, and lo, a frightful female figure with disheveled hair, tearing her garment, stood there, now with wild fury beating her breast, now staring fixedly at a picture. Spiridion strained his sight — and recognized Countess Gordon. — —

Éj volt. Spiridion ablakánál merengett a holdvilágos éjre, a szárnyépületben ismét jajongott. Az ifjú a rejtélye« ablaknak fordult, s ím, egy szörnyű nőalak elszórt hajakkal, öltönyét tépve állt ott, majd vad dühei öklözve mellét, majd meredten nézve egy képet. Spiridion megfeszíté lát- erejét — s Gordon grófhéra ismert. — —

“Countess Gordon!” cried Spiridion in horrified amazement.

— Gordon grófné! — kiálta Spiridion rémült bámu- lattal.

“Hah! who mocks me? who mocks me? I was only the concubine, the leman of the Count, and I am damned; I bore bastards, and I am damned. Deodát said so, and he is a holy man!”

— Hah! ki csúfol engem? ki csúfol? Én csak ágyasa, kéjhölgye voltam a grófnak s elkárhozok, fattyúkat szültem s elkárhozok. Deodát mondta, s ő szent férfi!

“For God’s sake, Countess, know me; I am the Java youth. What has happened to you?” The woman rolled her eyes wildly about until she found the youth. She began to laugh, then wept, then laughed again.

— Az Istenért, grófnő, ismerjen meg, én a jávai ifjú vagyok. Mi történt önnel? À nő vadon forgatta körül szemét, míg az ifjúra talált. Elkezde kacagni, majd sírt, majd ismét kacagott.

“My son! my son!” she shrieked then — “come and embrace your mother. Look at your poor, poor mother, for, oh, know it, I am your mother. A fine son I have raised, have I not!!”

— Fiam! fiam! — sikolta aztán — jöjj anyádat ölelni. Nézd szegény, szegény anyádat, mert, óh tudd meg, anyád vagyok. Ugye derék fiút neveltem!!

“You wander, Countess! Collect your thoughts; why are you in this dreadful place?”

— Félrebeszél ön, grófné! Szedje össze eszméit, mért van e szörnyű helyen?

“I am not wandering now; I know that I am in a madhouse, but I am not therefore always out of my wits,” laughed the woman. “Know, my son, that I am the woman who gave Count Conti up to his executioners. I, I; come, kiss your mother, and kill your father’s murderer. Come, come, my son!”

— Nem beszélek én most félre, tudom én, hogy őrült- házban vagyok, de nem vagyok azért mindig esztelen — kacagott a nő. — Tudd meg, fiam, hogy én vagyok a nő, ki Conti grófot bakóinak kiadta. Én, én, jöjj, csókold meg anyádat, s öld meg atyád gyilkosát. Jöjj, jöjj, fiam!

“Oh, dreadful, dreadful!” said Spiridion.

— Óh, szörnyű, szörnyű! — mond Spiridion.

“Do not loathe me, my child; kill me, but do not loathe me! I did it all to the glory of heaven.”

— Ne útálj meg, gyermekem, ölj meg, de ne útálj! Mind az ég dicsőségére tettem.

“Oh, and I cannot avenge them; there is no law against them; they are holy men.”

— Óh, és én nem tudom megbosszulni őket, nincs ellenök törvény, ők szent férfiak.

“Come, my child; see, I have given you a fair sister too; you do not know her yet. My Estrella is a cloister-nun.”

— Jöjj, gyermekem, ládd, én szép testvért is adtam néked, te még nem ismered őt. Estrellám zárdaszűz.

“Estrella!” said the youth with feeling — “oh, she is my sister, then. What holy names she unites for me: beloved, sister!”

— Estrella! — mond az ifjú érzéssel — óh, ő hát test- vérem. Mi szent neveket egyesít ő nekem: kedves, testvér!

“My son, if you do not come to me, I will come to you!” She climbed onto the window.

— Fiam, ha nem jössz, én megyek hozzád! — az ab- lakra mászott.

“For God’s sake, mother, look at the gaping depth below us.”

— Az Istenért, anyám, nézd a tátongó mélyt alattunk.

The woman began to wail again; her lucid moment had passed; she tore her clothes, ran raving about her room, nothing interested her any longer.

A nő ismét jajgatni kezde, világos pillanata elmúlt, ruháját tépte, őrjöngve futkosott szobájában, többé nem érdeklé semmi.

“What a meeting with my mother,” murmured Spiridion to himself in pain. He went on musing, like a captive eagle, on the night’s fleeting stars, on the free soft breeze, and on the silent house in which his Estrella was. — “So near and so far,” he thought to himself, when the dark house’s little door opened, and Estrella stepped into the garden. — Estrella was not what she had been: pale and tremulous as moonlight; only her eye burned, but not like a star — like a fiery volcano whose giant power ravages its own breast.

— Mily találkozás anyámmal — mormogott Spiridion fájdalommal magában. Tovább merengett, mint fogoly sas, az éj futó csillagin, szabad lágy szelletében s a néma házon, melyben Estrellája volt. — Oly közel és oly messze — gon- d d á magában, midőn a sötét ház kis ajtaja megnyílt, s Estrella a kertbe lépe. — Estrella nem volt a régi, halvány és reszketeg mint holdvilág, csak szeme égett, de nem mint csillag; mint tüzes vulkán, melynek óriás hatalma önkeblét dúlja.

Spiridion wanted to leap, but beneath him were still two stories, and certain death gaped. Need had bred him resourceful and skillful in Java; he tore his clothes, his bed, into strips; on the improvised rope he let himself down with cat-skill, but it reached only to the first floor. He knew no danger; his supple body had swum the sea, his strength had defied the panther; one bold leap, and he is at his Estrella’s side.

Spiridion ugrani akart, de alatta még két emelet, s s bizonyos halál tátongott. Jávában találékonnyá, ügyessé nevelte a szükség, szalagokká tépte ruháit, ágyát; a rögtön- zött kötélen macskaügyességgel bocsátkozott alá, de az csak az első emeletig ért. ö nem ismert veszélyt, hajlékony teste úszta a tengert, ereje dacolt a párducnak, egy merész ugrás és Estrellájánál van.

Estrella was then beginning to recover from her dangerous illness. She had slipped out from between the closed walls, to draw strength for her life from God’s pure air, his starry sky. I will not describe the bitter-sweet surprise, nor the gentle lover’s anxieties, the strong-souled man’s bold hope. Nor the struggle between faith and life’s joy, duty and love.

Estrella akkor kezde lábadozni veszélyes bajából. Ki- szökött a zárt falak közül, Isten tiszta levegéből, csillagos egéből szívni erőt életére. Nem írom le a keserű-édes meg- lepetést, nem a gyönge szerető aggályait, az erődús férfi merész reményét. Nem a harcot hit és életöröm, kötelesség és szerelem között.

Nature is stronger than all. God planted nature in our breast, and God’s command is eternal. The law made by frail man crumbles to dust under its power.

A természet mindeneknél erősebb. A természetet Isten oltá keblünkbe, s Isten parancsa örök. Gyarló ember csinálta törvény elporlik hatalma alatt.

Estrella was a woman before she was a cloister-virgin; the dark blood-cross had not killed love out of her soul.

Estrella nő volt előbb, mint klastromszűz, lelkéből ki nem ölte a sötét vérkereszt a szerelmet.

Spiridion was an energetic, daring man, and who does not know the magnetic effect of such a temperament, which draws the weak involuntarily to itself? — It lies in nature itself that the ivy’s slender tendrils weave themselves about the oak, the gentle forget-me-not flower flourishes in the shade of a strong bush. Estrella too clung to Spiridion. — God said: for your husband you shall forget everything. — Estrella forgot everything.

Spiridion erélyes, merész férfiú, s ki ne ismerné ily lelkületnek magnetikus hatását, melyek önkénytelen vonják magukhoz a gyöngét? — Már a természetben fekszik, hogy a borostyán karcsú indái a cserre szövődnek, a nefelejcs szelíd virága erős bokor árnyában díszlik. Estrella is Spiridionra borult. — Isten mondá, férjedért el fogsz mindent feledni. — Estrella mindent elfeledt.

The shrieking, the laughter, the moaning of the mad were their wedding-song. Above, the woman still raved; rushing nearer to the window again, she saw the lovers, stopped suddenly, recognized them.

Az őrültek ordítása, kacaja, nyögése volt nászénekök. Fent a nő még őrjöngött, közelebb rohanva ismét az ablak- hoz, meglátá a szerelmespárt, hirtelen megállt, megismeré őket.

“But how shall we escape, beloved, from this high-walled garden?” said Estrella gently — “oh, fool that I am, I dared to hope.”

— De hogy szabadulunk, kedvesem, e magas falú kert- ből? — mond Estrella szelíden — óh, én őrült, reménylni merék.

“Only follow me, my lady,” said Spiridion strongly — “fear not, my arms gird you.”

— Kövess csak, hölgyem, — mond Spiridion erősen — ne félj, karjaim öveznek.

“My daughter, my daughter! Estrella!” shrieked the mad woman — “do not go, do not go! this youth is your brother!”

— Leányom, leányom! Estrella! — sikoltott az őrült nő — ne menj, ne menj! ez ifjú testvéred!

“Oh, Spiridion, do you hear my mother? It is dreadful, but what does she say, Spiridion, that I should not go” — she covered her eyes.

— Óh Spiridion, hallod anyámat? Ez szörnyű, de mit mond, Spiridion, hogy ne menjek — szemét eltakarta.

“Poor thing, she does not know what she says; let us hasten” — they went on.

— Szegény, nem tudja, mit beszél, siessünk — haladtak.

“You will be incestuous, girl; do not go, do not go!” shrieked the woman again.

— Vérfertőző léssz, leány, ne menj, ne menj! — sikoltott a nő újra.

“But why, then, does my poor mother say that you are my brother?”

— De mért mondja hát szegény anyám, hogy test- vérem vagy?

“Are not our souls brother and sister, little fool? Is it not beautiful, the two most holy names united: brother-husband?” “My blood freezes at this dreadful voice of my poor mother.”

— Nem testvér-e lelkünk, kis bohó? Nem szép-e egyesülve a két legszentebb név: testvér-hitves? — Vérem megfagy e szörnyű hangjánál szegény anyámnak.

They reached the little door.

A kis ajtóhoz értek.

“You are going, damned girl, with your heaven-crying sin,” said the woman, raving anew and choking, and with all her strength she hurled after them the picture over which she had brooded. The picture fell at their feet.

— Mégysz, kárhozott leány, égbekiáltó vétkeddel — szólt fuldokolva az újra dühöngő, s erővel dobja utánuk a képet, melyen előbb merenge. A kép lábaiknál esett le.

“Look, look, Spiridion, she wanted to strike me dead; she is angry.”

— Nézd, nézd, Spiridion, agyon akart ütni, harag- szik.

“She sent her blessing after us,” said Spiridion — “you see, a holy picture.”

— Áldását küldte utánunk, — mond Spiridion — látod szentkép.

“But crowned with thorns,” whispered Estrella, hiding it in her breast.

— De töviskoronás — suttogott Estrella, keblébe rejtve azt.

They vanished through the door. The woman still kept up her din.

Az ajtón eltűntek. A nő még folytatta lármáját.

“This way, beloved,” said Spiridion softly, going quietly along the echoing long corridor.

— Erre, kedvesem — csendesen mond Spiridion, halkan végighaladva a visszhangos hosszú folyosón.

“Oh, Spiridion, you have led me into my grave.”

— Óh, Spiridion, hisz síromba vezettél.

“Fear not!” said he, when they reached the choir door. By a narrow stair they went down into the church. In the church only a single lamp glimmered before the great altar, lighting its Ecce homo eerily. — The picture seemed to live; with bleeding brow, with anguished, mourning face, it gazed upon them, as though it wept, millennia in advance, for the thousand sufferings of humanity. — —

— Ne félj! — mond ez, midőn a kórus ajtajához értek. Szűk lépcsőn mentek le a templomba. A templom- ban csak egy mécs világolt a nagy oltár előtt, rémesen világítva annak Ecce homóját. — A kép mintha élt volna, vérző homlokkal, kínos, bánkódó arccal tekinte rájok, mintha siratná évezredekkel előre az emberiség ezer szen- vedését.——

At this sight Estrella could hardly stifle her shriek. Spiridion too shuddered.

Estrella e látványra sikoltását alig fojthatá el. Spiridion is borzadt.

“Here, my Estrella, draw yourself together in this confessional; here we shall be hidden, and when in the morning they open the church, we shall escape. This dress you must take off — so. The dawn cannot now be far; only endure.”

— Itt, Estrellám, e gyovontató székben húzódjál össze, itt rejtve leszünk, s ha reggel a templomot kinyitják, megszabadulunk. Ez öltözetet le kell vetned, így. Már nem lehet messze a hajnal, csak tűrj.

In the cloister a noise arose; they ran everywhere with burning candles; Estrella’s heart pounded; Spiridion’s fists clenched. — —

A zárdában zaj támadt, égő gyertyákkal futkoztak min- denfelé, Estrella szíve dobogott. Spiridionnak öklei szorul- tak.——

“They must be here; there is no other way out. — Let no one out. — — — We must search the church.” — They came to the door.

— Itt kell lenniek, más kijárás nincsen. — Ne eresz- szenek ki senkit. — — — A templomban kell kutatni. — Az ajtóhoz jöttek.

“It is locked from within; we must force it; they are there” — sounded again; they forced the door; in that instant the keys of the main entrance grated; the church-keeper opened the holy place to the devout. — — — By the time the pursuers had forced the door, the church was empty. — — — Deodatus undisturbed enjoyed the fruit of his work; he was the most holy-believing man of the region. Now he had leisure to sacrifice to his pleasure too, and found his pleasure in the pursuit of Spiridion — the audacious, free spirit, the scandalous cloister-nun-robber.

— Belülről van elzárva, ki kell feszítni, ott vannak — hangzott újra, az ajtót feszíték, e percben a főbejárás kulcsai csikorogtak, a templomőr megnyitá a szent helyet az áhítatosoknak. — — — Mire az üldözők az ajtót ki- feszíték, a templom üres volt.——— Deodátus zavaratlan élvezte munkája gyümölcsét, ö a vidék legszentebbhitű férfia volt. Most már ráért gyönyö- rének is áldozni és gyönyörét a vakmerő, szabad lélek, botrányos zárdaszűzrabló Spiridionnak üldözésében találta.

For several months now the searches after him have been fruitless; every source of help has been cut off from him, for Ede, who supported him until now, is himself a beggar. But Spiridion was not so attached to men that material deprivation could ensnare him; nature had reared him.

Több holnapja már a kutatások utána, sikeretlenek, el van tőle vonva minden segedelmi forrás, hisz Ede, ki eddig tartá, maga is koldus. De Spiridion nem volt úgy az emberekhez ragadva, hogy anyagi nélkülözés kelepcébe kerítse, ő t a természet nevelte.

In Ede, on the contrary, this was the rein that put him, more than ever, into Deodát’s hand. If Deodát willed it, he had to go hungry. Following Rolando’s instruction faithfully, as inexhaustible as he had been in the creation of pleasures, so abundant did he become in the dark, mystic word, in goading Ede’s revenge against Spiridion, in meditation on deadly sin, damnation, the smiting hand of God. All this, united with his shattered health, and aided by the life-weary dejection of his sobering, made Ede a dark, fanatical, and yet blood-thirsting penitent.

Ellenben Edénél ez volt a gyeplő, mely jobban, mint valaha, Deodát kezébe adta őtet. Ha Deodát akarta, éheznie kellett. Rolando utasítását híven követve, aminő kimerít- hetetlen volt a kéjek teremtésében, oly bő lett a sötét, misztikus szóban, a bosszúnak Spiridion elleni ingerlésé- ben, a halálos bűnről, kárhozatról, Isten sújtó kezérőli elmélkedésében. Mindez a roncsolt egészséggel egyesülve, s a kijózanodás életunt levertségétől segítve, Edét sötét, ábrándos és mégis vért szomjazó bűnbánóvá tette.

Deodát sits again at his writing-desk. Ede, clad in a hair shirt, stands before him. His young face is sunken, sallow; his eyes are of a glassy fixity; his lip is blue; his back is bent; his dry legs totter; his beard, grown long, is graying. — Deodát in a solemn voice continued a dialogue:

Deodát ismét íróasztalánál ül. Ede szőrmezbe öltözve előtte áll. Ifjú arca beesett, sárga, szemei üveges meredt- ségűek, ajka kék, dereka hajlott, száraz lábai inognak, hosszúra növelt szakálla szürkül. — Deodát ünnepélyes hangon folytata egy párbeszédet:

“So God may yet send the grace of pardon upon your sinful soul, if you destroy the godless one on whom you so unworthily lavished your benefactions — who repaid these with incest, who made you a bastard — —”

— Úgy Isten még bocsánatmalasztját küldheti bűnös lelkedre, ha az istentelent, kire oly méltatlanul pazariád jótéteményeidet, — ki ezeket vérfertőztetéssel jutalmazá meg, ki tégedet fattyúgyermekké tett——

“Enough, enough!” moaned Ede. “Where is he, then?” — and he gripped his cross-hilted dagger.

— Elég, elég! — nyögött Ede. — Hol van hát? — s keresztmarkolatú tőrét szorítá.

Rolando entered with a cheerful face.

Rolando vidor arccal belépett.

“I bring good news,” said he — “Spiridion is discovered.”

— Jó hírt hozok, — úgymond — Spiridion fel van fedezve.

“Lead me to him, lead me to him,” Ede fretted.

— Vezess hozzá, vezess hozzá — nyugtalankodék Ede.

Deodát’s face did not change; he showed a report and said dryly:

Deodát arca nem változott, egy tudósítást mutatott s szárazon mondá:

“I know.”

— Tudom.

“In one of the deep Apennine valleys, an hour from the gulf. There he lives with Estrella, in a little wooden house; by now the woman is perhaps a mother too.”

— Az appennini mély völgyek egyikében, egy órányira a tengeröböltől. Ott él ő Estrellával, kis faházban, a nő már azolta tán anya is.

“Hah, damnation on my soul!” said Ede, striking his brow.

— Hah, kárhozat lelkemnek! — szólt Ede homlo- kára csapva.

“Spiridion is a chamois-hunter. The devil, as he is wont with his faithful, lets them too live happily on this earth.”

— Spiridion zergevadász. Az ördög, mint szokta híveit, őket is boldogul élteti e földön.

“The flames are still to come,” added Deodát with emphasis.

— Hátra vannak a lángok — tevé hozzá hangnyomat- tal Deodát.

“I spied on them,” Rolando went on — “when on a turf-bench, fallen into each other’s arms, with unhallowed lips they dared to praise the grace of God.”

— Lestem őket, — folytatá Rolando — midőn gyep- padon egymás karjába borulva, szentségtelen ajkakkal dicsérni merték az Isten kegyelmét.

“A dreadful blasphemy,” said Deodát.

— Szörnyű káromlás — mond Deodát.

“They reveled in the moonlit night, like a pair of loving doves; they listened to the murmur of the waterfall, the nightingale’s song, and praised virgin nature, out of whose paradise only human intrigue makes a hell for itself.”

— Ábrándoztak a holdvilágos éjben, mint szerelmes gerlepár, hallgatták a zuhatag moraját, a csattogány énekét, s dícsérék a szűz természetet, melynek paradicsomából csak emberármány alkot poklot magának.

“Enough, enough!” cried Ede, choking — “lead me to them.”

— Elég, elég! — kiáltott Ede fuldokolva — vezess hozzájok.

“Let the servants of the auto-da-fé take up arms!” said Deodát fierily, springing up. “To horse at once; let them hunt down the accursed ones. Away, away! Let them burn on the pyre, as their damned pictures burned. After them! — —”

— Keljenek fegyverre az autodafé szolgái! — szólt tüzesen Deodát, felugorva. — Lóra mindjárt, vegyék űzőbe az átkozottakat. El, el! Égjenek a máglyán, mint kárhozott képeik elégtek. Utánok!——

“After them!” Ede echoed; in his eye a flame kindled, and he staggered out languidly.

— Utánok! — visszhangzá Ede, szemében láng gyúlt ki, s bágyadtan kitántorgott.

Rolando bowed:

Rolando meghajtá magát:

“And what shall the reward be?”

— És a jutalom mi lesz?

“A thousand gold pieces,” said Deodát with contempt.

— Ezer arany — mond Deodát megvetéssel.

“We must hurry,” said Rolando again — “for they have already taken a place on an English ship that sails for India in the morning; and under the English flag our power is at an end.”

— Sietnünk kell, — szólt Rolando újra — mert egy ángol hajón már helyet fogadtak, mely reggel Indiába vitorláz; s ángol lobogó alatt hatalmunknak vége.

“Stop!” said Deodát. “What if they should yet manage to escape?”

— Megállj! — mond Deodát. — Hátha mégis sike- rülne megszökniök?

“Did you not promise a thousand gold pieces? Be at rest.”

— Nem ezer aranyat ígért ön? Legyen nyugodt.

“The devil does not sleep. Spiridion is clever as the serpent, skillful as the chamois, and brave as the lion. Here, here is the promised sum; you will go onto the ship with Ede, and then...” — He whispered a moment with Rolando — “Do you understand?” said he again, more loudly. “Could we then only kill with steel? that is the most cowardly instrument. Now hasten; the armed servants I will lead myself.” Rolando bowed deeply and went. Deodát softly murmured to himself:

— Az ördög nem alszik. Spiridion okos, mint a kígyó, ügyes, mint a zerge és bátor, mint az oroszlán. Ne, itt az ígért összeg, te Edével a hajóra fogsz menni, aztán... — Rolandóval suttogott egy percig — Érted? — úgymond ismét fentebben. — Hát mi csak vassal tud- nánk ölni? ez a leggyávább eszköz. Most siess, a fegyveres szolgákat magam vezetem. Rolando mélyen meghajtá magát, s ment. Deodát halkan mormogá magában:

“On the ship the arrangement is already made; I have shaken all four of you off my neck.” — With that he threw off his cowl, took a gun from a wall-cupboard, wrapped himself in a sailor’s coat — and went. — —

— A hajón már rendelés van téve, mindnégyeteket le- ráztalak nyakamról. — Ezzel leveté kámzsáját, puskát vett egy falszekrényből elő, marinárórba burkolta magát — s ment.——

center X center

The valley we step into is one of the grandest and most charming of sights. Round about, heaven-holding snow-peaks rear up, like giant sentinels of the earthly Eden, that intrigue might not cross its threshold to desecrate it. — A dark pine forest wreathes it lower down; into this all the dark side of nature seemed to have withdrawn, so that the valley blooming on the floor might be the more smiling. You would take it for an oasis in the midst of the cold north’s wilderness, fashioned for itself by some mighty fairy’s magic power.

A völgy, melybe lépünk, egyike a legnagyobbszeríí s legbájosabb látványoknak. Körül eget tartó havasok mered- nek, mintegy óriás őrei a földi édennek, hogy küszöbét szentségtelenítve ne lépje át az ármány. — Sötét fenyő- erdő koszorúzza alább, ebbe látszott költözni a termé- szetnek minden sötét oldala, hogy a fenéken viruló völgy annál mosolygóbb lehessen. Oázisnak néznéd azt, a hideg éjszak rengetegének közepette, melyet hatalmas tündér bűvereje alkotott magának.

A thousand flower-meads on the bank of the mirror-clear lake; a grove peopled by a hundred chattering birds; a murmuring cataract which, rushing down from on high, is broken into rainbow-dust, while spotted trout dart nimbly among its waves. — A little wooden house stands near it, a turf fence before it, shaded by woodbine and ivy. — — The sun sets with a bloody face, draws a purple mantle over the giants, and seems to forget its rays upon them, when the rest of nature has already grown dusk. From the house Spiridion and Estrella step out. On Spiridion’s shoulder hangs a gun; Estrella holds the Ecce homo picture to her breast.

Ezer virány a tükörtiszta tó partján, száz csevegő madártól népesített liget, mormogó zuhatag, mely alá- rohanva a magasból, szivárványos porrá törődik, míg tarka pisztrángok fürgén szökdelnek habjai közt. — Kis faház áll ennek közelében, gyepülés előtte, izolag és repkénytől árnyékozva. — — A nap véres arccal száll alá, purpur- palástot von az óriásokra, s rajtok látszik feledni sugarát, midőn a többi természet már elalkonyult. A házból Spiri- dion és Estrella lépnek elő. Spiridion vállán puska lóg, Estrella az Ecce homo képét tartja keblén.

“So,” said Spiridion, pressing his lady to his breast — “we are made ready; my weapon, our picture, are with us.”

— így, — szólt Spiridion, hölgyét keblére szorítva — kikészülénk, fegyverem, képünk velünk van.

“And love,” Estrella faltered. “And yet, Spiridion! what is it, that I leave this dwelling so heavily, as though I had to be torn from my happiness too?”

— És a szerelem — rebegett Estrella. — Mégis, Spiridion! mi az, hogy oly nehezen hagyom el e lakot, mintha boldogságomtól is el kellene szakadnom?

“You are a weak woman, my Estrella. By dawn we reach the sea; tomorrow the breeze will waft us toward my fair island, and so you will be saved from the everlasting trembling that so often runs across your face with icy fingers. Let us go; if you grow faint, I will take you up; lean on my arm.” — They went on.

— Te gyönge nő vagy, Estrellám. Hajnalra a tenger- hez érünk, holnap szép szigetem felé röpít a szellő, s így megmenekszel az örökös remegéstől, mely arcodat oly sokszor jégujjakkal futja keresztül. Gyerünk, ha lankadsz, felkarollak, dűlj karomra. — Haladtak.

Meanwhile it had grown wholly dark. “Only listen, Spiridion, what noise rises behind us?”

Ezalatt egészen besötétült. — Halld csak, Sipiridion, mi zaj keletkezik mö- göttünk?

“Do not be frightened, beloved! a herd of chamois runs in the pine woods.”

— Ne ijedj, kedvesem! zergenyáj fut a fenyvesekben.

“No, no, the noise is greater,” said Estrella, trembling. “Only listen, how it grows.”

— Nem, nem, a zaj nagyobb — mond Estrella re- megve. — Halld csak, hogy növekszik.

“An avalanche perhaps breaks down into the valley.”

— Lavina szakad tán alá a völgybe.

“Oh, look, look: there is fire!” shrieked Estrella.

— Óh nézd, nézd: ott tűz van! — sikoltott Estrella.

“It is only the reflection of the sunset,” her beloved soothed her.

— Visszfénye az csak az alkonyainak — nyugtatá kedvese.

“No, our dwelling burns; high the flames lick at our life.”

— Nem, lakunk ég, magasan nyaldossák lángjai az élet.

“So the man of intrigue does not desecrate the dwelling of pure love; let it burn to ashes!” said Spiridion strongly.

— Ügy nem szentségteleníti a tiszta szerelem lakát az ármányos ember; égjen porrá! — mond Spiridion erősen.

“Our pursuers have found us out. Oh, Spiridion, we are lost!”

— Üldözőink feltaláltak. Óh Spiridion, elveszénk!

The noise did indeed grow; a wild howling was heard. Spiridion took his wife up in his arms; they went faster.

A zaj csakugyan nőtt, vad üvöltés hallatszott. Spiri- dion felkarolta nejét, gyorsabban haladtak.

“Do you hear the thunder of footsteps? Set me down, beloved; I only hinder you; I cannot walk by myself. Run, run, beloved, by yourself. — —”

— Hallod a léptek dübörgését? tégy le, kedvesem, én csak akadályozlak, magam nem bírok menni. Fuss, fuss kedvesem magad.——

“Fear not, my Estrella; we shall soon be out of the valley. See there, far off, the point of light? our ship’s mast-lamp. I am strong.” — With redoubled steps he went on; the noise drew nearer.

— Ne félj, Estrellám, mindjárt kiérünk a völgyből. Ládd ott messze a fénypontot? hajónk árbcclámpája. Én erős vagyok. — Kettőztetett léptekkel haladt, a zaj közelgett.

The plain of the sea already spread out before their eyes; they had only to round one steep crag, which stood at the mouth of the valley; on the rock-ledge was a wooden cross. — — —

A tenger síkja terült már ki szemeik előtt, egy meredek bérc alatt kelle még csak elfordulniok, mely a völgy torko- latánál állott, a szirt élén keresztfa volt.———

“We shall be on the plain at once, my Estrella! do not lose heart,” said Spiridion, already gasping.

— Mindjárt a síkon leszünk, Estrellám! ne csüggedj — mond Spiridion már elfúlva.

Behind the cross two lynx-eyes sparkled. A gun cracked; Estrella shrieked:

A kereszt megett két hiúzszem szikrázott. Puska pattant, Estrella felsikoltott:

“Oh, this one has hit...” — The bullet had bored through the canvas of the Ecce homo into Estrella’s breast. The blood streamed.

— Óh, ez t a l á l t... — A golyó az Ecce homo vásznán keresztül fúródott Estrella meUébe. A vér patakszott.

“Estrella, Estrella!” cried her husband, halting and snatching his gun from his shoulder.

— Estrella, Estrella! — kiáltott férje megállva, s puská- ját válláról lekapva.

“It did not reach my heart; I am only faint; let us go, let us go,” the lady faltered. By then Spiridion had taken aim; the bullet whistled back toward the cross.

— Nem érte szívemet, csak bágyadt vagyok, menjünk, menjünk — rebegett a hölgy. Már ekkor Spiridion célzott, golyó süvített a kereszt felé vissza.

The fugitives’ way was marked with blood.

A szökevényeknek vér jelölte útjokat.

“God has judged,” said a man’s voice from behind the cross — “glory to His name!”

— Az Isten ítélt — szólt egy férfihang a kereszt megül — dicsőség nevének!

The pursuers reached this point.

Az üldözők e ponthoz értek.

“After them, after them!” the voice continued, and behind the cross, raising the weapon high with one arm, with the other covering a bleeding wound-opening, Deodatus rose up. — “I have marked out their path; they are wounded.” — With these words, growing faint, he began to sway, and convulsively clasped the cross.

— Utánok, utánok! — folytatá a hang és a kereszt megett magasra emelve egy karjával a fegyvert, másikkal vérző sebnyílást takarva, emelkedék fel Deodátus. — Kijelöltem útjokat, meg vannak sebezve. — E szókkal lankadva inogni kezdett, s görcsösen fogá át a keresztet.

This very unexpected scene halted the rushing servants in their astonishment. Deodát rattled softly again: After them, after them — but while the bailiffs collected themselves again, the pursued had got a long way ahead.

Épp e váratlan jelenet megállítá bámulatában a rohanó szolgákat. Deodát halkan hörge újra: Utánok, utánok — de míg a poroszlók ismét összeszedték magokat, az üldö- zöttek nagyot haladtak előre.

Spiridion and his lady — reached the ship.

Spiridion és hölgye — a hajóra értek.

center XI center

The ship was already sailing far out on the sea. On the ship were Ede and Rolando too. Rolando his own mother would not have known; his red beard had vanished, a thick black head of hair covered his brow, a black patch covered his left eye, he limped on one foot. Over Ede, during the past year, a century had stormed. No one knew them. Of the first they knew only that he was a physician. The second they took for a zealous missionary.

A hajó már messze vitorlázott a tengeren. A hajón volt Ede és Rolando is. Rolandot anyja sem ismerné meg, rőt szakálla eltűnt, sűrű fekete hajzat borítá el homlokát, balszemét fekete tapasz takarta, egyik lábára sántított. Edén a lefolyt év alatt egy század viharzott keresztül. Nem ismerte őket senki. Az elsőről csak azt tudták, hogy orvos. A másikat buzgó térítőnek hitték.

Estrella lay in a little ship’s cabin on a bed of pain. Apart from her hanging-bed and the shot-through picture there was nothing in her room. There she suffered. To her wound was added the approach of the hour in which the fruit of her love should see the light of day; and the soul-killing tedium of the long sea-voyage.

Estrella kis hajószobában feküdt fájdalmas kórágyon. Függőágyán s az átlőtt képen kívül szobájában nem volt semmi. Ott szenvedett ő. Sebéhez járult az óra köze- ledte, melyben szerelmének gyümölcse napvilágot látand; s a hosszú tengeri út lélekölő életuntsága.

She wept and did not know why; dark forms passed before her soul, her deeds appeared to her as sins. Her mad mother’s words by night shook her from her sleep. Rolando busied himself about her. — —

ö sírt és nem tudá, miért, sötét alakok vonultak el lelke előtt, tettei bűnként tünedeztek fel előtte. Őrült anyjának szavai éjjelente fölrázták álmából. Rolando fog- lalkozott körülte.——

It was evening. The storm-bird began with restless screeching to beat at the windless-rising waves; a sweltering fog sank down; from afar, and brokenly, the bellowing of the elements was heard. They took in the ship’s sails; the tramping of the working crew sounded on the deck. All this screwed up Estrella’s mood still higher. She thirsted for the comfort of faith, as the wilderness-wanderer for the spring. Rolando recommended the missionary, and Spiridion was far too tender to deny it to his wife. — —

Esve volt. A vészmadár nyugtalan nyivogással csap- kodni kezdte a szél nélkül emelkedő hullámokat, rekkent köd ereszkedék alá, messziről és szakadozva hallatszott az elemek bömbölése. A hajó vitorláit bevonták, a dolgozó népség döbörgése hangzott a fedélzeten. Mindez még feljebb csigázta Estrella lelkületét. Ő a hit vigasztalását szomjazá, mint pusztai vándor a forrást. Rolando a térítőt ajánlá és Spiridion sokkal gyöngédebb volt, hogysem azt nejének megtagadta volna.——

Estrella and Ede are alone in the narrow cabin. But the missionary’s lips drip no gentle comfort into the woman’s wounded breast, but poison. With eyes burning in anger he thunders accursed, threatening words, pointing with his hand at the Ecce homo.

Estrella és Ede magok vannak a szűk szobában. De a térítőnek ajkai nem csepegtetnek szelíd vigaszt a nő sérvett kebelébe, de mérget. Haragban égő szemekkel átkos, fenyegető szókat mennydörög ő, kezével az Ecce ho- mora mutatva.

“Yes,” said he — “daughter of damnation, leman who broke God’s oath! Look there at the holy picture, which serves the good Christian as a bulwark in every storm; through that, God’s arrow flew into your breast. But His vengeance does not stop even there; an eternal flame thirsts for your blood. Do you hear how the waves beat up to the window? on this ship are two angels of damnation — you two. As long as you live, the wrath of the elements cannot be stilled.”

— Igen, — úgymond — kárhozat leánya, Isten eskü- jét szegő kéjhölgy! Ott nézd a szent képet, mely a jó kereszténynek védfalul szolgál minden viharban; azon keresztül röpült Isten nyila kebeledbe. De az ő bosszúja még ott meg nem áll, örök láng szomjúhozza véred. Hallod, mint csapkodnak a hullámok fel az ablakig, a hajón a kár- hozatnak két angyala van — ti. Míg ti éltek, az elemek haragja nem csendesülhet.

“Oh, mercy! One comforting word from God upon the sinner’s head,” the sick woman moaned.

— Óh, könyörület! Egy vigasztaló szót Istentől a bűnös fejére — nyögött a beteg.

“There is none for you,” said Ede. “For your sin your brother too suffers. You do not know me, do you? In this gray beard, with this ravaged face, you do not know Ede? Lo, it is I.”

— Nincs számodra — mond Ede. — Bűnödért test- véred is szenved. Nem ismersz, úgye, engem? e szürke szakállban, e roncsolt arccal nem ismered meg Edét? ím, én vagyok.

“Oh, woe, brother, and even you have no gentler voice for me. My mother is mad and cursed me. You, my brother, and you send me to damnation. Oh, woe, oh, woe is me!” said the woman brokenly.

— Óh jaj, testvér, és neked sincs szelídebb hangod hozzám. Anyám őrült és megátkozott. Te testvérem és kárhozatra küldesz. Óh jaj, óh jaj nekem! — szólt a nő töredezve.

“All has befallen justly,” said Ede hardly. “Look at this picture, at the Conti coat of arms! Spiridion is our stepbrother. You are incestuous, do you understand?”

— Mind méltán történt — mond Ede keményen. — Nézd e képen a Conti címert! Spiridion mostohatestvé- rünk. Te vérfertőztető vagy, érted?

Estrella shrieked:

Estrella sikoltott:

“So my mother was not wandering! She cursed me!” she rattled then, faintly.

— Hát anyám nem beszélt félre! Megátkozott! — hörge aztán gyöngén.

Ede continued:

Ede folytatá:

“The babe you are to bear is hell’s asp, which will gnaw your soul to all eternity.”

— A magzat, melyet szülendesz, pokolnak áspis- kígyója, mely lelkedet fogja mardosni a végtelenségig.

“Tell me a torment, then, that I may endure, and I will suffer it, only give some ray of hope with it.”

— Mondj hát kínt, melyet tűrjek, és elszenvedem, csak egy reménysugárt adj vele.

“Loathe Spiridion! Thrust him from you; that is the first step.”

— Ütáld meg Spiridiont! Taszítsd el magadtól, ez az első lépés.

“Oh, if death is the first step, then there is no second.”

— Óh, ha a halál az első lépés, úgy második nincsen.

“This heaven demands.”

— Ezt kívánja az ég.

“Oh, only not this; God cannot demand that I tear out the heart into which He breathed love.”

— Óh, csak ezt ne, nem kívánhatja Isten, hogy a szívet, melybe ő lehelt szerelmet, kitépjem.

“And He does demand it,” said Ede dully. “Strike through my breast, but this cannot be,” whispered the woman.

— És ezt kívánja — mond Ede tompán. — Üsd keresztül keblemet, de ezt nem lehet — sut- togott a nő.

“Lo, the masts tremble; do you hear how the despairing crew howls above? Perish, then, and be damned!” — With these words he turned. — —

— ím! az árbocok remegnek, hallod, hogy üvölt fent a kétségbeesett népség? Vessz hát és kárhozzál el! — E szók- kal megfordult.——

“Do not leave me, do not leave me!” rattled Estrella, swooning.

— Ne hagyj el, ne hagyj el! — hörgött Estrella alélva.

“Incestuous! your beloved is your brother!” roared the missionary into the lifeless woman’s ear, and trudged out the door. — —

— Vérfertőztető! kedvesed testvéred! — ordítá a térítő az élet nélküli nő fülébe s kiballagott az ajtón.——

The storm still raged, and a little child already lay on Estrella’s breast. Beside her the physician busied himself again. — Spiridion, in the intoxication of fatherly joy, did not hear the tempest, for he went to embrace his twofold happiness.

A vihar még dúlt, s kisgyermek feküdt már Estrella keblén. Mellette az orvos foglalkozott ismét. — Spiridion az atyai öröm mámorában nem hallá a fergeteget, mert kettes boldogságát ment ölelni.

“Away, away from me,” whispered Estrella, pushing her husband and child from her with her arm.

— El, el tőlem — suttogott Estrella, karjával eltolva magától férjét és gyermekét.

Spiridion turned to stone.

Spiridion megkövült.

“Go now,” said Rolando — “if you do not wish to endanger your wife, whom the storm and the fever have made so irritable. In two hours all will be better.”

— Menjen ön most, — szólt Rolando — ha nem akarja nejét veszélyeztetni, kit a vihar s láz oly ingerültté tőn. Két óra múlva minden jobban lesz.

Spiridion believed, and departed — sorrowfully, it is true, but hoping.

Spiridion hitt és távozott, — fájdalmasan bár, de reményi ve.

An irresistible sleep of exhaustion weighed upon the woman; Rolando stood beside her, thinking.

A nőre ellenállhatatlan álma nehezült a kimerültség- nek; Rolando gondolkodva állt mellette.

“A woman in such a state,” he murmured to himself with solemn slowness — “if I let her fall asleep, will wake again only in the other world. Let her sleep.” — Quietly he went out of the cabin. — — —

— Ily állapotban a nőt — mormogott magában ünne- pélyes lassúsággal — ha el hagyom aludni: a másvilágon ébred csak fel újra. Aludjon. — Csendesen haladt kl a szobából.———

The sea-storm grew still. Had it perhaps moved over into Spiridion’s soul? Spiridion too is silent as the sea, and yet everyone understands his speech; — heaven and earth collapse together before him, that from their embrace a mourning may be born which will overspread the world. — — What could so bend the son of nature?

A tengeri vész megcsendült. Tán Spiridion lelkébe köl- tözött által? Spiridion is szótalan, mint a tenger, és mégis mindenki érti beszédét; — ég és föld összeborulnak előtte, hogy ölelkezésekből gyász szülessen, mely elborítja a világot. — — Mi hajthatá meg annyira a természet fiát?

The ship’s company is gathered together in mute gravity. In the middle they wind Estrella’s corpse with her child in a sail. — There they rest, like the tree with its fruit, cut down in the midst of summer. — Spiridion kneels over them, convulsively holding the sail, as though he still strove to hold his dead back into life. — — Further off stand Ede and Rolando, darkly. — The missionary speaks no blessing over the dead — suffers no hymn to be sung in honor of the accursed. — — Now they bind a heavy weight to the bodies; Rolando too works fervently about them. — At last they lower them into the water — the water claps together over them — they have vanished.

A hajószemélyzet össze van gyűlve néma komoly- sággal. A középen Estrella holttestét gyermekével vitorlába csavarják. — Ott nyugszanak ők, mint a fa gyümölcsével, levágva nyárnak közepette. — Spiridion felettek térdel, görcsösen tartva a vitorlát, mintha még vissza igyekez- nék tartani halottjait az életbe. — — Távolabb Ede és Rolando állnak sötéten. — A térítő nem mond a halottak felett áldást, — nem enged éneket zengni az átkozottnak tiszteletére.—— Most nehéz súlyt kötnek a holttestekre, Rolando is hévvel munkálkodik körülök. — Végre lebocsájtják őket a vízbe, — a víz összecsap fölöttök, eltűntek.

Spiridion stands motionless as a statue at the railing, gazing fixedly for hours into the water, as though he waited for his lady to rise from it again, like Aphrodite, smiling once more, with red cheeks. — —

Spiridion mint szobor áll mozdulatlan a karzatnál, merően néz órákig a vízbe, mintha várná, hogy hölgye mint Aphrodite újra mosolygó, piros arccal merül fel abból.——

The moon rose; over the sea a phosphoric light spread, as is wont sometimes after the abating of a great storm. The two dark men crept nearer to Spiridion. They spoke softly with each other, but so that Spiridion could hear, while they cast searching, fleeting glances upon him. In Spiridion’s brain dark thoughts wheeled. So into this pure soul too, said he, the envious devil has wormed his way, against whom there is no law; he killed her, because she loved, because she united two holy names: brother-beloved. But what if this were indeed a sin after all — how then should God have punished His pure angel thus without cause? — On the other hand, how can love be a sin, love that wafts through God’s great world — or is there a God, then; is there sin, virtue? Oh, I am going mad!

A hold felkélt, a tengeren foszforikus fény ömlött el, mint szokott olykor nagy vihar csillapultával. A két sötét férfi közelebb csúszott Spiridionhoz. Halkan beszéltek egy- mással, de úgy, hogy Spiridion hallhatá, míg kémlőleg futó pillanatokat vetettek reája. Spiridion agyában sötét gon- dolatok kerengtek. Hát e tiszta lélekbe is, — úgymond — beférkőzött az irigy ördög, mely ellen nincsen törvény, megölte őt, mert szeretett, mert két szent nevet egyesíte: testvér-kedves. De hátha csakugyan ez mégis vétek volna, hogy is büntette volna Isten ok nélkül így tiszta angyalát. — Ellenben hogy lehet bűn a szerelem, mely átlengi Isten nagy világát, vagy van-e hát Isten, van-e bűn, erény? Óh, megőrülök!

“Look at the incestuous one,” said Rolando softly — “this man killed the poor penitent woman.”

— Nézd a vérfertőztetőt, — szólott halkan Rolando — ez ölte meg a szegény bűnbánó nőt.

“God’s punishment upon him has begun already; before her death Estrella cursed him and thrust him from her.”

— El is kezdődött az Isten büntetése rajta, halála előtt elátkozá őt Estrella s eltaszítá magától.

Spiridion remained calm.

Spiridion nyugodt maradt.

“Hah!” murmured Rolando. “Is there no key to this man’s soul, that he is not even moved?”

— Hah! — mormogott Rolando. — Nincs-é ez ember lelkéhez kulcs, hogy meg sem indul?

“Why can I not kill the wretch!” he said then, more loudly. “But my arms are weak.”

— Mért nem ölhetem meg a gyalázatosat! — mond aztán fentebben. — De karjaim gyöngék.

“I will kill him,” said Ede — “I have the right to it.”

— Megölöm én, — szólt Ede — nekem van hozzá jogom.

“Do not harm him,” Rolando answered — “his torment would be momentary; thus it will be eternal. Night and day, in the sky, in the air, on the water, the bleeding spirit will hound his soul.”

— Ne bántsd, — viszonzá Rolando — kínja percnyi lenne, így örök lesz. Éjjel és nappal, az égen, a levegőben, a vizén üldendi lelkét a véres szellem.

Spiridion shuddered. Joy sparkled in Rolando’s eye, and he pulled a rope that hung into the water.

Spiridion megrázkódott. Rolandónak öröm szikrázott szemében, s meghúzott egy vízbe lógó kötelet.

From the fiery water a white point bobbed up, swimming slowly along beside the ship. Spiridion rubbed his eye, clutched at his head, breathed hard, and gazed, gazed; in his eye sat his whole life; he could not turn from the object. Estrella’s and her child’s dead faces swam on the water; behind them, like a dark mantle, Estrella’s hair trailed.

A tüzes vízből felbukott egy fehér pont, lassan úszott a hajó mellett. Spiridion szemét dörgölé, fejéhez kapott, erősen lélekze és nézett, nézett, szemében ült egész élete, nem tuda elfordulni a tárgytól. Estrella és gyermeke halotti arca úszott a vizén, utánuk sötét palástként húzódott Estrella haja.

“Oh my wife, oh my child!” sighed Spiridion with wild glances.

— Óh nőm, óh gyermekem! — sóhajtott Spiridion vad pillanatokkal.

“They have come to curse you,” said Rolando deeply.

— Átkozni jöttek téged — mond Rolando mélyen.

Spiridion clutched at his head — in his rigid stance you would have taken him for the statue of raving grief.

Spiridion fejéhez kapott — meredt állásában az őrjöngő fájdalom szobrának néznéd.

Rolando let go the rope, and all vanished.

Rolando elbocsájtá a kötelet s minden eltűnt.

But Spiridion still gazed into the waves...

Spiridion pedig még mindig a habokba n é z e t t...

The next night it happened so again; the third night likewise.

Másnap éjjel így történt ismét, harmadnap szinte.

On the fourth night Rolando no longer hauled up the rope, no longer spoke the grave-curse.

Negyednap Rolando már nem húzta fel a kötelet, nem mondá a síri átkot.

And Spiridion still saw his wife’s shadow, still heard the otherworldly voice. — —

És Spiridion mégis látá neje árnyékát, mégis hallá a túlvilági hangot.——

The begun curse was fulfilled; from the water into the air, into the sky, the spectral image moved; the sin-accusing voice, like the sound of a brazen trumpet, filled all things. Spiridion, with bristling hair, with blood-rolling eye, rushed to the deck — hid in the ship’s hold — and the picture, the voice, were everywhere there. — —

A kezdődő átok betelt, a vízből a levegőbe, az égre köl- tözött a kísérteti kép, betölte mindent a bűnvádoló hang, mint érckürtnek hangja. Spiridion meredt hajakkal, vérben- forgó szemmel rohant a feldézetre, — bújt a hajófenékbe — és a kép, a hang mindenütt ott volt.——

Wildly he rushed to Ede’s breast, convulsively clasped his knees.

Vadon rohant Ede kebelére, görcsösen fogá át térdeit.

“Holy man,” he shrieked in despair — “bless me, save me from the dreadful image!” — Ede thrust him in the breast and turned away; Spiridion sprang up in frenzy and rushed at him.

— Szent férfiú, — sikoltott kétségbeesetten — áldjon meg, mentsen meg az iszonyú képtől! — Ede mellbe- taszítá s elfordult, Spiridion bőszen felugrott, feléje rohant.

“You touch a holy man,” said Rolando behind him, seizing his arm — “twice-damned!”

— Szent embert érintesz, — szólt mögötte Rolando, megragadva karját — kétszer kárhozott!

“A hundred times damned!” roared Spiridion — “so much the better. If there is no mercy in God, I take refuge in damnation; I will kill everything around me!” — he laughed on — “then the picture too. But no, no, the sky is everywhere, and in the sky, in the water, in the air — she.”

— Százszor kárhozott! — ordított Spiridion — annál jobb. Ha Istenben nincs könyörület, a kárhozathoz folya- modom, kiölök magam körül mindent! — kacagott tovább — úgy majd a kép is. De nem, nem, az ég mindenütt ott van és az égen, a vízben, levegőben — ő.

Meanwhile Java’s rocky peak rose up blue. A skiff was let into the water, and three men were ferried in it toward the island, by Deodát’s prior command.

Ezalatt kéken merült fel Jáva sziklacsúcsa. Egy sajka bocsájtatott a vízbe s három ember szállíttaték rajta a sziget felé, Deodát előleges parancsa szerint.

These were Spiridion, Ede, and Rolando.

Spiridion, Ede és Rolando voltak ezek.

Rolando and Ede did not know what was being done to them, by the order they had not known in advance; but resistance was useless; they were carried by force to the shore, and the skiff departed.

Rolando és Ede nem tudták, mi történik velők, az előre nem tudott paranccsal, de hasztalan volt az ellen- kezés, erővel vitettek a partra, s a sajka távozott.

For a moment Spiridion’s consciousness seemed to return at the sight of his homeland. There he was again in the lap of nature, having traveled the world, where he had learned only to weep, and brought nothing else away with him but a single shot through the Ecce homo picture. But no — he had learned to understand it too; for a moment its meaning, grown clearer, weighed upon his brain with giant weight. — Meanwhile the skiff reached the shore.

Spiridionnak egy percre vissza látszott térni eszmé- lete, hazája szemléleténél. Ott volt ő újra a természet ölében, megjárva a világot, hol csak könnyezni tanult meg, s nem hozott mást magával egy lövésnél az Ecce homo képén. De nem, megtanulta azt érteni is, egy percre óriás súllyal nehezkedett világosabbá lett agyára annak értelme. — Ezalatt a sajka partot ért.

“Here we are,” said Spiridion, leaping out — “here there is no man, no perverse law to shield the wicked — let nature judge here between us, holy men; up, to damnation!”

— Itt vagyunk, — úgymond Spiridion kiugorva — itt nincs ember, nincs fonák törvény, védje a gonosznak, — ítéljen itt a természet közöttünk, szent férfiak, fel a kárhozatta!.

center XII center

XII

With practiced skill he went after these words through the brush and the rockslides, until he halted on a rock-ledge that jutted out over a barren valley.

Jártassággal ment e szók után a bozóton s omlásokon keresztül, míg egy sziklaélen megállt, mely kopár völgy fölé nyúlt be.

“Now down with every weapon,” he continued, growing cold again — “let us fight.” — By then Rolando had torn the patch from his eye; his leg was not lame.

— Most le minden fegyverrel, — folytatá ismét hidegülve — küzdjünk. — Már ekkor Rolando letépte a ta- paszt szeméről, lába nem volt béna.

They came to grips; beneath them the Valley of Poison gaped.

Ölre mentek, alattok a Méregvölgy tátongott.

“Whoever falls in is a dead man,” said Spiridion.

— Aki beesik, az meg van halva — mondá Spiridion.

They fought; Rolando watched them from below. The struggle was dreadful; two desperate men battled; only a stifled groan of their straining was heard, now and then. Ede begins to sway; one more skillful twist and his foot loses the ground. Already he hangs over the gaping valley, clinging convulsively only to Spiridion’s belt. The latter stands firm as a bronze column; for a moment he delights in his victim, then begins to loosen Ede’s hand from his belt. In that instant a stone whirred through the air, flew at Spiridion’s head; Spiridion began to sway; Rolando laughed below. — Ede climbed higher up the rock; they embraced each other again, struggled a moment more, gasping, and together plunged into the valley.

Küzdöttek, Rolando alulról néze reájok. A harc szörnyű volt, két kétségbeesett csatázott, csak erőlködésök egy-egy elfojtott nyögése hallott. Ede ingani kezd, még egy ügyes csavarintás és lába elveszti a földet. A tátongó völgy felett függ már, görcsösen kapaszkodik csak Spiridion övébe. Ez ércoszlopként áll erősen, egy percig gyönyörkö- dik áldozatában, aztán Ede kezét kezdi bontani övéről. E percben egy kő suhogott a légben, Spiridion fejéhez röpült, Spiridion inogni kezde, Rolando lent kacagott. — Ede feljebb csúszott a szirten, ismét átölelték egymást, egy percre vívtak még elfúlva s együtt zuhantak a völgybe.

For several years a being wandered in the wilderness of Java. There was scarcely a human form about him; in his eye a mad fire burned. He spent days at the window of the dwelling that opened upon the Valley of Poison, and threw stones at two skeletons embraced like a pair of lovers, amid wild laughter. — In his house there was only one piece of furniture, the shot-through, fire-edged Ecce homo — before it he used to lie collapsed, on his lip a blasphemy seething, and, as though tormented by heavy anguish, he dashed himself to the ground.

Több évekig bolyongott egy lény Jáva rengetegében. Alig volt rajta emberi alak, szemében őrült tűz ége. Napokat töltött a hajléknak a Méregvölgyre nyíló ablakánál, s köveket dobált két szeretőkként összeölelkezett csontvázra, vad kacaj közt. — Házában csak egy bútor volt, az átlőtt, égett- szélű Ecce homo, — az előtt hevert máskor összeroskadva, ajkán káromlás forrt, s mint nehéz kíntól gyötört, csapkodá magát a földhöz.

This being was Rolando.

E lény Rolando volt.

CHRONICLE OF THE FATE

K R Ó N I K A KÉT P É N Z D A R A B

flushright 18, January 15. flushright

18.. január 15.

center 1 center

We are among the mountains of the Caucasus. White rock-walls rear up round about; the valley is bare and barren; on its bottom a turbid flood sobs. In the background wretched hovels blacken, their walls hung all over with holy carvings, like the face of misery laughing in mockery at divine providence. Over their roofs the shrieking wail of the wind from the mountain clefts gallops, greeted along the length of the valley only by the swayings of a few dwarf pines and stunted birch-bushes.

A Kaukáz hegyei közt vagyunk. Fehér sziklafalak merednek körül, a völgy puszta és kopár, fenekén zavaros ár zokog. A háttérben rossz viskók feketlenek, szent faragvá- nyokkal teleaggatott falaikkal, mint nyomornak arca, gúnyt kacagnak az isteni gondviselésre. Fedelükön bérci hasadékok szelének sivító jajgatása nyargal, a völgy hosszán csak néhány törpe fenyő s elkorcsult nyírbokor hajlongási- tól üdvözölve.

Further off, a black coil of smoke and a dull, ever-uniform rumble make the silence still more oppressive. Is this valley the homeland of death? Where has life withdrawn to out of it?

Messzebb fekete füstgomoly s örök egyenlőségű tompa moraj teszi még nyomasztóbbá a csendet. Halál hazája-é e völgy? Hova költözött belőle az élet?

On the rock’s brow an immeasurable void gapes. Life has moved into the bowels of the earth, to bring up death; this valley above ground is the homeland of misery, beneath ground of gold.

A szirthomlokon mérhetlen ür tátong. A föld gyom- rába költözött az élet, hogy felhozza a halált; e völgy a föld felett nyomor, a föld alatt arany hazája.

At noon on Saturday the bell tolled. The miner looks back over the many treasures he digs for luxury — for the bread of his misery; but he gets ready cheerfully for the upper world, where God’s sun and the kisses of a kindred heart await him.

Szombat délre kondult a harang. A bányász végigtekinti, mi sok kincsét ássa a fényűzésnek, — kenyérért nyomorá- nak; de vidáman készül a felvilágra, hol Isten napja s rokon- szív csókjai várják.

And lo! the depths of the mine quake; as though the earth had bellowed, its roar rolls away in a hundred echoes, further, further, until it dies into a soft sigh. The mine has caved in. This sigh is the funeral hymn of a hundred and ten lives; one sigh rings out in the rumble of the universe — and thegolddelight remains as

És ím! megreszket a bánya mélye; mintha meg- bődült volna a föld, dörgése száz visszhangban vonul mesz- szebb, messzebb, míg lágy sóhajtásba enyészik. A bánya leszállt. E sóhaj száztíz élet halotti éneke, egy sóhaj elzeng a világegyetem morajában — s a... arany... gyönyör marad mint... ig.*

flushleft *) The dotted-out passages are illegible. flushleft In one of the wooden houses a fair maiden bustles about. And as though she were the spirit of spring, beneath whose breath even the simplest valley is fair, around her too, in the noisy room, bashful poverty became bewitching. The restlessness of expectation was on her face; she longed for her father’s kiss, as a reward for sweetening the rest-day of his working week with her care.

*) A kipontozott részek olvashatatlanok. Madách Seizes művei II. Z9 A faházak egyikében szép hajadon sürög. S mintha a tavasz szelleme lenne, melynek lengése alatt szép a leg- egyszerűbb völgy is; körüle is a hangos szobában igéző lett a szemérmes szegénység. A várakozás nyugtalansága volt arcán; vágyott az atyai csók után, díjul, hogy munkás hetének nyugnapját gondoskodással édesíti.

Steps drew near; the girl hastened toward them with open arms; the door opened, and her father, his limbs crushed by the mine-collapse, is laid down by four companions in the middle of the dwelling.

Léptek közelgtek; a lány kitárt karokkal siete eléjek; az ajtó megnyilt és atyja, a bányaszakadástól zúzott tagok- kal tétetik le négy társ által a hajlék közepett.

The man weaned away by brighter circles — whose days, sheltered from every unpleasant impression, only some misfortune rarely disturbs, such misfortune as every moment of poverty stares in the face — gives himself up, his presence of mind lost, to foolish lamentation, while this one is silent and acts. But his pain, though perhaps not so poetic, is certainly no less deep.

A fényesb körök elszoktatott embere, kinek minden kellemetlen benyomástól is ótt napjait csak ritkán zavarja meg balsors, minővel a szegénység minden perce farkasszemet néz: elvesztett jelenléttel dőre siránkozásnak adja magát, míg emez hallgat és cselekszik. De fájdalma bár nem oly költői talán, bizonyosan nem kevésbbé mély.

The girl bent over her father’s blue-tinged lips, pressed his hand to her heart; like a sigh this word quivered on the miner’s lips: My Viola! The girl’s face shone; she straightened up, raised her hands toward heaven, and with the over-strained tension of the anguished-sweet feeling cried out: He lives!

A lány atyja elkékült ajkai fölé hajolt, kezét szívére nyomá; sóhajként renge e szó a bányász ajkain: Violám! A lány arca sugárzott, fölegyenesedett, kezeit ég felé emelte, s a kínos-édes érzet túlfeszültségével kiáltá: ő él!

center 3 center

We open into a richly-furnished room. A pale, tall gentleman sits at his writing-desk; before him, in jars, gold and silver coin. He is paying mine-workers. Now Viola stands before him. — “Sir!” said the girl — “the mine-collapse has crushed my father’s limbs; he lies senseless on a sick-bed; let him at least not suffer want in food; one week’s wages are still owing him, those I have come to ask for.”

Gazdag bútorzatú terembe nyitunk. Halvány, ma- gas úr ül íróasztalánál; előtte döbönökben arany- s ezüst- pénz. Bányamunkásokat fizet. Most Viola áll előtte. — — Uram! — mond a lány — Atyámnak a bányaszakadás elzúzta tagjait; eszméletlen fekszik kórágyon; hadd ne szenvedjen legalább szükséget élelemszerekben, egy heti bére van hátra, azt jöttem kérni.

“The careless dolt,” said the gentleman; and after a brief reckoning he threw the miner’s child a few silver coins for his wage.

— A vigyázatlan bárgyú — mond az úr; s rövid számolás után a bányász gyermekének néhány ezüstpénzt dobott bére fejében.

“Sir! My father otherwise brought more.”

— Uram! Atyám különben többet hozott.

“Not a word! Off with you!” Count Aranyi flared, stamping his foot; and pressing one gold piece to his lips, he murmured to himself: “So you too are mine.” The girl departed. But as though conscience had bitten into Aranyi’s breast, with a wail and a horribly writhing face he began to toss on his chair. Instead of conscience, his foot’s stamp had wakened his gout. After a while he grew calm; long he gazed at the coin he had pressed to his lips; the deep-pressed marks of three teeth were visible on it. A chill ran across his limbs. He looked round the splendid room: his gold gleamed, his room glittered, but most of all the tear glittered in his eye.

— Szót se! takarodjál! — riada Aranyi, gróf lábával dobbantva; s egy aranyat ajkához szorítva mormogott magában: — Te is enyém vagy hát. — A lány eltávozott. De mintha a lélekisméret harapott volna Aranyi kebe- lébe, feljajdulva iszonyúan vonagló arccal kezde hánykódni székén. Lelkiisméret helyett lábdobbanására köszvénye ébrede fel. Vártatva megcsendesült, sokáig nézte a pénz- darabot, melyet ajkához szorított; három fog mélyen be- nyomódott helye vala azon látható. H i d e g f u t á el tagjait. Széttekinte a fényes szobán: aranya fénylett, szobája csillogott, de leginkább ragyogott szemében a könny.

The door opened; a dressed-up woman stepped in with a commanding face, leading her sickly child by the hand, on whose brow the register of all the sins of dissipated parents was stamped.

Az ajtó nyílt; piperés nő lépe be rajta parancsoló arccal, kezénél beteges gyermekét vezetve, kinek homlo- kára kicsapongó szülők minden bűneinek lajstroma nyo- módott.

You who have learned to know in woman a wifely yielding, an indulgence; to whom the female sex has thrown open only its heaven: let me tell you that hell is there where the heaven has been laid waste. From the temple too, if its altar collapses, everything that is holy is laid waste, and it becomes more unholy than a robbers’ nest. Aranyi’s wife’s altar, that of tender modesty, was thrown down; every sense of holy duty had departed. Aranyi had married her for money. The wounded feeling avenged itself. In vain did he rejoice in the falsely-got gold: luxury was a Danaids’ cask; and he could not see the splendor, weeping through his tears for his domestic happiness. The empty heart longs for the whirlpool of pleasure-intoxication. Aranyi too rushed among the thousand dissipations of seductive sin. And the gout, and the sunken, pale-faced child, shook him out of his stunned moments like a hellish, mocking laugh.

Ti, kik nőben férjhezi símulást, engedékenységet tanultatok ismérni; kiknek a nőnem csak mennyországát tárta fel: hagyjátok mondanom, hogy a pokol ott van, hol a menyország kipusztult. A templomból is, ha oltára bedűl, kipusztul minden, ami szent, s szentségtelenebb lesz az órfészeknél. Aranyiné oltára, a gyöngéd szende- ség ledűlt; minden szent kötelességérzet elköltözött. Pénzért vette Aranyi nőül. A megsértett érzet megbosszulta ma- gát. Hiába örült az álul szerzett aranynak: a fényűzés Danaidák hordaja volt, s a fényt nem láthatá, házi boldog- ságáért sírt könnyűin keresztül. Az üres szív kéjmámor örvényibe vágyik. Aranyi is rohant a csábító bűn ezer kicsapongásai közé. S a köszvény, a beesett halvány arcú gyermek pokoli gúnykacajként rázták fel kábult perceiből.

The woman stepped sourly to her husband: “Look,” said she — “Szelei’s treatment is bringing improvement in this child!”

A nő mogorván lépdelt férjéhez: — Nézd, — úgy- mond — javulást szül Szelei gyógyítása e gyermeken!

“My poor little Lajos,” said Aranyi, stroking his son. “How he suffers, even now.”

— Szegény kis Lajosom — mond Aranyi, fiát simo- gatva. — Mily szenvedő most is.

“But he is improved,” the woman went on, growing irritated. “And has your gout not eased considerably? We are ungrateful toward Szelei; he is now in a tight place; now help our true friend!”

— De javult — folytatá a nő ingerülve. — És kösz- vényed nem szűnt-é tetetemesen? Szelei iránt hálátlanok vagyunk, ő most meg van szorulva, most segíts igaz bará- tunkon!

“But already so much...”

— De már oly s o k a t...

“Not a word! Is the fortune not mine? Would you not be a beggar without me?”

— Egy szót se! Nem enyém-é a vagyon? Nem volnál-e nélkülem koldus?

Aranyi mechanically twisted several gold coins into a roll: on one of them three tooth-marks were visible.

Aranyi gépileg csavara több aranyat tekercsbe: egyikén három fognyom vala látható.

At this moment Szelei arrived.

E percben érkezett Szelei.

The woman’s domestic face became a festive one; like the sun, which from the négligée of clouds shines out again in a golden mantle. I will not attempt to describe the threefold conversation that followed; nor the various feeling that strained these three breasts. In this simple circle, which before the world consists of two good friends and the wife of one of them: how much sin, how much perversity can find room. A woman-seducer out of greed. A traitor friend. A wife who has forgotten her duty. A voluptuary married for money. And among such elements a socially-smooth conversation is more wounding to the better breast than perhaps a country-shaking tragedy; for nations perish, and nations will flourish on their ruins; but moral degeneration gnaws at the very root of humanity.

A nő házi arca ünneplővé lőn; mint a nap, mely felhők pongyolájából aranypalástban süt ki újra. Nem kísértem meg leírni a következett hármas beszédet; nem a különböző érzést, mely e három keblet feszíté. Ez egy- szerű körben, mely a világ előtt két jó barát-, s egyiknek hitveséből áll: mennyi bűn, mennyi fonákság bír megférni. Nőcsábító haszonvágyból. Áruló barát. Kötelességét felejtett nő. Pénzért nősült kéjenc. S ily elemek közt egy társaságilag sima beszéd sértőbb a jobb kebelnek tán országokat ingató tragédiánál; mert nemzetségek vesznek, s nemzetségek fognak romjaikon virulni; de erkölcstelen elfajulás az emberiség gyökén rágódik.

A long conversation went on — as we are wont to say, all three spent a pleasant afternoon. At last it occurred to Szelei that a crushed miner was pining for his help; and complaining of the weight of his office, he departed with the roll of gold.

Hosszú társalgás folyt, — mint szoktuk mondani, mindhármoknak egy kellemes délutánjuk telt el. Végre Szelei- nek eszébe jött, hogy egy összetörött bányász eped segélye után; s panaszolva hivatalja súlyát, távozott a tekercs arannyal.

center 4 center

The miner lies in fever. The evening spreads its raven-wings, and there is still no help. Viola keeps watch by her sick one; on her cheeks the roses mourn, growing pale. Her soul sits in her heaven-cast eyes and on her quivering lips. You would draw near her in fear, lest, if she started up from her prayer, her spirit fly to heaven. If this fever should last a few days, or even weeks, what is to become of me, my God! The working arm, which could feed only from day to day, has run out of its strength. But do you not keep the birds too, your power? Yes, but men throw away the man become useless, like the broken pick, which is the more worn down the more treasure it has dug.

A bányász lázban fekszik. Az est szétereszti holló- szárnyait, s még nincs segély. Viola betegénél virraszt; ar- cain halványulva gyászolnak a rózsák. Lelke égre vetett szemeiben s rebegő ajkain ül. Félve közelítenél hozzá, hogyha imájából felretten: szelleme égbe röpül. Ha e láz néhány nap, vagy épp hetekig tartana, mi legyen Istenem belőlem! A munkás kar, mely csak napról-napra táplál- hatott, kifogyott erejéből. De hát a madarakat nem tartja-é meg hatalmad? Ügy, de az emberek eldobják a haszon- talanná lett embert, mint a megtörött csákányt, mely annál elkopottabb, minél több kincset ása.

From her reveries Pista, farmer Lőrinc’s brown-locked son, shook her, who in a gentle but manly voice called thus in at the door: — “My Viola! I have brought food; gladly would I give it in God’s name, but we too are squeezed by law, priest, and lordship; we are forced to sell; let it at least not come into the Jew’s hands.”

Ábrándjaiból Pista, Lőrinc gazdának barnafürtös fia rázta föl, ki szelíd, de férfias hangon így szólt be az ajtón: — Violám! élelmiszert hoztam; szívesen adnám Isten nevében, de minket is törvény, pap, uraság szorít, kény- telenek vagyunk eladni; hadd ne jöjjön legalább a zsidó kezére.

Viola gave the last silver coin for it.

Viola az utolsó ezüstpénzt adta érte.

“I will mark this coin,” said Pista, and cut a cross into it with his knife. “And if only I can save it, let no one say that even misery helps a kinsman’s want only for money. Now God be with you.” — A kiss was struck on Viola’s blushing brow. For a moment they tasted God’s Eden in the midst of earth’s misery — for God made love, and only man made the earth miserable. Pista departed.

— Megjegyzem e pénzt — mond Pista s keresztet vése rá késével. — S ha csak megmenthetem, ne mondja senki, hogy a nyomor is pénzért segít csak a rokon ínségen. Most Isten veled. — Egy csók csattant el Viola piruló homlokán. Egy percre élvezték Istennek édenét a föld nyomorának közepette — mert Isten alkotá a szerelmet s ember tette csak a földet nyomorúvá. Pista távozott.

Meanwhile the sick man uneasily gestured several times toward a wall-cupboard. Viola drew out of it a bundle of moldering papers. Her father convulsively seized her hand, raised himself half up from his lying, and his face took on a mocking-smiling expression; while, suspicious, he rolled his feverish pair of eyes about, and in a stifled voice spoke thus: — “Here, this is your inheritance; never let these papers from you, do you hear, never. When the day of need comes, and you find a worthy man whom you can trust as you trusted your father, share it with him. But take care, men are treacherous, take care!” — Then, as though his strength had run out, he drew a deep breath, his eyes sank, and he leaned back. Viola shuddered at these dreadful words; she wept, but her tear settled like dew upon her sorrow, for she doubted them. She thinks of her Pista — in her pure soul there was no other man — how could he be treacherous?

Ezalatt a beteg nyugtalanul inte többször egy fal- szekrény felé. Viola egy köteg penészlő iratot vont abból elő. Atyja görcsösen fogá meg kezét, félig felemelkedett fektéből és arca gúnymosolygó kifejezést vőn magára; míg gyanakodva körülforgatta lázas szempárját, s fojtott hangon így szólt: — Nesze, ez örököd, ne hagyd el ma- gadtól ez írásokat soha, érted, soha. Majd ha a szükség napja jő és te egy derék férfiút találsz, kiben bízhatol, mint apádban, közöld vele. De vigyázz, álnokok az emberek, vigyázz! — Ekkor, mintha kimerült volna erejéből, nagyot lélekzett, szeme beesett s hátradűlt. Viola borzadt e szörnyű szóktól, sírt, de könnye harmatként szállott bánatára, mert kétkedék azokban. Pistájára gondol, — tiszta lelkében nem volt más ember — hogy lenne ez álnok?

center 5 center

But let us continue our way and step into the neighboring hovel; here only the face of misery has changed before us. At farmer Lőrinc’s window the bailiff, the sexton, the judge have knocked many a time already; as in the breast of a free man the heart knocks, reminding him that he has a country. And to the peasant too it occurred that he lives in a society, and that over him a most gracious landlord plays the father.

De folytassuk utunkat és lépjünk a szomszéd viskóba, itt csak nyomornak arca változott előttünk. Lőrinc gazda ablakára sokszor kocogtatott már a hajdú, egyházfi, bíró; mint szabad ember mellén kocog a szív, emlékeztető, hogy hazája van. És a parasztnak is eszébe jött, hogy társada- lomban él, s felette kegyes földesúr atyáskodiK.

No sweet inheritance binds the peasant to his homeland; he has no possession other than the grave.

A pórt nem csatolja honához édes örök, neki sajátja nincs más, mint a sír.

No civic virtue lifts his breast; who, under the bailiff’s command, can practice it?

Nem emeli keblét polgárerény; hajdúparancs alatt ki gyakorolja azt?

Flourishing welfare, progress, are for him only a burden, like the globe weighing on Atlas’s shoulder; he suffers only his tax.

Viruló jólét, haladás számára csak súly, mint Atlas vál- lára nehézkedő földgömb; ő csak adóját szenvedi.

The peasant’s mind, his soul, the dark sits upon like a vampire; the light is torn out of the shadow of his earthly existence.

A pórnak eszét, lelkét, vámpírként üli a setét; földi léte árnyának kiszakíták fényét.

This alone he learns from morality: if they strike you on the cheek, turn the other.

ő csak ezt tanulja az erkölcsből: ha pofonütnek, tartsd más arcodat.

From law: there is a gallows. From faith: there is a hell.

A jogból: van akasztófa. A hitből: van pokol.

A drummer already stood before the house. The bailiff dragged the pillows from beneath the sick woman’s head. Then Izsák entered with bowing, shuffling steps, stroking his red beard, while his light eyes rolled with great speed beneath their half-shut lids.

Dobos állt már a ház előtt. Beteg nő feje alól rángatá a poroszló párnáit. Ekkor belépe Izsák hajlongó csuszogás közt, simogatva rőt szakállát, míg világos szemei félig húnyt héjai alatt nagy gyorsasággal forogtak.

“Neighbor!” said he to the peasant. “Why have you no trust in me? you know that I gladly help the poor. How much do you need for these hounds to go away? I serve on credit.”

— Szomszéd! — szólt a paraszthoz. — Aliért nincs hozzám bizodalma, tudja, hogy én szívesen segítek a sze- gényen. Mennyi kell, hogy e kopók elmenjenek? Szol- gálok én hitelben.

“Five rubles!” said the peasant in despair.

— Öt rubel! — szót a paraszt kétségbeesetten.

“Here is this little paper; just put your cross-mark beneath it, and here is the money; you pay in four weeks.”

— Itt ez íráska, tegye csak alája keresztvonását és itt a pénz; négy hétre fizet.

The peasant snatched greedily after the paper. For four weeks is life too! He was glad to be able to pay for justice; for justice is dear, not for the poor. But no, there is free justice too: we are hanged for free.

A paraszt mohón kapott az írás után. Hisz négy hét is élet! Örült, hogy az igazságot megfizetheti; mert az igazság drága, nem szegénynek való. De nem, van ingyen igazság is: ingyen akasztatunk.

Landlord Imádi’s bailiffs departed.

Imádi földesúr poroszlói távoztak.

“These pillows I will take as pawn, since the dogs have already dragged them out anyway,” said Izsák, and made off with furniture.

— Ezt a vánkusokat meg zálogba viszem, melyeket a kutyák már úgyis kirángattak — mond Izsák s bútort csinált.

“But you did not say this...”

— Hisz ezt nem mondta...

“It is understood,” said Izsák — “if you do not pay in two weeks, they remain mine.”

— Értetődik, — mond Izsák — ha két hétre nem fizet, enyéim maradnak.

“But the term is four weeks...”

— Hisz a határidő négy h é t...

“Here is the paper, if you please; do you mean to deny it already? Here it stands plainly, two weeks.”

— Itt az írás kérem alássan, már el akarja tagadni? Itt világos két hét áll.

Meanwhile Pista rushed in with a burning face.

Ezalatt Pista égő arccal berohant.

“Here, father! you shall no longer haggle off our goods in our yard! Away with that drum! here is the money that is still lacking.”

— Itt, apám! nem fogtok többé kótyavetyélni udva- runkban! El azzal a dobbal! itt a pénz, ami még hiányzik.

“The money belongs to me,” said Izsák — “but let me see, how much? Five rubles? I gave ten; but if he wishes, as he said, to pay in four weeks, I will keep these five rubles, write four weeks for the ten rubles, and we remain good friends.”

— A pénz engem illet, — mond Izsák — de hát hadd lám, mennyi? Öt rubel? Én tízet adtam, de ha azt akarja, mint mondá, hogy négy hétre fizessen; ez öt rubelt megtar- tom, négy hetet írok a tíz rubelre és jó barátok maradunk.

Lőrinc and his son had not yet come to a word when Izsák had already vanished.

Lőrinc és fia még nem jöttek szóhoz, midőn Izsák már eltűnt.

Among the money carried off was the cross-marked silver too.

Az elvitt pénz közt volt a keresztes ezüst is.

center * center flushright 18, February 13. flushright

* 18.. február 13.

center I center

A new month began in the old misery.

Űj holnap kezdődött a régi nyomorban.

Stepping into the miner’s hovel, we become witnesses of a peculiar but hair-raising scene.

A bányász viskójába lépve, sajátszerű, de hajmeresztő jelenet tanúi leszünk.

The miner, Viola, and Szelei are there.

A bányász, Viola és Szelei vannak ott.

The miner, like a skeleton, writhes on his bed amid death-rattles. Viola stands over him and wipes his cold sweat; while her face, like a bare battlefield on which passion has slaughtered itself, and its flowers waver among blood, is distraught and yet dreadfully calm. Szelei kneels before the girl, pressing Viola’s hand to his passion-feverish lips.

A bányász mint váz, halálhörgések közt vonaglik ágyán. Viola felette áll és hideg verejtékét törölgeti; míg arca, mint puszta harcmező, melyen egymást kiölte az indu- lat és virági vér közt inganak, feldúlt és mégis szörnyen nyugodt. Szelei a lány előtt térdel, indulatlázas ajkihoz szorítja Viola kezét.

“A drink of wine, my Viola; a hellish fire burns my breast!”

— Egy ital bort, Violám, pokoli tűz égeti keblem!

“Your father is dying, Viola! Can you heap want upon the anguish of his last moments?”

— Atyád haldoklik, Viola! Bírod-e végperceinek kínját ínséggel tetézni?

“May God’s blessing fall upon you, as you ease my embers.” — The girl was silent, trembled in her body, but for her father there was comfort on her lip, a smile on her face.

— Isten áldása úgy hulljon rád, mint parázsomat enyhíted. — A lány hallgatott, reszketett testében, de atyja számára volt ajkán vigasz, arcán mosoly.

“Love me, Viola! Pour upon me the long-implored grace of your love; and your father shall not know what misery is. Plenty will move into your cottage, and he will recover.”

— Szeress Viola! Áraszd rám szerelmed rég esdett malasztját; és atyád ne tudja, mi a nyomor. Jólét költözik kunyhótokba és ő fölgyógyul.

“A curse, if you do not redeem my life with a drink of wine. — And this oat-bread weighs so!”

— Átok, ha éltem nem váltjátok be egy ital borral. — És e zabkenyér úgy nyom!

“It is high time you decided, Viola! In ten minutes it will be too late.” — The girl, shrieking, sank onto the physician’s arm.

— Legfőbb ideje, hogy határozz, Viola! Tíz perc után késő lesz. — A lány sikoltva dűlt az orvos karára.

The old man ate his fill of white bread; wine stilled his thirst; but on Viola’s lips there was no comfort, on her face no smile shone. With wildly-rolling eyes, with disheveled hair, she stood again before the bed; in her hand she turned a gold coin, shuddering as she looked at a bite-mark on it — she clutched at her heart.

Az öreg jóllakott fehér kenyérrel, bor csillapítá szom- ját; de Viola ajkin nem vala vigasz, arcán nem fényié mosoly. Vadul forgó szemekkel, elszórt hajzattal állt ismét az ágy előtt; kezében aranyat forgatott, borzadva nézé azon egy harapás nyomát — szívéhez kapott.

The room was empty; in the bed lay a dead man.

A szoba üres volt, az ágyban halott feküdt.

center 2 center

Ah, what an unbidden guest is the poor man on this earth! But a slave cannot leave his chains without ransom; the poor man too, if he wishes to hide in the lap of mother earth: only a golden key opens even this lock. The sin-money went to funeral costs, into the iron-bound chest of a respectable churchman, Imádi, whom we already know as a landlord. This respectable man’s kingdom was not of this earth; he held indeed a very extensive estate, but then that is not yet a kingdom!

Vajh mi hívatlan vendég a szegény e földön! De rab- szolga váltság nélkül nem hagyhatja el láncait; a szegény is, ha el akar búvni az anyaföld ölébe: aranykulcs nyitja csak meg e zárt is. A bűndíj temetési költségre ment, egy tisztes egyház férfi, Imádi vasas ládájába, kit már mint földesurat ismerünk. E tisztes férfiú országa nem volt e földről; bírt ugyan igen terjedelmes jószággal, de hisz az még nem ország!

However, as everything good and bad has its counterweight, beside Imádi’s possession too there came a nephew; and the nephew, in the few years of his youth, had learned to live better than the uncle through nearly a century.

Azonban mint minden jónak és rossznak ellensúlya meg- van, Imádi birtoka mellé is jutott egy unokaöccs; az unokaöccs pedig, ifjúsága néhány éve alatt jobban megtanult élni, mint a nagybáty majdnem egy századon keresztül.

But let us lead him before the reader. Let us open a grimy door into a still grimier room. On the door-post the Ten Commandments are nailed up. The room’s atmosphere is foul with filth and damp. On a great cross-legged table wine and brandy stand in several bottles. The furnishing is wretched. From above are heard a drunken noise and the creak of an arm. — Izsák sits on a wooden bench. Győző — so we shall name Imádi’s nephew — paces up and down with great strides, a riding-whip in his hand:

De vezessük őt az olvasó elébe. Nyissunk be egy szurtos ajtót, egy még szurtosabb szobába. Az ajtófélen tízparancsolat van felszegezve. A szoba légköre szenny s nedvességtől bűzhödt. Egy nagy keresztlábú asztalon több üvegekben bor s pálinka ail. A bútorzat nyomorult. Túl- felülről részeg zaj s egy karvas nyikorgása hallik. — Izsák egy fapadon ül. Győző, így nevezendjük Imádi unoka- öccsét, nagy léptekkel jár fel s le, kezében lovaglóvessző:

“Izsák, only this once more! I will write down a double sum. The old man cannot last long now.”

— Izsák, még csak ez egyszer! Kétszeres összeget írok. Hisz az öreg már nem viheti soká.

“Gracious sir! I am a poor man; I cannot afford it. I have always helped Your Grace to the best of my power.”

— Nagyságos úr! Én szegény ember vagyok, tőlem nem telik. Segítettem tehetségem szerint Nagyságodat mindenkor.

“Yes, yes, but I have paid lordly for it too.”

— Igen, igen, de urasan is fizettem érte.

“Nor do I complain, although I got only paper and counted good money for it. Here too is an expired note, but be so good as to add to it, and I will wait again.”

— Nem is panaszkodom, ámbár csak papirost kap- tam és én jó pénzt olvastam érte. Itt is egy lejárt váltó, de tessék hozzáírni és én megint várok.

“I have debts of honor, Izsák! good old Izsák, only now...”

— Becsiileti adósságim vágynák, Izsák! jó vén Izsák, még csak m o s t...

“Go to your uncle there; there is money; and what does that man want with a horse who cannot ride?”

— Oda menjen bátyjához, ott van pénz; és minek annak a ló, aki lovagolni nem tud?

“He will give nothing while he lives. But why, then, does he live at all?”

— ő nem ád, míg él. De miért is él hát.

“True,” said Izsák — “for his life is only money-gathering; and who inherits it? You. If, then, the treasure already satisfies you, your uncle’s life is indeed purposeless.”

— Igaz, — mond Izsák — hisz élte csak pénzgyüjtés; és ki örökli? ö n. Ha tehát már megelégít a kincset, bátyja élte csakugyan céltalan.

Izsák was called; he went out. Győző paced more swiftly, spun on the interrupted thought. — Money can do everything. The poor man would balk, but that he takes on his shoulder the rich man’s burden of sin too, for that yellow dust which saves the poor man from starvation; the rich man’s heap of treasure it increases at most in weight. A wax impression is soon got, and two keys may fit one lock... He hurried home. The word became flesh. Stealthily Győző, the nephew, came; a hundred times he said over that he was taking what was his own — and trembled. A hundred times he tried to believe that his uncle had fulfilled the aim of his life, and a fever ran down his back.

Izsákot hívták, kiment. Győző sebesebben járt, a meg- szakított gondolatot továbbfűzé. — Pénz mindent tehet. Áll- nék a szegény, ha nem, hogy a gazdag bűnterhét is vállára vegye azon sárga porért, mely a szegényt éhhaláltól menti meg; a gazdag kincshalmának legfeljebb súlyát növeli. Egy viaszlenyomat mindjárt megvan, s két kulcs is járhat egy zárba... Haza sietett. Az ige testté lőn. Lappangva jött Győző, az öccs; százszor mondá el, hogy magáét veszi el — s reszketett. Százszor akarta hinni, hogy bátyja életcélját betölté, s láz futa hátán keresztül.

Woe to the heart then, when the head must save it.

Jaj akkor a szívnek, ha a fejnek kell mentenie.

The cabinet opened. The gold pieces, as though they had bartered sin with man, went over to him; among them the bitten gold too. Imádi snored peacefully in the side room. Not a down pillow, but the hardness of the huge key he felt beneath his head, lulled his sleep; and besides, his nephew, for whom he lives, goes without and sins, keeps watch over it.

A szekrény megnyílt. Az aranyok, mintha az embertől bűnt cseréltek volna, hozzá pártolának; köztök a meghara- pott arany is. Imádi a mellékszobában nyugodtan horkolt. Nem pöhölpárna, de a roppant kulcs keménysége, melyet feje alatt érzett, nyugtatá álmát; s hisz unokaöccse, kiért él, nélkülöz és vétkezik, virrasztja azt.

center 3 center

The four weeks were up. Lőrinc’s misery did not remain the old one, but had grown. Izsák threatened; the pawn was already lost, the sum doubled.

A négy hét betelt. Lőrincnek nyomora nem maradt a régi, de megnőtt. Izsák fenyegetődzött, a zálog már el volt veszve, az összeg kétszerezve.

Farmer Lőrinc wept — old age is soft — but his face was cheerful. Pista sat behind the bench, his eye staring into the void, his breath short. In at the door stepped Győző.

Lőrinc gazda könnyezett, — az öregség lágy — de arca vidor volt. Pista a pad megett ült, szeme az űrben me- redt, röviden lélekze. Az ajtón Győző lépe be.

Ah, when a lord goes to visit poverty and gold gleams in his hand. Flee from him rather than when the poor man visits a lord, and a dagger sparkles on his fist.

Jaj, ha a szegénységet úr megy látogatni és kezében arany csillog. Fussatok tőle inkább, mint ha a szegény urat látogat, s tőr szikrázik öklén.

“Lőrinc,” said the young gentleman after smooth words — “could we not be alone? Let this lad go out.”

— Lőrinc, — mond az úrfi sima szók után — nem lehetnénk magunk? E fiú hadd menne ki.

“We can talk for that; what does he care if the world overturns around him? a physician seduced his sweetheart, may heaven smite him. A pity for the poor girl, she was as gentle as her name, and so precious! But let us leave this! such fine gentlemen would not even understand it.”

— Avégett beszélhetünk; mit bánja ő, ha a világ fel- fordul körében, szeretőjét elcsábítá egy orvos, verje meg az ég. Kár szegényért, oly szende volt, mint neve, s oly értékes! De hagyjuk ezt! hisz azt ily fényes urak meg sem értenék.

For half an hour they talked in secret. We see Lőrinc shudder. Later he wrestles with reasons against Győző’s devilish oratory, who, with his knowledge of men, already saw the battle half won in this. Lőrinc still wavers. At last, trembling, he holds out his hand. Győző only wanted to graft in his venom. He only counseled. He wished to lead another where, out of cowardice, he himself dared not.

Félóráig beszélgettek titkon. Lőrincet borzadni lát- juk. Később okokkal vív, Győző ördögi szónoklatával, kinek emberismérete ebben már félig nyerve látta a csatát. Lőrinc még habozik. Végre remegve kezet nyújt. Győző csak mérgét akarta beoltani. Ő csak tanácsolt. Mást kívánt oda vezetni, hová gyávaságból nem mert.

“I in no way approve this crime. On the other hand, if we look at it so, his self-judgment is only the doing of justice, with which nature supplies the law.” “And is our plan good, with the evening walk?” said Lőrinc — “perhaps it will not even come to the last resort.”

— Én e bűnt semmikép sem javallom. Ellenben, ha úgy tekintjük, önbíráskodása csak igazságtétel, mellyel a természet a törvényt pótolja. — És tervünk jó az esti sétával? — mond Lőrinc — tán nem is kerül a végső eszközökre.

“Let us speak no further today; my head buzzes; till we meet again! This for strengthening of soul.” — He pressed gold into Lőrinc’s palm. The gold was bitten. Lőrinc clutched at his brow. Perhaps hell had pressed its kiss upon it, on which, at the mocking laugh of human dignity, the sin-bite of our perverse social condition bled.

— Ne szóljunk ma tovább, fejem zúg, viszonlátig! Ezt lélekerősítőül. — Aranyat nyomott Lőrinc markába. Az arany meg volt harapva. Lőrinc homlokához kapott. Talán a pokol nyomta rá csókját, melyen emberi méltóság gúny- kacajára, fonák társadalmi állapotunk bűnmarása vérzett.

Lőrinc wept no more — old age is childish — but his face was dark. Darker in his brain the thought, and in his heart a serpent. Lőrinc hurried with the money to redeem his cross-mark. Pista was left alone; he sprang up; he clenched his fist convulsively.

Lőrinc nem könnyezett többé, — az öregség gyerme- kes — de arca sötét volt. Agyában sötétebb a gondolat és szívében kígyó. Lőrinc sietett a pénzzel keresztvonását kiváltni. Pista maga maradt; felpattant; görcsösen szo- rítá öklét.

“Oh you rich! you starve the poor man, that he may sin; and you make him sin, that he may still his hunger.” — He rushed to Imádi.

— Oh gazdagok! ti a szegényt éheztetitek, hogy vét- kezzék; és vétkeztetitek, hogy éhét csillapítsa. — Imádi- hoz rohant.

center 4 center

Let us get to Imádi ahead of him.

Előzzük meg őt Imádinál.

We come upon a peculiar alliance there. The host, a fat, red-faced man, sits in a comfortable armchair. Izsák stands before him; between them, on the table, money. They are sharing the income of their common business. The account lies before them.

Sajátszerű szövetségre bukkanunk ott. A házigazda elhízott, veres arcú férfiú, kényelmes karszékben ül. Izsák előtte áll; köztük az asztalon pénz. Közös üzletök jöve- delmén osztoznak. A számadás előttük fekszik.

Imádi gives money; Izsák distributes it among the needy. A blessing upon them, if it is so! And that it is so, that point of the account too proves which spoke of the Lőrincs’ loan. Further: Imádi gives spirituous liquors; Izsák brightens the mood of the sorrowful with them. — Thus they make the people contented and virtuous.

Imádi pénzt ád; Izsák a szűkölködők közt osztja el. Áldás reájuk, ha úgy van! S hogy úgy van, bizonyítja a számadás azon pontja is, mely Lőrincék kölcsönéről szólt. Továbbá: Imádi szeszes italokat ád; Izsák a búsongok kedvét deríti vélek. — így megelégedetté s erényessé teszik a népet.

The reckoning was finished. Izsák departed. Imádi swept in his half-share of the profit, but his eye caught on two coins: on a silver one a cross was carved. A gold one was bitten.

A számtétel be volt fejezve. Izsák eltávozott. Imádi a haszon felerészét besöpré, de szeme két pénzen akadt fel, egy ezüstön kereszt vala vésve. Egy arany meg volt harapva.

“This is bad money,” said he — “it will do for alms.”

— Ez rossz pénz, — úgymond — jó lesz alamizsnára.

From his thoughts the appearance of Pista shook him. They spoke softly; Pista was irritated and frightened. After a while Imádi, more loudly, but in a gentle voice, spoke thus:

Gondolatiból Pista megjelenése rázta fel. Halkan be- széltek, Pista ingerült s ijedt volt. Vártatva Imádi fentebb, de szelíd hangon így szólt:

“This discovery was your duty, my son, but take this nonetheless as a reward.” And Pista, with a certain horror, recognized the cross on the coin set in his palm.

— E felfedezés kötelességed volt, fiam, de mégis vedd ezt jutalmul. És Pista némi borzadállyal ismeré meg a markába tett pénzen a keresztet.

“But that your soul be not weighed down by complicity,” the churchman went on — “it is your duty to reveal the sinner.”

— De hogy lelkedet cinkosság ne nyomja, — folytatá az egyház embere — kötelességed a bűnöst felfedezni.

“Have I not made the discovery in such a way that I keep silent about it? the danger is over in any case. Let him only be on his guard.”

— Nem tettem-é a fölfedezést úgy, hogy arról hall- gatok; a veszélynek úgyis vége. Csak óvakodjék.

“I can use harsher means too. I warn you for the last time.”

— Használhatok keményebb eszközöket is. Végszer intelek.

“But Your Grace surely does not forget his word of honor?”

— Csak nem felcdi Nagysád becsületszavát?

“Do not teach me, scoundrel! For the unmasking of villainy this too is a holy means; I give you two minutes’ time for reflection, between confession and prison.”

— Engem ne taníts, gazember! A gazság leleple- zésére szent eszköz ez is; két perc meggondolási időt adok a vallomás és börtön között.

Pista, in his astonishment, turned to stone. His natural mind could not grasp how he who prevents sin, guards human life, and holily preserves every reverence, could be in the wrong. Mute and tense, he awaited the result. In his veins the blood pulsed strongly; he saw red.

Pista bámulatában megkövült. Természetes esze meg nem foghatá, hogy ki bűnt gátol, emberéltet óv s minden kegyeletet szentül megőriz, hogy lehet hibás. Némán és feszülve várta az eredményt. Ereiben erősen lüktetett a vér; vérben látott.

Imádi rang. — “Seize the good-for-nothing!” he cried roughly. And as the gentle dove too bites against its pursuers, Pista rushed at the lord.

Tmádi csöngetett. — Fogjátok el a semmiházit! — kiálta nyersen. S mint a jámbor galamb is mar üldözői ellen: Pista az úrnak rohant.

From his stupor he woke under the iron grip of two bailiffs.

Elkábultságából két hajdú ércmarka alatt ébrede fel.

center * center

flushright 18, March 13. flushright center I center

18... Március 13-án. I

It is a month that Pista is a prisoner, his father free; but both are in despair.

Egy hónapja, hogy Pista rab, apja szabad; de mind- kettő kétségbeesett.

The old peasant, who, robbed of his helper in the name of justice, stripped of his property again in the name of justice, stands like a dry hedge-stake on the laid-waste fallow field, could do nothing else but — die. And perhaps he could no longer even hope that the divine justice is not the model of earthly justice.

A vén pór, ki segédétől megfosztva az igazság nevé- ben, vagyonából kivetkeztetve ismét az igazság nevében, mint száraz geréb áll a kipusztult avar mezőn, nem tehete mást, mint — meghalt. És tán már reményleni sem bírta, hogy a földi igazságnak nem mintája az isteni igazság.

The peasant’s child, whose sweetheart was bitten by the serpent of treacherous smoothness, whose honor was trampled down by filial reverence, who lost his freedom as the reward for life-saving; could do nothing else but, cursing life, honor, law, despair.

A pórnak gyermeke, kinek szeretőjét álnok simaság kígyója marta meg, becsületét gyermeki kegyelet gázolta szét, szabadságát életmentés díjában veszté el; nem tehete mást, mint átkozva életet, becsületet, törvényt, kétségbeesni.

But Győző too was not at peace; he did not believe in a noble soul in a peasant’s breast; every moment of his life some danger menaces. He was on the slippery path of crime, on which one step chases the next. Out of cowardice he rushed further on.

De Győző sem volt nyugodt, ő nem hitt egy pór- kebelben nemes lelket; éltének minden percét veszély fenyíti. Rajta volt a vétek sikamlós útján, melyen egy lépés a másikat kergeti. Gyávaságból odább rohant.

He formed a close friendship at this time with Szelei. They were held up as a model. Imádi suddenly died. —

Szoros barátságot kötött ez időben Szeleivel. Mintául hozták fel őket. Imádi hirtelen kimúlt. —

Fate seems sometimes to lend a helping hand to the wicked. Is fate, then, blind? Or does it fling crime high only to dash it into a deeper hell?

A sors segédkezet látszik nyújtani olykor a rossznak. Vájjon vak-é tehát a sors? Vagy magasra repíti a bűnt csupán, hogy mélyebb pokolra sújtsa?

Győző became the heir. Everything went otherwise. Tears of joy were wiped into the mourning-veil. Imádi’s cloister-like house became the scene of carousals. There Szelei too caroused away days amid wild joy, and Győző called him his best friend.

Győző lett az örökös. Minden máskép folyt. A gyász- fátyolba örömkönnyűk törültetének. Imádi zárdaszerű háza tivornyák színhelyévé lőn. Ott dőzsölt napokat vad öröm közt Szelei is és Győző legjobb barátjának nevezte.

With the rusty bolt of the iron-bound chests, however, Pista’s prison too opened. The verdict sounded acquitting, from insufficiency of proofs, but for the keeping of the prisoner there remained, on the altar of the homeland, the cross-marked money given so magnanimously for the life-saving.

A vasas szekrények rozsdás reteszével azonban Pistá- nak börtöne is megnyílt. Az ítélet próbák elégtelenségéből felmentőleg hangzott, de a rabtartásra ott maradt a haza oltárán az életmentésért nagylelküleg adott keresztes pénz.

The man of the higher civic classes, if his fate over-extorts him, rebels against it and procures himself a quieting death. The peasant has grown used to a hundredfold yoke; he endures his life too, like an ancient fate, and if his youth is stronger than his misery: he becomes a soldier.

A magasb polgári osztályok embere, ha sorsa túl- zsarolja, fellázad ellene s szerez magának nyugtató halált. A pór megszokta a százféle nyűgöt, tűri éltét is, mint ős fátumot, s ha ifjúsága erősebb nyomoránál: katona lesz.

So Pista too did. A storm then roared across the homeland; there was war, as in his breast. This harmony did him good, better than the nature smiling mockingly around him. Amid the bellowing of the cannons an intoxication seized him.

Pista is így cselekvék. Vész zúgott végig akkor a hazán; háború volt, mint keblében. Jól esett ez összhangzás neki, jobban, mint a gúnyolva körüle mosolygó természet. Az ágyúk bömbölése közt mámor fogta el.

center 2 center

Angel-heads are painted without bodies; no wonder they stay good. The rich man too has no care for his stomach, and does he all stay good? But the people go hungry; their heads are turned away, and yet they are not devils. See, the people are not so bad as they are proclaimed to be. The sins of which you accuse them: these are not the sins of the people, but of hunger.

Az angyalfejeket test nélkül festik; nem csoda, ha jók maradnak. A gazdagnak sincs gyomrára gondja és jó marad-é mind? A nép pedig éhezik, fejét elforgatják és mégsem ördög. Lám, nem oly rossz a nép, mint hirdetik. A bűnök, melyekkel vádoljátok: nem a nép, de az éhség bűnei.

It is a month that we left the dear Viola. A month that, pressed for the tear-washed bread of Christian charity, she stood at the doors of rich women, who looked with contempt at the charms blooming out of her rags. They held it a defilement to offer her alms, to feed the sin with which she certainly disgraces their sex; for how could the rich, virtuous women suppose that hungering charm too could be virtuous? She stood at the doors of rich men in the name of Christian charity: and these condescended to her, with gold in their hand, with smooth words on their lip — but the love in their heart was hell. Viola shrank back from the sin lurking beneath the smooth words, they from the virtue keeping watch in the fair form. They mocked the senselessly-hungering beauty; with unholy defiance they spat toward the adored altar of woman’s virtue. Viola shuddered. She had not believed men to be such. She began to doubt; she did not understand herself; she looked around, and despaired at what she saw everywhere.

Egy hónapja, hogy elhagyók a kedves Violát. Egy hónapja, hogy keresztényi könyörület könnyázott kenye- rére szorult. Állott gazdag nők ajtajánál, kik megvetéssel tekintének rongyaiból kiviruló bájaira. Szennynek tartották alamizsnát nyújtani neki, táplálni a bűnt, mellyel nemöket bizonyosan gyalázza; hogy is tehették volna fel a gazdag, erényes nők, hogy az éhező báj is erényes lehet? Állott gazdag férfiak ajtajánál keresztény könyörület nevében: és ezek leereszkedének hozzá, arannyal kezökben, sima szókkal ajkokon, — de a szeretet szívökben pokol volt. Viola visszarettent a sima szók alatt leskelődő bűntől, ők a szép alakban őrködő erénytől. Kigúnyolák az esztelenül éhező szépséget; szentségtelen daccal köptek a nőerény imá- dott oltára felé. Viola borzadt. Nem hitte ilyeneknek az embereket. Kétkedni kezde, nem érté magát, körültekintett, s azon, mit mindenütt láta, kétségbeesék.

It was evening; a biting spring wind blew. Viola hungered. In an abandoned street of the city of X. she drew herself together against the corner-stone of a tall house. The house was brilliantly lit; from its windows the noise of merriment was heard. Viola meditated on Christian love; to her every sigh, a voice of merriment answered from above.

Estve volt, csípős tavaszi szél nitt. Viola éhezett. X. vá- ros egy elhagyott utcájában, magas ház szögletkövén húzó- dott össze. A ház fényesen ki vala világítva; ablakiból örömzaj hallott. Viola elméikedék a keresztény szeretetről; minden sóhajára felülről egy örömhang felelt.

Viola meditated long, ever more weakly, ever more confusedly; the noise sounded duller to her ears; before her eyes blue and green balloons of air flitted — a veil enclosed her with a dull rumble — she felt no more. — — This was the faintness of hunger and fatigue.

Viola soká elméikedék, mindég gyöngébben, mindég zavartabban, a zaj füleinek tompábban hangzott, szemei előtt kék s zöld léggolyók röpkedtek, — fátyol fogta körül tompa morajjal — többet nem érzett. — — Ez az éh és fáradtság elgyengülése volt.

When the soul slumbers, a century, a moment, are no longer a measure; time is but one. Viola did not know how long she had been rigid, when — perhaps at the touch of some beneficent fairy — she began to dream, a pleasant dream, as once, when she clung trustingly to men and sought a heart in their breasts.

Ha a lélek szunnyad, századév, perc nem mérték többé; az idő csak egy. Nem tudta Viola, mióta volt merev, midőn — tán valami jótékony tündér illetésére — álmodni kezde, kellemes álmot, mint egykor, midőn hívőn simult az emberekhez s szívet keresett kebleikben.

She raised her silken lashes, and was within the lit house; on her curtained couch a soothing half-light flowed about her. She sat up; an aged but gentle-faced woman tended her. She drew the hanging aside; a strong fragrance wafted on the color-splendid flowers of great gilded vessels, while behind swelling velvet couches huge hanging mirrors flashed back a hundredfold the stolen light and bloom. Bewitching Cupids and charm-full Hebes stood in the corners.

Fölveté selyem pilláit, s bent volt a kivilágított ház- ban; függönyös kerevetén andalító félhomály folyta körül. Felült; agg, de szelíd arcú nő ápolá. Félrevonta a kárpitot; erős illat lengett nagy aranyozott edények színpompás virágin, míg dagadozó bársonypamlagok megett függő rop- pant tükrök százszorozva csillámolak vissza a meglopott fényt és virányt. Igéző Cupidók, s bájteljes Hebék voltak a szegletekben.

But even this did not so seize Viola’s soul as the inhabitants of the fairy-place: young, smiling girls, most bewitchingly letting their half-veiled charms be half-guessed. There one they encircled a dreaming youth with rounded arms; there another rested a head in her lap; while again elsewhere, disporting themselves as sisters, they exchanged coquettish glances with a noisier company of men.

De még ez nem kapta meg annyira Viola lelkét, mint a tündérhely lakói: fiatal, mosolygó lányok, legigézőbben félig leplezett bájaikat félig kitalálni hagyva. Ott egy ábrán- dozó ifjút fogának körül, gömbölyű karokkal; amott ölükbe pihenteték egy másiknak fejét; míg ismét másutt testvérileg mulatva, kacér pillanatokat cseréltek egy zajosabb férfi- társasággal.

Viola could not believe her senses, and yet she did not dream. She felt on her body the neat dress that took the place of her rags; she touched her brow, on which, instead of the cold sweat of hunger and misery, sat the brightness of well-being.

Viola nem bírt érzékeinek hinni, pedig nem álmodott. Fogta testén a csinos ruhát, mely rongyainak pótolá helyét; tapintott homlokára, melyen az éhség és nyomor hideg verejtéke helyett a jóérzet derültsége ült.

“Where am I?” she cried out in rapture.

— Hol vagyok? — kiálta fel elragadtatással.

“In the homeland of love, my fair daughter!” answered the aged woman.

— A szerelem honában, szép leányom! — felele az éltes nő.

“Oh, that I see, but where on this earth can there be such a little place; or am I already beyond the grave? Here I feel all my limbs — and yet — is this no dream?”

— Óh azt látom, de hol lehet ily helyecske e földön; vagy túl a síron vagyok már? Itt érzem minden tagjaim — és mégis — nem álom ez?

“No, daughter, all is reality. You shall remain among us, as long as your youth and your inclination last; the inclination for delight and love.”

— Nem, lányom, mind valóság. Köztünk fogsz ma- radni, míg csak ifjúságod s kedved tart; a gyönyörűség és szerelemnek.

“And here a hotly-pining breast already awaits you,” said a voice behind her, and before Viola had recollected herself from her surprise, Győző clasped her dewy waist with manly strength.

— Itt pedig már vár reád egy hőn epedő kebel — szóla háta mögött, s mielőtt Viola meglepetéséből fel- eszmélt, Győző férfias erővel karolta át harmat derekát.

The old woman, smiling, gestured toward a side-room.

A vén nő mosolyogva egy oldalszobába intett.

“Madam!” shrieked Viola, waking all at once from her reverie to bitter reality. “Save me in God’s holy name. Let me go from this dreadful place. By the sanctity of justice I beg you!”

— Asszonyom! — sikolta Viola, ábrándjából egy- szerre keserű valóra ébredve. — Mentsen meg az Isten szent nevében. Bocsásson el e szörnyű helyről. Az igazság szentségére kérem!

“Yes, when you have repaid me the costs I have spent on your tending; until then, in the name of justice, you are mine.” — Győző dragged her further.

— Igen, ha ápolásodra tett költségeimet megtéríted; addig az igazság nevében enyém vagy. — Győző tovább vonszolá.

The side-room’s door closed upon them. — — —

A mellékszoba ajtaja rájok csukódott———

We find Viola again, leaning on her elbow at a table, her head bowed on her hand; before her the old woman, on the table a gold coin. Viola’s face had become ice; the fire of her eyes had frozen. In the old woman’s eye sparkled the cold of greed.

Violát asztalhoz könyökölve, kezére hajtott fővel talál- juk újra; előtte a vén nő, az asztalon egy arany. Viola arca jéggé lőn, szeminek tüze megfagyott. Az agg nő szemé- ben szikrázott a bírvágy hidege.

“What is this; not even good gold!” said she scornfully. “Perhaps dogs gnawed it.”

— Mi ez, nem is jó arany! — mond gúnnyal. — Talán ebek mardosták össze.

Viola grew attentive; she seized the gold, turned it about, and laughed; laughed greatly, while a fever shuddered through her body.

Viola figyelmessé lőn; az aranyat megragadta, körül- forgatá és kacagott; kacagott nagyon, testét pedig láz borzongatá.

And what became of the gold, you ask perhaps?

Hát az aranyból mi lett, kérditek talán?

We know that the aim of the state is the development and securing of our nobler aims, unattainable in the state of nature. Justly may the state therefore demand of its protected ones a certain sacrifice. As such a sacrifice the old woman laid the gold upon the altar of the state; as tax, for the privilege of her business. But away from this morass of sin! in higher circles perhaps the air is purer — — perhaps purer, but colder too.

Tudjuk, hogy az állodalom célja, természeti álla- potban utolérhetetlen nemesb céljaink fejlesztése s biz- tosítása. Méltán kívánhat ezért az állomány védettéitől némi áldozatot. Az aranyat ily áldozat fejében tevé a vénnő az állodalom oltárára; adóul, üzlete szabadalmáért. De el e bűnposványból! magasabb körökben tán tisztább a lég — — tán tisztább, de hidegebb is.

Let us look in at the Aranyis’.

Nézzünk Aranyiékhoz.

Aranyi’s treasure could no longer bear his wife’s caprices; her desires remained unsatisfied. And why should she have endured this? The foundation of their bond had collapsed; why should the bond hold? To endure takes a greater soul than to rebel. Aranyi’s wife was a small-souled daughter of the great world.

Aranyi kincse nem bírta tovább neje szeszélyeit; vágyai kielégítés nélkül maradtak. S miért tűrte volna ezt? Frigyük alapja összedűlt, mért tartna a frigy? Tűrni na- gyobb lélek kell, mint fellázadni. Aranyiné a nagyvilág kis- lelkű leánya volt.

On the morning of the thirteenth of March there was unspeakable confusion in Aranyi’s lodging. The furniture heaped together in one room, among it an inventorying official and a bailiff moving about; at the gate the drum was heard; dirty men walked on the lacquered floor, here emptying a cabinet’s contents onto the ground, there making coarse jests with the most sacred objects.

Március 13-ának reggelén Aranyi szállásán mondhat- lan zavar volt. A bútorok összehordva egy szobában, köztök összeíró tisztviselő s poroszló járt, a kapunál dobszó hallott; piszkos emberek jártak a fénymázos padlón, ott egy szekrény tartalmát ürítve a földre, itt durva tréfákat űzve legszentebb tárgyakon.

Aranyi paced up and down when he received a note of this content: “I never loved you; a parent’s will forced me to you. But nature wins out its rights; I am Szelei’s wife at last, wholly. My son Lajos I demand from you still; he is the child of my love, not yours. God be with you; I wish you too to live more happily than hitherto.”

Aranyi fel s lejárt, midőn ily tartalmú levélkét ka- pott: „Soha nem szerettelek, szülői akarat kényszeríte hozzád. De a természet kivívja jogait, Szeleiné vagyok végre egészen. Lajos fiamat kívánom még tőled, ő szerel- mem gyermeke, nem tiéd. Isten veled, kívánom, élj te is boldogabbul, mint eddig."

The note was from his wife. Aranyi looked coldly, but long, into the letter; his glance wandered over the letters into the air; only his upper lip twitched.

A levélke nejétől volt. Aranyi hidegen, de soká néze a levélbe; pillanata a betűk felett barangolt a légben; csak felső ajka vonaglott.

“Even this!” he murmured to himself, and with these words dismissed the waiting servant:

— Még ez is! — mormogott magában, s e szókkal bocsájtá el a váró cselédet:

“Gather up my son’s furniture and lead him to his mother; call him in to me first — but no, do not call him, do not call him.” — He covered his eyes, turned away, and gestured for him to go.

— Szedd össze fiam bútorát és vezesd őt anyjához, hívd előbb be hozzám, de nem, ne hívd, ne hívd. — Szemeit elfödé, elfordult és távozást inte.

The drum sounded, the inventorying went on; Aranyi, amid all this, listened to the noise of his son’s departing steps and sobbed.

A dob szólt, az összeírás folyt, Aranyi mindezek között fia távozó lépteinek zajára figyelt és zokogott.

center 4 center

For a woman a broad road leads from her ear to her heart. Honeyed speech is already love to her; the more musing glance of a cowardly fop, despair; and often, because she does not know dissimulation herself, she does not even look for dissimulation. Often, knowing well the anguish of love unreturned, her soul almost breaks over the musing youth; while her pity grows and grows and crowds out her sense of duty. For between sympathy and love there is only a little step.

A nőnek tágas út vezet fülétől szívéhez. A mézes beszéd neki már szerelem; egy gyáva piperkőc meren- gőbb tekintete kétségbeesés; és sokszor, mert maga színlelést nem ismér, színlést nem is keres. Sokszor jól ismérve a viszonzás nélküli szerelem kínját, lelke a merengő ifjún majd megtörik; míg sajnálkozása nőttön nő és kötelesség- érzerit kiszorítja. Mert részvét és szerelem közt egy kis lépés van csak.

Meanwhile the unholy seducer, with cold blood, calculates his every step; he fixes his bewitching eye on his prey, like the black serpent on the bird running of its own will into its throat. He seduces, because it is the fashion to pay homage to this woman; he plays the sentimentalist, that among gay comrades he may boast how he too set horns on the brow of such and such a worthy husband. He crawls, threatens, despairs, that the world may say in wonder: there is no woman so worthy as to withstand him.

Addig a szentségtelen csábító hidegvérűséggel szá- mítja minden lépteit; martalékára szegzi bűbájos szemét, mint a fekete kígyó, az önként torkába futó madárra, ő csábít, mert divat e nőnek hódolni; ő érzeleg, hogy víg cimborák közt dicsekedhessék, miként ily és ily derék férjnek is szarvakat tőn homlokára. Ő csúsz, fenyeget, kétségbeesik, hogy bámulva mondja a világ: nincs oly derék nő, ki nékie ellent álljon.

If every woman, on the threshold of whose domestic-peace’s temple such a demon already stands, with a mocking smile of victory, could see her beloved for only half an hour, when he sheds his smooth skin: she would be cured.

Ha minden nő, kinek házi békessége templomának küszöbén ily démon áll már, gúnyos győzelmi mosollyal: csak félóráig láthatná szerelmesét, midőn sima bőrét le- vetkezi: — meggyógyulna.

Aranyi’s wife’s brilliant fancies came down. Szelei’s face no longer beamed; the flower withered out of his words. Aranyi’s wife did not believe her eyes; she denied her ears, her reason, to save her heart. But out of her intoxication coarse words startled her. She was only tolerated. Her mirage-images flew up, and she saw herself alone in the wilderness, in which no road led either forward or back.

Aranyiné fényes képzeti leszálltak. Szelei arca többé nem sugárzott; szavaiból kihervadt a virág. Aranyiné nem hitt a szemének; füleit, eszét eltagadta, hogy szívét meg- mentse. De mámorából durva szók ijeszték föl. ő csak tűretett. Felreppentek délibáb képei s egyedül látá magát a rengetegben, melyben sem előre, sem hátra nem vezete út.

center * center

flushright 18, April 13. flushright

18... Április 13-án.

center I center

I have seen a flat region; from afar you would take it for Eden, but flee, give it a wide berth, for no living creature comes out of it.

Láttam lapos vidéket, messziről édennek tartanád, de fuss, kerüld ki messze, mert élő teremtés nem jő ki belőle.

At your first step the ground seems to sway; in fright you step further, and your foot sinks in. By force you wrench it out, while the other founders deeper; in terror you struggle with all your strength against the dreadful element, and your every exertion sinks you deeper and deeper, until over your head the death-throated bog claps together.

Első léptednél a föld inogni látszik; ijedve tovább lépsz és lábad besüllyed. Erővel rántod ki, míg másik mélyebben feneklik; rémülten küzdesz minden erővel a szörnyű elem ellen és minden erőködésed mélyebben és mélyebben süllyeszt, míg fejed felett összecsap a halál- torkú láp.

So it is with man and misery.

így van az ember a nyomorral.

So it is with misery and sin.

így van a nyomor a bűnnel.

In one of the abandoned parts of the city of X. a carousal rings in a den. The frosty wind grates the signboard hanging over the door, on which a death’s-head whitens. From below a rotten air coils up. Pale, sunken, want-stricken faces, features furrowed by sin, with figures wrapped in rags and eyes sparkling with wild joy, seethe down there in the half-dark. Sin and misery hold, perhaps, their wedding-feast to celebrate human dignity. Women with faces run over with yellow water, with glazed glances, crouch along the wall; while on the faces of others the flush of brandy, burning like a wild flame, drives them to unbridled song and furious leaping. Torn from their breasts the modest garment, from their faces God’s kiss, woman’s dignity.

X. város egyik elhagyatott részében tivornya zeng egy lebujban. A zúzos szél csikorgatja az ajtó felett lógó cégért, melyen egy halálfő fehérlik. Alulról rothadt lég gomolyog föl. Halvány, beesett, Ínséges arcok, bűntől felszántott képek, rongyokba burkolt alakokkal s vad örömtől szikrázó szemekkel pezsegnek lent a félsötétben. A bűn és nyomorúság tartanak tán nászt az emberi méltó- ság ünnepére. Sárga vízzel aláfolyt arcú nők, üvegesedett pillanatokkal kucorognak a fal mentében; míg mások arcán a pálinka pírja vad láng gyanánt égve, féktelen ének s dühös ugrálásra készteti őket. Kebleikről letépve a szemér- metes mez, arcaikról Isten csókja, a női méltóság.

One face alone was nobler than the rest; a half-closed eye, a burning swollen lip, over the whole body a sick shuddering. Want and the love of life, the love of life and self-respect, battled on the lean face. There she sat on the bench by the stove, and, like the last light of the setting sun on the cloud, on her ravaged face, in one quivering ray, the name of Viola was still written.

Egy arc volt csak nemesebb a többinél; féüg csukott szem, égő dagadt ajak, az egész testen kór rázkódás. ínség és életvágy, életvágy és önérzet csatáztak a sovány arcon. Ott ült a kemence padján s mint lemenő nap utolsó fénye a felhőn, roncsolt arcán rezgő egy sugárban volt még írva Viola neve.

With a noise the door opened; with a fuddled head a common soldier stepped in, a wild song shrilling on his lip, a wild fire burning in his eye.

Zajjal nyílt meg az ajtó; mámoros fővel lépett be egy közvitéz, vad ének rikácsolt ajkán, vad tűz ége szemében.

“Here is the emperor’s pay,” said he — “let us drink, let us embrace! His Majesty pays well for so bad a life. A silver coin he threw on the table. — “Tomorrow to battle, today let us still love! Oh, fair is this life, fair, because it is wild — desolate — desolate...” — His voice softened. Who would not recognize in this merriment the laugh of despair, who has looked in any measure into the secret of the human breast, and who recognized in this private soldier — Pista.

— Itt a császár zsoldja — úgymond — igyunk, ölel- jünk! ő felsége jól fizet ily rossz életért. — Egy ezüst pénzt dobott az asztalra. — Holnap csatára, márma még szeres- sünk! Óh, szép ez élet, szép, mert vad — puszta — puszta... — Hangja meglágyult. Ki ne ismerné meg e vígságban a két- ségbeesés kacaját, ki az emberkebel titkába némileg bétekin- tett, s ki e közlegényben Pistát megösmeré.

“Wine for me, and love, a kiss on this lip!” he said hoarsely, and rolling his eye about, he staggered toward Viola.

— Bort nekem s szerelmet, csókot ez ajakra! — mondá rekedten, s körülforgatva szemét, Viola felé tántorgott.

“Here, my girl, here,” said he, tossing the silver coin into her lap, and wildly embracing the sick girl.

— Nesze lányom, nesze — szólt, az ezüst pénzt ölébe vetve, s vadul ölelve a beteg lányt.

“Light, light!” quivered on the girl’s half-dead lip. “Oh, this voice, this voice...”

— Világot, világot! — rezge a lány félig elhalt ajkán. — Óh e hang, e hang...

A rakish stripling, with a burning pipe in his mouth, his cap thrown over one ear, stepped over with a candle; with a curious face, for in this den of sin such a voice, torn from the soul, had the charm of novelty.

Egy vásott suhanc égő pipával szájában, félfülére vetett sapkában, gyertyával lépe oda; kíváncsi arccal, mert e bűn- fészekben üyen, a lélekből kiszakadó hang az újság ingerével bírt.

For a moment Viola and Pista stared rigidly at each other. Both trembled; Pista’s knees swayed, though he was no longer drunk. He collapsed, sank into Viola’s lap, and their united tears trickled onto the cross-marked silver coin. The robbers, idlers, and women of pleasure, in their surprise, did not even mock. Their attention was soon drawn by another object: a ragged, pale boy came down the stairs; little flower-garlands were in his basket, the first gifts of spring; these his ashamed-to-beg modesty offered.

Egy pillanatig Viola és Pista meredten néztek egymásra. Mindkettő reszketett; Pistának térdei inogtak, pedig nem vala többé részeg. Összecsuklott, Viola ölébe dűlt és egyesült könnyeik a keresztes ezüst pénzre peregtek. A rablók, henyék és kéjleányok meglepetésökben nem is gúnyolódtak. Madách összes müvei II. SO 465 Figyelmüket csakhamar más tárgy vonta magára: ron- gyos, halvány gyermek-fiú jött le a lépcsőn; virágfüzérkék valának kosarában, a tavasz első ajándoki; azokat kínálta koldulni átalló szemérme.

“Away, vagrant!” several shouted at him — “perhaps you mean to mock us.”

— El, sehonnai! — riadának rá többen — tán csúfolódni akarsz velünk.

“We’ll strip the clothes off your neck,” roared others.

— Leszedjük nyakadról a ruhát — ordítának mások.

“Oh mercy, dear sirs! do not beat me; my stepfather beats me enough, if by evening I have not begged together as much as my mother and I spend.”

— Óh irgalom, kedves uraim! ne verjenek; eleget ver mostoha apám, ha estig nem koldulok annyit össze, mennyit anyámmal elköltünk.

“To beat so poor a little child!” said a highwayman — “who is that inhuman stepfather?”

— Ily szegény kis gyermeket verni! — mond egy be- tyár — ki azon embertelen mostoha?

“Mister Szelei,” said the child.

— Szelei úr — mond a gyermek.

“Well, I don’t advise him to come before me. But why don’t you leave him, you and your mother?”

— No nem javallom, hogy előmbe jöjjön. De hát mért nem hagyjátok el anyáddal?

“My mother left my father, and now she is ashamed before the world; she always weeps and says: this is God’s punishment upon her. She always works now for Mister Szelei, only that he may not throw her into the street, and I must beg too.”

— Anyám elhagyá apámat, s most szégyenli magát a világtól; mindig sír s úgymond: ez az Isten büntetése rajta. Mindig dolgozik most Szelei úrért, hogy csak utcára ne dobja, s nekem is koldulnom kell.

“Then is Mister Szelei very poor?”

— Hát nagyon szegény Szelei úr?

“Oh no, he comes home in fine clothes, but we see him only rarely; he keeps company with lords; only we are poor.”

— Óh nem, ő szép ruhában jár haza, de mi csak ritkán látjuk; ő urakkal társalog, csak mink vagyunk szegények.

“Well, we are that too, my son, so go from here; but if I meet Mister Szelei, I promise I’ll soften his back!”

— No mink is azok vagyunk fiam, azért menj innen; de ha Szelei úrral találkozom, fogadom, hogy megpuhítom a hátát!

The child looked round beseeching. The tear has a power of attraction. He stole up to Viola.

A gyermek könyörögve néze körül. A könny vonzerővel bír. Violához lopódzott.

“Fair girl! buy a little garland from me; it is very cheap, and would suit you so well. A merrier day will yet come for you, and you would make so fair a bride!”

— Szép lány! vegyen tőlem ön egy füzérkét, igen olcsó s oly szépen állna önnek. Majd jövend vidámabb napja is még, s oly szép menyasszony volna!

He laid a garland in Viola’s lap, on Pista’s head. Viola, unconscious, held out the silver coin to him.

Egy füzért tett Viola ölében Pista fejére. Viola öntudatlan az ezüstpénzt nyujtá néki.

center 2 center

In the nation’s slumbering veins it began to stir; among its duties it dreamed of rights. There were many a shining name which the patriot named with reverence, to which he attached his hopes. He who has grown used to comfort, it is hard for him to go without it. To regain it he gives the devil his soul.

A nemzet szunnyadozó ereiben ébredezni kezde, köte- lességei között jogokról ábrándozott. Volt sok fényes név, melyet tisztelettel neveze a honfi, melyhez reményeket csa- tolt. Ki a kényelmet megszokta, nehéz annak azt nélkülözni. Visszaszerzésére odaadja az ördögnek lelkét.

So it was with Aranyi. But why, indeed, should he go without, whom birth had placed already on so brilliant a height as the peasant perhaps cannot reach to the end of his life? He has only to will what another cannot even hope for.

így volt Aranyi. De miért is nélkülözzön az, kit szüle- tése oly fényes polcra helyeze már, minőre a pór tán élete végéig sem juthat. Neki csak akarni kell azt, mit más remény- leni sem bír.

And where does a wider field of action open to a daring adventurer than in troubled times? He who is feared is paid well. And the people believe blindly in their leaders. Secured, then, from above by treasure, from below by homage; for what do we care what feeling strains the actor’s breast — if he declaims his part well.

S hol nyíl tágabb cselekvési tér egy merész kalandornak, mint zavaros időkben. Akit félnek, azt jól fizetik. A nép pedig vakon hisz vezetőinek. Biztosítva tehát felülről a kincs, alulról a hódolat; mert mit bánjuk, mily érzés feszíti a szí- nész keblét — ha szerepét jól szavalja.

Aranyi became one of the brilliant stars of the people’s friends. The evening of the thirteenth of April descended. The following morning the restless ones were to hold a popular assembly. Aranyi’s name the hope-feeding opposition whispered. Aranyi’s name the wavering government feared.

Aranyi a népbarátok egyik fényes csillaga lett. Április 13-ának estvéje béköszönt. Következő reggel a nyugtalan- kodók népgyűlést valának tartandók. Aranyi nevét suttogá a reményt tápláló ellenzék. Aranyi nevét félte az ingadozó kor- mány.

The moon shone: this light of almighty love, this thief’s-lantern of crime, this night-lamp of peace and flame of the doubting breast.

A hold fénylett: e világa a mindenható szerelemnek, e tolvajlámpája a bűnnek, mécse a nyugalomnak és lángja a kétes kebelnek.

From Aranyi’s lodging two government men stole out, wrapped in cloaks; they breathed easier. Aranyi stood at a table; before a heap of gold he burned a speech at his candle, and by its flame took delight in the glittering gold. Why does he look at one of them with such undivided attention? why does his lip tremble? On the gold three tooth-marks are visible — and Aranyi breathes harder.

Aianyi szállásáról két kormányférfi lopódzott ki, köpö- nyegbe burkolva; könnyebben lélekzettek. Aranyi egy asz- talnál állt; egy halom arany előtt gyertyáján egy beszédet égete el és lángjánál gyönyörködött a csillogó aranyban. Miért nézi egyikét oly osztatlan figyelemmel? mit reszket ajka? Az aranyon három fognyom látszik, — s Aranyi nehe- zebben lélekzik.

“Here, my Viola! here you will find comfort. This is a very wise gentleman; he will explain your papers to you. For not in vain does the people bless his name” — sounded in the antechamber.

— Itt Violám! itt majd vigasztalást lelsz. Nagyon bölcs úr ez, majd megmagyarázza ő írásidat. Hisz a nép nem hiába áldja nevét — hangzott az előszobában.

The common soldier, who got the silver coin for his life as wages, brought Viola to the lord, who got gold pieces for his soul.

A közlegény, ki életéért az ezüst pénzt kapta bérül, hozta Violát az úrhoz, ki aranyakat kapott lelkéért.

They entered; Viola brought the bundle of papers got in her inheritance. He who boasts of a nation’s trust, surely deserves a cripple’s trust?

Beléptek, Viola az örökében kapott írásköteget hozá. Ki egy nép bizalmával dicsekszik, csak megérdemli egy nyo- morék bizalmát?

Aranyi looked through the papers: there was a will among them, from Gáspár Aranyi, between his two sons. The unspoiled human feeling would shudder at it, for the voice of nature was struck dead in it by social sin. The haughty old man left all his property to one son; because he was rich, because he married into a brilliant family. The other he disinherited with his curse, forbade him even his name: because he bound a peasant-girl to his life. There was another document, which showed that Gáspár could not dispose of his property; for it was not acquired. There were the two sons’ baptismal certificates. Finally a document of this content:

Aranyi átnézte az írásokat: egy végrendelet vala azok- ban, Aranyi Gáspártól, két fia között. Borzadna tőle a romlat- lan emberérzet, mert a természet szavát agyonüté abban a tár- sadalmi bűn. Á gőgös öreg minden vagyonát egyik fiának hagyá; mert gazdag, mert fényes családból nősült. A má- sikat átkával kitagadva, nevét is eltiltá tőle: mert pórlányt fűzött életéhez. Volt egy másik irat, mely azt mutatá ki, hogy Gáspár nem rendelkezhetett vagyonával; mert nem volt szerzemény. Volt a két fiúnak keresztlevele. Végre ily tar- talmú irat:

“Perhaps it was a faulty pride in me, to wish to show that the man who feels his own worth can live by his own strength. I ought to have thought of my child, not spared the family that did not deserve it. Yet I never sought the property that was mine. But I have preserved these documents, that my children might use them in case of utmost misery. The old disinherited brother am I.” — And it was signed by the miner.

„Tán hibás büszkeség volt tőlem, meg akarni mutatni, hogy a becsét érző ember maga erejéből is megél. Gyerme- kemre kellett volna gondolnom, nem kímélnem a családot, mely azt meg nem érdemié. Én mégis sohasem kerestem az engem illető vagyont. De megőrzém ez okiratokat, hogy gyermekim használhassák, a végnyomorúság esetében. Az öreg kitagadott testvér én vagyok." — És alá volt írva a bányász.

In Aranyi the kinsman’s feeling quivered through him for a moment, but soon, like blood, the gold spread over his breast.

Aranyiban egy percre reszkete át a rokoni érzet, de csak- hamar vért gyanánt borult mellére az arany.

“My girl,” he said coldly — “these papers are not worth much; it appears from them, indeed, that you have some right to a certain little inheritance, but for that you would be forced to litigate so long and at such cost that the cost, of which you are in any case incapable, would exhaust the gain.”

— Lányom — szólt hidegen — ez írások nem sokat érnek; kitűnik ugyan azokból némi jogod bizonyos kis örökre, de azért oly soká s oly költséggel kényszerülnél pö- rölni, hogy a költség, melyre úgyis képtelen vagy, kimerítené a hasznot.

“Oh my God, so I must rot away! — — Then can the poor not even come by their right? — Pista, lead me to the corner-stone, to die.”

— Óh Istenem, úgy el kell rothadnom! — — Hát a szegény igazához sem juthat? — Pista vezess a szegletkőre, meghalni.

“You are a good girl and ill; I pity you, and will procure a place for you in the hospital for a month; for see, you could not even get there without patronage. I will provide for you afterward too. These ragged papers you may leave here.”

— Te jó lány vagy és beteg, én szánlak és szerzek egy helyet a kórházban egy hónapra; mert lásd, oda sem juthatsz pártfogás nélkül. Gondoskodandok aztán is felőled. E rongy írásokat meg itt hagyhatod.

“God’s blessing on you for this too,” said Pista.

— Isten áldása ezért is önre — mond Pista.

Aranyi rang, and Pista, with several gaudy servants, carried the half-swooning girl to the hospital.

Aranyi csengetett, s a félalélt lányt Pista több cifra cse- léddel a kórházba vivé.

center * center

flushright 18, May 13. flushright

18. május 13-án.

center I center

Aranyi ceased to be a notable man and began to live more brilliantly.

Aranyi megs’zűnt nevezetes ember lenni és kezde fé- nyesebben élni.

On the field of politics all was at rest again. Aranyi enjoyed his well-being as a peaceful citizen, when a notable rumor began to occupy the city of X., whispering of Aranyi’s second bankruptcy. His door was already stormed by the crowd of orphans and widows; their nails scratched the leaves of the gilded doors, amid soul-shaking wails and curses, demanding an accounting of the stewardship of their property from the peaceful money-dealer, which but lately they had entrusted to the man of the realm. Within, Aranyi counts money: the clear income of his bankruptcy.

A politika terén ismét minden nyugodt volt. Aranyi békés polgárként élvezte jólétét, midőn nevezetes hír kezdé foglalkoztatni X. városát, Aranyi másodszori megbukásáról suttogó. Ajtaját ostromolta már az árvák és özvegyek cso- portja; körmeik vakarták az aranyozott ajtók szárnyait, lélek- rázkódtató jaj és átok között, vagyonuk sáfárkodásáról kérve számot, a békés tőzsértől; melyet még imént az országos férfiúra bíztak. Aranyi bent pénzt olvas: bukása tiszta jöve- delmét.

“A man goes bankrupt stupidly honest only once,” he says scornfully to himself. “Go, my son,” he said then to a waiting servant — “and call the Jew Izsák.”

— Az ember csak egyszer bukik ostoba becsületesen — mond gúnyosan magában. — Menj fiam — szóla aztán egy váró cselédhez — s hívd Izsák zsidót.

The servant found Izsák at Győző’s lodging, where they were casting up a final account. The result of the account swallowed up Győző’s inheritance. It was not even enough.

A cseléd Izsákot Győző szállásán találta, hol végső számadást vetettek. A számadás eredménye elnyelte Győző örökségét. Még nem is volt elég.

Győző raged. He sent for his friends; they were not at home. Szelei denied to the servant sent for him that he knew Győző. While Győző cursed, Izsák coldly threw himself into an armchair.

Győző dühöngött. Küldött barátaiért; honn nem valá- nak. Szelei eltagadá, hogy ismeri Győzőt, az érte küldött cse- lédnek. Míg Győző átkozódott, Izsák hidegen egy karszékbe veté magát.

“In my own lodging the young gentleman surely will not foul-mouth me,” he said indifferently.

— Saját szállásomon csak nem fog piszkolni az úrfi — szóla egykedvüleg.

“In your lodging, scoundrel; am I not the master here, then?”

— Szállásodon, gazember, hát nem én vagyok itt az úr?

“The young gentleman was, was; but the notes!”

— Volt az úrfi, volt, de a váltók!

“Oh, unheard-of cheat, you!”

— Óh, hallatlan csaló, te!

“Did I ever call the young gentleman to me? did I say: here is my money, spend it? Did I lure him to the grimy tavern? Was it not the young gentleman who sought me out? Did he not beseech me, when I would not give, like a childish man? And although he had no property to secure me, I never said: cheat! Now God has blessed him, and it is fitting that he pay.”

— Híttam én az úrfit valaha magamhoz? mondtam: itt a pénzem, költse. Én csábítottam a szurtos csárdába? Nem az úrfi keresett fel? Nem könyörgött, ha nem akartam adni, mint gyermekes ember? És ámbár nem volt vagyona, mely biztosítson, sohasem mondtam, hogy csaló! Most megál- dotta az Isten, s úgy illik, hogy fizessen.

“But the usury — the usury!”

— De az uzsora — az uzsora!

“Did I make him sign by force? Let the young gentleman see: I have nothing else but this money that I scrape together. A Jew has no honor; his soul is a dog’s, his God a mockery. When did the young gentleman come to me, when he had money in plenty? Never, was it not? Then I was only a ragged cur. Only when I had to give was I dear Izsák, good Izsák of my soul!” — The servant then called Izsák.

— Erővel Írattam alá? Lássa az úrfi: nékem nincs egyebem, mint e pénz, melyet összekuporgatok. Zsidónak becsülete nincs; lelke eb, Istene gúny. Makor jött az úrfi hozzám, ha bőven volt pénze? Úgy-e soha? Akkor csak rongyos dög voltam. Csak ha adnom kellett, voltam édes Izsák, kedves lelkem Izsák! — A cseléd ekkor hívta Izsákot.

Izsák, not even suspecting strength in him, took Győző by the arm; his stooped back straightened, and sooner than he could collect himself, Győző found himself before his lodging-door, a homeless outcast.

Izsák benne nem is gyanított erővel karon fogta Győzőt, hajolt háta kiegyenesült, s előbb mint eszmélhetett: szállása ajtaja előtt talalta magát Győző, mint földönfutó.

But Izsák soon fell back into his humble, bent shape and went to Aranyi.

Izsák pedig csakhamar visszaesett alázatos görbe alak- jába és ment Aranyihoz.

“Izsák!” said Aranyi to the one entering — “I have gone bankrupt to the tune of 200,000. My real debt is only 50,000, but they press me on every side; I cannot raise cash, and my honor is before all things. Lo, here I hand over the inventory of my property, which runs to 100,000; take over my debts, and for me the soothing consciousness will be enough.”

— Izsák! — szóla Aranyi a belépőhöz — megbuktam 200.000-ig. Valóságos tartozásom csak 50.000, de minden- felől szorítanak; készpénzt nem tudok szerezni, s becsüle- tem mindenek előtt való. ím itt átadom vagyonom össze- írását, mely 100.000-re rúg, vállald át tartozásimat, s nékem elég lesz a megnyugtató öntudat.

Izsák thought.

Izsák gondolkodott.

Aranyi made an honest face.

Aranyi becsületes képet csinált.

“Izsák! here a sudden help is needed — if not, this pistol here will save me.” — The voice, the authority, allowed no further doubting. Izsák agreed; he took over all his debts, and the document was made public. Too late he saw that the debt was much greater, that the inventoried property was already gone from under his feet. He did not want to pay. Aranyi stood clean in public opinion; everyone abused only the Jew, stormed only the Jew. The Jew had no mind to make good his loss here with the property got from Győző; but more than all this it galled him that he had met his master.

— Izsák! itt hirtelen segély kell, — ha nem, itt e pisz- toly megment. — A hang, a tekintély kétkedni nem enge- dett tovább. Izsák megegyezék; átvállalta minden tartozását, s az írás kihirdetteték. Későn látta meg, hogy a tartozás sok- kal több, hogy az összeírt vagyon már el van láb alól. Nem akart fizetni. Aranyi tisztán állt a közvéleményben; min- denki csak a zsidót szidta, a zsidót ostromolta. A zsidónak nem volt kedve a Győzőtől szerzett vagyonnal pótolni itteni veszteségét; de mind ennél jobban bántotta, hogy meste- rére akadt.

The fury of the numerous creditors grew; Aranyi cursed loudest of all. The loud ones find a party. The Jew, foaming at the mouth, wished to escape home, but the gate, the street, the stairs were blocked by the troop of the furious. Mud flew at his head, then stones; he pressed on, the crowd squeezed him. He fell, and Aranyi, smoking a cigar at his window, laughing, heard his groan.

A számos hitelezők dühe nőtt; Aranyi leginkább szit- kozódott. A lármásoknak pártjok akad. A zsidó tajtékzó szájjal kívánt haza menekedni, de a kapu, utca, lépcső el volt állva a dühösök seregével. Sár repült fejéhez, aztán kövek; ő haladt, a sokaság szorítá. ő elbukott, s Aranyi ablakánál szivarozva, nevetve hallá nyögését.

center 2 center

The month was up in which, under Aranyi’s patronage, Viola was in the hospital. She awaited the renewal of the kindness, when the news of the bankruptcy came. For Viola there was no place any longer.

Kitelt a hónap, melyben Aranyi pártfogása mellett, Viola kórházban volt. Várta a jótett megújítását, midőn a bukás híre jött. Violának helye nem vala többé.

She dragged herself out of the hospital; she made toward Aranyi, away down gaudy streets, where her figure appeared like an unpleasant cloud passing before the summer sun. And her strength ran out and out; her legs swayed, carried her no further; the street-corner-stone became a suffering angel’s face-pillow, the pavement-dew her body’s bed.

Kivánszorgott a kórházból: Aranyi felé húzódott, cifra utcákon el, hol alakja kellemetlen felhőként tűnt fel, mely a nyári nap előtt vonul tova. És ereje fogyva fogyott, lábai inog- tak, nem vivék tovább; az utcasarokkő lőn egy szenvedő angyal arcpárnája, a kövezetharmat termetének ágya.

Not far from there, by the new workhouse, sat a sick soldier; his leg a bullet had swept off in the recent battle; on his face a dreadful contrast battled, of young life and aged suffering.

Nem messze onnan, az új dolgozó háznál ült egy kór vitéz; lábát a minapi csatában golyó sodorta el, arcán szörnyű ellentéte csatázott az ifjú élet és agg szenvedésnek.

The homeland could make no more use of him, and gave into his hand, as a reward, a beggar’s staff; so he begged; secretly, lest the police see him, for begging is forbidden, misery is a police crime; the shuddering of the ague is forbidden, but the ague is not doctored.

A hon már nem vehette hasznát s jutalmul adott kezébe koldusbotot, ő hát kéregetett; titkon, nehogy a rendőrök meglássák, mert koldulni tilos, a nyomorúság rendőrségi bűn; a hideglelésnek rázkódtatása tiltott, de a hideglelést nem orvosolják.

Many a brilliant carriage rolled by, many a rich lord passed. Pista beseeched the whole day, of deaf ears. His voice grew hoarse, his tongue languished; like a wind shut among ruins, he moaned still, his voice failed.

Robogott el sok fényes kocsi, haladt el sok gazdag úr. Pista könyörgött egész nap, siket fülektől. Szava elrekedt, nyelve lankadt, mint romok közé szorult szél, nyögdele még csak, hangja elállt.

Evening came, and he still held out only his outstretched hand to the passers-by, like a dry tree’s branch shaken by the storm. All in vain. His arm dropped, his head fell back, his chin hung; from above the street-lamp lit his face red. With his forelock the soft spring wind played, this only pitier of misery.

Estve lett, s még csak kimeresztett kezét nyujtá az elmenőknek; mint száraz fa ágát, melyet vész ingat. Mind hiában. Karja lehullt, feje hátrahanyatlott, álla lógott; felülről veresen világítá arcát az utcai lámpa. Üstökével játszott a tavaszi lágy szél, ez egyetlen könyörülője a nyomornak.

Many a carriage still passed, many a lord; his cap stood empty before him, but he beseeched no more.

Még sok kocsi ment, sok úr, sapkája üresen állt előtte, de ő nem könyörge többé.

A growing boy then came past him, ragged as himself; on his hand a flower-basket hung in sad contrast, in which perhaps the flowers of his pale face had fallen. He stopped, gazed fixedly a while; from his pocket a silver coin fell to the beggar’s feet; but no one picked it up. From his eye a dearer treasure, the divine pearl of pity; — did heaven pick it up? On the silver coin a cross was carved. The boy was Lajos. For a month he had secretly hoarded this coin, to make good with it the perhaps-missing daily alms; that now he should cast it to a dead man — —

Serdülő fiúcska jött akkor mellette, rongyos, mint maga; kezén virágkosár bús ellentétül lógott, melyben talán halvány arca virági hulltak. Megállt, egy ideig nézte merően, zsebéből ezüstpénz hullt a koldus lábához; de nem vette fel senki. Szeméből drágább kincs, a könyörület isteni gyöngye; — felvette-é az ég? Az ezüstpénzen kereszt volt vésve. A fiú Lajos volt. Egy hónapja őrzötte titkon e pénzt, hogy pótolhassa véle a netalán hiányzó napi ala- mizsnát; hogy most egy holtnak vesse——

center 3 center

But let us seek out the rest of our heroes. Here we stand before a secretly-locked door; within, the monotonous tapping of a peculiar noise is heard; we open, and there they are, in one cluster, Győző, Szelei, Aranyi. The room we have opened into is a gaming-house. On Aranyi’s brow cold sweat beads; his every muscle writhes. Before him the wickedly-got money dwindles and dwindles, while at home the orphan and widow creditors scrape in vain at the door of his hall. Did it succeed, then, to drown his soul in intoxication from the roar of curses?

De keressük meg többi hőseinket. Itt állunk egy titkon zárt ajtó előtt, bent sajátos nesz egyhangú kopogása hal- lik; benyitunk s ott vannak egy csomóban Győző, Szelei, Aranyi. A szoba, melybe benyitánk, játékház. Aranyinak hideg verejték gyöngyözik homlokán; minden izma vonaglik. Előtte fogyton-fogy a gonoszul szerzett pénz, mig honn hiába kaparják az árva s özvegy hitelezők termének ajtaját. Vájjon sikerült-é átkok zúgásától mámorba ölni lelkét?

Szelei stakes thousands on one card; his cold blood never leaves him; a heap of money comes and goes from him. His soul is not troubled by the woman gnawing a bread-crust at home, the begging child; he reckons his luck on the weaknesses of others; he is shrewd and a thorough scoundrel. Győző is merry; before him grows the heap of treasure he so often squandered. He is light-minded, as ever.

Szelei ezreket tesz egy kártyára; hidegvére sohsem hagyja el, halom pénz jő s megy tőle. Lelkét nem zavarja a honn kenyérhajat rágó nő, a kolduló gyermek, ő mások gyen- geségeire számítja szerencséjét, ő eszélyes és egész gazember. Győző vidám; előtte nő a kincshalom, melyet annyiszor fecsérle el. Ő könnyelmű, mint mindég.

Oh, he who saw this company swimming in such abundance, would believe that misery was banished from the world; yet these bright pictures have a still darker reverse.

Oh, ki e bőségben úszó társaságot látná, azt hinné, hogy a világról száműzött a nyomor; pedig e fényképeknek még sötétebb visszájuk.

Aranyi lost everything. He who said the human face is created in God’s image had not seen such a one. His eye was blood, his lip vanished, only his teeth whitened, his every joint writhed; with the fever of despair he rushed out into the night. His last gambled-away gold was bitten.

Aranyi mindent elveszte. Ki az emberarcot Isten képére mondá teremtve, nem láta ilyet. Szeme vér volt, ajka eltűnt, csak foga fehérlett, minden ize vonaglott; kétségbeesés lázával rohant ki az éjbe. Utolsó eljátszott aranya meg volt harapva.

“Two of us are left,” said Szelei coldly — “let us go on.” — The play went on.

— Ketten maradtunk, — mond hidegen Szelei — folytassuk. — A játék folyt.

“Pray, sir,” Győző began. “Take care, your hands are sticky.”

— Kérem, uram — kezdé Győző. — Vigyázzon, kezei ragadnak.

Szelei sprang up.

Szelei felpattant.

“Yes, yes,” said Győző. “If you wish to hear it more plainly: you play false.” — By then before Győző the money had much dwindled; the cards flew into Szelei’s face. They sprang up. A duel was decided on, and they hastened away.

— Igen, igen — mond Győző. — Ha világosabban akarja hallni: ön hamisan játszik. — Ekkor már Győző előtt igen megfogyott a pénz; a kártyák Szelei arcába repültek. Felugráltak. Párviadal lőn határozva, s elsiettek.

The last scene had a mute witness too.

Az utolsó jelenetnek volt egy néma tanúja is.

After Aranyi’s departure, to the slightly-open crack of the door a pale young face pressed: the face was Lajos’s.

Aranyi távozta után a kissé nyitvamaradt ajtóhasa- dékhoz egy halvány ifjú arc nyomult: az arc Lajosé volt.

The two players’ departing steps Lajos too followed at a little distance; nearer, nearer he crept. Today was the day that the alms had not yielded its due tax. At home misery, torment; here abundance, squandering. His trembling hand reached into Győző’s pocket, drew out his wallet.

A két játékos távozó lépteit kis távolban Lajos is követte; közelebb, közelebb csúszott. Ma volt a nap, hogy az alamizsna ki nem adta kellő adóját. Otthon nyomor, kínzás; itt bőség, pazarlás. Reszkető keze Győző zsebébe nyúlt, tárcáját kihúzta.

Meanwhile they had already reached the thicket on the edge of the city.

Ezalatt már kiértek a város szélén lévő csalitba.

The young soul the first consciousness of sin seizes with giant power. Lajos feared the eye of God; he was still a novice in this world. He could not run for strength; he hid in the thicket. Two shots sounded; after them a groan was the echo, and swiftly departing steps.

Az ifjú lelket az első bűntudat óriás hatalommal ragadja meg. Lajos félt az Isten szemétől, ő még újonc volt e világon. Futni nem bírt erővel, a csalitba bujt. Két lövés hangzott, utána nyögés volt a visszhang és hirtelen távozó léptek.

The police, roused by the shots, appeared, searched through the brushy thicket. They came upon Győző’s body weltering in blood, beside it a pistol. Further off, in a ragged youth’s pocket, the dead man’s wallet. Beyond, Szelei strolled. Who would dare cast his suspicion on the lord, when a cripple is there? whom we look on in any case as one at war against society. The morning dawned. Heavy raindrops fell from the brownly-overcast sky; as though heaven had taken a veil, that it might not look upon the world.

A lövésre felserkent rendőrség megjelent, átvizsgálta a cserjés bozótot. Győző vérben fetrengő testére akadt, mel- lette pisztoly. Odább egy rongyos ifjú zsebében a holtnak tárcájával. Messzebb Szelei sétált. Ki merné gyanúját az úrra vetni, ha egy nyomorék ott van? Kit, mint a tár- saság ellen harcban lévőt tekintünk úgyis. A reggel felvirradt. Nehéz esőcseppek hulltak alá a barnán elvonult égből; mintha az ég fátyolt vett volna, hogy ne lásson a világra.

The lecture-hall of the medical faculty filled with a knowledge-hungry audience. Szelei stepped to the lectern; his face was paler than usual. Outside heaven thundered, the rain beat thickly on the grating window. Szelei lost the thread of his speech several times, wiped the sweat from his brow.

Az orvosi kar tanodája megtelt tudnivágyó hallgató- sággal. Szelei a tanszékre lépett, arca szokottnál halvá- nyabb volt. Kint az ég dörgött, az eső sűrűn csapkodott a csikorgó ablakra. Szelei többször elveszté beszéde fonalát, homlokáról verejtéket törölt.

He explained the maladies of the heart, spoke of the ruptured heart.

Magyarázta a szív bajait, a megrepedt szívről beszélt.

To illustrate his words with an example, a corpse was brought in, covered with a white sheet, whose death they attributed to this malady. It was spread on the table.

Szavait példával világosítandó, fehér lepedővel el- takarva hoztak be egy holttestet, melynek halálát e bajnak tulajdoníták. Asztalra teríték.

A brightly-sharpened knife flashed in Szelei’s hand; he stepped to the table, began to lift the poor shroud; his hand fell back, his voice trembled. Outside heaven crashed, the windows rattled. His students had never seen him so.

Szeleinek fényesen élesített kés villogott kezében; az asztalhoz lépe, emelni kezdé a szegényes szemfödélt, keze visszahullott, szava reszketett. Kint az ég dördült, az ablakok recsegtek. Tanítványi sohsem látták ilyennek.

He mastered himself, wiped his sweat away, and folded back the sheet. Viola’s face stared at him. The rain roared, heaven continually rumbled, but Szelei heard nothing. He did not know that he lived; only that a dreadful specter hounded his soul.

Erőt vett magán, verejtékét letörlé, s a lepedőt hátrahaj- totta. Viola arca meredt reá. Az eső zúgott, az ég folytonosan morgott, de Szelei nem halla semmit. Ő nem tudta, hogy él, csak azt, hogy szörnyű rém üldözi lelkét.

In his throat the cry froze, in his mind the thought, in his heart the anguish, and yet everything burned within him; he swooned.

Torkában megfagyott a jaj, eszében a gondolat, szívében a kín és mégis minden ége benne, ő alélt.

center * center

A few days later the following novelties were to be read in the newspapers:

Néhány nap múlva a hírlapokban következő újdonsá- gok valának olvashatók:

“One of our homeland’s most respected men is no more. On the morning of the thirteenth of May, the raging storm on the lashed-up waves of the river cast onto the shore the body of Count Aranyi. The cause of his suicide we find in his excess of honesty, in that, through a Jew’s villainy, he was made unable to pay his creditors. Peace to his ashes.”

„Hazánk egyik legtekintélyesebb férfia nincs többé. Május 13-ának reggelén dühöngött fergeteg a folyónak felkorbácsolt habjain partra vetette Aranyi gróf testét. Öngyilkosságának okát túl becsületességében találjuk, hogy egy zsidó gazsága által képtelen lett hitelezőit kifizetni. Béke hamvaira."

“A dreadful outrage was committed in these days near the city: a stripling scarcely sixteen years old shot dead a certain gentleman, probably taking his morning walk, and robbed him. From the court he awaits his deserved punishment.” “And one more sad piece of news. Our city’s eminent physician and philanthropist, Mister Szelei, after he had this very morning solemnly laid a peculiar gold coin in the foundation-stone of the new workhouse, gave on his lectern such alarming signs of mental disturbance that his precious recovery is very doubtful.”

„Szörnyű merény ment végbe a napokban a város közelében: egy alig tizenhat éves suhanc agyonlőtt bizo- nyos, alkalmasint reggeli sétáját tevő urat, s megrablá. A törvényszéktől méltó büntetését várja." „És még egy gyászhír. Városunk kitűnő orvosa, s emberbarát Szelei úr, miután még reggel az új dolgozó intézet alapkövébe ünnepélyesen egy sajátszerű aranyat tett le, tanszékén oly aggasztó jeleit adá az elmezavarnak, hogy becses felgyógyulása igen kétséges."

So the world explained the finger-pointing of God.

így magyarázta a világ az Isten ujjmutatását.

And Pista and Viola? — of them they wrote nothing; they only swelled the number on the register of the dead. But no matter: they shared with each other the poor man’s bridal bed: the common coffin of the lazaretto.

Hát Pista s Viola? — róluk nem írtak, ők csak a meg- holtak lajstromának számát szaporíták. De mindegy: oszták egymással a szegények menyasszonyágyát: a lazaretum közkoporsóját.

The silver and the gold coin returned to the earth.

Az ezüst- s aranypénz visszatértek a földbe.

Faithfully they fulfilled the devil’s day-labor. Upon them the weight of a thousand sins and curses blackens.

Híven betölték az ördög napszámát. Rajtok ezer bűn s átok súlya feketlik.

center A Tale center

Beszély

center I center

You have often reproached me that the figures I paint are so dreamlike, drawn from so unusual a sphere as, outside a poet’s imagination, perhaps does not even exist on our earth.

Sokszor szememre hányátok, hogy alakjaim, melyeket festek, oly ábrándosak, oly szokatlan körből valók, milyen költő képzeletén kívül földünkön talán nem is létezik.

But does the painter choose for the subject of his work the everydayness of the muddy highway, the monotonous emptiness of the flat plain? No; he goes off into the wilderness, there seeks out his divine realm, which the petty multitude does not trample, and re-creates on his canvas the wonders of nature that few human eyes behold, after which few common hearts yearn. — Or does the lover snatch up from the roadside weeds the bouquet he means for his beloved? No; out of the quiet grove’s hidden solitude he gathers together, one by one, the rare and shyly-hiding flower-stems that intoxicate with their scent and ravish with their color. So too did I gather together my figures, which I have striven to set before you.

De hát a festész művének tárgyául a sáros országút mindennapiságát, az egyhangú róna ürességét választja-e? Nem, ő elmegyen a rengetegbe, ott keresi fel isteni országát, melyet kicsinyes sokaság nem tapos s a természet csodáit, miket kevés emberi szem lát, mi után kevés közkebel sóvárog, teremti újra vásznán. — Vagy a szerető az útmelléki gazból markolja-é fel a bokrétát, mit kedvesének szánt? Nem, ő rejtek magányából a csendes ligetnek keresi össze egyenkint a ritka, s szerényen elbúvó virágszálakat, melyek illatukkal részegítnek, színökkel elragadnak. így szedtem én is össze alakjaimat, melyeket előtökbe állítani igyekvém.

But there is interest in the everydayness of the muddy highway too, in every petal of the roadside weeds, if the examiner’s spirit does not pine after the glittering impression, but takes its subjects under the learned dissecting-knife. Out of the one’s monotony a thousand interesting components, out of the other’s petals a whole new world unfolds — and both alike proclaim the infinity of God.

De van érdekesség a sáros országút mindennapiságában, az útmelléki gaz minden szirmában is, ha a vizsgáló lelke nem a ragyogó bényomás után eseng, de tudós bonckés alá veszi tárgyait. Annak egyhangúságából ezer érdekes alkat- rész, ennek szirmaiból egy új világ bontakozik ki s mind- kettő egyiránt hirdeti Isten végtelenségét.

Lo, this time too I have taken my subject, my figures, from the sphere of everyday life; it depends on you to develop out of it an infinite world of spirit, and to conjure it before your soul.

ím, én is ezúttal tárgyamat, alakjaimat a mindennapi élet köréből vevém, tőletek függ abból egy végtelen szellem- világot fejleszteni ki, s varázsolni lelketek elébe.

center II center

I read in the work of a natural scientist of nature’s slow but consistent striving toward equalization, by which, across thousands of years, it works at the effacement of the characteristic and, so to say, individual features of the earth’s several regions — at the melting of the eminent, the vigorous, into mediocrity.

Olvastam egy természettudós művében a természet lassú, de következetes egyenlítési törekvéseiről, mellyel ezred- éveken keresztül a föld külön vidékei jellemzetes s hogy úgy mondjam, egyéni vonásainak eltörlésén, a kitűnőnek, erőteljesnek a középszerűségbe olvasztásán munkál.

It crumbles cliffs to dust, washes mountains down, fills up valleys. Little by little it laps away the giant barriers that blocked the path of raging seas, of unbridled waters, and these draw, gentled now, into their quiet beds.

Szirteket porlaszt el, hegyeket mos le, völgyeket tölt meg. Elnyalja lassanként az órjás gátakat, mik háborgó ten- gerek, féktelen vizek útját állták, s szelídülten vonulnak ezek csendes medrükbe.

The volcanoes burn out; the life-giving fire of the earth’s depths cools and cools. The fantastic animal and plant kingdom of the primeval age has already become a fable, has shrunk to monotony; the difference between climate and climate dwindles; plants, animals migrate from region to region.

Kihamvadnak a tűzokádók, hűlve hűl a föld mélyének éltető tüze. Az őskor fantasztikus állat- és növényországa mesévé vált már, egyhangúvá zsugorodott össze, szűnik a különbség éghajlat s éghajlat között; növények, állatok vándorolnak vidékről-vidékre.

This equalizing striving of nature is completed, as a faithful ally, by man, who thrusts himself forward as the earth’s second god. He drives the axe into the primeval forest, carries a railway into the wilderness, binds the sand of the wastes, defies the climate; and the wildness of the ice-fields, the desolation of the glowing spaces, melts into the fruitful field of his industry.

A természet ez egyenlítési törekvését hü szövetséges- ként végzi be a föld második istenéül feltolakodó ember. Fejszét vág az őserdőbe, vasutat visz a rengetegbe, meg- köti a puszták homokját, dacol az éghajlatnak s a jégmezők vadsága, izzó térek kietlene beleolvad szorgalmának termő mezejébe.

The hunted royal beasts of the desert are pressed day by day into a narrower compass. The time will come when the maned lion, the armored crocodile, the swift-footed ostrich will take their place beside the myth of the phoenix and the unicorn. The time will come when a monotonous, characterless plain will spread over the earth, cut up everywhere by petty boundary-strips, trodden only by animals yoked into domestic servants, and possessed by an equal, petty human race whose history too has faded, has run out.

A sivatag űzött királyi vadjai napról-napra szűkebb körre szorulnak. Megjövend az idő, melyben a sörényes oroszlán, a vértes krokodil, a gyorslábú strucc ott foglaland- nak helyet a főnix és egyszarvú mítosza mellett. Megjövend az idő, melyben egyhangú, jellemtelen róna terülend a földön, kicsinyes mesgyék hasgatandják mindenfelé, házi szolgákká nyűgözött állatok taposandják csak, s egyenlő kicsinyes emberfaj birandja, melynek története is elhalvá- nyult, elfogyott.

From age to age the mass does indeed rise out of that abjectness in which the spirit of an Attila, a Mahomet, using it as an instrument, could shake whole quarters of the world by their own will. But from age to age an Attila, a Mahomet who should rise above the millions is more rarely born.

Korrol-korra emelkedik ugyan a tömeg azon elvetett- ségből, melyben egy Attila, egy Mahommet szelleme eszközül használva azt, világrészeket rendíthete meg önaka- ratával. De korról-korra ritkábban is születik egy Attila, egy Mahommet, ki miihókon túlemelkedjék.

To dust crumble the castles in which a watching spirit kept vigil, whose inhabitants’ death was attended by signs in the heavens. And the hovels vanish in which, over suffering existence, the ancient fate of an alien dominion held sway. Over the monotonous rows of the burgher-dwellings rising upon their ruins no tutelary spirit watches, no signs occur in the heavens, no ancient fate reigns any more.

Porba hulladoznak a várak, melyekben őrszellem virrasz- tott, melyek lakóinak elhúnytát égi jegyek kísérték. És el- tűnnek a viskók, melyekben a szenvedő lét felett idegen uralom ős fátuma kormányzott. A romjaikon emelkedő pol- gárlakok egyhangú sorai felett nem őrködik védszehem, nem történnek égi jegyek, nem uralkodik ős fátum többé.

World-civilization swallows up every variegation that nationhood, interest, struggle, historical development created; even the eye-delighting changeability of dress sinks into a dark, characterless monotony before its generalizing spirit, which casts down the lofty, the proud, raises the modest, the sunken, and out of individualities makes a mass.

A világpolgárosodás elnyel minden tarkaságot, mit nem- zetiség, érdek, küzdelem, históriai fejlődés teremtett, még az öltözet szemgyönyörködtető változékonysága is sötét, jel- lemtelen egyhangúságba merül általánosító szelleme előtt, mely dönti a magast, a büszkét, emeli a szerényt, a süllyedet- tet, s egyéniségekből tömeget alkot.

The giant pyramids, the millennial mummies, in which man stepped into defiant combat against his fate, have survived only as curiosities among the race which, resigned to its fate, buries itself under a turf-mound and sets a rotting wooden cross for a monument.

Az órjási gúlák, az ezredéves múmiák, melyekben az ember dacos harcra lépett végzete ellen, furcsaságul marad- tak csak fenn a faj között, mely megnyugodva végzetében, gyephant alá temetkezik és síremlékül rohatag fakeresztet tűz.

In a hut stuck like a swallow’s nest to Palmyra’s titanic marble hall, the son of the present age rejoices and labors. And while his spirit looks with doubt upon the bold sins of the primeval age, which history has recorded, of the primeval age’s virtues he has no conception any more.

Palmira titáni márványcsarnokához fecskefészekként ragasztott tanyában örül s munkál a jelenkor fia. S míg lelke kétkedve néz az őskor merész bűneire, melyeket feljegyzett a történet, az őskor erényeiről nincsen fogalma többé.

The outburst of the giant passion of an Antigone, a Lear, an Iphigenia, or a Hamlet we forgive only for the sake of its old-fashioned costume, find moving only on the stage — looking on them as beings wholly different from ourselves. In life, in present-day dress, the all-equalizing spirit of the age would find it ridiculous if men did not receive their blows with an everyday face, an indifferent, smooth exterior, brew the hell of their breast within, and perish.

Egy Antigone, egy Lear, egy Ifigenia vagy egy Hamlet óriás szenvedélyének kitörését csak ószerű öltözetéért bo- csátjuk meg, csak színpadon találjuk meghatónak. Ügy néz- vén őket, mint tőlünk egészen különböző lényeket. Az élet- ben, jelenkori öltözetben nevetségesnek találná a mindent egyenlítő korérzület, ha nem mindennapias arccal, közöm- bös, sima külszínnel fogadnák a csapásokat, forralnák keb- lük poklát, vesznének el.

So perishes from among us the romantic, the eminent, the individual; so spreads the mediocre, the monotonous, the dull, about the altar and the hearth and in the world of the spirit.

így enyész közülünk a regényes, a kitűnő, az egyéni, így terjed a középszerű, egyhangú, unalmas oltár, tűzhely körül s a szellemvilágban.

But my musing has already led me far. I shall take up at last the thread of my simple story; it depends on you to spin further some of the thoughts and feelings I have touched.

De máris messze vezetett elmélkedésem. Fel fogom végre egyszerű történetem fonalát, tőletek függ némely meg- pendített gondolat s érzelem továbbfűzése.

center III center

III

I was at one of the brilliant dance-evenings of the 184— Pest carnival. Arrivals reached the larger ballroom through a smaller room that served as a cooling-place. This smaller room was overrun by a curious youth, holding review, with running commentary, over the ladies as they arrived. And the observations were not always considerate. The deceptive veil of the exterior often served as their ground; frequently the veil was twitched aside, in sacrilege, over grave secrets. Still oftener female virtue was indifferently sacrificed for the sake of a witticism. And everyone looked on all this as so natural a manner of conversation that amid the bursts of laughter not a single brow drew into folds.

Az 184...-iki pesti farsang egyik fényes táncestélyén valék. Enyhítőül szolgáló kisebb termen keresztül jutottak érkezők a nagyobb táncterembe. E kisebb termet kíváncsi ifjúság lepte el, megjegyzésekkel kísért szemlét tartva az ér- kező hölgyek felett. Az észrevételek pedig nem valának min- dig kíméletesek. A külszín csalóka leple sokszor szolgált alap- jokul, gyakorta komoly titkok felett szentségsértőleg lebben- tetett meg a fátyol. Még többször egykedvűen áldoztatott fel egy éle kedvéért a nőerény. S ezt mind oly természetes társalgási modornak nézte mindenki, hogy a kitörő kacagások közt redőkbe egy homlok sem vonult.

There I too sat with a few merry comrades round a table, opposite the entrance. We too were no better than the rest. The music, the glittering light, the buzzing throng, and the spirit of champagne did their work, to bring our mood into that over-excitement which shows us the world in another color, which teaches us to despise what we usually honor, and to honor what otherwise we do not even notice.

Ott ültem én is néhány víg cimborával asztal körül, a bejárással szemben. Mi sem voltunk jobbak a többinél. A zene, a csillogó fény, zsibongó sokaság, s a pezsgő szesze megtették magukét, kedélyünket azon túhzgatottságba hozni, mely más színben mutatja előttünk a világot, mely megvetni tanít azt, mit rendesen tisztelünk, [Olvashatatlan szó] azt, mit különben észre sem veszünk.

A buxom, red, round-faced woman came in, on the arm of a small, spare man. The two figures made a peculiar contrast, such as we often meet on the paths of life, though every time it works unpleasantly on the mood to find them yoked together. The man was about thirty; on his face an anxiousness, a kind of timidity, showed itself; you would have thought him attentive to the woman’s not-yet-spoken thoughts, but not with that attention with which the lover strives to spy out his beloved’s wishes — rather with that with which the schoolboy hangs on his master’s eyebrow; a sparse beard, early greying, framed his pale cheeks; his steps were uncertain, and over his whole being some mishap-prone air showed itself.

Termetes, piros, gömbölyű arcú nő lépe be, kicsi, szi- kár férfiú karján. A két alak különös ellentétet képezett, mi- lyennel gyakran találkozunk bár az élet útjain, mindany- nyiszor kellemetlenül hat a kedélyre összenyűgözötten ta- lálni. A férfiú mintegy 30 éves volt, arcán szorgosság, valami félénkség neme látszott, figyelni vélted volna őt a nő még ki nem mondott gondolataira, de nem azon figyelemmel, mely- lyel a szerető igyekszik ellesni kedvese vágyait, de azzal, mellyel az iskolásfiú függ tanítója szemöldjén; halvány arcait kora őszülő, gyér szakáll környezé, léptei bizonytalanok vol- tak, s egész lényén valami balság mutatkozott.

The woman, of the same age as her husband, walked beside him with sure steps, a self-satisfied face, scattering challenging glances; her face was coarse, her features could never have been beautiful, but neither had they lost anything with age; her dress was overloaded and tasteless.

A férjével egykorú nő biztos léptekkel, önelégedett arc- cal, kihívó pillantatokat szórva haladt mellette, arca durva, vonásai sohasem lehettek szépek, de nem is vesztettek a korral, öltözete halmozott s ízléstelen volt.

— Well, friend Peti, where is your wit, where your initiation into the secrets of the capital, which has left no one untouched as they passed us by, that you have no observation on this woman? — said Laci beside me, teasingly.

— Nos, Peti barátom, hol marad élced, hol avatottságod a főváros titkaiba, mely még senkit sem hagyott szárazon mel- lettünk elhaladni, hogy e nőre észrevételed nincsen? — szólt mellettem Laci enyelegve.

— Because she is one of those few ladies — said Géjza suddenly, and with a hidden confusion — of whom nothing can be said for the company’s amusement.

— Mert ez azon kevés hölgyek egyike, — szólt Géjza hirtelen s rejtett zavarral — kikről mit sem lehet mondani a társaság mulatságára.

— That is, nothing that would show her up as ridiculous or guilty, eh? — broke in my elder cousin József Timádi, with a fine mocking smile.

— Azaz mi nevetségesnek vagy bűnösnek tüntetné őt fel, ugye — vágott közbe Timádi József bátyám finom gúny- mosollyal.

— The thing is — said Peti, half-mockingly — that Bolyki’s wife too belongs to that ninety in a hundred of virtuous women who, thanks to their natural gifts, have so far never been tempted; and I trust providence will guard her henceforth too, for the reassurance of mankind.

— Az van a dologban, — szólt Peti félgúnnyal — hogy Bolykiné is az erényes nők ama 90/100-ába tartozik, kik hála természeti ajándokaiknak, még eddig sohasem jöttek kísértetbe, s reménylem a gondviseléstől, ezentúl is meg- óvja őt az emberiség megnyugtatására.

— And now she makes a virtue of necessity — Laci went on — and what is more, she seems thoroughly satisfied with it, so much so that I should be inclined to doubt her sincerity, did I not esteem all youth too highly.

— S most a szükségből erényt csinál, — folytatá Laci — mégpedig úgylátszik ugyancsak ki van vele, annyira, hogy kedvem volna őszinteségében kétkedni, ha nem becsülném jobban az egész ifjúságot.

Géjza began to pale; had they observed him, they would have noticed that he held back his outburst of feeling with an effort.

Géjza halványodni kezde, ha figyeltek volna rá, észre- veendik, hogy megerőltetve tartóztatja vissza indulatkitö- rését.

But at this moment an unaccustomed stirring arose in the whole room. And one and the same unknown cause bore two opposite results among the women and the men. The whole youth crowded to the entrance, and the mass slowly billowed toward the main hall, not letting one see its center of attraction. — Single bursts of rapture, of homage, sounded out of its noise.

De e pillanatban szokatlan mozgás keletkezett az egész teremben. És ugyanazon egy ismeretlen ok két ellenkező eredményt szült a nők s a férfiak közt. A bejáráshoz csopor- tosult egész ifjúság, s lassan hömpölygött a tömeg a főterem felé, nem engedve látni vonzerejű központját. — Az elragad- tatás, a hódolat egyes kitörései hangzottak ki zajából.

With mocking, bitter smiles the women turned away, scattered annihilating glances toward the youth’s unknown lodestone; single words of contempt and loathing carried out of their whispering.

Gúnyos, keserű mosollyal fordultak el a nők, meg- semmisítő pillantatokat szórtak az ifjúság ismeretlen delej- tűje felé, a megvetés s útálat egyes szavai hatottak ki sutto- gásukból.

The young men’s commotion was homage, without respect; the kind we bring to the bewitching sin, the damned charm. — The women’s commotion was condemnation; the kind with which false virtue, blind zeal, casts a stone at the unmasked sin, hurls a curse at the idol-god of the multitude.

Az ifjak mozgalma hódolat volt, tisztelet nélkül; melyet az igéző bűnnek, az elkárhozott kellemnek hozunk. — A nők mozgalma elítélés volt, mellyel az álerény, a vakbuzgalom követ dob a leleplezett bűnre, átkor szór a sokaság bálvány- istenére.

— Ah, the fair Júlia! — said my friend Géjza — stretching himself out at ease in his armchair.

— Ah, a szép Júlia! — szólt Géjza barátom — fesz- telenül végignyújtózva karszékén.

— The emancipated woman! — Peti rejoined — I adore emancipation.

— Az emancipált nő! — viszonzá Peti — imádom az emancipációt.

— I have long meant to attach myself for a while as the fair Júlia’s cavalier, but hitherto more interesting adventures have held me back — said László, with a grimace meant to hint at much.

— Én már régen készülök egyidőre lovagjául szegődni a szép Júliának, de mindeddig érdekesebb kalandok tartóztat- tak vissza — szólt László sokat gyaníttatni akaró torzképpel.

— Indeed, friend Laci — said Peti — you leave the apple to ripen until the sparrows leave only its skin.

— Bizony, Laci barátom, — mond Peti — addig hagyod az almát érni, míg a verebek csak haját hagyják.

— I find no pleasure — he answered, confused — in conquests of this kind, which carry no struggle with them.

— Nem is lelek én élvezetet — felelte ez zavarodottan — ilyen hódításokban, mikkel semmi küzdelem nem jár.

— And yet that is the very pepper and salt of the love-adventure — Géjza went on.

— Pedig csak ez borsa és sava a szerelmi kalandnak — folytatá Géjza.

— Our virtuous little women know that well too — Peti teased. — Just look at the hypocrites, God help them, how they behave toward Júlia, every one of them a Cato the censor. And yet —

— Tudják is ezt jól erényes nőcskéink — enyelge Peti. Nézzétek csak az eszemadta képmutatókat, mint viselik ma- gukat Júlia irányában, mint megannyi Cáto censor. Pedig —

— But say what you will, it is scandalous too that Júlia could get into this select circle — Géjza remarked.

— De szó, ami szó, botrányos is, hogy Júlia e választé- kos körbe juthatott — jegyzé meg Géjza.

During this edifying conversation I laughed out several times; my elder cousin József Timádi kept deep silence at our table. He was a man of about forty, inclining to stoutness, with an open, cheerful face and joined eyebrows, simple but choice dress — a dear, trust-inspiring figure. And the good humor with which he mingled in the joys of the young, gave them fatherly but gentle counsel, helped them out of trouble, stood as cavalier by the woman, broke a glass at the revel, drew a sword in danger, won him common favor.

Ez épületes beszélgetés alatt én többször felkacagtam, Timádi József bátyám mélyen hallgatott asztalunknál. Mint- egy 40 éves férfiú volt ez, testességre hajló termete, összenőtt szemöldű nyilt, vidám arca, egyszerű, de választékos öltö- zete, kedves, bizalmatgerjesztő alakká tették őt. S azon jó kedély, mellyel az ifjúság örömeibe vegyült, atyai, de szelíd tanácsot adott ennek, bajból segíté azt, lovagul állt a nőnél, poharat tört a dáridóban, kardot húzott a veszélyben, köz- kedvességben részesíték.

— My friends — he now spoke up — lightly do you break the staff over a woman whose heart’s history you do not know.

— Barátaim, — szólala most fel — könnyelműen törtök pálcát egy nő felett, kinek szívtörténetét nem ismeritek.

— Ha-ha-ha! Uncle József takes the hetaira’s virtues under his protection — we all cried and laughed out.

— Ha-ha-ha! József bácsi a hetaira erényeit veszi védelme alá — szóltunk s kacagtunk fel mindnyájan.

— And are you any better, then, you who lure the weak woman astray with calculated craft, than she who sinks beneath the thousandfold of your nets?

— S hát jobbak vagytok-e ti, kik tévútra csábítjátok a gyönge nőt kiszámított mesterséggel, mint ő, ki ezerféle hálóitok közt leroskad.

— That is quite another thing — said Géjza. — In a man’s life a youthful ferment of feeling, love, is only an episode; with a woman’s life, her destiny, it is one. The young man comes soberly to manhood out of adventures of this kind, without his honor being chipped. The woman, if her good name begins to perish, sinks unstoppably. The man, on his active path of life, finds a thousand occasions to wipe from his name, with deeds, the stain of one false step; the woman, in her suffering existence, carries it as an eternal brand on her name.

— Az egészen más, — mond Géjza — a férfiú életében egy ifjúi érzelemforrongás, a szerelem csak epizód, a nő éle- tével, rendeltetésével egy. Az ifjú ilyszerű kalandokból be- csülete csorbulása nélkül józanul férfiúvá. A nő, ha hírneve veszni kezd, süllyed feltarthatlan. A férfiú cselekvő életútján ezer alkalmat lel tettekkel letörülni nevéről egy félrelépés szennyfoltját, a nő szenvedő léte alatt örök bélyegül hordja azt nevén.

— No, nephew Géjza, the woman does not sink forever, if her soul has not yet lost that moral elasticity which lifts in evil moments, guards from despair. The stain on her name is not ineffaceable, if it was bred not by baseness but by the power of circumstances. The ivy humbled to the ground rises into the air, if it twines round the waist of the firm oak — said Timádi with unaccustomed gravity.

— Nem, Géjza öcsém, a nő nem süllyed el örökre, ha lelke nem vesztette még el erkölcsi rugékonyságát, mely bal- percekben emel, kétségbeeséstől óv. Nem eltörülhetlen nevén a szennyfolt, ha azt nem aljasság, de viszonyok hatalma szülé. Légbe emelkedik a földre alázott repkény, ha a szilárd cser- nek fonódik derekára — szólt Timádi szokatlan komolyság- gal.

— I see, cousin, we shall have business together — said Vilmos teasingly — in the storming of the fair Júlia.

— Látom bátyám, együtt lesz dolgunk — mond Vilmos enyelgve, — a szép Júlia ostromlásában.

— No, nephew, we shall not have business together — answered Uncle József — for I shall take Júlia to wife. Your wit so far your age’s world-view and the exterior justify, and I do not demand satisfaction for it now; but a year from now I shall be glad to see you as my guests; if you find anything blameworthy in my wife’s conduct within the year, then call me an old fool; if you bow before her with respect, that will be my satisfaction, and your gain — that you will not henceforth lightly break the staff over female virtue, and that, when you see a wrecked altar, a withering flower, you will not at once believe that godlessness laid the one in ruins, that exhaustion withers the other, but will think too of the thunderbolt of fate, and of the worm gnawing within the cup. — And you, nephew — he went on, turning to me — I expect you to me in the morning, as witness. — With these words he suddenly took his hat and vanished among the crowd.

— Nem, öcsém, nem lesz együtt dolgunk, — válaszolt József bácsi — mert én Júliát nőül veszem. Eddigi ékeiteket korotok világnézlete, s a külszín igazolják, nem kívánok értük azért most elégtételt; de mához egy évre szívesen látlak ven- dégeimül, ha nőm viseletében gáncsra méltót találtok az év alatt, akkor nevezzetek vén bolondnak, ha tisztelettel hajlo- tok meg előtte, az lesz elégtételem, s nektek nyereségetek, hogy nem fogtok a nőerény felett azontúl könnyelműen pálcát törni, s ha láttok feldúlt oltárt, hervadó virágot, nem hiszitek mindjárt, hogy azt istentelenség rombolta le, ezt kimerültség hervasztja, de gondolni fogtok a fátum mennykőcsapására, s a kehelyben rágódó féregre is. — Téged pedig, öcsém — folytatá hozzám fordulva — reggel magamhoz várlak tanú- nak. — E szókkal hirtelen vette kalapját s a sokaság közt el- tűnt.

In speechless wonder we looked at one another. The extraordinariness of the declaration, and Uncle József’s honorable character, allowed not a jesting remark, a mocking smile, to our lips. Then the dense ring opened, and Júlia stepped out of it before our eyes.

Szótlan bámulattal néztünk egymásra. A nyilatkozat rendkívülisége, s József bátya tisztes jellege egy tréfás észre- vételt, egy gúnyos mosolyt nem bocsáta ajkainkra. Ekkor a sűrű kör megnyílt, s Júlia vált ki belőle szemeink előtt.

A tall, slender, and yet full figure was she. On one of her lovely arms she leaned, self-forgetful, against a flower-stand, while with the other she handled her fan with unsought grace. On her slightly-bowed neck, of model beauty, her face rose with high dignity, and traveled over the crowd with a radiant but cold, penetrating and yet empty glance. So might the purified sinner look down from heaven, who, though he bows in his sinful self-knowledge, still feels himself above the world. As though, sunk in the listening to some mysterious heavenly music, she did not even notice the noise coming toward her; and while in her eye the passionate flame of the consuming longing brought from earth, the thirst-desire left unstilled, had not yet burned out, her calmed breast was already sending a contemptuous smile to her lips, gentled with the dreamy veil of melancholy. The whole figure was wrapped round with a sense of security and a languor of the spirit.

Magas, sugár s mégis teljes alak volt az. Gyönyörű kar- jainak egyikén önfeledéssel támaszkodott egy virágállvány- hoz, míg másikával keresetlen bájjal kezelte legyezőjét. Kissé meghajtott, mintaszépségű nyakán magas méltósággal emel- kedő arca ragyogó, de hideg, átható s mégis üres pillantással járt végig a sokaságon. így nézhet egekből alá a megtisztult bűnös, ki meghajol bár bűnös önérzetében, felül érzi mégis magát a világon. Mintha egy rejtélyes mennyei zene hallga- tásába merülten a feléje jövő zajt észre sem venné, s míg sze- mében nem hamvad el a földről hozott emésztő epedés szen- vedélyes lángja, a kielégítetlen maradt szomjúvágy, addig meghiggadt keble már megvető mosolyt küld ajakára, szelí- dítve a melankólia ábrándos fátyolával. Az egész alakot biz- tosság érzete s kedélylankadtság folyja körül.

Her oval face had that indescribable, transparent brown shading at the sight of which the feeling of warmer climates seizes one. The traces of the passions that had stormed over her remained not in destruction, but in that purified, exalting effect which a withdrawn storm exercises in nature too. Her long-cut dark eyes shone under straight, thin eyebrows, between long lashes. Beneath her thin and finely-curved nose, between burning and somewhat full lips, a lovely row of teeth gleamed white. Her dark hair, freely combed out and adorned with a single red ribbon, left free her blue-veined temples, one of the dear haunts of female charm. And on her little feet in white silk shoes, on her simple light-yellow floating dress, every ornament was but a burning camellia-bush on her undulating breast.

Tojásdad arca azon leírhatatlan átlátszó barna árnyék- lattal bírt, melynek látásánál melegebb éghajlatok érzete fog el. A felette elviharzott szenvedélyek nyomai nem pusztítás- ban maradtak, de azon tisztult, magasító hatásban, melyet elvonult fergeteg a természetben is gyakorol. Hosszúvágású sötét szemei, egyenes vékony szemöldök alatt ragyogtak, hosszú pillák közül. Vékony s finom hajlású orra alatt égő s kissé telt ajkak között gyönyörű fogsor fehérlett. Szabadon kifésült s egyszínű piros szalaggal ékesített sötét haja szaba- don hagyá kékeres halántékait, a női kecs egyik kedves tanyá- ját. S kicsi, fehér selyemcipős lábacskáin úszó világossárga egyszerű ruháján minden ék csak hullámzó keblén égő kamé- liabokor volt.

Such a figure alone can kindle passion in the breast of a mature man. Such a figure alone can feed a passion that defies the world. In her the idyll is exalted to epic. The longing kindled to a storm. The beautiful made spirit, into the sublime.

Ily alak lehet csak képes szenvedélyt ébreszteni meg- érett férfiú keblében. Ily alak lehet csak képes szenvedélyt Madách összes mövei II. SÍ 4SI táplálni, mely dacol a világgal. Benne az idill éposszá van magasulva. Az epedés viharrá gyúlva. A szép felségessé szel- lemülve.

center IV center

The next day I called on Uncle József.

Másnap József bátyámhoz nyiték.

— Nephew — he said to me kindly — while I carry on the wedding preparations, read this sketch from my betrothed’s life. — With this he patted my shoulder and, leaving the following pages in my hand, withdrew.

Öcsém, — szólt hozzám nyájasan — míg a lakodalmi készületeket folytatom, olvasd el e vázlatot mátkám életéből. — Ezzel megveregető vállamat s következő lapokat hagyva kezemben, eltávozott.

center * center

On the romantic bank of the rushing Vág, at the foot of dark beech-clad hills, lies Petőfalva. Its little white thatch-roofed houses, its tin-roofed steeple, peer out from among leafy trees, and stand in modest but pleasant contrast to the tasteful English garden, fenced with iron rails, that stretches to the river-bank, and to the bright but smiling-faced, columned manor-house rising in its midst. Before the balcony of the house a broad carpet of lawn spreads to the water, granting a free view of the wilder, more romantic panorama of the far bank, with its ruined castles, its pine-forests, its rock-ridges. In the middle of the lawn the falling-back pearls of a fountain glitter, vying with the scales of the goldfish swimming in it. Around the marble basin the wondrous vegetation of a tropical climate is set out with taste. Further off peonies, lantanas and cupheas mingle in the variegation of the veronicas, cinerarias and mimulus. On the smooth lawn spreading between the flower-groups, a single lush-growing bignonia catalpa, a single giant-leaved paulownia, a dark-green thuja, and a flower-laden cassia, or a slender gleditsia twined round with traveler’s-joy, bring variety to the picture; while from the thicket drawn out on both sides and cut through with white-sanded serpentine paths, the lively and fragrant flowers of the philadelphus, the prunus-padus, the cytisus, the hundred-fold spiraeas and crataeguses vie with the color-rich bouquets of the fuchsias, hortensias and campanulas opening at its edges.

A rohanó Vág regényes partján sötét bükkes dombok aljában terül Petőfalva. Zsupfedett fehér házacskái, bádog- tetejű tornya lombos fák közül tekintgetnek elé, s szerény, de kellemes ellentétben állanak a folyó partjáig nyúló, vasrács- csal kerített, ízléses angol kerttel, s az ennek közepette emel- kedő fényes, de mosolygó külsejű oszlopos úrilakkal. A lak erkélye előtt széles gyepszőnyeg terül a vízig, szabad kilátást engedve a túlpart vadregényesebb panorámájára, düledék— váraival, fenyveseivel, szirtéleivel. A gyep közepett ugrókút visszahulló gyöngyei csillámolnak versenyt a benne úszkáló aranyhalak pikkelyeivel. A márványmedence körül tropikus éghajlat csodás növényzete van ízléssel elhelyezve. Odább peóniák, lautanák és cupheák vegyülnek a veronicák, cine- rariák és mimuluszok tarkaságába. A virágcsoportozatok között terülő sima gyepen egyes buja tenyészetű bignonia catulpha, egyes óriás levelű paulonia, sötétzöld tuja s virág- terhes cassia vagy iszalagtól körülfont sugár gledicsia hoz változatosságot a képre, míg a kétoldalt húzódó s fehérfövé- nyes kígyóutakkal átszeldesett sűrűből a philadelphus, pru- nus-pádus, citisus, száznemű spiriák s crategusok élénk s illatos virágai versenyeznek a széleibe nyüó fuxiák, horten- siák és campanulák színdús bokrétáival.

In a hidden nook an arbor, overrun with bignonia radicans, offers itself as a sweet retreat. The whole is enlivened by the vault of a clear blue sky, a fresh breeze, and a motley species of butterfly; scent and birdsong flood through it. This place seems created for happiness, for carefree enjoyment, and perhaps answers too to its calling, for lo, from the shade of the arbor sounds the ringing laughter of a child’s voice. But let us look within.

Egy rejtett zugban bignonia radicans-szal befolyt lugas kínálkozik édes enyhelyül. Az egészet tiszta kék ég boltozata, friss szellő s tarka lepkefaj élénkíti, illat s madár- zene árjadozza át. E hely a boldogságnak, a gondtalan élvezetnek látszik teremtve és talán meg is felel rendelteté- sének, mert ím, a lugos árnyából csengő gyermekhang neve- tése hallik. De tekintsünk belsejébe.

We find two maidens there. A lovely brown girl is the one; around her open brow the abundance of ebony curls falling down shades the joy-dimples of her red angel-face; teasingly she binds a flower-bunch with her rosy fingers, and tears it apart again, laughing. Her lips are an opening bud, and the smile hovering about her, the freshness of her humor, the clear, serene glory of her face, seem to show that the girl has not yet stepped beyond her happy childhood years; while her breast, straining in its simple white blue-ribboned dress, her developed figure, the flame that flares up again and again in her eye, and the womanly, modest dignity flowing over her whole form, present her already as a maiden. In this picture who would recognize the present Júlia? and yet between these two figures there are only five years; but in these five years lies every struggle of a long life.

Két hajadont találunk ott. Gyönyörű barna lányka az egyik, nyilt homloka körül lehulló ébenfürtök bősége árnyazza a piros angyalarc kéjgödröcskéit, enyelegve köt rózsás ujjaival virágbokrot, s tépi el azt ismét nevetve. Ajka fejlődő bimbó s a körülte lengő mosoly, kedélye frissesége, arca tiszta, derült dicse azt látszanak mutatni, hogy a lányka még boldog gyermekéveit nem lépte át, míg kékszalagos egyszerű fehér mezében feszülő keble, ki- fejlett alakja, a szemében fel-fellobbanó láng s egész alak- ján elomló nőies, szende méltóság őt már hajadonnak mutatja be. E képben ki ismerné meg a mostani Júliát? pedig e két alak közt csak öt év van, de ez öt évben egy hosszú élet minden küzdelme rejlik.

A red-cheeked lady is the other, only a few years older than Júlia, but looking far older. Without beauty, charm, or humor. But why paint further; on her the five years found nothing to ruin. Beatrix Szálkai was then such as she is now, when I presented her as Bolyki’s wife.

Pirospozsgás hölgy a másik, csak néhány évvel idő- sebb Júliánál, de sokkal korosabbnak látszó. Szépség, kellem s kedély nélkül. De mit is fessek tovább, rajta az öt év nem talált mit rontani, Szálkai Beatrix olyan volt akkor, mint most, midőn mint Bolykinét mutattam be őt.

— Oh, dear Beatrix, how unnoticed, how sweetly my days flow here, since we came back from the capital’s boarding-school. Who would think it is three months already?

— Óh, kedves Beatrix, mi észrevétlen, mi édesen folynak itt napjaim, mióta a főváros neveidéjéből meg- jövénk. Ki is gondolná, hogy már három hónapja.

— To me this rural solitude is tedious; there at least we could have many playmates, while here we two, alone...

— Nekem unalmas e falusi magány, ott legalább sok játszótársaink lehettek, míg itt mi ketten, e g y e d ü l...

— And are there not playmates here too, the birds, who tease with us out of the foliage, the flowers, the butterflies. Oh, I want to live here forever.

— S hát nincsenek-e itt is játszótársaink, a madarak, kik velünk enyelegnek a lomb közül, a virágok, a lepkék. Óh, én itt akarok élni örökké.

— I, for my part, can scarcely wait for the moment of my deliverance.

— Én pedig alig várom kiszabadulásom percét.

— The moment of your deliverance, Beatrix? and how would that come?

— Kiszabadulásod percét, Beatrix? s hogyan jönne az?

— The girl is asked for, she marries, becomes her own mistress, awaits no one’s command any more, orders things as she pleases, governs her house; and someone will turn up for me too, who will marry me.

— A leányt megkérik, férjhezmegy, maga asszonya lesz, nem várja senki parancsát többé, rendelkezik, mint neki tetszik, kormányozza házát, s nekem is csak akad valaki, aki elvesz.

— But suppose you cannot love your suitor — said Júlia, growing grave.

— De hátha nem szeretheted kérődet — mond Júlia elkomolyodva.

— That will come in the marriage; and if it does not come either, it is no indispensable household article.

— Az majd megjövend a házasságban, s ha nem jövend is, nem kerülhetlen házieszköz.

— Beatrix, are you speaking in earnest? But no, no, you are jesting with me; I still remember, when my dear mother lay on her dying bed, I knelt weeping beside her; she laid her hand on my head and prayed for me. I did not grasp the spirit of her prayer, but her words have remained ineffaceable in my brain. God, she sighed among other things, do not punish my daughter that she should marry without love. I do not yet know — she went on dreamily — what that love is. But I feel in my breast at times a mute sorrow, a sweet yearning, which draws and draws, and I know not whither. Then I believe that such may be that love; but what I feel is perhaps only an otherworldly longing toward my mother; that is why I feel myself then so orphaned, why a tear comes into my eye. —

— Beatrix, komolyan beszélsz? De nem, nem, te tréfálsz velem, emlékszem még, midőn édesanyám haldokló ágyán feküdt, sírva térdeltem mellette, ő fejemre ereszté kezét s imádkozott értem. Nem értém imája szel- lemét, de szavai eltörülhetlen maradtak agyamban. Isten, sóhajtott a többi közt, ne verd meg lányomat, hogy szere- lem nélkül menjen férjhez. Én nem tudom még, — foly- tatá ábrándosan — mi az a szerelem. De érzek keblemben olykor néma fájdalmat, édes vágyódást, mely von, von, s nem tudom hova. Olyankor aztán azt hiszem, hogy olyan lehet az a szerelem, de az, mit én érzek, tán túlvilági epedés csak édesanyám felé, azért érzem olyankor magamat oly árvá- nak, azért jő szemembe könyű. —

— Silly dreamer! — laughed Beatrix. — The busy man of today’s age has not even time for so sluggish a passion as that love. Thousands die whom it never troubled; one of these days it will become like a ghost, which men still speak of, but no one has seen.

— Bohó ábrándozó! — kacagott Beatrix. — A mai kor tevékeny embere rá sem ér üy renyhe szenvedélyre, mint az a szerelem. Ezrek halnak el, kiket sohsem hábor- gatott, maholnap olyanná vál, mint kísértet, miről beszél- nek még, de ki sem látta.

— Then need not every person love once? Can you say that for certain, Beatrix?

— Hát nem kell minden embernek egyszer szeretni? Bizton mondhatod ezt, Beatrix?

— Why, we should be in a fine way, if we had to; where in this solitude should we find such knights as would be worthy of our hearts? We might grow moldy in the meantime.

— No bizony, szépen megjárnók, ha kellene, hol ven- nénk e magányban olyan leventéket, kik méltók lennének szívünkre; elpenészedhetnénk addig.

— God sends it, perhaps — whispered Júlia, wavering in her faith.

— Isten küldi tán azt — suttogott Júlia, ingadozva hitében.

— God would have little to do, if He busied Himself with such things too. The main thing in the present world is to marry, to shake off the yoke of an alien will, to become a mistress.

— Kevés gondja volna akkor Istennek, ilyekkel is bajlakodnék. A fődolog mai vüágban férjhezmenni, lerázni az idegen akarat nyűgét, asszonnyá lenni.

Júlia kept silent, half-convinced.

Júlia hallgatott fél meggyőződéssel.

— Look, the other day, when we wanted to drive over to the neighbor’s — Beatrix went on — my father called it unseemly. We are shut out of the cheerful circle of people; chiding, they spy on our every step, reprove every freer word; we cannot even dispose of our own clothes without approval. The radical cure for all this is to marry.

— Ládd, minap, midőn a szomszédba akaránk rán- dulni, — folytatá Beatrix — atyám illetlennek mondá. Ki vagyunk zárva az emberek vidám köréből, korholva leskődnek minden lépteinket, megrónak minden szaba- dabb szót, még ruháinkkal sem rendelkezhetünk jóvá- hagyás nélkül. Mind ennek gyökeres orvossága férjhez- menni.

— You are right, Beatrix — oh, as a wife I shall go over all those romantic ruins, dark pine-forests; I shall spend moonlit nights on the Vág, shall delight from the rock-ledge in the crashing music of the storms. — You are right, Beatrix, I want to marry; but where shall we find a suitor? — Why, my father, your good guardian, who strives with such zeal to make up for your early-dead parents. —

— Igazad van, Beatrix, — óh, mint nő megjárandom azon regényes romokat, sötét fenyveseket mind, holdvilágos éjeket töltendek a Vágón, a szirt éléről gyönyörködendem az égiháborúk csattogó zenéjében. — Igazad van, Beatrix, én férjhez akarok menni, de hol találunk kérőt. — Hát atyám, jó gyámnokod, ki oly buzgalommal igyekszik kora elhalt szülőidet pótolni. —

— True, true; but look, Beatrix, I am a bad girl; I so want, so want to love cousin Tamás Szálkai, and I cannot; he is so cold — —

— Igaz, igaz, de ládd, Beatrix, én rossz lány vagyok, úgy akarom, úgy akarom Szálkai Tamás bátyámat szeretni, s nem bírom, ő oly hideg——

— And yet, look, my Júlia, even now he labors at your happiness. That modest young man with whom he is walking over there, out of whose eye purity of soul and love for you look, would make a suitor. — — —

— Pedig ládd, Júliám, ő most is boldogságodon fárad. Azon szende fiatalemberből, kivel amott sétál, kinek szemé- ből lelki tisztaság s irántadi szerelem néz ki, kitelik a kérő.———

— Ha-ha-ha, that clumsy fellow. —

— Hahaha, azon ügyetlenből. —

— Love makes one clumsy; he loves to distraction, and he is good —

— A szerelem ügyetlenné tesz, ő örülésig szeret, s jó —

— But surely he will not always come with me, when I muse among the ruins, boat on the Vág by moonlight, or watch for the storm on the rock-ledge.

— De csak nem jő majd mindig velem, ha a romok között merengenék, a Vágón ladikáznék holdvilágnál, vagy a szirt élén lesném a vihart.

— That would depend on habituation — answered Beatrix, with a shrug.

— Szoktatástól függene — válaszolt Beatrix vállvonva.

— For I believe his soul would take no delight in these things, and his yawning would kill me. But suppose, Beatrix, there is love after all — if you deceive me, my mother’s prayer, which she spoke on her deathbed, would fall as a curse upon your head. — — —

— Mert úgy hiszem, lelke nem gyönyörködnék ezek- ben, s ásítása megölne. De hátha, Beatrix, mégis van szere- lem, — ha megcsalsz, anyám imádsága, mit halottas ágyán mondott, átokul szállna fejedre.———

Now let us leave the arbor, and look in among the more distant rows of trees.

Most hagyjuk el a lúgost, s tekintsünk a távolabb fasorok közé.

Two men walk there. The one is old, the other young. The old man is of low, spare stature. His head, sitting between his shoulders, is pressed flat; his enormous mouth has no lips, only a bluish edging; his small whey-colored eyes look round with eternal restlessness, as though suspiciously, blinking ceaselessly. His little bones stick out, his ears are broad. His movements are twitching. His speech is broken; he rubs his hands continually. The whole figure produces that impression which horrifies a man in the toad, he knows not why. — — —

Két férfi sétál ott. Egyikök idős, a másik fiatal. Az idős férfiú alacsony, szikár termetű. Vállai közt ülő feje laposra van nyomva, roppant szájának ajkai nincsenek, csak kékes szegélye, apró savószín szemei örök nyugtalansággal, mintegy gyanakodva nézdelnek körül, szünetlen pislogva. Kis csontjai kiállók, fülei szélesek. Mozdulatai rángatódzók. Beszéde szaggatott, kezeit folyvást dörzsöli. Az egész alak azon benyomást szüli, mely a békában megborzasztja az embert, nem tudja miért.———

The young man walking beside him is one of those individuals whose character is that there is nothing characteristic, nothing striking, in them. Such may Prometheus’s men have been, before he stole the heavenly fire into their breast. Such are the figures that make up the mass, over which the eye strays emptily, who strike no one, attract no one, repel no one, and are usually the property of such souls as are not good out of comfort and not bad out of habit. Who are created in life to be led by others, and to die without a trace. — On the youth’s face sits an eternal monotonous smile, his downcast eyes stray without object, his gait is collapsing, dragging, weary.

A mellette haladó fiatalember azon egyéniségek egyike, melyek jelleme az, hogy semmi jellemzetes, feltűnő nincs bennök. Olyanok lehettek Prometheus emberei, mielőtt az égi tüzet keblökbe lopá. Ily alakok azok, melyek a töme- get képezik, melyek felett üresen tévedez a szem, nem tűnnek fel senkinek, nem vonzanak senkit, nem taszíta- nak vissza senkit, s rendesen oly lelkek sajátságai, kik nem jók kényelemből s nem rosszak megszokásból. Kik az életben másoktól vezettetni vannak teremtve és meghalni nyom nélkül. — Az ifjú arcán örök egyhangú mosoly ül, lesütött szemei tárgy nélkül tévedeznek, járása össze- csukló, vontatott, fáradt.

— Now, honored nephew, what is the use of denial in the matter, I see that you are in love to death with my ward-girl, the fair Júlia Pető.

— Már tisztelt öcsémuram, mi tűrés-tagadás benne, látom én, hogy halálba szerelmes gyámleányomba, a szép Pető Júliába.

— Do you think so, cousin? — said the youth, laughing in confusion.

— Gondolja, bátyám? — szólt megzavarodottan ne- vetve az ifjú.

— It is an indisputable fact, and far be it from me to wish to hinder your happiness. Why, for so kind-hearted an old fool as myself, who has sacrificed his whole life to others, the single delight is the happiness of others — added Tamás Szálkai, forcing a tear into his eye with a grimace meant to show emotion.

— Az elvitázhatlan tény, s távol legyen tőlem bol- dogságát akadályozni akarni. Hisz ily jószívű, magamféle vén bolondnak, ki egész életét másoknak áldozá, egyetlen gyönyörűsége mások boldogsága — tevé hozzá Szálkai Tamás érzékenyültséget mutatni akaró torzképpel könnyet erőltetve szemébe.

— A worthy man — laughed the other.

— Derék férfi — nevetett a másik.

— But together with the marriage contract you will sign, will you not, my release from my guardian’s accounts too, as we agreed?

— De a házassági szerződéssel egyszene aláirandja, úgy-é, gondnoki számadásaimtóli felmentésemet is, amint maradtunk?

— Yes — answered the questioned man, laughing.

— Igen — válaszolt a kérdezett kacagva.

— Do not think, however, nephew, that I mean by this to attain selfish ends. I trust you are convinced of my honor, known throughout the land, which not even a suspicion ever touched — said the guardian with dignity.

— Ne gondolja azonban, öcsémuram, hogy én ezáltal önző célokat akarnék elérni. Remélem, meg van győződve országszerte ismeretes becsületemről, melyhez még gyanú sem fért soha — mondá a gyám méltósággal.

— Oh, yes — answered the bridegroom, guffawing.

— Óh, meg — válaszolt röhögve a házasulandó.

— The whole thing is only foresight. I know the treacherous world, which looks for a knot even on the bulrush-stem — Tamás Szálkai went on, sighing. — I am a father; the hour of death is uncertain; if I were to leave my only daughter orphaned on earth, and my ward-girl were to marry some cunning, obstinate fellow, it might bring no end of unpleasantness, lawsuit, perhaps want, upon my dear child — in thanks for that sacrifice with which I did not let Júlia perish as a forsaken orphan, but raised her with the blood of my breast, loved her, tended her, more than my own child. Whereas I can rest wholly easy, if I entrust my ward-girl to the loving arm of so worthy a man as my nephew Henrik Katzenberger. And my release from my guardian’s accounts, signed by your precious hand, will be the worthy pride of my late posterity. God bless you with Júlia, whom you so ardently adore, as I wish — his words faltered.

— Az egész csak elővigyázat. Ismerem az álnok világot, mely a kákaszálon is csomót keres, — folytatá sóhajtva Szálkai Tamás úr — én apa vagyok, a halál órája bizonytalan, ha egyetlen leányomat árván hagynám a földön, s gyámleányom valami furfangos konok férjhez menne, mi temérdek kellemetlenséget, pört, talán Ínséget hozhatna az kedves gyermekemre, hálául azon feláldozásért, mellyel Júliát mint elhagyott árvát nem hagyám elveszni, növelten keblem vérével, szerettem, ápoltam, jobban, mint gyer- mekemet. Míg ellenben teljesen megnyughatom, ha gyám- leányomat oly derék férfiú szerető karjára bízom, mint Katzenberger Henrik öcsém. S felmentésem gyámnoki számadásaimtól becses kezétől aláírva késő utódaimnak lesz méltó büszkesége. Isten áldja meg önt Júliával, kit oly forrón imád, úgy, mint én kívánom — szavai elakadtak.

Henrik Katzenberger too spoke no more, only laughed, nodding with his head, while his eyes shone with tears. — A month after this two-man scene, in the Petőfalva castle was the wedding feast of Henrik Katzenberger and Júlia Pető.

Katzenberger Henrik sem szólt többé, csak nevetett, fejével bólintozva, míg szemei könnyben ragyogtak. — Egy hónapra e kettes jelenet után a petőfalvi kastély- ban Katzenberger Henrik és Pető Júlia menyegzői ün- nepe volt.

The crowd of merry guests fancied they read out of Henrik’s stereotyped smile, his embarrassment, an ardent, dreamy love.

A jókedvű vendégek tömege Henrik sztereotip moso- lyából, elfogultságából forró, ábrándos szerelmét vélte kiolvasni.

Out of Júlia’s mischievous, coy humor, her teasing whims, they thought to glean her contentment, her happiness.

Júlia pajkos, negélyes kedvéből, enyelgő szeszélyeiből megelégedését, boldogságát gondolta kicsülámolni.

Out of Szálkai’s blinking, tear-filled little eyes, his hand-rubbing and his bustling, they construed the exaltation born of the honest guardian’s self-esteem.

Szálkai pislogó, könnytelt apró szemeiből, keze dör- zsöléséből és sürgölődéséből a becsületes gyám önérzetéből keletkezett magasultságot magyarázá.

And yet the bridegroom’s empty smile mirrored back only the wasteland of his breast, which the virgin flowers of such a humor as Júlia’s would never even understand, and far less be able to develop to their full splendor on its incapable arm. He was not guilty; love can work wonders, and he believed he loved Júlia; so much had been said to him.

Pedig a vőlegény üres mosolya csak keble pusztaságát tükrözé vissza, mely oly kedélynek, mint Júliáé, szűzi virágait érteni sem fogja soha, annál kevésbbé lesz képes élhetetlen karján teljes díszökre fejlődtetni azokat, ő nem volt vétkes, a szerelem csodákat tehet, s ő hitte, hogy szereti Júliát, annyit beszélték előtte.

And yet the bride teased, rejoiced, only because a merry company surrounded her, a fair wreath swayed on her temples, and she was the queen of the festival. She would have rejoiced even had the bridegroom been missing from all this. She was not guilty; love had not yet awoken in her breast; lightly she rolled into the eternal abyss, of which she knew only the surface.

Pedig a menyasszony csak azért enyelgett, azért örült, mert vidám társaság környezé, halántékán szép koszorú lengett, s ő volt az ünnepély királynéja. Örült volna ő, ha mindezekből a vőlegény hiányzott volna is. ő nem volt vétkes, keblében még nem ébredt fel a szerelem, könnyel- műen dűlt az örökös örvénybe, melynek csak tükrét ismeré.

And yet Tamás Szálkai blinked so contentedly, rubbed his hand, only because his signed accounts were in his hand, and by this small foresight a worthy marriage-portion was secured to his daughter. Fatherly love was his guide; was he too not guilty? —

Pedig Szálkai Tamás úr csak azért pislogott oly elége- detten, azért dörzsölé kezét, mert aláírt számadásai kezében voltak, s e kis gondoskodás által leányának derék kiházasí- tási összeg lőn biztosítva. Apai szeretet volt vezére, ő sem volt vétkes? —

So the human sacrifice was made — only not with such pathetic sentences, amid outbursts of passion and to a tragic chorus, as in Iphigenia’s age, but in a brilliant hall, by performers of smooth culture, before smiling spectators.

Meghozatott tehát az emberáldozat, csakhogy nem oly patétikus mondatokkal, szenvedélykitörések közt s tragikai kórus mellett, mint Ifigenia korában, de fényes teremben, sima műveltségű szereplők által, mosolygó nézők előtt.

The sacrifice did not perish under a bleeding sword upon the altar; our gentled age would shrink back from such wildness; she will live, bound with unbreakable chains to him with whom her soul and heart are not akin, — scourged across a life of vicissitudes, without rest, without repose, and no goddess speaks down any more to save the sacrifice. — And if the one doomed to perdition can still struggle against her fate, if she sinks down defiant and spent of strength, it is not so unspeakably sad as if, like a beast dragged to sacrifice, she stands quiet, unconscious, under the murdering axe...

Nem halt el az áldozat vérző kard alatt oltáron, szelídült korunk ilyes vadságtól visszariadna, ő élni fog oldhadan lán- cokkal csatolva ahhoz, kivel lelke és szíve nem rokon, — korbácsolva egy élet viszontagságain keresztül, pihenés, nyugalom nélkül és nem szól le istenasszony sem többé az áldozat megmentésére. — S ha még a kárhozatra szánt küzdhet sorsa ellen, ha dacolva s erőből fogyottan roskad össze, nem oly mond- hatlan szomorú, mintha áldozatra hurcolt állatként nyugton, öntudatlan áll a gyilkos bárd alá...

And yet even those few who saw behind the glittering veil of this festival did not take the matter so gravely; the man of today’s age turns to a jest, laughing, amid ringing glasses, that which he fears would soften him, make him weak, in his solitude.

S mégis, azon kevesen is, kik beláttak ez ünnepély csil- logó fátyola megé, nem vették ily búskomolyan a dolgot, a mai kor embere kacagva fordítja tréfává, csengő poharak közt azt, amitől fél, hogy magányában elérzékenyítné, gyengévé tenné.

Clinking glasses, these few whispered among themselves:

Koccantgatva suttogák e kevesen egymás közt:

— Old Szálkai managed his business cleverly. Henrik has more luck than wit; he caught a goldfish with a wooden hook.

— A vén Szálkai ugyan ügyesen vitte dolgát. Henriknek több szerencséje, mint esze, fahoroggal aranyhalat fogott.

And of Júlia, the fair Júlia, what did they say? With sacrilegious wit they said she would console herself soon enough, if she were wise. And they laughed out after every sentence.

S Júliára, a szép Júliára mit mondtak? Szentségsértő élccel mondák, majd megvigasztalja magát, ha okos. És fel- kacagtak minden mondat után.

center VI center

Two years passed since the festival described above.

Két év folyt el a fent leírt ünnepély óta.

The Petőfalva castle is now as brilliant as it was then; the garden is flowering, as it was then. But over house and garden there seems, nonetheless, a veil of unconcern, of mourning. No one knows wherein lies that magic by which a single stroke of the busy maternal hand leaves a radiant trace on the child’s face. No one knows what magnetic effect the careful gardener’s tending glance has, under which his flower opens. Red, smiling is the orphan child too; red, smiling are the forsaken flowers too; and yet a charm is missing from them.

A petőfalvi kastély most is oly fényes, mint akkor volt, a kert virágos, mint akkor. De házon s kerten mégis a vele nem gondolás, gyász leple látszik. Nem tudja azt senki, miben áll azon varázs, mellyel ragyogó nyomot hagy a szor- gos anyai kéz egy megsimítása a gyermek arcán. Nem tudja azt senki, mi delejes hatása van a gondos kertész azon ápoló pillantásának, mely alatt virága nyü, piros, mosolygó az árva gyermek is, pirosak, mosolygók az elhagyott virágok is, s mégis hiányzik rajtok egy báj.

Is it happiness or grief that drains all the attention of the dwellers, so that none of it falls to house or flower?

Boldogság vagy bú meríti-é ki lakóinak egész figyelmét, hogy háznak, virágnak nem jut belőle?

Even now the birds chatter, the fountain prattles, the sky is blue — what mourning hovers over it nonetheless, like the shadow of a wandering cloud? —

Most is csattognak a madarak, cseveg az ugrókút, kék az ég — mi gyász lebeg mégis felette, mint vándor felhő árnya? —

The ringing laughter of a child’s voice is not heard from the arbor, though Júlia is there again, as she was then.

Nem hallik a lugasból csengő gyermekhang nevetése, bár Júlia ismét ott van, mint akkor volt.

The languor of tedium sits on her face; the yearning longing of the woman’s heart awakes; in her breast she begins to feel a void, and her husband does not fill it.

Unalom lankadtsága ül arcán, felébred a nőszív vágyódó epedése, keblében ürt kezd érzeni, s férje nem tölti be azt.

A soul like Júlia’s is created for passion. It forms for itself an ideal, a man’s figure, who, rich in energy of action, rises above the everyday — be he good or bad — stands high above the woman, leads her, and the woman, like ivy, clings to his breast, finds a firm support in him. And she finds herself chained to Henrik Katzenberger, who has no will, no energy of action, who only smiles.

Oly lélek, mint Júliáé, szenvedélynek van teremtve. Ideált alkot v.z magának, férfialakot, ki gazdagon tetterőben, túlemelkedik a mindennapiságon, jó vagy rossz legyen bár, magasan áll a nő felett, vezérli azt, s a nő röpkény gyanánt simul kebléhez, erős támaszt lel abban. S magát Katzenber- ger Henrikhez találja láncolva, kinek akarata nincs, tettereje nincs, ki csak mosolyog.

Before Júlia lie open novels. Past her spirit move the figures of Zrínyi, Apafi, Báthory and the rest. She feels how warmly, how passionately she too would have known how to love them, with their faults and all, for their virtues. — She feels how easy was the sacrifice for their loved ones, — and how hard for her, for Henrik. —

Júlia előtt feltárt regények hevernek. Elvonulnak szel- leme előtt Zrínyi, Apafi, Báthory s a többiek alakjai. Érzi, mi hőn, mi szenvedéllyel tudta volna ő is azokat szeretni, hi- báikkal együtt, erényeikért. — Érzi, mi könnyű volt a felál- dozás kedveseiktől, — s mi nehéz néki Henrikért. —

Her eyes she turns, weeping, to her husband, who stands there beside her with crossed legs, drooping arms, and stares emptily into the blue. Júlia muses long, speechless; then passes her rosy fingers over her brow, as though she would wipe away a dream-image, and, refreshed, addresses her husband:

Szemeit könnyezve fordítja férjére, ki ott áll mellette keresztbetett lábakkal, lecsüggő karokkal, s üresen bámul a kékbe. Júlia soká szótlan mereng, majd keresztülmegy rózsa- ujjaival homlokán, mintha álomképet akarna eltörülni, s fel- üdülve szólítja meg férjét:

— My Henrik, you are quite sunk in the lovely view.

— Henrikem, egészen elmerültél a gyönyörű kilátásba.

— In the view? Not I, my Júlia. I am watching for this mosquito; it wants to sit on my nose.

— Kilátásba? Nem biz én, Júliám. Ezt a szúnyogot lesem, orromra akar ülni.

Júlia sighed. After a while she began to sing. The sweet, aching flooding of her silver voice, the radiant glitter of the setting sun on the water, the scent-drunken breeze, and the slowly-floating rosy clouds, as though they were indeed the utterances of that one infinite spirit, melted together into a single feeling in the listener’s breast, and this feeling swept the soul beyond the narrow bounds of individuality. — The melting pianissimo of the songstress, who had inspired herself too more and more, began; with stifled breath, with straining breast, the listener awaited each following note; each seemed a no-further beyond which the soul breathes itself out; — he trembled for fear, and trembled in the rapturous intoxication of surprise.

Júlia sóhajtott. Vártatva énekelni kezde. Ezüst hang- jának édes, fájó árjadozása, az alkonyuló napnak ragyogó csü- íáma a vizén, az illatittas szellő, s a lassan úszó rózsás fellegek mintha csakugyan azon egy végetlen szellem nyilatkozatai lennének, egy érzésbe olvadtak össze a hallgató keblében, s ez érzés túlragadta a lelket az egyéniség szűk korlátain. — Az önmagát is mindinkább fellelkesített dalosnő olvadó pianis- simója kezdődött, elszorult lélekzettel, feszülő kebellel várt a hallgató minden következő hangot, mindenik egy nem- továbbnak látszott, melyen túl a lélek leheli ki magát, — reszketett a félelem miatt, s reszketett a meglepetés kéjmá- morában.

— Did you explain it well, my dear, how that beefsteak is to be prepared? — Henrik broke in.

— Vájjon jól megmagyaráztad-é, kedvesem, hogy ké- szítsék azt a rostélyost? — vágott közbe Henrik.

Júlia bit her lip, sang no more.

Júlia ajkába harapott, nem énekelt többé.

— Henrik! — she said after a while — look how tastelessly our gardener has set out that flower-group; why do you not admonish him?

— Henrik! — szólt vártatva — ládd, mi ízléstelenül rakta el kertészünk azon virágcscportozatot, mért nem inted meg?

— Why, is it not all the same, which pot stands where?

— Hát nem mindegy az, melyik cserép hol áll?

— But you see how it offends the eye.

— Hisz látod, mint sérti a szemet.

— It does not offend me; you know, I do not care for the useless garden, but I will tell him. — Yet he never told him.

— Nekem nem sérti, tudod, nem szeretem a haszon- talan kertet, de majd megmondom. — Azonban sohasem mondta meg.

— But if you already hold the garden useless, why do you not look after our estate? They steal, they lay waste, and you bear it.

— De hátha már a kertet haszontalannak tartod, mért nem jársz gazdaságunk után, lopnak, pusztítanak, s te tűröd.

— It is very hot, my angel, in the fields, and besides, we get along even so.

— Igen meleg van, angyalom, a mezőn, s aztán így is csak megélünk.

Júlia crushed out a tear with her lashes.

Júlia egy könnyet nyomott szét pilláival.

— Have you read this novel yet? — she began again, after a pause.

— Olvastad már e regényt? —kezdé újra, szünet után.

— It bored me, my dove; I gave it up. A useless fable, fit for a child.

— Untatott, galambom, elhagytam. Haszontalan mese, gyermeknek való.

— Oh, for God’s sake, Henrik! — said Júlia suddenly, almost breaking into sobs, and clapped her little hands together — have a passion for something at last. Henrik — she went on, agitated, with a flushing face, gripping her husband’s arm — look, a man without passion is a stagnant pool. Torment me, if you will, only with passion, and I shall give thanks on my knees; let there be sins of yours, from which the world turns away, and I shall share your disgrace. Gamble away all we have, and I shall go begging with you, singing; or kill, only do it with passion. —

— Óh, az Istenért, Henrik! — szólt hirtelen Júlia, majdnem zokogásba törve ki, s összecsapja kicsi kezeit — legyen már valamiben szenvedélyed. Henrik, — folytatá iz- gatottan, kipiruló arccal, megragadva férjének karját — ládd, az ember szenvedély nélkül poshadó tó. Gyötörj, ha akarsz, csak szenvedéllyel, s én térden csúszva adandók hálát, legye- nek bűneid, melyektől elfordul a világ, s én megosztom gya- lázatodat. Kártyázd el mindenünket s danolva koldulandok veled, vagy ölj, legalább tegyed szenvedéllyel. —

— You frighten me, my Júlia, with your vehemence; is not our carefree peace sweeter? But I am sleepy; let us go to sleep.

— Megijesztesz, Júliám, indulatoskodásoddal, nem édesebb-e gondtalan nyugalmunk? De álmos vagyok, men- jünk aludni.

With this he went. The fair woman stayed; little by little the stars came up; they alone watched her, and her thoughts. There alone they saw their little sisters born — the tears in Júlia’s eye — and not one of them did anyone dry.

Ezzel ment. A szép asszony maradt, lassanként feljöttek a csillagok, őt lesték csak és gondolatait. Ott látáh csak szü- letni testvérkéiket, Júlia szemében a könnyeket és egyiköket sem szárítá fel senki.

But Júlia did not weep long. A soul like hers does not lose heart easily. She sought herself a sphere. She became tireless in housewifery. With joy she showed her husband the first success of her labors. A single approving glance, a single encouraging, loving kiss would have satisfied her desire... But the husband did not even notice the fruit of his wife’s industry, and her zest passed.

De Júlia nem sírt soká. Oly lélek, mint az övé, nem csügged el egyhamar. Kört kerese magának. Fáradhatlan lett a gazdasszonyságban. Örömmel mutatta fel férjének mun- kálkodása első sikerét. Egy jóváhagyó pillanat, egy buzdító, szerető csók kielégítette volna v á g y á t... De a férj észre sem vette neje szorgalmának gyümölcsét, s ennek kedve elmúlt.

She became coquettish in her dress; thus she hoped to rouse Henrik’s drowsiness. She teased about him, shone in beauty and in humor; her husband did not even notice, and her zest passed.

Kacérkodó lett öltözetében, így reménylte Henrik alu- székonyságát felizgatni. Körülenyelegte őt, ragyogott szép- ségben s kedélyben, férje észre sem vette, s kedve elmúlt.

She gathered a company of guests into her house; revel followed revel; she thought that the ice-veil of Henrik’s soul would melt off, or that she would manage to forget the emptiness of her own heart in the intoxication of pleasures; but Henrik only smiled and yawned. And the emptiness of her own soul she felt more painfully still. She began to flag; her strength was drained, her humor grew sick, and with it her body too withered. The summoned physician understood the trouble, found distraction most salutary, and prescribed the Füred baths for the patient.

Vendégsereget gyűjtött házába, vigalom vigalmat ért, gondolá, hogy Henrik lelkének jégleple leolvad, vagy saját szívének ürességét sikerülend a kéjek mámorában felednie, de Henrik csak mosolygott s ásítozott. De saját lelkének üres- ségét még fájóbban érzé. Lankadni kezdett, ereje ki volt merítve, kedélye beteg lett, s azzal egyaránt hervadt teste is. A meghívott orvos meg- érté a bajt, a szórakozást találta legüdvösebbnek, s a betegnek a füredi fürdőket rendelé.

center VII center

VII

There was at Füred no more courted lady than Júlia. But she listened with dreamy eyes and a bitter smile on her lips to those everyday compliments, took those empty courtings, which the stereotyped rule of smooth conversational manner prescribes.

Nem volt Füreden udvaroltabb hölgy, mint Júlia. De ő ábrándos szemekkel s keserű mosollyal ajkán hallgatá azon mindennapi bókokat, vette azon üres udvarlásokat, melyeket a sima társalgási modor sztereotip szabálya előír.

The sting of bitter experience was in her heart. In the hundred uniform, everyday figures she saw only repeated that defect of character which in her husband had already made her unhappy, and she came to loathe society. On her face began to appear that cloud of the divided humor which spiritualizes beauty with its poetic frame, and kisses the cheerful face of young life into something interesting.

Keserű tapasztalat fulánkja volt szívében. A száz egy- forma, mindennapi alakban azon jellemhiányt látta csak is- mételve, mely férjében már boldogtalanná tevé, s megútálta a társaságot. Arcán a meghasonlott kedély azon fellege kezde feltűnni, mely a szépséget átszellemíti költői keretével, s a fiatal élet vidor arcát érdekessé csókolja.

Júlia’s coldness more and more provoked the young men’s vanity, their desire of conquest. And when, followed by a host of courtiers, she walked up and down the promenade with her sad-smiling face, like a queen — one who, taking the homage as a due tribute, holds herself not bound even to notice it — the hidden anguish of anger tormented the world of women, that against her who outshone them in beauty they could not procure themselves satisfaction even with arrows shot at her morals. Poor Júlia! take care, take care; at one stumble of yours the despised adorer, the host of out-soared rivals, will rush upon you and bury you forever.

Júlia hidegsége mindinkább ingerié az ifjak hiúságát, hódítási vágyát. S midőn udvarlók seregétől követve, bús mosolyú arcával mint királyné járt fel-le a sétatéren, ki a hó- dolatot köteles adóul véve, nem tartja magát kötelesnek azt észre is venni, rejtett harag kínja gyötré a nővilágot, hogy azon, ki elhomályosítja szépségben, erkölcse ellen lövelt nyi- lakkal sem szerezhet magának elégtételt. Szegény Júlia! vi- gyázz, vigyázz, egy botlásodra a megvetett imádó, a túlszár- nyalt vágytárs serge megrohan s eltemet örökre.

But let us leave the charming lady now, and seek out among the bath-guests one of our old acquaintances, Bolyki’s wife. — A year ago she married her industrious-spirited husband, of her own age, who, knowing her to be in possession of the capital his manifold enterprises required, resolved to take her; and on becoming acquainted with her, found her person too not contemptible — indeed began to feel toward her that kind of love which an everyday soul can feel toward an everyday soul.

De hagyjuk el most a bájos hölgyet, s keressük meg a fürdővendégek közt egyik régi ismerőnket, Bolykinét. — Egy éve ment iparkodó szellemű s vele egyidős férjéhez, ki több- szerű vállalataihoz megkívántató tőke birtokában tudván őt, elhatározá elvenni, s megismerkedvén vele, személyét sem találta megvetőnek, sőt azon nemét kezde iránta érzeni a sze- retetnek, melyet mindennapi lélek mindennapi lélekhez érez- het.

In his son-in-law Mister Tamás Szálkai recognized an individual who would only increase his hoarded-up fortune. And Beatrix surmised that the dominion, and the free movement in well-being, after which she had so yearned, she could never attain better than precisely beside the husband who, for his fortune’s sake, depended on her, lived for his industrial business, and loved her too.

Szálkai Tamás úr vejében oly egyénre ismert, ki össze- gyüjtögetett vagyonát csak gyarapítani fogja. Beatrix pedig sejté, hogy azon uralmat, s jólétbeni szabad mozoghatást, mely után annyira esengett, sohasem érheti jobban utol, mint éppen a férj mellett, ki vagyona végett tőle függ, ipar- üzleteinek él és szereti is őt.

Among those women who looked with envious eyes on Júlia’s being feted, Bolyki’s wife was the first. Wondrous is that passionateness with which the woman strives to bring to light something scandalous, degrading, out of her companion’s hidden domestic life, and feels so sweet a malice when she can drag in the mud the glory of some statue revered as a divinity. The wanton and the virtuous, or the virtuous-seeming, alike. The one as though she said triumphantly: "see, this one was no better than I." The other as though by this they confessed what a great struggle it costs them to remain on the path of virtue.

Azon nők között, kik kaján szemmel nézték Júlia iinne- >eltetését, Bolykiné volt az első. Csodálatos azon szenvedé- fyesség, mellyel a nő igyekszik társnéja rejtett háziéletéből valami botrányosat, lealacsonyítót napfényre hozni, s oly édes kárörömet érez, ha egy-egy istenségül tisztelt szoborról a dicset sárbaránthatja. Ledér és erényes, vagy erényesnek látszó egyiránt. Amaz mintha győzelmesen mondaná:,.lám, ez sem volt jobb nálam". Ezek mintha ezzel bevallanák, mi nagy küzdésbe kerül az erény útján megmaradniok.

Bolyki’s wife too searched so passionately in the private life of her former playmate, and every time, deceived in her hope, said with a kindling face, sighing: "it is not there yet, but there must, there must, be some secret of hers." Did she not by this condemn her own self? — —

Bolykiné is oly szenvedélyesen kutatott hajdani játszó- társának magányéletében, s mindannyiszor megcsalatkozva reményében, kigyúló arccal mondá, sóhajtva: „még nincs meg, de kell, kell valami titkának lenni". Nem-e önmagát ítélé el ezzel?——

But let us take leave of Bolyki’s wife too, and step into that shady part of the bath-garden where the youth had gathered to amuse themselves — that is, to be bored.

Vegyünk búcsút azonban Bolykinétól is, s lépjünk a für- dőkert azon árnyas részébe, hol az ifjúság egybegyűlt mu- latni, — hogy unatkozzék.

I do not describe the empty, broken conversation, whose model may be found in every common place. Never is a man more bored than when he sees others bored. — I lead you into this edifying circle only at that moment when the arrival of a new individual brings into it some liveliness.

Nem írom le az üres, szaggatott társalgást, melynek min- táját minden közhelyen fellelhetni. Sohasem unatkozik az ember inkább, mintha másokat unatkozni lát. — Azon perc- ben vezetlek csak ez épületes körbe, midőn egy új egyén érke- zése hoz abba némi élénkséget.

— God brought you, Vilmos!

— Isten hozott, Vilmos!

— Ah, at last we shall have a bank; I hold first.

— Ah, végre lesz bankunk; tartom előre.

— I knew I would not sell my thoroughbred Arab horse until Garami arrived.

— Tudtam, hogy addig el nem adom telivér arab lo- vam, míg Garami megérkezik.

Sounded from several sides at once.

Hangzott többfelől egyszerre.

— Let me be, let me be, friends, I have no money — said the new-comer, indifferently, advancing slowly among the young men.

— Hagyjatok, hagyjatok barátim, nincs pénzem — szólt az érkezett, egykedvűen, lassan haladva az ifjak közt előre.

— Then it was a pity to come to Füred.

— Úgy kár volt Füredre jönnöd.

— That is just why I came — answered Vilmos, with a shrug. — I am dead tired from the road. But describe to me at last the more interesting company here. — With this, humming a romance, he flung himself carelessly into a garden chair leaning against a tree-trunk.

— Épp azért jöttem — felelt Vilmos vállvonva. — Agyonfáradtam az úton. De írjátok le már az itteni érdekesb társaságot. — Ezzel egy románcot dúdolva, hanyagul veté magát egy fatörzshöz dűlő kerti székbe.

— You ask for more interesting company? there is no one here, friend, only one bewitching being, which outshines all. — Whose slaves we all are, and who notices no one.

— Érdekesb társaságot kérdesz? nincs itt senki, bará- tom, egy bájoló lény van csak, mely elhomályosít mindent. — Kinek mindnyájan rabjai vagyunk, s ki észre sem vesz senkit.

— Who, like the serpent, bewitches with her eye, to kill.

— Ki, mint a kígyó, szemével megbájol, hogy öljön.

— Who in form is not a woman, for she is fairer than a woman can be; in heart not a woman, for she is colder than a woman can be.

— Ki alakban nem nő, mert szebb, mint nő lehet, szív- ben nem nő, mert hidegebb, mint nő lehet.

— And who, then, is this wonder?

— S ki hát e csoda?

— Júlia Pető, Katzenberger’s wife.

— Pető Júlia, Katzenbergerné.

— We shall see — answered Vilmos indifferently.

— Meglássuk — válaszolt Vilmos egykedvűen.

— Look, look, the angel is walking just this way!

— Nézd, nézd, épp erre sétál az angyal!

Júlia, on her husband’s arm, was indeed making that way. Fair was she, as always; she strove to cover the bitterness of her dreamy face with a smile, when, with a kind nod of the head, she passed by the young men, majestically, like a goddess.

Júlia férje karján csakugyan arra tartott. Szép volt ő, mint mindig, ábrándos arcának keserűségét mosollyal igye- kezett takarni, midőn az ifjak mellett szíves főhajtással el- haladt, méltóságosan, mint istenasszony.

The young men had all risen by then, swarmed round her, with compliments, with flattery, like a flock of butterflies round the opening rose; only Vilmos did not leave his negligent posture, cast a single penetrating, long glance at the woman, and turned his indifferent, unchanged face from her to a simple field-flower, toward which he slowly bent down, to pluck it.

Az ifjak már akkor mind felálltak, körülrajongták őt, bókokkal, hízelgéssel, mint lepkesereg a nyüó rózsát, csak Vilmos nem hagyá el pongyola helyzetét, egyetlen átható, hosszú pillantást vetett a nőre, s egykedvű, változatlan arcát egyszerű mezei virágra fordítá róla, melyhez lassan lehajlott, hogy leszakítsa.

Júlia was struck by the youth; she had not yet met a man from whom her effect had so rebounded. Twice she glanced back, until with her retinue she vanished among the trees.

Júliának feltűnt az ifjú, még nem találkozott férfiúval, kiről hatása így visszapattant volna. Kétszer visszapillan- tott, míg kíséretével eltűnt a fák közt.

This did not escape the attention of Vilmos, who, for all his apparent indifference, stealthily watched the woman; and, laughing out self-contentedly, withdrew in another direction.

Nem kerülte ez ki Vilmos figyelmét, ki minden látszó közömbössége mellett lopva leste a nőt, s önelégülten fel- kacagva, más irányban eltávozott.

Vilmos Garami was a tall, supple, muscular man of about thirty. Thick blond curls shaded his open brow. His deep-set, penetrating eyes, his straight Greek nose, his jutting chin and finely-cut lips betrayed in him the man-knowing, action-strong character, while his face’s white, pale color, and the brow- and eye-wrinkles that ran ahead of his years, the peculiar pained line of his mouth, were witnesses of many a storm and passion lived through. The interest of the whole figure was heightened by a scar that ran across his face like a red thread.

Garami Vilmos magas, hajlékony, izmostermetű, mintegy 30 éves férfiú volt. Nyilt homlokát sűrű szőke fürtök árnyékozák. Mélyen ülő, átható szemei, egyenes, görög orra, kiálló álla s finomszabású ajkai az emberismerő, a tett- erős jellemet árulták el benne, míg arcának fehér, halvány színe, s korát megelőzött homlok- s szemredői, szájának sajátságos fájdalmas vonása sok átélt vihar s szenvedély tanúi valának. Az egész alak érdekességét veres fonalként arcán átmenő sebhely emelé.

He had himself presented to Júlia and was often in her company without seeming to seek it. He paid no compliments, never spoke of love, and just for that reason Júlia regarded him as a simple friend, whom — to distinguish from the host of demanding courtiers — no one could ill-construe. So it came that day by day she felt his company more indispensable, and was, with innocent intimacy, freer, more communicative toward him than toward anyone else. They took long walks together. At such times Vilmos told interesting fragments of his romantic life. He told how warmly he too had known how to feel, how he had suffered for his ideals, and how bitterly he had been deceived in the divinities of his soul. He mentioned how he had fought for the holiest principles, and what persecution had been his wages. He touched on the dangers he had grappled with. With interest the susceptible woman listened to all this, admired the manly strength, pitied the sufferer, and found a kinship between their souls; and when Vilmos, falling silent, mused at her side, she mused with him too, and it seemed to her as though they felt through together once more all that had been told. But over the things told Vilmos always left a certain mysterious half-shadow too, whose unliftable veil only the woman’s imagination embroidered, and made Vilmos still more interesting to her.

Bemutattatta magát Júliának és sokszor volt társaságá- ban anélkül, hogy azt keresni látszott volna. Nem mondott bókokat, nem beszélt szerelemről soha, s épp ezért Júlia egyszerű barátnak tekinté őt, kit, hogy megkülönböztet a követelő udvarlók seregéből, balul senki sem értelmezheti, így lett, hogy napról-napra inkább nélkülözhetetlennek érzi annak társaságát, s ártatlan meghittséggel, fesztelenebb, közlékenyebb volt irányában, mint bárki más iránt. Hosszú sétákat tevének együtt. Ilyenkor Vilmos regényes életéből érdekes töredékeket beszélt. Elmondá, mi forrón tudott érzeni ő is, mint szenvedett eszményképeiért, s mi keserűen csalódott lelke istenségeiben. Említé, mint harcolt a leg- szentebb elvekért, s mi üldözés lett bére. Érinté a veszé- lyeket, melyekkel megküzdött. Érdekkel hallgatá mindezt a fogékony nő, csodálta a férfierőt, szánta a szenvedőt, s rokonságot lelt lelkeik között, s midőn Vilmos elnémulva merengett oldalánál, ő is merengett véle, s úgy tetszett előtte, mintha együtt érzenének át mégegyszer minden elmondottat. De Vümos az elmondottak felett hagyott még mindig bizonyos rejtélyes félhomályt is, melynek felleb- benthetlen fátyolát csak a nő képzelete hímzette ki, s még érdekesbbé tette előtte Vilmost.

From just such a walk Júlia was returning, when she found Bolyki’s wife at her lodging.

Ily sétáról tért éppen vissza Júlia, midőn Bolykinét szállásán találta.

There are good friends of ours who, when they seek us out ahead of time with a radiant face, dismay us, because we know in advance they have brought something unpleasant for us.

Vannak jó barátink, kik ha megelőzve sugárzó arccal felkeresnek, megdöbbent, mert előre tudjuk, valamit hoz- tak, reánk nézve kellemetlent.

So it was with Júlia and Beatrix. And she was not deceived. Beatrix spoke of light-minded, vain women who became the victims of clever adventurers, who gambled away their good name, laid waste their domestic happiness for a fancy. Into her speech she wove bitter allusions to Júlia. Then with the pity-tear of feigned friendship she looked at her long, and as though involuntarily, scarcely audibly, murmured to herself: "A pity for her, but it is over, over."

így volt Júlia Beatrix-szal. És nem csalatkozott. Beszélt ez könnyelmű, hiú nőkről, kik ügyes kalandorok áldozataivá lettek, kik eljátszák jóhíröket, feldúlták házi boldogságukat egy ábrándért. Beszéde közé keserű vonat- kozásokat szőtt Júliára. Majd színlelt barátság részvét- könnyével nézé őt sokáig, s mintegy önkénytelen, alig hall- hatóan rebegte magában: „Kár érte, de vége, vége".

Júlia took fright, gripped her friend’s hand convulsively, and looking hard into her eyes, stammered, choking:

Júlia megrémült, görcsösen fogá meg barátnője kezét s erősen szemébe nézve, fuldokolva rebegte:

— For God’s sake, Beatrix, something weighs on your heart, which I ought to know, but you are ashamed to tell. Speak, oh speak, I beg you by our old friendship.

— Az Istenért, Beatrix, neked valami nyomja szíve- det, mit nekem tudnom kellene, de te elmondani átalsz. Szólj, óh szólj, régi barátságunkra esdlek.

Bolyki’s wife long hesitated, long made herself be coaxed; at last, draggingly, in fragments, she told that indeed Júlia’s good name was finished, that her love-affair with the adventurer Garami was the object of public scandal.

Bolykiné soká habozott, soká kérette magát, végre vontatva, töredékekben elmondá, hogy bizony Júlia jó- hírének vége, hogy a kalandor Garamivali szerelmi viszonya közbotrány tárgya.

— My love-affair! — Júlia shrieked out; her friend smiled bitterly.

— Szerelmi viszonyom! — sikoltott fel Júlia; barát- néja keserűen mosolygott.

— Beatrix — Júlia went on, fevered with passion — as I believe in my salvation, I swear to you that with Garami I have not even so much as spoken of love.

— Beatrix, — folytatá szenvedélylázasan Júlia — amint üdvösségemben hiszek, esküszöm neked, hogy Gara- mival szerelemről még csak nem is beszéltem.

— Before me do not defend yourself, my dear; I could not believe any evil of you anyhow. But others — ah, that is harder, to convince them.

— Előttem ne védd magad, kedvesem, én úgysem tudnék rólad feltenni semmi rosszat. De mások, ah, az nehezebb, azokat meggyőzni.

— Speak, oh speak, what shall I do?

— Szólj, óh szólj, mit tegyek?

— It is too late now — whispered the friend.

— Már késő — suttogá a barátné.

— Too late? Not even for the led-astray angel, who has already sunk into perdition, is repentance too late; and for me it would be too late, on whom no consciousness of guilt weighs? — said Júlia, drawing herself up with proud self-esteem, shooting a royal look from her eye; her face became marble-pale and seemed to turn to stone; she slowly stroked her lovely brow with her hand, and her dreamy eye stared rigid into the void.

— Késő? eltántorított angyalnak sem késő a meg- térés, ki már a kárhozatba süllyedt, s nékem lenne késő, kit nem nyom semmi bűntudat? — szólt Júlia büszke önérzettel felegyenesedve, lövelvén szeméből királyi tekintetet, arca márványsápadt lett, s megkövülni látszott, kezével lassan megsimítá gyönyörű homlokát, s ábrándos szeme mereven néze az űrbe.

— I am tired, Beatrix — she went on, whispering, sinking onto her couch — thank you for your warning; now leave me to myself; I have resolved by morning.

— Elfáradtam, Beatrix, — folytatá suttogva, pamlagára dűlve — köszönöm figyelmeztetésedet, most hagyj ma- gamra, reggelre határoztam.

They parted. Before Beatrix reached home, she met several of her acquaintances. With the sorrow of a sympathizing friend she dropped a few veiled words before every one of them about Júlia’s heart-trouble. Her commonly-known close relations with her, and that considerate veil with which she covered her words — but from under which the light glittered out nonetheless — did their work, undermined Júlia’s name still more.

Elváltak. Míg Beatrix hazaért, több ismerőivel talál- kozott. Résztvevő barátné bánatával ejtett néhány leple- zett szót mindannyiok előtt Júlia szívbajáról. Közönségesen ismert közel viszonya ezzel, s azon kíméletes fátyol, mellyel szavait fedé, de mely alól a fény mégis kicsillámlott, meg- tette hatását, Júlia hírét még inkább aláásá.

Night came down; both women withdrew into the innermost recess, the sanctuary, of their own dwelling; there, far from the world’s eye, each lived those few moments of her most inward life which we are still able to save for ourselves from the social world. — Let us draw aside the curtain, and spy on both women there, where only the pale ray of the star-eyes steals in, and overhears the breast’s secret in the mute and yet babbling midnight.

Az éj leszállt, mindkét nő saját lakának legrejtekébe, szentélyébe vonult, ott, távol a világ szemétől élte mindkettő legbensőbb életének azon kevés perceit, melyeket még meg bírunk menteni magunknak a társas világtól. — Vonjuk szét a függönyt, s lessük meg mindkét nőt ott, hova csak a csillagszemek halvány sugára lopózik, s hallgatja ki a kebelnek titkát a néma s mégis fecsegő éjfélben.

A room hung with a simple white woven ceiling opens before us.

Egyszerű fehér szövettetőzettel kárpitozott szoba tárul fel előttünk.

Flowers breathe their scent in porcelain vessels; the gilded, hanging globe-lamp sheds a blue-white light around. The whole is so modest, so virginal, as though it were the chapel of female virtue, and the white-curtained bed, with the exquisite holy picture above it, were its altar.

Porcellán edényekben virág illatoz, az aranyozott, függő golyólámpa kék-fehér világot hint szerte. Az egész oly szende, oly szűzies, mintha a nőerény kápolnája volna, s a fehérfüggönyös ágy remek szentképpel felette lenne oltára.

Júlia, stretched out on her couch, with hands clasped over her face, sobs. The pain that in the first moments crowded into her heart, and almost burst it, has now found only its relieving way in tears. In such breasts as Júlia’s, when love awakes, it is not a flower-garden, of which we pluck this or that fashionable flower, delight in it, and throw it away again. It is a bleeding crucifix, to which the rapture of faith binds one, for which we become martyrs with a smiling face, despise the world’s judgment, propriety, are happy in the sacrifice. Júlia now learned for the first time that she loved Vilmos. She took fright at this discovery. She pondered how to tear herself from him, and saw with horror that for this her strength was wanting. But it was not in her nature to lose heart; she wiped away her tears, and with a sudden resolution opened into the neighboring room. There her husband slept, carelessly, unsuspecting. She shook him out of his sleep.

Júlia pamlagán elterülve, képére kulcsolt kezekkel zokog. A fájdalom, mely első percekben szívébe szorult, s majdnem megrepeszté azt, most lelt csak könnyítő utat a könnyben. Ily keblekben, mint Júliáé, ha a szerelem fel- ébred, nem virágos kert, melynek leszakítjuk egy-egy diva- tos virágát, gyönyörködünk benne, s eldobjuk ismét. Vérző feszület az, melyhez a hit rajongása csatol, melyért vértanúvá leszünk mosolygó arccal, megvetjük a világ ítéletét, ille- delmet, boldogok vagyunk a feláldozásban. Júlia most tudá meg először, hogy Vilmost szereti. Megijedt e felfedezéstől. Gondolkodott, hogyan szakadjon el tőle, s borzadva látta át, hogy ehhez ereje hiányzik. De természetében nem volt a csüggedés, letörlé könnyeit, s hirtelen elhatározással nyita a szomszéd szobába. Ott férje aludt gondatlanul, gyanút- lanul. Felrázá őt álmából.

— Henrik! — she said, speaking rapidly, as though she feared that in the next moment she could no longer say what she meant to say — I beg you, get up, let us pack and set out for home at daybreak.

— Henrik! — mondá sebesen beszélve, mintha félne, hogy a jövő percben már nem bírná elmondani, mit el- mondani akar — kérlek, kelj fel, pakoljunk s induljunk hajnalkor haza.

— What gets into your head? — grumbled the husband. — A pity you woke me for such a whim.

— Mi jut eszedbe? — dörmögé a férj. — Ily sze- szélyért kár hogy felköltél.

— I beg you, for God’s sake — the woman went on, more and more agitated — let us go home. If the peace of us both is dear to you, hear me.

— Kérlek, az Istenre, — folytatá a nő mindinkább izga- tottan — menjünk haza. Ha kedves mindkettőnk nyugalma előtted, hallgass meg.

— The doctor prescribed eight weeks; we have been here four weeks, so we stay four more — said Henrik, yawning.

— Az orvos nyolc hetet rendelt, négy hétig vagyunk itt, tehát még négyig maradunk — mondá Henrik ásítva.

— Henrik! it may be that in the next moment I shall no longer have the strength to beg — let us go, let us go. — But why?

— Henrik! lehet, hogy a jövő percben már nem lesz erőm kérni — menjünk, menjünk. — De hát miért?

— Do not ask me much; take it that there is no reason; would you not make this sacrifice for a whim of mine?

— Ne kérdezz tőlem sokat, vedd, hogy nincs semmi ok, egy szeszélyemért nem hoznád meg ez áldozatot?

— The doctor’s prescription binds me. Good night, my Júlia; tomorrow I shall gladly hear your explanations — said the husband, and turned to the other side.

— Engem az orvos rendelése köt. Jó éjszakát, Júliám, majd holnap szívesen hallom felvilágosításaidat — mondá a férj, s más oldalra fordult.

Júlia stood rigid before him, cast a long, contemptuous glance at him, and whispered half-aloud: "Very well, you would have it so"; but soon her face livened again. "No," she added decidedly, "not for your honor, but for mine, I shall make the sacrifice," and with firm steps she went out.

Júlia meredten állt előtte, hosszú, megvető pillanatot vete rá s, félhangon suttogta: „Jól van, te akartad", de csak- hamar ismét megélénkült arca. „Nem, — tevé hozzá hatá- rozottan — nem a te becsületedért, de az enyémért meg- hozom az áldozatot", s erős léptekkel kiment.

Bolyki’s wife’s bedchamber glitters with mirrors and a rich dressing-table. On a swelling couch covered with flowered silk sits Beatrix, in a studied négligée, her hand resting with abandon on the shoulder of Sándor Tárai — whom, in the above-mentioned garden scene, we did not notice in the cluster of bath-youth only because the picture that would characterize him — neat young figure, fashionable dress, smooth culture — would fit, to a man, the greater part of his companions too. — Only now has he become more interesting to us, through that spied-out secret good fortune of being able to share Beatrix’s seclusion. The intimacy of the situation and the extraordinariness of the visiting hour give one to suspect the running-off of more effective scenes; but in the two persons’ faces there is nothing that would seem to justify it. — Sándor takes his leave with a regularly polite hand-kiss. The woman rises with dignity and escorts the departing man to a tapestry door, where, halting coldly, as though just then something had flashed across her brain, she speaks in a commanding tone:

Bolykiné hálóterme tükrökkel s gazdag öltözőasztallal díszlik. Virágos selyemmel bevont dagadozó pamlagon ül Beatrix, keresett pongyolában, kezét átengedéssel nyug- tatja Tárai Sándor vállán, kit a fentebb említett kerti jele- netben csak azért nem vettünk észre a fürdőifjúság csoporto- zatában, mert azon kép, mely őtet jellemezné, csinos ifjú termet, divatos öltöny, sima műveltség, társainak leg- nagyobb részére is egy szálig ráillenék. — Most lett ő csak érdekesebb előttünk, azon meglesett titkos szerencse által, Beatrix elvonultságát oszthatni. A helyzet bizalmassága s a látogatási óra rendkívülisége hatásosabb jelenetek lefoly- tát gyaníttatja, de a két egyén arcában semmi sincsen, mi azt igazolni látszanék. — Sándor szabályosan udvarias kéz- csókkal vesz búcsút. A nő méltósággal kel fel s kíséri a távozót egy szőnyegajtóig, hol hidegen megállva, mintha épp akkor villant volna valami keresztül agyán, parancsoló hanggal így szól:

— I need not even say that my friends are such only so long as they know how to be considerate. Pitilessly will I annihilate my breast-ribbon, which by a flutter could betray a single escaped sigh of mine. — With this she indeed crumpled up the blue ribbon-bunch on the breast of her négligée and threw it far from her. The visitor vanished, and she with measured, proud steps opened into a side-room, where her husband stood at a writing-desk, sunk in profit-reckoning labors. — With a pale face he toiled there, to win his wife’s contentment, to gather money with which he might be able to satisfy her whims, and buy domestic peace by it. — His wife’s entrance was a stab into his heart, as the appearance usually is of the one who exercises any power over us. With involuntary anxiety he looked round, whether he might not find some word to object to; involuntarily he thought to himself, whatever can she want again.

— Nem is kell mondanom, hogy barátaim csak addig azok, míg kíméletesek tudnak lenni. Könyörületlenül sem- misítem meg mellszalagomat, mely egy röppent sóhajomat legyintésével elárulhatná. — Ezzel valóban pongyolájának kék szalag-mellbokrát összegyűrve dobta el messze magá- tól. A látogató eltűnt s ő kimért, büszke léptekkel nyitott egy mellékszobába, hol férje íróasztalnál állt nyerkémleti munkálatokba merülve. — Halvány arccal fáradott ott, hogy neje megelégedését kivívja, hogy pénzt gyűjtsön, mellyel szeszélyeit kielégíteni képes legyen, s megvegye azon a házibékét. — Nejének belépése szúrás volt szívébe, mint annak megjelenése rendesen szokott lenni, ki felettünk bármi hatalmat gyakorol. Önkéntelen aggállyal néze körül, nem lelhet-é valami kifogásra való szót, önkénytelen gon- dolá magában, vájjon mit akarhat ismét.

But the woman bent with unaccustomed kindness over the arm of her husband’s chair, kissed his brow, and said in her gentlest tone:

De a nő szokatlan nyájasan hajlott a férj székének karára, megcsókolta homlokát s legszelídebb hangján monda:

— Do not toil any more, my dear; lie down to rest.

— Ne fáradj már, kedvesem, nyugodjál le.

A stone fell from Bolyki’s heart; his wife wanted nothing. — —

Bolyki szívéről kő esett le, neje nem akart semmit.——

In the morning the bath-guest company followed Júlia’s steps with a suspiciously mocking smile, and behind Katzenberger said, pityingly: "Poor Henrik!" With respect they paid homage to Beatrix — for her virtues. And behind Bolyki this exclamation sounded: "Happy husband!"

Reggel a fürdővendég-társaság gyanúsan gúnyos mo- sollyal kísérte Júlia lépteit s Katzenberger mögött sajnál- Maddch összes müvei II. 31 497 kozva mondá: „Szegény Henrik!" Tisztelettel hódolt Beatrixnak — erényeiért. S Bolyki megett e felkiáltás hangzott: „Boldog férj!"

center IX center

The perfect understanding of the scene described in the previous section, which we spied on in Bolyki’s wife’s innermost recess, lies in the right grasp of Beatrix’s character. Her everyday temper knew only that one form of the Protean-changeable love which is the handmaid of pleasures. Her vain thirst for homage and the stepmotherly cast of her charms confined her exclusively to one field: to reap glory-wreaths, and this was the glittering glimmer of female perfection. From this it follows of itself that, as on the one hand she was not too fastidious in the choice of her favorites, so on the other to thrust the incautious, the immodest one from her at a suitable hour cost her no more struggle, no greater pain, than to drive off an over-presumptuous servant — so that the first whisper even of the scarcely-waking suspicion fell silent before that cold bearing, that freezing glance, with which she struck down the former favorite before the spying gloaters.

Az előbbi cikkben leírt jelenetnek, melyet Bolykiné legrejtekebbjében meglesénk, tökéletes megértése Beatrix jellemének helyes felfogásában rejlik. Mindennapi lelkülete a protheusi változékonyságú szerelemnek csak azon egy alakját ismeré, mely az élvezeteknek szolgálója. Hiú hódolat- szomja s kellemeinek mostohasága őt kizárólag egy térre szorítá: dicskoszorúkat aratni, s ez a női tökély ragyogó csilláma volt. Innen önként következik, hogy amint egy- részt kegyeltjeinek megválasztásában nem volt túl nehéz- kes, úgy másrészt a vigyázatlant, a szerénytelent alkalmas órában ellökni magától sem került több küzdésébe, nagyobb fájdalmába, mint elűzni egy túlbizakodott cselédet, úgy- hogy a még alig ébredező gyanú első suttogása is elnémult azon hideg magatartás, azon fagylaló pillantás előtt, mellyel a volt kegyeltet lesujtá a leskelődő kárörvendők előtt.

We saw how otherwise it had to be with Júlia. We saw her resolution, to extricate herself from her threatening relation. In spite of her weakness, in spite of her forsakenness by her incapable husband.

Láttuk, mi máskép kellett ennek lenni Júliánál. Láttuk ennek elhatározását, kibontakozni fenyegető viszonyából. Dacára erőtlenségének, dacára élhetetlen férjétőü elhagyott- ságának.

She held Vilmos, like every truly loving woman, to be a nobler, stronger being than herself. From him she awaited her rescue too.

ő Vilmost, mint minden igazán szerető, nemesebb, erősebb lénynek tartá önmagánál. Tőle várta a megmen- tést is.

She arranged a rendezvous. This was her first step that she wished to keep secret. How her breast pounded, how tremblingly she went to the appointed place, like a sinner brewing a crime — and yet her aim was the rescue of her blamelessness.

Légyottot rendelt. Ez volt első lépése, melyet titkolni akart. Mint dobogott keble, mi reszketve ment a kijelölt helyre, mint gonosztettet forraló bűnös, pedig célja feddhe- lenségének megmentése volt.

— Oh Vilmos, Vilmos, lo, you see before you a woman imploring, who confesses that she discovered too late that she loves you — loves you with that raving passion which dims duty, virtue, everything. You are noble, you perhaps love in return; save me from the fall, that my image may remain pure, spotless in your breast, as is worthy of it — said Júlia passionately. Poor woman, how little she knew this man, if she did not even know that he adored his divinity only so long as he won the occasion to tread it in the mud. — —

— Óh Vilmos, Vilmos, im könyörögni lát ön maga előtt egy nőt, ki bevallja, miként későn fedezé fel, hogy szereti önt, azon őrjöngő indulattal szereti, mely elhalvá- nyít kötelességet, erényt, mindent, ö n nemes, ön talán viszontszeret, mentsen meg ön az elbukástól, hogy képem tisztán, szeplőtelen maradhasson keblében, mint ahhoz méltó — szólt Júlia szenvedélyesen. Szegény nő, mi kevéssé ismeré ez embert, ha azt sem tudta, hogy ez addig imádja csak istenségét, míg alkalmat nyer sárba tapodni——

— Speak then, Júlia, what can I do for you — answered Vilmos, posturing — wish my life, and I die happy.

— Szóljon hát, Júlia, mit tehetek önért, — válaszolt Vilmos ágálva — kívánja életemet, s boldogan halok meg.

— Depart at once, let me not see you any more, not hear your name mentioned; I shall weep perhaps, but I shall bless you in my heart; I shall suffer perhaps, but I shall be happy.

— Távozzék ön rögtön, ne lássam önt többé, ne halljam nevét említeni, sírni fogok talán, de áldani fogom szívemben, szenvedni fogok talán, de boldog leszek.

— Your wish is a command before me; I shall make the sacrifice — said Vilmos with stagy resolve — but in this final parting moment would you deny me one request? In compensation for the cast-away salvation of my life, would you grudge me one curl of your night-hair, one kiss as a farewell?

— Kívánsága előttem parancs, meghozom az áldozatot, — szólt Vilmos színpadias elszántsággal — de e végső búcsú- percben megtagadna-é nekem egy kérést? Eldobott élet- üdvemért kárpótlásul sokalna-é tőlem egy fürtöt éjhajából, egy csókot istenveledként?

Júlia’s breast heaved feverishly; she could not answer.

Júlia keble lázasan hullámzott, nem tudott felelni.

— Júlia, to him whom you have sentenced to death you will quench his last longing. — —

— Júlia, annak, kit ön halálra ítélt, eloltandja ön végső epedését.——

— Swear to me first that you will depart, though I beg you on my knees myself to stay — faltered the woman, turning away.

— Esküdjék ön meg előbb, hogy távozni fog, bár tér- denállva kérjem is enmagam, hogy maradjon — rebegé a nő elfordulva.

— I swear — — —

— Esküszöm———

Vilmos did indeed depart from the bath; Júlia walked on her husband’s arm with red eyes, a pained smile; her heart, hitherto so open, so transparent, hid a secret, was afraid to betray it even to itself, and the kiss and the lock of hair weighed on her soul with the burden of a crime. Her humor, her figure, were changed.

Vilmos csakugyan eltávozott a fürdőből, Júlia veres sze- mekkel, fájdalmas mosollyal járt férjének karján, szíve, az eddig oly nyilt, oly átlátszó, titkot rejte, félt azt önmaga előtt is elárulni, s a csók meg a hajfürt bűntett súlyával nehezke- dett lelkén. Kedélye, alakja meg volt változva.

All this gave new matter to the awakened suspicion, instead of silencing it, and bred only conclusions stranger and stranger.

Mindez a felébredt gyanúnak új anyagot adott a helyett, hogy azt elnémította volna, s csak csodásnál csodásabb követ- keztetéseket szüle.

Scarcely a few days passed, and Beatrix with a mysterious face brought her friend the news that Vilmos Garami had traveled only as far as Baracska, where a dreadful nervous illness overtook him, and he lay between life and death.

Alig mult néhány nap s Beatrix rejtélyes arccal újságolá barátnéjának, hogy Garami Vilmos csak Baracskáig utazott, hol borzasztó idegbaj érte utói, s élet-halál közt fekszik.

Indescribable is the impression this news produced on Júlia. She accused herself of having measured out against Vilmos such a combat as he had collapsed under. She held it her duty to comfort him who suffered for her, at least by the showing of her sympathy. What less could she do? But the rules of propriety, the gloating world, made it necessary that it be done in secret.

Leírhatlan azon bényomás, melyet e hír Júliára gyako- rolt. Vádolá magát, hogy olyan harcot mért Vilmosra, mely- ben az leroskadt. Kötelességének tartá megvigasztalni azt, ki érte szenved, legalább részvétének tanúsításával. Alit tehe- tett kevesebbet? De az illedelmi szabályok, a kárörvendő világ szükségessé tevék, hogy az titokban történjék.

She feigned herself sick. She forbade all visits, shut up her rooms, and went to Baracska. — —

Betegnek teteté magát. Eltiltott minden látogatást, elzárá szobáit s Baracskára ment.——

Bolyki’s wife spied out all this. Júlia’s inexperience in the trick, her spiritual agitation, made this easier than it would have been even with less caution beside a calmer temper.

Bolykiné kileste mindezt. Júlia járatlansága a cselben, lelki izgatottsága könnyebbé tette ezt, mint higgadt kedély mellett, kevesebb óvatosság mellett is lett volna.

Scarcely had Júlia departed when Bolyki’s wife appeared at Katzenberger’s.

Alig távozott Júlia, Bolykiné Katzenbergernél termett.

— For God’s sake! — she cried to the heedless man lying about half-asleep — I hear my dear friend is sick.

— Az Istenért! — kiálta a félálomban heverésző gon- datlanhoz — hallom, hogy kedves barátném beteg.

— She felt unwell and withdrew a little — answered he.

— Rosszul érezte magát s elvonult kissé — vála- szolt emez.

— I must see her, I am unspeakably restless.

— Látnom kell őt, mondhatlan nyugtalan vagyok.

— As you please — said Henrik, yawning.

— Amint tetszik — mondá Henrik ásítva.

— I beg pardon, but it cannot be, my mistress strictly forbade it — broke in Júlia’s faithful chambermaid.

— Bocsánatot kérek, de nem lehet, szorosan megtiltá asszonyom — szólt közbe Júlia hű szobalánya.

— Lo! you hear, you toil in vain; I shall tell her your kind sympathy myself. — Frightful heat — said Henrik, cooling his brow.

— Im! hallja ön, hasztalan fárad, majd elmondom én neki szíves részvétét. — Rettentő forróság — szólt Henrik, homlokát hűtve.

— What, the door of my best friend is shut to me; what would she say if she knew!

— Mit, nekem zárják el legjobb barátném ajtaját, mit szólna ő, ha megtudná!

— That I did rightly — answered the chambermaid.

— Hogy helyesen tevém — felele a szobalány.

— Out of my way, I break through every obstacle! — and joining deed to word, she began to break herself a way with her strong arms, the chambermaid backing aside.

— El utamból, keresztültörök minden akadályon! — s a szóhoz tettet csatolva, utat kezde magának törni erős karjaival, a szobalányt félre hátrálva.

— Sir, sir! help, in my mistress’s name I beg you.

— Uram, uram! segítsen, asszonyom nevében kérem.

— Mister Katzenberger, I call upon you not to let your wife’s best friend be insulted by a servant.

— Katzenberger úr, felszólítom önt, ne hagyjon neje legjobb barátnéján méltatlankodni egy cseléd által.

Henrik stood irresolute between the two parties, scolded the heroic chambermaid, and held back Bolyki’s wife; an extraordinarily unpleasant position this before him, for he must decide, or the combating parties would jointly tear him apart.

Henrik tétován állt a két fél között, korholta a hősies szobalányt, s visszatartá Bolykinét, rendkívül kellemetlen helyzet ez előtte, mert határoznia kell, vagy a harcoló felek közösen szétszedik.

But sooner than it came to this, Bolyki’s wife indeed breaks a way into Júlia’s dwelling, advances from room to room, the chambermaid and Henrik going after her mechanically — nowhere anyone. —

Azonban előbb, mint erre került volna sor, Bolykiné csakugyan utat tör Júlia lakába, szobáról-szobára halad, a szobalány s Henrik gépileg mennek utána, — sehol senki. —

— Mister Katzenberger — said Beatrix in the last room, turning back mockingly — you occupy yourself very amusingly, when you have hired yourself as the Cerberus of your wife’s empty rooms. You act like one who hoards the key of his iron chest, when the chest is robbed. — With this she bowed mockingly and departed with majestic steps. —

— Katzenberger úr, — szólt Beatrix az utolsó szobában gúnyosan fordulva vissza — ön igen mulatságosan foglal- kozik, midőn neje üres szobáinak cerberusául szegődött. Ügy tesz ön, mint ki vasas ládája kulcsát zsugorgatja, midőn a láda ki van rabolva. — Ezzel gúnyosan hajtá meg magát s méltóságos léptekkel eltávozott. —

Passion is like the wild steed: he who has never seized it, never struggled with it, does not know how to curb it either.

A szenvedély hasonlatos a szüaj ménhez, kit sohasem ragadt meg, ki sohasem küzdött vele, nem tudja azt fé- kezni sem.

So it was with Katzenberger; and because in drowsy, torpid men the storm devastates a hundredfold more frightfully, more consistently, if it is indeed stirred up, than in inflammable, flame-kindling natures, Henrik too, rebelling under the two most painful sufferings — to be deceived in trust and to become ridiculous — raved, ravaged, and, making a noise of his case, led strange folk into the sanctuary of his private life, making irremediable by his own self that rupture which a calm temper might still have healed over, or at least veiled. — —

így volt vele Katzenberger, s mivel aluszékony, tespedő embereknél százszorta borzasztóbban, következetesebben pusztít a vihar, ha csakugyan felzaklattatok, mint gyúlékony, lángralobbanó természeteknél, Henrik is fellázadván a két legfájdalmasbb szenvedés alatt, megcsalódni bizalomban s nevetségessé lenni, tombolt, dúlt s zajt ütvén esetéből, idegen népet vezete magányélete szentélyébe, orvosolhat- lanná tevén sajátmaga azon szakadást, melyet higgadt kedély még behegeszthet vala, vagy legalább elleplez.——

The chambermaid, under the power of threats and promises, confessed how her mistress, using the noiselessness of the noon hours, had embarked through the back door of the house and across the garden on a fishing-boat, meaning to go to B——. And she had left behind her the known order.

A szobalány fenyegetések s ígéretek hatalma alatt bevallá, miként asszonya a déli órák zajtalanságát használva, a ház hátulsó ajtaján s a kerten keresztül szállt halász- csónakra B -ra menendő. S hagyá maga után a tudott rendeletet.

Katzenberger, with an energy scarcely to be expected of his constitution, rushed to the shore of the Balaton — for the first time in his life forming for himself a serious resolution. With the fury of humiliation he meant to follow his faithless wife. — But the Balaton tossed in full storm. By virtue of its mysterious nature, its depths, roused in spite of the clear, calm weather, rolling giant waves, the fishermen called it a tempting of God to embark now on its billows. By four hours Júlia had already preceded him, when, in the company of three young men who with eager friendship offered themselves to become witnesses of the hoped-for scandalous scene, he set off, rumbling, drawn by swift horses, toward Baracska. —

Katzenberger véralkatától alig várható eréllyel rohant a Balaton partjára, életében először képezett magának ko- moly elhatározást. A megalázás dühével követni akarta hűte- len nejét. — De a Balaton teljes viharban hánykódott. Rejté- lyes természeténél fogva a tiszta, csendes idő dacára felhábo- rodott mélye órjás habokat hömpölygetve, istenkísértésnek mondák a halászok most hullámaira szállni. Négy órával előzte őt már meg Júlia, midőn három ifjú társaságában, kik szorgos barátsággal ajánlkoztak nekie a reménylhető botrányos jelenet tanúivá lehetni, robogva, gyors lovaktól vonva [elindult] Baracska felé. —

The good friends did not fail with their mocking remarks, their hints, to provoke the incapable husband more and more, until they brought him into that state of soul in which a man ceases to be his own, in which that becomes a question of honor before him from which, calm, he would shrink in horror, and the coward can become a hero, the lamb a tiger.

A jó barátok el nem mulaszták gúnyos észrevételeikkel, célzataikkal mindinkább felizgatni az élhetetlen férjt, míg azon lélekállapotba hozák, melyben az ember megszűnik önmagáé lenni, becsületkérdéssé vál előtte az, mitől higgad- tan visszaborzadna, s a gyáva hőssé, a bárány tigrissé lehet.

The risen storm caught Júlia still on the Balaton. The little boat was tossed by the waves like a withered leaf; it seemed that they only played with their prey before swallowing it. —

A felkelt vihar Júliát még a Balatonon érte. A kis csónakot hányták a hullámok, mint avar lombot, úgy tet- szett, hogy csak játszanak martalékjokkal, mielőtt el- nyelnék. —

Júlia scarcely noticed the peril — for in her breast too it stormed so. — The fishermen struggled with strained strength against the elements for their lives, and prayed. Júlia, with self-surrender, closed her eyes and prayed too, but not for her life.

Júlia alig vette észre a vészt, — hisz keblében is úgy viharzott. — A halászok megfeszített erővel küzdöttek az elemekkel életökért és imádkoztak. Júlia önmegadással húnyta be szemét és imádkozott szinte, de nem életéért.

The sun was already setting, and still they did not reach the shore, which otherwise could have been scarcely two hours’ distance. Already they could barely cope with the water rushing into the battered boat, when at last they saw the shore drawing near.

A nap alkonyodott már s mégsem érték a partot, mely különben alig kétórai távolra lehetett. Már-már nem bírtak a megroncsolt csónakba rohanó vízzel, midőn a partot végre közeledni láták.

But did the danger lessen or grow? There gleamed white the little smiling Chinese-like figures, there flourished the paled, quiet gardens; with a pounding heart Júlia asked herself which had opened to her Vilmos with hospitality. — The desire of life awoke in her. — — —

De fogyott-e a veszély vagy nőtt? Ott fehérlettek a kis mosolygó kinézi alakok, ott virultak a palánkos, csendes kertek, Júlia dobogó szívvel kérdé magától, melyik nyílt meg Vilmosának vendégszeretettel. — Felébredt benne az élet- vágy.———

But at the water’s edge stood the sharp cliffs, like so many giant specters, threatening, frightening back the yearning boatman.

De a víz szélén ott álltak az éles szirtek, mint megannyi órjás rém, fenyegetve visszariasztva az epedő sajkást.

The sinking boat barely floated on the water any more; the oars had been crushed, swept away by the unbridled element; to approach the rocks in this peril was impossible. Júlia only now began to fear for herself.

A merülő csónak már alig lebegett a vizén, az evezőket elzúzta, elsodorta a féktelen elem, a sziklákhoz közeledni e vészben nem lehetett. Júlia most kezde csak félni ön- magáért.

The fishermen had already laid down the still-remaining oars. They no longer bailed the water out of the boat; the exhaustion of strength had reached that degree at which life no longer matches the torment of a new straining of strength; they all commended their souls to God. Now and then a screeching gull flitted over them; the wind danced the abandoned skiff at its pleasure on the wave-crests; the last gold of the sunset vanished, and the evening star began to shine — when from the shore a swift boat, steered by strong, bold arms, drew near to them. — In the fishermen, with hope, activity too revived; jubilant, they waved toward the rescuers.

A még megmaradt evezőket lerakták már a halászok. A vizet nem hányták ki többé a csónakból, azon fokát érte már az erőkimerülés, melyen az élet már nem éri fel az új erőmegfeszítés kínját, leiköket mindnyájan Istennek aján- lák. Néha elröppent felettek egy vijjogó sirály, kényére tán- coltatá a szél hullámok csúcsain a magárahagyott sajkát, el- tűnt az alkony utolsó aranya, s az estcsillag kezde ragyogni, — midőn a part felől erős, bátor karoktól vezérlett gyors csónak közeige hozzájok. — A halászokban feléledt a reménnyel a tevékenység is, ujjongva integettek a men- tők felé.

Through Júlia’s breast too ran an unspeakable feeling; it was not merely the joy of life, for the magnetism of the rescued woman’s soul divined that on the rescuing boat was Vilmos, that this bold, this noble deed could be none other’s than his!

Júlia keblén is mondhatlan érzet futa át, nem volt az csupán életöröm, mert a megszabadultnak lelkének delejessége kitalálá, hogy a mentőcsónakon Vilmos van, hogy e bátor, e nemes tett nem lehet másé, mint övé!

The two boats reached each other. Vilmos, still pale from his illness, with a suffering face but flashing eyes and strong arms, embraced to himself the half-swooning woman who yielded herself to him; she sobbed from rapture and from that foreboding which in the deciding moments of our life rarely stays mute. He murmured to himself: "At last you are mine — — —"

A két csónak elérte egymást. Vilmos betegségtől még halvány, szenvedő arccal, de villogó szemekkel s erős karokkal ölelte magához a félig alélt, magát odaengedő nőt, — ez zokogott a kéjtől s azon balsejtéstől vonatva, mely életünk elhatározó perceiben ritkán marad némán. Amaz magában mormogá: „végre enyém vagy — — —"

center * center

In a modest room, stretched out on a bed, lay Júlia; beside her Vilmos kept vigil, heaping kisses on the scarcely-reviving marble brow; the evening breeze stole in now and then through the open window, filching a kiss from the happy lover; outside the stars shone, when before the house a four-horse carriage arrived, rumbling. —

Szerény szobában ágyra terülve feküdt Júlia, mellette Vilmos virrasztott, csókokkal tetézve az alig éledező már- ványhomlokot, az esti szellő lopózott be olykor a nyitott ablakon, egy-egy csókot orozva el a boldog szerető elől, kint a csillagok ragyogtak, midőn robogva érkezett a ház elébe egy négyfogatú hintó. —

With noisy impatience Katzenberger stepped into the room with his companions.

Zajos türelmetlenséggel lépett be Katzenberger tár- saival a szobába.

— Gentlemen — said Vilmos, blocking their way — this is my lodging; if you perhaps seek me, I stand at your service outside.

— Uraim, — szólt Vilmos útjokat állva — ez az én laká- som, — ha önök talán engem keresnek, kívül szolgálatokra állok.

— Where is my wife?! — roared Katzenberger, beside himself. —

— Hol van nőm?! — ordíta Katzenberger magán- kívül. —

— A strange question! Once more I tell you that here I am the master, and in my room you take not one step further.

— Különös kérdés! mégegyszer mondom önöknek, hogy itt én vagyok az úr, s szobámban tovább egy tapottat sem tesznek.

— That we shall see — said the new-comers.

— Azt meglátjuk — mondák az érkezettek.

— Are you robbers, that you resort to force?

— Rablók-e önök, hogy erőszakhoz nyúlnak?

— You are the robber! — said Katzenberger, choking, and casting toward his companions glances as though awaiting approval; they whispered behind his back with ambiguous smiles. It had already nearly come to violence, when Júlia, in disordered négligée, with loosened hair, pale and trembling but full of dignity, stepped among them.

— ö n a rabló! — mond Katzenberger fuldokolva s mintegy jóváhagyást váró pillanatokat vetve társaira, kik kétértelmű mosollyal suttogtak háta megett. Már-már erőszakoskodásra került, midőn Júlia rendeden, pongyola öltözetében, felbontott hajjal, halványan s reszketve, de méltóságteljesen lépe közéjök.

She saw already the whole weight of the situation, and with that swift resolution which in hard moments is the property of strong souls, decided over her whole future.

Áüátá ő már a helyzet egész súlyát, s azon gyors elhatá- rozással, mely nehéz percekben az erős lelkek tulajdona, határozott egész jövője felett.

What else could explanation have bred here but scandal? Her name was lost; why then should she not at least save her happiness?

Mit szülhetett volna itt a magyarázat mást, mint botrányt? Híre el volt veszve, mért ne mentené hát meg legalább boldogságát?

— Gentlemen — she said in a voice ever strengthening, with kindling face — have done with this disgraceful proceeding, from which no glory can fall on cavaliers... You seek me; here I am; does this concern you, apart from my husband? — Questioning, she looked round; no one answered.

— Uraim, — szólt ő mindinkább erősödő hanggal s kigyúló arcokkal — hagyjanak fel e gyalázatos eljárással, miből lovagokra nem háramolhat dicsőség... Engem keresnek önök, itt vagyok, érdekli ez önöket férjemen kívül? — Kérdezve nézett körül, senki sem felelt.

— But it can no longer concern my husband either, for from this hour I have ceased to be his wife; he never loved me, and I never loved him. God be with you, Mister Katzenberger; good evening, gentlemen. — With this she bowed, and, leaning on Vilmos’s arm, left the dwelling by another door. Katzenberger was thrown out of his stride; the artificial over-excitement was at a stroke dejected; he sank back into the old incapacity; his companions forced a smile to their lips. Again I turn two years in the motley book of life, when I present Júlia for the third time in the course of my tale.

— De férjemet sem érdekelheti többé, mert ez órától kezdve megszűntem neje lenni, ő sohasem szeretett, s én sem szerettem őt. Isten önnel, Katzenberger úr, jó estvét, uraim. — Ezzel meghajtá magát, Vilmosnak támasz- kodva karára, más ajtón elhagyá a lakot. Katzenberger ki volt véve sodrából, a mesterséges felizgatottság egy csa- pásra lehangolódott, ő a régi élheteüenségbe süllyedt vissza, társai mosolyt erőltettek ajkaikra. Ismét elfordíték két évet az élet tarka könyvében, midőn Júliát harmadszor mutatom fel elbeszélésem folya- mában.

At the moment when Júlia, binding her fate to Vilmos Garami’s, renounced Katzenberger, she renounced at the same time the standing and the reputation she had hitherto held in the great world. She might be domestic, might be virtuous, might be devout — before the world she remained a faithless woman, an everyday concubine, whom to distinguish was an offense to good society, with whom to converse a disgrace. — Oh, the world never forgives, if for our happiness we offend against its decorum.

Azon percben, midőn Júlia sorsát Garami Vilmoséhoz kötve, Katzenbergerről lemondott, lemondott egyszersmind a nagyvilágban eddig foglalt állásáról s hírnevéről is. Lehetett ő házias, lehetett erényes, lehetett kegyes — a világ előtt hűtlen nő, mindennapi ágyas maradt, kit kitüntetni meg- bántása a jó társaságnak, kivel társalogni gyalázat. — Óh, a világ nem bocsájtja meg soha, ha boldogságunkért üledé- két megsértjük.

While Júlia was Katzenberger’s wife, the whole world pitied her, the whole world conspired to seduce her.

Míg Júlia Katzenbergerné volt, egész világ sajnálko- zott felette, egész vüág összeesküdött elcsábítására.

And now that she had not, as a secret altar-robber, foully sullied her husband’s honor, but, stepping forward sincerely, openly shook the yoke off herself, the whole world stepped to the incapable husband’s side, and cast a stone at the woman who had suffered so much.

S most, hogy nem alattomos oltárrablóként, orvul mocskolá a férj becsületét, de őszintén lépve fel, nyütan rázta le magáról a nyűgöt, egész vüág az élhetlen férj párt- jára lépett, s követ dobott az annyit szenvedett nőre.

Truly the woman is a picture which the artist’s whim painted on the wall of a building; be the building a dungeon and the picture a masterpiece, she cannot leave it without crumbling to dust.

Valóban a nő egy kép, melyet a művész szeszélye épület falára festett, legyen bár az épület tömlöc s a kép remekmű, el nem hagyhatja azt anélkül, hogy el ne porladjon.

Júlia’s love-craving soul sought in her domestic life compensation for all the glitter she had lost with the great world. Vilmos, whom she held the ideal of manliness, of perfection, she loved with the whole strength of that dreamy love which can be born only in a breast purified by such long deprivation.

Júlia szerelemre sóvár lelke mindazon csülámért, melyet a nagyvilággal vesztett, házi életében keresett kárpótlást. Vilmost, kit a férfiasság, a tökély eszményképének tartott, azon ábrándos szerelem egész erejével szerette, mely csak üyen hosszú nélkülözés által megtisztult kebelben szület- hetik.

But scarcely a few happy weeks passed, and Vilmos began to neglect her, forgot those small attentions which are the sole nourishers of love.

De alig mult néhány boldog hét, Vilmos kezdé őt elhanyagolni, felejté azon apró figyelmeket, melyek egye- düli táplálói a szerelemnek.

He led wild comrades into his domestic sanctuary, gave the cold world to occupy this last little realm of his heart, which still guards the few modest joyful moments of family life; he let that refuge be defiled by the withering eye of intrusion, which still offers solace to the breast grown weary in the world’s noise.

Vad cimborákat vezete házi szentélyébe, elfoglaltatá a hideg világgal szívének ez utolsó kis birodalmát, mely még a családélet néhány szende örömperceit őrzi, a tola- kodás sorvasztó szemétől meg hagyta fertőztetni azon menhelyet, mely még enyhületet nyújt a vüág zajában meg- fáradt kebelnek.

Inconsiderate witticisms Júlia now heard over all those subjects which are sacred to a better woman’s breast. She saw obscene baseness trample through everything which she had hitherto learned to honor with devout awe. Frightened, she looked round on this sin-world, in which virtue was the ridiculous thing; she sought an ally in her husband, to withstand immorality’s doubting mockery, but bitterly experienced that Vilmos too laughed with the rest there, where she shuddered.

Kíméletlen ékeket haüott most Júlia mindazon tár- gyak felett, melyek a jobb nő kebelének szentek. Látott trágár alacsonyságot gázolni mindazon keresztül, mit eddig ájtatos borzalommal tisztelni tanult. Ijedten néze körül e bűnvilágon, melyben az erény volt nevetséges, frigyest kerese férjében, ellentállhatni az erkölcstelenség kétkedő gúnyának, de keserűen tapasztalá, hogy Vilmos is kacag a többivel ott, hol ő megborzadt.

The mysterious veil of the holy prejudice lifted before her — the defender of female virtue, like the keeper of the mysteries of Isis of old, before which the worshipper did not analyze, did not reason with cold worldly wisdom, but believed with pure piety and was saved. While the one is damned who begins to pry. — Júlia began to pry. The glory of virtue was lost before her; the bright mirage of self-deception unraveled, from which Vilmos emerged more and more as a common adventurer. Júlia lost her faith in human beings.

Fellebbent előtte a szent előítélet rejtélyes fátyola, védője a nőerénynek, mint hajdan Isis titkainak őre, mely előtt az imádkozó nem fejtegetett, nem okoskodott hideg világi bölcsességgel, de tiszta kegyelettel hitt és üdvözült. Míg az elkárhozott, ki kémlelődni kezde. — Júlia kémlelni kezdett. Elveszett előtte az erény dicse, foszladozott az önáltatás fényes délibábja, melyből Vilmos mindinkább mint közönséges kalandor bontakozott elő. Júha hitét veszté az emberekben.

At first she wept in her solitude for her fairy-dreams, from which she began to be disillusioned. It pains us to lose the dear thing, even if we know it was a dream. Later she began to feel the greatness of the sacrifices she had made, and began to ask herself why she had made them — her bitter smile answered her question. — Is it worth being good — she spun her ideas further — in this world, where so much virtue is feigned that even the genuine is taken only for feigning? And for the sake of such a husband, who does not himself believe in virtue. — Such a state of soul can carry an angel to a fall. And opens a dizzying depth before its victim’s feet. Sweeping it with irresistible attraction into sin.

Először sírt magányában tündérálmaiért, melyekből ábrándulni kezde. Fáj vesztenünk a kedvest, ha tudjuk is, hogy álom volt. Később érzeni kezdé hozott áldozatai nagy- ságát, s kérdeni kezdé magától, miért hozá azokat, — ke- serű mosolya felelt kérdésére. — Érdemes-e jónak lenni, — fűzé tovább eszméit, — e világban, hol annyit színlik az erényt, hogy a valódit is csak színlelésnek veszik. S ily férj kedvéért, ki maga sem hisz az erényben. — Ily kedély- állapot bukásnak vihet egy angyalt. S szédítő mélységet nyit áldozata lábai előtt. Ellenállhatatlan vonzerővel sodorva azt a bűnbe.

In this dangerous moment Júlia felt herself a mother. She was saved. A pride till then unknown seized her breast. It lent her strength to stand without support, without defense, in herself, in the midst of a crumbling world.

E veszélyes percben anyának érzé magát Júha. Meg vala mentve. Eddig nem ismert büszkeség fogá el keblét. Erőt kölcsönze neki, megállni támasz, védelem nélkül, önmagában egy romladozó világnak közepette.

Vilmos day by day began to grow stranger at his own house. He spent nights at the card-table. Júlia’s fortune dwindled and dwindled; she had now to fear utter ruin. The tender woman was ashamed, nonetheless, to make reproaches for this. She bore it within herself, and if she heard her husband’s approaching steps, she wiped away her tears and received him with a smile; but he did not return it with that sweet look which the loving woman awaited.

Vilmos napról-napra idegenebb kezde lenni saját házánál. Éjjeket töltött kártyaasztalnál. Fogyva fogyott Júha vagyona, félnie kellett már a végelpusztulástól. A gyöngéd nő átalt mégis ezért szemrehányásokat tenni. Tűrt magában, s ha férjének közelgő lépteit hallá, letörlé köny- nyeit s mosoUyal fogadta őt, de ez nem viszonozta azt azon édes tekintettel, melyet a szerető nő várt.

With the feeling of her motherhood, however, the feeling of mightier duties too was born in Júlia’s breast. To her child she owed the saving of what could still be saved.

Anyasága érzetével azonban hatalmasb kötelességek érzete is született Júlia keblében. Gyermekének tartozott megmenteni a még megmenthetőt.

They were alone. — Júlia, with wept-out eyes, works at the window, stealthily casts now and then a glance at her husband; often, taking a deep breath, she lays down her work; one sees in her that she means to say something which costs her a struggle.

Magokban valának. — Júha kisírt szemmel dolgozik az ablaknál, lopva vet néha egy-egy pillantatot férjére, sok- szor nagy lélekzetet véve leteszi munkáját, látszik rajta, hogy mondani akar valamit, mi küzdelmébe kerül.

Vilmos walks up and down with long steps, sees well the combat on Júlia’s face; his consciousness of guilt makes his position oppressive toward the trembling woman. He already nearly means to flee his house and escape the awaited scene by departing, like so many a weak man who finds repose in the postponement of the unavoidable disaster, who means to seek intoxicating distraction in the world’s noise before the reproaching specter of his house.

Vilmos hosszú léptekkel jár fel-le, látja jól a harcot Júlia arcán, bűntudata nyomasztóvá teszi helyzetét a re- megő nő irányában. Már-már futni akarja házát s távo- zással menekedni a várt jelenettől, mint oly sok gyenge ember, ki a kerülhetlen vész halasztásában megnyugvást ta- lál, a világ zajában akar keresni részegítő szórakozást házá- nak szemrehányó kísértete előtt.

Both breasts are full; both fear the outbreak. No word comes to their lips; they fear the sound, lest it be unworthy of their state of soul, or break around them that calm of which a single spark suffices to become the bitterest domestic scene. But Vilmos’s intention of departing allows no postponement; Júlia must decide.

Mindkét kebel meg van telve, mindkettő fél a kitörés- től. Szó nem jön ajkaikra, félnek a hangtól, hogy lelki- állapotukhoz méltó nem lenne, vagy megtörné köröttük azon szélcsendet, melynek egy szikra elég a legkeserűbb házi- jelenetté válni. De Vilmos távozási szándéka nem enged halasztást, Júliának határoznia kell.

She ventures a few gently imploring but grave words to Vilmos.

Néhány szelíden esdő, de komoly szót kockáztat Vil- moshoz.

He marvels at the decided tone of the otherwise so yielding woman, and means to break it with rudeness.

Ez bámul elhatározott hangján a különben oly enge- dékeny nőnek, s durvasággal akarja azt megtörni.

Ah, how ill he knows the human heart.

Vajh mi rosszul ismeri az emberi szívet.

Júlia kindles in her sense of right; Vilmos kindles himself, as we are wont to do when we feel our own injustice.

Júlia felhevül jogérzetében, Vilmos felhevíti önmagát, mint szoktuk, ha igazságtalanságunkat érezzük.

— Is this then your acknowledgment, that I sacrificed for you well-being, duty, and the world’s esteem?! — sobbed Júlia.

— Ez-é hát elismerésed, hogy feláldoztam érted jó- létet, kötelességet s a világ becsülését?! — zokogott Júlia.

— Did I force you to it? — Vilmos grew heated. — Did you not bind yourself round my neck?

— Én erőltettelek-é rá? — heveskedett Vilmos. — Nem te kötötted-é magadat nyakamra?

— Vilmos, for God’s sake, not in this tone, or I shall curse the moment in which I squandered my love on a heartless adventurer.

— Vilmos, az Istenért, ne e hangon, mert megátko- zom a percet, melyben szerelmemet szívtelen kalandorra pazariám.

— And I on a wanton — laughed Vilmos.

— S én egy kéjhölgyre — kacagott Vilmos.

Before Júlia’s eyes the world grew dim. Her ears rang; she staggered into her room. When she came to herself, the appellation "wanton" still rang in her head, by night and by day; from the sky and the earth she heard it repeated in every tone of mockery.

Júlia szemei előtt elhomályosodott a világ. Fülei zúg- tak, szobájába tántorgott. Midőn feleszmélt, még zen- gett fejében a kéjhölgy elnevezés, éjjel és nappal, az égről s a földről hallá azt a gúny minden hangján ismételve.

She wept no more, and made no reproaches to her husband; her breast was frozen.

Nem sírt ő többé és nem tett szemrehányásokat a férjnek, keble meg volt fagyva.

At last her child was born. Oh, the child is a smiling angel, which God sends to the altar of the house. To wipe away many a bitter tear of the mother, to gentle the storming father, to lead both back to the hearth of the house, if passion or light-mindedness has swept them far into the world. To make firm between them the rupturing family chains, — and to create a new, a sweeter world for them in the heart.

Végre megszületett gyermeke. Óh, a gyermek mo- solygó angyal, melyet Isten küld a ház oltárára. Letör- leni az anyának sok keserű könnyét, megszelídíteni a za- jongó atyát, visszavezetni mindkettőt a ház tűzhelyéhez, ha szenvedély vagy könnyelműség messze ragadta őket a vi- lágba, Megszilárdítani köztük a szakadozó családi lánco- kat, — s egy új, egy édesebb világot alkotni számukra a szívben.

center * center

In a lonely room of the Petőfalva castle Júlia keeps vigil over her sick child.

Magányos szobájában a petőfalvi kastélynak virrasztja Júlia beteg gyermekét.

The pale, quivering light of a dying lamp struggles with the twilight of the dawning morning; on the woman’s pallid face, in which the tears have already dug a trace, resignation in misfortune has left a pained smile.

Kialvó lámpa halvány, rezgő világa küzd a születő reg szürkületével, a nő sápadt arcán, melyen már nyomot ástak a könnyek, fájó mosolyt hagyott a szerencsétlenségben! meg- nyugvás.

Restlessly she glances at the old-fashioned wall-clock; in its slow ticking she thinks to hear centuries roll down. She awaits someone. Shuddering, she starts up when in the grave-like silence it strikes five; she feels as though every stroke touched her heart. Everything falls silent again; only the child’s feverish breathing is heard.

Nyugtalanul tekintget az ószerű faliórára, lassú ketyegé- sében századokat gondol legördülni. Valakit vár. Meg- borzadva riad fel, midőn a síri csendben ötöt kondul, úgy érzi, mintha minden ütés szívét érné. Újra elnémul minden, csak a gyermek lázas lélekzése hallik.

But hurrying steps draw near. Vilmos opens. His face is haggard, his hair disheveled, his dress disordered.

De siető léptek közelegnek. Vilmos benyit. Arca dúlt, haja zilált, öltözete rendetlen.

— Vilmos, you have again been carousing — whispered the woman — while I despair and your child lies dying.

— Vilmos, te ismét tivornyáztál, — suttogá a nő — míg én kétségbeesem és gyermeked haldokol.

— My child? — cried Vilmos with sincere fright. — No, no, my Júlia, with God and your providence death cannot come at him.

— Gyermekem? — kiáltott fel Vilmos őszinte ijedt- séggel. — Nem, nem, Júliám, Isten s a te gondviselésed mellett nem férhet hozzá a halál.

— I too am already sinking; who knows how long my strength will hold, and you forsake me.

— Már én is roskadozok, ki tudja, meddig tart erőm, s te elhágysz.

— I do not forsake you, my Júlia. Look, even now I was not at a revel — but for your sakes I kept vigil through the night; I sat at the card-table, true; we had still a few gold pieces; with that I could no longer better our lot. I played, to win for you; I prayed to God to help for your sakes, and He did not hear me; the cold usurer too He favored — ah, what cares He for suffering innocence.

— Nem hagylak el, Júliám. Ládd, most sem dombé- rozni voltam, — de értetek virrasztám az éjt; kártyaasztal- nál ültem, igaz, néhány aranyunk volt még, avval nem javít- hatám többé sorsunkat. Játsztam, hogy nyerjek nektek, Istenhez imádkozám, hogy segítsen kedvetekért és nem hallgatott meg, a hideg uzsorásnak kedvezett ő is, ah, mit gondol ő a szenvedő ártatlansággal.

— Do not blaspheme God; mysterious, but holy are His ways. I thank you, Vilmos, that you thought of us; you chose the way ill, but there is strength in your soul to choose a better too. But now you see that God did not let us prosper on the path of sin — said Júlia, with a tearful smile holding out her trembling little hand toward her beloved.

— Ne káromold az Istent, rejtélyesek, de szentek az ő útjai. Köszönöm, Vilmos, hogy reánk gondolái, rosszul választád az utat, de van lelkedben erő, jobbat is választani. De most ládd, hogy Isten nem engedé a bűn útján boldogul- nunk — szólt Júlia könnyes mosollyal nyújtva kedvese felé reszkető kis kezét.

center * center Vilmos, with shining eyes and a secret line of sorrow on his face, bent over the vigilant mother’s shoulder above his child’s cradle. He pressed a kiss on Júlia’s brow, and the kiss was warmer than of old. He sat down to dally quietly with the dear pair, and into his soul came a serenity such as in his wild revels he had not till now known. The rising sun smiled and lingered on this picture.

* Vilmos ragyogó szemekkel s titkos bánatvonással arcán hajlott a virrasztó anya vállán keresztül gyermeke bölcseje fölé. Csókot nyomott Júlia homlokára s a csók forróbb volt, mint régen. Leült enyelegni csendesen a kedves párral s lel- kébe derültség szállt, milyet vad dáridóiban eddig nem ismert. A felkelő nap mosolyogva mulatott e képen.

But what rude sound mingles in these quiet joys? In the courtyard a drum rolls. Júlia’s last fortune is being auctioned — the paternal house, in which the fairy-pictures of her childhood dwell; the garden, on whose every bush a memory-flower opens.

De mi durva hang vegyül e csendes örömökbe? Az udvaron dob pereg. Júlia utolsó vagyonát árverezik, az atyai házat, melyben gyermekségének tündérképei laknak, a kertet, melynek minden bokrán emlékvirág nyü.

— Vilmos — said the woman in a faint voice, turning her great, clear eyes on her beloved — I make no reproaches for the past; but you are a man, it is your duty to seek office or service for me and your child. Let the world hold me a wanton; my fault toward you is only that I loved you; and let them call this little child a bastard, he is your child. Do not leave us in want, Vilmos; need pains so.

— Vilmos, — szólt a nő gyönge hangon, nagy, tiszta szemeit kedvesére fordítva — nem teszek szemrehányásokat a múltért, de férfiú vagy, kötelességed hivatalt vagy szolgá- latot keresni értem s gyermekedért. Kéjhölgynek tartson bár a világ, vétkem irányodban csak az, hogy szerettelek s e kis gyermeket nevezzék bár fattyúnak, ő a te gyermeked. Ne hagyj minket Ínségben, Vilmos, a szükség úgy fáj.

— I shall work, my Júlia, as much as my two arms can; I shall earn my bread with the sweat of my face; I shall turn night into day, if I must, for your sakes, in atonement of my sins — answered Vilmos passionately.

— Dolgozni fogok, Júliám, mennyit két karom bír, keresni fogom kenyeremet arcom verejtékével, éjt teszek nappallá, ha kell, értetek, bűnengesztelésül — válaszolt Vilmos szenvedélyesen.

Embracing his wife over the child’s cradle, they both wept; their tears fell on the child, but the child did not feel them, when, as the parents bent over him with a burning kiss on their lips, they shrieked and started back — the child was already dead. — Was this not a warning omen?

Átölelve nejét a gyermek bölcseje felett, sírtak mind- ketten, könnyeik a gyermekre hulltak, de a gyermek nem érzé azokat, midőn reáhajoltak szülői, égő csókkal ajkukon, sikoltva ijedtek vissza, a gyermek már halott volt. — Váj- jon nem volt-é ez intő előjel?

Would the understanding be lasting, or had it not already come too late?

Vájjon a megértés állandó fog-e lenni, vagy nem jött-e már későn?

center XI center

These things I had to send before, when, two years after the Tihany scene, I meant to bring Júlia on again.

Ezeket kellett előrebocsájtanom, midőn Júliát a tihanyi jelenet után két évre újra fel akartam léptetni.

We find her in a poor room, in lively talk with Vilmos.

Szegényes szobában találjuk őt, Vilmossal élénk be- szédben.

— Yes, yes — he says — you are the sole cause that we must still wretch on like this. How often have I begged you, be kind toward Councillor Bodó, on whom my advancement depends.

— Igen, igen, — mond ez — te vagy egyedüli oka, hogy még mindig így kell nyomorognunk. Hányszor kér- telek, légy nyájas Bodó tanácsos iránt, kitől előmenetelem függ.

— Am I not kind toward the whole world? Vilmos shrugged.

— Hát nem vagyok-e nyájas egész világ iránt? Vilmos vállat vont.

— Will you not understand me at last; smile at him coquettishly, press his hand, whisper sweet words, in short make him believe that you love him.

— Nem akarsz-e már megérteni, mosolyogj rá kacéran, szoríts kezet, suttogj édes szókat, szóval hitesd el vele, hogy szereted.

— Sir! — says Júlia, drawing herself up with a dignified look.

— Uram! — szól Júlia, méltóságos tekintettel fel- egyenesedve.

— Only calm, my dear — says Vilmos, striving to smile, while he forced the woman back into her chair. His face was pale-yellow, a trembling showed at the corners of his mouth, his eye strayed restlessly, unable to bear Júlia’s look; so might Judas have looked when he was preparing to betray his redeemer.

— Csak nyugalom, kedvesem — mond Vilmos moso- lyogni igyekezve, miközben a nőt újra székére erőlteté. Arca halványsárga volt, szája végein reszketegség látszott, szeme nyugtalan tévedezett, nem bírván kiállni Júlia tekintetét; így nézhete Júdás, midőn megváltóját készült elárulni.

Júlia’s face was kindled, in her eyes a wild flame sparkled, her breast heaved feverishly. Passion rejuvenated her whole figure, on which the devastation of so many storms that had raged over it already showed.

Júlia arca ki volt gyúlva, szemeiben vad láng szikrázott, keble lázasan emelkedék. A szenvedély megif jítá egész alak- ját, melyen már oly sok átviharzott fergeteg pusztítása lát- szott.

— Or do I ask a sin of you? — Vilmos went on, flattering. — Did you not coquet in better days of your own accord, so that the whole youth attached itself as your slave, and were you bad for that? Even now I ask nothing else of you but to deceive Bodó, and if with one smile of yours, one pressure of the hand, you can buy a new office from him for me, will you shrink back from this sacrifice — you, who threw your good name as prey to the world for my love?

— Avagy bűnt kívánok-e én tőled? — folytatá Vil- mos hízelegve. — Nem kacérkodál-e jobb napokban önként, hogy egész if júság rabszolgádul szegődött, s rossz voltál-e azért? Most sem kívánok tőled mást, mint hogy ámítsd el Bodót, s ha egy mosolyoddal, egy kézszorítással új hivatalt vásárolhatsz tőle számomra, vissza fogsz-e rettenni ez áldo- zattól, te, ki jó nevedet dobtad martalékul a világnak sze- relmemért?

— That is another thing, Vilmos; for love my deed was a sacrifice, and my conscience was on my side; for an office it would be a base bargain. Now the world would justly condemn me, and my breast could not rise above it.

— Az más, Vilmos; szerelemért áldozat volt tettem, s mellettem volt öntudatom; hivatalért aljas vásár lenne. Most méltán ítélne el a világ, s keblem nem bírna rajta túl- emelődni.

— What is the foolish world to us? it has already condemned you; in its eyes you are a concubine even now, who risks nothing any more. While I, who by this show you most brilliantly my boundless trust in you, shall bow down before your greatness — and is my acknowledgment not enough for you now, Júlia?

— Mi nekünk a balga világ? az elítélt már téged, annak szemében ágyas vagy most is, ki semmit sem kockáztat többé. Míg én, ki ezzel mutatom irántad legfényesebben határtalan bizalmamat, leborulandok nagyságod előtt, s nem elég-e már neked az én elismerésem, Júlia?

— Vilmos, you are monstrous.

— Vilmos, te szörnyű vagy.

— My Júlia, will you let me perish in misery? You yourself said that want pains so — Vilmos went on with feigned emotion, embraced Júlia; she, sobbing, hid her face in his breast and faintly faltered:

— Júliám, elhagysz-e veszni nyomorban? Te mond- tad, hogy az inség úgy’ fáj — folytatá színlelt érzékenységgel Vilmos, átkarolta Júliát, ez zokogva rejté kebelébe arcát s gyöngén rebegé:

— Everything, everything, even if my breast bursts.

— Mindent, mindent, ha megreped is keblem.

center * center A few weeks later we meet Councillor Bodó at Vilmos’s.

* Néhány hét után Bodó tanácsossal Vilmosnál talál- kozunk.

A cold-faced, tall, spare man is he, who walks restlessly up and down the room, while the host stretches himself languidly on his couch.

Hideg arcú, magas, szikár férfiú ez, nyugtalanul jár fel- le a szobában, míg a háziúr lankadtan nyújtózik el pamlagán.

A single candle burns on the table; the time had already advanced late; Júlia had withdrawn into her bedchamber.

Egyetlen gyertya ég az asztalon, későre haladt már az idő, Júlia hálószobájába vonult.

— My dear friend — says the councillor, halting — I have grown tired of your deceptions, I have had enough of your concubine’s coquettish arts. Here is the promised sum; fulfill your promise, or I shall serve out your dismissal from office, and God be with us. — With these words he threw a packet on the table, watching Vilmos.

— Kedves barátom, — mond a tanácsos megállva — meguntam már önnek ámításait, megelégeltem már ágya- sának kacér mesterségeit. Itt az ígért összeg, teljesítse ön ígéretét, vagy kiszolgáltatom hivatalbóli elbocsájtását, s Isten velünk. — E szókkal egy csomagot dobott az asztalra. Vilmost kémlelve.

An involuntary shudder ran through him; the blood left his face; but soon, regaining his presence, he sprang up from the couch and approached the table, laughing.

önkénytelen borzadás fiitá ezt keresztül, arcát elhagyta a vér, de csakhamar visszanyerve jelenlétét, felugrott a pamlagról s nevetve közeledett az asztalhoz.

— This I like — he said, putting the packet into his pocket — let the buyer come forward with the price, that the seller may hand over his ware... now I am ready. Put on my dressing-gown — so, now — let not a word escape your lips; here is the door of Júlia’s bedchamber; much luck. — With this he laughingly opened a side-door, let the councillor into the dark room, and himself, like one pursued by specters, swiftly left the room another way.

— Ezt már szeretem, — mondá, a csomagot zsebébe téve — a vevő jöjjön elő az árral, hogy az eladó átadja áru- ját... most már készen vagyok. Vegye fel ön házi kön- tösömet, így ni, egy szót ne bocsájtson ki ajkain, itt Júlia hálószobájának ajtaja, sok szerencsét. — Ezzel nevetve nyitott meg egy mellékajtót, bebocsájtá a tanácsost a sötét szobába, s maga mint rémektől üldözött, sebesen hagyta el a szobát másfelé.

A little while later a sharp shriek was heard from the side-room. Júlia rushed forth in disordered négligée, halted at the candle burning with a long wick, casting raving glances round her. Councillor Bodó appeared in the doorway; Júlia sank down swooning; her single word was "Vilmos," in so pained, so penetrating a tone, in which all the torment of a world lay hidden, with which at once the whole universe of a world tore out of her heart. — Vilmos did not hear it; he was already far off with the wages of sin, fleeing, fleeing from his own self. — Bodó, grumbling, with cold steps left the room; Júlia lay senseless, forsaken, in the poor room; beside her only the flickering candle kept vigil.

Kis idő múlva éles sikoltás hallatszott a mellékszobá- ból. Júlia rendetlen pongyolában rohant elő, megállt a hosszú kanóccal égő gyertyánál, őrjöngő tekinteteket vetve maga körül. Bodó tanácsos az ajtóban megjelent, Júlia aléltan roskadt össze, egyetlen szava „Vilmos" volt, oly fájó, oly átható hangon, melyben egy tnlág minden kínja rejtezett, mellyel egyszerre szívéből egy világ mindensége szakadt ki. — Vilmos nem hallá azt, messze járt már a bűn- díjjal, futva, futva önmaga elől. — Bodó morogva, hideg lép- tekkel hagyta el a szobát, Júlia eszméletlen elhagyatva feküdt a szegényes szobában, mellette csak a pislogó gyertya virrasz- tott.

center * center

Dishonored, in misery, robbed of her faith, Júlia found herself in the midst of the pleasure-rich world.

Meggyalázva, nyomorban, hitevesztetten találta magát Júlia az élvezetdús világ közepette.

She, who had suffered so much, who had sacrificed so much, met with the mockery of those who under the mask of virtue only took their pleasure and claimed homage.

Ő, ki annyit szenvedett, ki annyit áldozott, gúnyával találkozott azoknak, kik az erényesség álarca alatt csak élvez- tek, s hódolatot igényeltek.

The glory of virtue was lost in her breast, lost the esteem of man. The smile of bitter contempt sat on her lips, and what wonder if with a cold breast she gave herself up to the abyss into which she was swept; she had to become what she became. — Thus far went the writing which Uncle József had left in my hand; I was still absorbed in reading it, when, with a smiling, contented face, he returned, and, laying his hand on my shoulder, woke me from my musings.

Elveszett keblében az erény dicse, el az ember becsü- lése. Keserű megvetés mosolya ült ajkaira, s mit csodáljuk, ha hideg kebellel engedé át magát az örvénynek, melybe sodortatott, azzá kellett lennie, amivé lön. — Eddig volt az iromány, melyet József bátyám kezemben hagyott, még el voltam fogulva olvasásától, midőn mosolygó, elé- gedett arccal visszatért, s vállamra téve kezét, felkölte áb- randaimból.

— Let us go, nephew — said he — to the wedding.

— Menjünk öcsém — úgymond — az esküvőre.

center XII center

XII

A year passed. At Timádi’s a brilliant company gathered; I too was there. Our host and his wife received us with anticipating kindness. On both their faces contentment and domestic happiness beamed. They seemed grown young again.

Egy év telt el. Timádinál fényes társaság gyűlt össze, ott voltam én is. Házigazdánk s neje megelőző szívességgel fogadtak. Mindkettőjök arcán a megelégedés s házi boldog- ság sugárzott. Meg látszottak fiatalodva.

In such a house some unspeakable good feeling pours over the guest too, an unconstrained cheerfulness, — the whole circle, forgetting its own affairs, melts into one family whole.

Ily háznál a vendégre is kiárad valami mondhatlan jó érzés, fesztelen vidámság, — az egész kör feledve saját ügyeit, egy családi egésszé olvad.

— You see, nephews, that the woman too does not perish forever, if her soul does not debase itself, though the power of circumstances has swept her too from the true path — said Uncle Timádi, after dinner, withdrawing aside with us — and if she meets with a man who, with strong but tender arms, stands as a support beside her. I need not say it, for you know it anyhow, with what self-sacrificing care my wife kept vigil at my half-year heavy sickbed, day and night, how I found in her loving tears the most healing balm. And now look, nephew — said he, turning to me — at poor Bolyki; beside his virtuous wife the bitterness of weariness of life pales on his face.

— Lássátok, öcséim, hogy a nő sem vesz el örökre, ha lelke nem aljasodik le, bár a viszonyok hatalma elsodorta is az igaz útról — szólt Timádi bátyám, ebéd után félre- vonulva velünk — s ha férfiúra akad, ki erős, de gyöngéd karokkal támaszul áll mellette. Nem kell mondanom, mert azt úgyis tudjátok, mi feláldozó gonddal virrasztott nőm féléves súlyos betegágyamnál éjt és napot, mint leltem szerető könnyeiben a leggyógyítóbb írt. És nézd most, öcsém, — szólt hozzám fordulva — szegény Bolykit, erényes neje mellett arcán az életuntság keserűsége sápad.

With respectful homage we kissed Júlia’s hand at our departure, while Uncle József whispered, smiling:

Tisztelő hódolattal csókolánk Juhának kezet távozá- sunkkor, míg József bátyám mosolyogva súgta:

— I have my satisfaction.

— Megvan elégtétem.

center A Tale from the Last Century center

Elbeszélés a m u l t századból

center I center

— Hey, countryman! what old castle is that yonder? — I asked my coachman, as, traveling between Zemplén and Szabolcs on the marshy bank of the Dead-Tisza, the faded walls of a tumbledown, towered manor-house struck my eyes out of the middle of the Rétköz that stretches for miles.

— Hejh, földi! micsoda vén kastély az ottan? — kérdém kocsisomtól, amint Zemplén és Szabolcs között a Holt-Tiszának mocsáros partján utazva, a mérföldekre terjedő Rétköz közepéből egy düledező tornyos úrilaknak fakó falai tűntek szemeimbe.

— It is no good place, sir — grumbled the coachman.

— Nem jó hely az, uram — dörmögött a kocsis.

— Why? — I pressed, with kindled curiosity — who is its master, what is the name of that nest?

— Miért? — sürgetém felgerjedt kíváncsisággal — ki a gazdája, mi a neve annak a fészeknek?

— Let us speak no more of it, for so help me, trouble will come of it — answered my man, and lashing his horses, kept, despite all my questions, in obstinate silence.

— Ne szóljunk többet arról, mert úgysegéljen baj ér — válaszolt emberem, s lovait megvagdosva, minden kérdé- sem dacára konok hallgatásban maradt.

At last the promise of a few measures of wine softened his heart nonetheless; and after he had glanced anxiously round several times and slowed his horses’ pace, he said, as though whispering: "That is the house of the Kolozsis," — and very hastily muttered the name Barkóczi three times between his teeth, as if for an antidote to the evil effect of the former sentence.

Végre néhány itce bor ígérete mégis meglágyítá szívét, s miután aggódva néhányszor körültekintett s meglassítá lovai járását, mintegy súgva mondá: „Az a Kolozsiak háza", — s nagy hirtelen a Barkóczi nevet mormogta el három- szor fogai között, mintegy ellenszeréül az előbbi mondat gonosz hatásának.

He said no more, and, I think, knew no more about the matter.

Többet nem szólt, s úgy tartom, nem is tudott, a tárgyról.

By evening I reached Tokaj, brooding all the while on this peculiar incident. Here, however, the poets’ two allies came to my aid: chance, and the fairy of imagination. The former, in my boredom, led me into a corner, where among a great heap of tossed-about paper, which its owner had probably meant for the wrapping of bacon, paprika, tobacco, and other things, it played into my hands a few diary-fragments in which the name Kolozsi occurred several times; — the latter poured unity and life into the broken parts, and so I patched together this story, to which I no longer know which fairy holds the greater right — whether poetry pours strength enough into it to hold up its life against sinking, or chance will demand back its parts to there whence I fished them out.

Estére Tokajba értem, mindig e sajátságos eseményen tépelődve. Itt azonban segélyemre jött a költők két frigyese: a véletlen s a képzelet tündére: amaz unalmamban egy szög- letbe vezetett, hol nagy halom hányt-vetett papír között, mit gazdája alkalmasint szalonna, paprika, dohány s más egyéb begöngyölítésére szánt volt, néhány naplótöredéket játszott kezembe, melyben a Kolozsi név többször előfordult, — emez egységet s életet önte a szaggatott részekbe, s így tákoltam össze e történetet, melyhez már nem tudom, me- lyik tündér tart nagyobb jogot; elég erőt önt-e belé a költé- szet, hogy életét feltartsa az elsüllyedés ellenében, vagy a véletlen követelendi vissza részeit oda, honnan azokat ki- halásztam.

center * center

In the time of our story, in the dark-looking house there dwelt a still darker-looking master — and yet the house was like the home of death.

Történetünk idején a sötét tekintetű házban még söté- tebb tekintetű úr lakott, — pedig a ház hasonló volt a halál honához.

Its windows looked onto the mile-wide marshy Rétköz; round it spread a garden — but what a garden!! — The most desolate wasteland is not of so mournful an effect on me as where decay sits enthroned over former splendor, greatness, and life. There death lives; here life lies dying. — There man seeks nothing but decay, and every little trace of life gladdens him; here man seeks kindred life, and it is a stab into his own vein of life when on the once-blooming face rot turns blue, when from the bloody skull the hair frays, and from the slime of the alluring figure bones jut forth. The garden’s paths are covered with weeds, its arbors, fallen in upon each other, serve as a nest for snakes; its fishpond, coated with frog-spawn, grows reeds; its half-sunken boat is overgrown with grass, and the meadow that once smiled around it has sunk to a quagmire.

Ablakai a mérföldekre terjedő lápos Rétközre néztek, körülte kert terült el — de minő kert!! — A legsivatagabb pusztaság nem oly gyászos hatású előttem, mint hol hajdani fény, nagyság és élet felett trónol az enyészet. Amott a halál él, itt az élet haldoklik, — amott az ember nem keres mást enyészetnél, s az élet minden kis nyoma megörvendezteti; itt az ember rokonéletet keres és saját életerébe egy-egy döfés, ha a hajdan viruló arcon rothadás kéklik, a véres koponyáról foszladoz a haj, s a csábos termet iszapjából csontok merednek elő. A kert utai dudvával borítvák, lugasai összedüledezve kígyók fészkéül szolgálnak, halastava béka- nyállal bevonva kákát terem, félig elmerült csolnaka fűvel van benőve, s a körülte hajdan mosolygó rét ingovánnyá süllyedt.

A row of tall plane-trees leads toward the house; bignonia and jasmine-groups spread round it, but the living green does not quicken their boughs; they stand stiff and dry in midsummer, and the soft breeze whispers no lulling songs among them, only rattles them against each other, like the marrowless bones of a death’s-skeleton.

A ház felé magas platánfák sora vezet, bignonia és jáz- mincsoportozatok terülnek körülte, de ágaikat nem eleveníti az éltető zöld; szárazon meredeznek nyárközepen, s a lágy szellő nem sugdos andalító dalokat közöttök, csak egymás- hoz csörteti őket, mint halotti váz velőtlen csontjait.

Opposite stand the ravaged remnants of the once-elegant garden-pavilion: here and there the colored panes of the windows are still to be seen, — the picturesque forms of the finely-carved cornices are still discernible; but round huge cracks the paint has fallen away, while in the hall the mutilated Greek gods lie toppled, the marble fireplace has caved in, and through the sagging roof the inpouring sunbeam lights up only ruin. On the space between this garden-pavilion and the house the places of the flower-beds are still recognizable, but there is no flower on them, only a rank thicket flourishes; — the flower-stands still stand, there are even pots on them, but in these there are dry stalks, or weeds turn green. In the middle a fountain’s basin grows moldy; the water leaps no more...

Átellenben a hajdan ékes kerti lak feldúlt maradványai állnak: itt-ott még látszanak az ablakok színes üvegei, — kivehetők az ékes faragványú párkányzatok festői alakjai; de roppant hasadások körül, lehullva a festék, míg a csar- nokban ledűlve hevernek a csonkított görög Istenek, a már- ványkandalló beroskadt, s a horpadozó fedélen keresztül csak pusztulást világít meg a beömlő napsugár. E kerti lak s ház közötti téren még ismerhetők a virágágyak helyei, de nincs rajtok virág, csak buja bozót tenyész; — még állnak a virágpolcok, még cserepek is vannak rajtok, de ezekben kóró van, vagy gaz zöldül. Középen szökőkút medre pe- nészlik, a víz nem szökik többé...

The lock of the gate of the tumbledown courtyard fence is eaten by rust; thistle and thorn-apple cover the space; there is not even a path into the grassy hall. Through a cobwebbed corridor a man passes from room to room, from waste to waste, and there is nothing else to work rousingly on the dejected soul but the step that echoes back from the crumbling walls — all the way to the tower-room. Here is the master of the house. A tall, spare man; you would take his face for a dead man’s, did not a dark fire flash in his eye. In his room stand a simple bed, a writing-desk, and a chair. Why indeed should two stand? No other guest turns to him but the memory of past times; at his door only the storm knocks; his solitude only grief shares; and this so well agrees with his soul. On his writing-desk stands the fragment of a fairy-fair woman’s portrait, the greatest part of which too is burned away. In one corner a rusty sword and a long musket lie about; nothing else, nowhere! The master of the house is Márk Kolozsi. With folded arms, he fixes his eyes on the dog lying lifeless before his feet.

A düledező udvar kerítés kapujának rozsda eszi zárát; Madách Összes müvei II. SS 513 szamárkenyér s maszlag lepi a tért, még út sincs a füves csarnokba. Pókhálós folyosón jut az ember szobáról szobára, pusztaságról pusztaságra, s nincs semmi más, mi a lehangolt lélekre felrázólag hatna, mint a hulladozó falakról vissza- hangzó lépés — egész be a toronyszobáig. Itt van a háziúr. Magas szikár férfiú, arcát halottnak tartanád, ha szemében nem villogna sötét tűz. Szobájában egyszerű ágy, íróasztal s egy szék áll. Miért is állna kettő? hozzája nem fordul más vendég, mint a mult idők emlékezete, ajtaján csak a fer- geteg kopogtat, magányát csak a bánat osztja meg, és ez lelkében oly igen megfér. íróasztalán tündérszépfnői arckép töredéke áll, legnagyobb része annak is el van égve. Egy szögletben rozsdás kard s hosszú puska hever, egyéb semmi, sehol! A háziúr Kolozsi Márk. Összefont karokkal, szemeit a lába előtt élettelenül fekvő ebre mereszti.

— So my fate’s irreconcilable curse has overtaken you too, faithful dog — he says softly. — Blow upon blow, loss upon loss, and this wretched heart cannot forget love. — Shame on you, man, you ultimate of selfishness! You know that your love, like the magic head on Theseus’s shield, brings inescapable ruin on everything; you know you have become like the man of the fable turned to stone, whose heart alone still beats, but who never reaches the object of his desires: and yet, and yet... ever again and again you love, only to bring death again on everything; that you may lose again.

— Hát téged is utóiért sorsom kiengesztelhetetlen átka, hű eb — mond halkan. — Csapás csapásra, veszteség veszteségre és e nyomorult szív nem tudja elfeledni a szere- tetet. — Gyalázat rád, ember, te önzés netovábbja! Tudod, hogy szereteted, mint Theseus pajzsán a bűvös fej, kikerül- hetetlen vészt hoz mindenre; tudod, hogy hasonló lettél a szoborrá merevült mesei emberhez, kinek csak szíve dobog még, de vágyainak tárgyát soha el nem éri: és mégis és mégis... mindig újra meg újra szeretsz, hogy újra halált hozz mindeme; hogy újra veszíthess.

Come, come, my faithful dog! Much is what I lost in my life; he would laugh me to scorn who heard that I follow you, nonetheless, most sorrowfully to your grave; and yet so it is; out of a rich treasury the glittering diamond is not so irreplaceable a loss as, out of hunger’s empty larder, the last morsel of bread. Into your grave I can throw, upended, the escutcheon of life’s joy — you were the last link in the chain that bound me to it. — With these words he lifted the dog and trudged out.

Jöjj, jöjj, hü ebem! Sok, amit veszíték életemben, kacagna ki hallaná, hogy mégis téged kísérlek legbánato- sabban sírodba; pedig úgy van; dús kincstárból a ragyogó gyémánt nem oly pótolhatatlan veszteség, mint az éhség üres kamrájából az utolsó falat kenyér. Sírodba felfordítva dobhatom az életöröm címerét — te voltál az utolsó lánc- szem, mely ahhoz csatolt. — E szókkal felemelte az ebet és kiballagott.

center II center

The Rétköz, onto which Master Kolozsi’s windows open, is a sight unique of its kind. You would take it for a cursed region, on which a capricious fairy drives her play with death and life. Water covers miles, overrun with whispering reeds; a hundred years’ growth rots on its root, serving as the foundation of the new. Here and there, like a peculiar street, a swift water-vein runs; elsewhere a clear lake stands in the midst of the water-realm, and on the lake, like so many emerald islands, floating bogs travel, with osier and alder bushes on their backs; and like ships they follow the capricious play of the winds; now crowding together into a great solid mass, they block the boat’s accustomed way; now again, drawing far apart, they lend ever-new forms to the region. At its edges the gleaming-bright water-hemlock and hemlock and bracken flourish, and forget-me-not clusters sway on the water’s surface. The finely-built duckweed, the water-lily with its tendrils reaching up from below and its plump leaves smoothed onto the water’s surface and its great white flowers, — the yellow water-iris, the yucca-shaped water-soldier threaded on a long string, and the angular water-chestnut and other capricious plant-forms, a maze of them, fill the rest of the water-realm from bottom to surface. — But this realm’s dwellers too are worthy of their realm, which no one envies them. — There, on the matted weeds, bright-eyed water-snakes bask, twined to each other; a colored lizard darts here among the dry reeds, and under the bog the mournful croaking of frogs is heard; while yonder a thousand kinds of winged things cover the bog, nesting here undisturbed. And when the cormorant plunges splashing into the water, the egret-plumed heron flashes its silver finery in the sun, the lapwing wheels screeching, and the fishing-bird broods its ambush; when at dusk the wild goose, the duck, go gabbling to graze, and on the lake-bank the hundred kinds of heron listen on one leg, when the reed-sparrow begins to twitter and the coot starts up at the bittern’s dreadful voice; — some life pours into the oppressive silence of the water-realm, though this peculiar life is no less oppressive.

A Rétköz, melyre Kolozsi uram ablakai nyílnak, egyetlen látvány a maga nemében. Megátkozott vidéknek tartanád, melyen halál- és élettel űz játékot egy szeszélyes tündér. Mérföldeket borít a víz, susogó nádtól lepve, száz- évi növényzet rothad gyökerén, alapjául szolgálva az újnak. Itt-ott, sajátságos utcaként, sebes folyóér szalad, másutt tiszta tó áll a vízországnak közepette és a tavon, mint meg- annyi smaragdsziget, úszó lápok járnak, rakottya s éger- bokrokkal hátaikon; s hajóként követik a szelek szeszélyes játékát; majd nagy szárazzá tolulva össze, állják el a sajka megszokott útját, majd ismét messzekerülve egymást, új meg új alakot kölcsönöznek a vidéknek. Széleiben a villós fényű mételytorzsa és bürök és ördögborda tenyész, s emlényvirág csoportozatok rengnek a víz színén. A finom al- kotású békalencse, a vízitöknek alulról felnyúló indáival s a víz színére simuló kövér leveleivel s nagy fehér virágaival, — a sárga vízi liliom, a hosszú zsinórra fűzött, jukkaalakú kolo- kány, s a szegletes súlyom s más szeszélyes növényalakok tömkelege tölti el a többi vízországot, fenéktől színig. — De ez ország lakói is méltók országukhoz, melyet nem irigyel tőlök senki. — Ott a meggyűlt gazon fényes szemű vízikígyók sütköznek egymáshoz fonódva, színes gyík surran itt a szá- raz nád között, s láp alatt szomorú kuruttyolása hallik a békáknak; míg amott ezernemű szárnyasak borítják el a lá- pot, itt fészkelve háborítatlanul. S midőn a kárakatonája pocskolva csap le a vízbe, napban ragyogtatja ezüst ékét a kol- csagos gém, víjjongva kering a bibic, s lest forral a halász- madár; midőn alkonyatkor gágogva megy legelni a vad- lúd, ruca, s féllábon hallgatja a tóparton a száznemű gém, ha a nádiveréb hangicsálni kezd és a bölömbikának rémes hangjától felretten a szárcsa; — némi élet ömlik a vízország nyomasztó csendébe, bár e sajátszerű élet nem kevésbbé nyomasztó.

Single higher mounds stand here and there, free of the water. Such a one stood opposite Master Kolozsi’s house too, some sixty fathoms from the bank; and as much further in, another, higher and larger. Its lower part was overgrown with dense, tall reeds; on the far side of the mound stood a simple little dwelling, like a fisherman’s house, before it a few flower-beds, a striking cleanliness, all serving as proofs of its dwellers’ nobler, more cultivated taste.

Egyes dombosabb helyek állnak itt-ott, menten a víz- től. Ilyen állott Kolozsi uram házával átellenben is, a parttól mintegy hatvan ölnyire, ennyivel beljebb ismét egy más magasabb és tejedelmesebb. Alja sűrű, magas náddal volt benőve; a domb túlsó felén egyszerű kis hajlék állott, halászházhoz hasonló, előtte néhány virágágy, fel- tűnő tisztaság, mindannyi bizonyítékául szolgáltak lakosai nemesb, műveltebb ízlésének.

A few days after the scene described above, on this mound-top stood a lady; the unmistakable traces of former charm were on the dark face that pointed to some thirty years. She held a spyglass to her eye and looked with undivided attention toward the Kolozsi-house. The setting sun drew a purple cloak over the region; at the woman’s feet the drying reeds whispered; over the heaving lake the lapwing wheeled screeching, while the wind blew far her mourning-dress and the dark veil on her head. The whole was so picturesque, so dreadful, so unspeakably chilling. The cold face! as though all this ruin had been called forth by her, as though she found her delight in the home of death and were the fairy of decay.

A fentebb leírt jelenet után néhány nappal e domb- tetőn egy úrinő állt, a régi bájnak félreismerhetlen nyomai voltak a sötét, mintegy harminc évre mutató arcon. Lát- csövet tartott szeménél és osztatlan figyelemmel tekintett a Kolozsi-házra. A lemenő nap bíborpalástot vont a vi- dékre, a nő lábainál suttogott a száradó nád, a hullámzó tó felett vijjongva kanyargott a bibic, míg a nő gyászruhá- ját s fején a sötét fátyolt messze lebegtette a szél. Az egész oly festői, oly rémes, oly mondhatatlan fagyasztó volt. A hideg arc! mintha e pusztulást mind az idézte volna elő, mintha a halálhonban gyönyörűségét találná és tündére lenne az enyészetnek.

All at once her face brightened, joy sparkled in her eye. — Now, now — she said — here is the moment for which I gave twelve years in barter; now follows the enjoyment which, withdrawing from my twelve years, I gathered up like a miser, that I might spend it all at once in a rich feast. — With this she lowered her spyglass, hurried down toward the bank, pushed open the door of the little house and called in: "Lóra, my daughter!..." At these words a fairy-fair creature stepped out of the hut, as though the simple brown snail had been the one that had just borne the loveliest pearl. Rich blond hair flowed over the graceful figure; sky-colored eyes smiled out of the childlike face, and the little rose-mouth, the full breast that swayed up and down in waves — can give only a faint hint of the harmonious whole.

Egyszerre arca felderült, öröm szikrázott szemében. — Most, most — úgymond — itt a perc, melyért tizenkét évet adtam áruba; most következik az élvezet, melyet tizenkét évemtől elvonva fukaron gyűjtöttem össze, hogy egyszerre költhessem el bő lakomában. — Ezzel leereszté látcsövét, lefelé sietett a parthoz, a kis házikónak betaszítá ajtaját s beszólott: „Lóra, l á n y o m!... " E szókra tündér- szép teremtés lépett ki a viskóból, mintha az egyszerű barna csiga lett volna, mely a legszebb gyöngyöt most szülte meg. Dús szőke hajzat omlott a deli termetre, égszínű szemek mosolyogtak a gyermekded arcból, s a kis rózsaszáj, a teljes kebel, mely hullámozva renge fel s alá — csak gyönge sej- telmét adhatják az összhangzó egésznek.

The woman darkly seized her daughter’s hand.

A nő sötéten ragadta meg leánya kezét.

— And let it be so! — she said — as I have ordered, or else you go back to Vienna.

— Aztán úgy legyen ám! — úgymond — amint ren- delém, különben ismét Bécsbe mégy.

— I will do everything, mother! — faltered the girl, shuddering — only do not send me to Vienna, — and with her long lashes she pressed back a starting tear, and strove with a smile to take up her mother’s stern look.

— Mindent megteszek, anyám! — rebegé a leány megrázkódva — csak Bécsbe ne küldj, — s hosszú szem- pilláival egy előtörő könnyet nyomott el, s mosollyal eről- ködék felfogni anyja szigorú tekintetét.

— Why, to me — the dear child went on — so little of the maternal grace has yet fallen, which other girls praise so loftily...! A new look killed the word on her lips. But the woman too was moved; she turned away her face, that her daughter might not see; she stifled her sigh, that her mother’s heart might not hear it, and then hurried up with her daughter in silence to the mound, there waved her kerchief, and went on toward the water’s edge. A plank led here into the reeds, whence the strokes of an oar sounded. A few moments later the two ladies, with two old rowing-servants, were advancing swiftly in a little skiff toward Master Kolozsi’s house. Kolozsi was trudging in silence, head bowed, in the garden, toward the ruins of the pleasure-house.

— Hisz nekem — folytatá a kedves gyermek — oly kevés jutott még az anyai kegyből, mit más leányok oly fen- nen dicsérnek...! Egy új tekintet megölte ajkain a szót. De a nő is meg volt hatva, elfordította arcát, hogy leánya ne lássa, elfojtá sóhaját, hogy anyai szíve ne hallja, s némán sietett fel aztán leányával a dombra, ott kendőjét lobogtatá, s tovább haladt a víz partja felé. Deszka vezetett itt a nád közé, honnan evező csapásai hangzottak. Néhány perc múlva a két hölgy két vén evező cseléddel gyorsan haladott egy kis sajkán Kolozsi uram háza felé. Kolozsi némán, lehajtott fővel ballagott a kertben, a mulatóház düledékei felé.

— I am going to you, my spider — he murmured to himself — you at least fate will not envy me! It would be inconsistent with itself, for before it punished me by curtaining with cobweb-rags the doors of my halls meant for joy; now I have come so far that I find my amusement in my own curse. I love to watch the great black spider that has pitched its lair in the window-opening; this is its world, as the intrigue-laden halls are the ambitious man’s; here it draws its webs, and if it traps a fly now and then, it sucks out its blood with as much delight as the ambitious man his victim’s.

— Megyek hozzád, pókom, — mormogá magában — téged csak nem fog irigyelni a sors! Következetlen lenne magához, hisz azelőtt azzal büntetett, hogy örömre szánt termeim ajtait pókháló-rongyokkal függönyözé be; most már annyira mentem, hogy önátkomban lelem mulatságomat. Szeretem nézni a nagy fekete pókot, mely az ablaknyílásban ütött tanyát, ez neki világa, mint nagyravágyónak a cselszövé- nyes termek; itt vonja szét hálóit,s ha egy-egy legyet megejt, oly gyönyörűséggel szívja ki vérét, mint áldozatáét a nagyra- vágyó ember.

Meanwhile he reached the ruin, peered attentively at a broken window. — What? you too are here no more; does fate withdraw even my curse, now that I am reconciled with it? A year, a decade, for my spider! though only tomorrow’s day were left me to live. Oh, you happy ones! you do not know what a treasure a spider is, when a man has nothing else. A spider, that a man may not be hidden, like a living corpse, in an empty grave, for what is life without attachment? I shudder! What dreadful higher being’s blows hound me, who sees into my breast, from whom I cannot hide my single spider, that he should not touch it with his bone-finger.

Ezalatt a romladékhoz ért, figyelmesen kémlelt egy tört ablakot. — Mit? te sem vagy itt többé, átkomat is visszahúzza a sors, ha kibékültem vele? Egy évet, egy év- tizedet pókomért! ha mindjárt csak a holnapi nap maradna is élnem. Oh boldogok! ti nem tudjátok, mi kincs egy pók, ha az embernek nincs egyebe. Egy pók, hogy az ember ne legyen mint élőhalott üres sírba rejtve, mert mi az élet, ragaszkodás nélkül? Megborzadok! Mely rettentő felsőbb lény csapásai űznek, ki keblembe lát, kitől egyetlen pó- komat nem bírom eltitkolni, hogy csontujjával ne érintse.

I am going mad! I am going mad!

Megőrülök! Megőrülök!

Kolozsi stood rigid, turned toward the garden-house, pressing his fist to his brow, when from its door a fairy dream-image stepped out. Kolozsi’s arms fell; the girl too drew back a few steps. For a few moments they stood motionless facing each other, until the girl, faintly crying out, vanished into the garden-pavilion.

Meredten állt Kolozsi, a kerti ház felé fordulva, öklével szorítá homlokát, midőn annak ajtajából egy tündéri ábránd- kép lépe ki. Kolozsi karjai lehulltak, a leány szintén néhány lépést hátrált. Néhány percig mozdulatlanul álltak egy- mással szemben, míg a leány halkan felsikoltva eltűnt a kerti lakban.

The impression of this scene on Kolozsi cannot be described. Scarcely had he come to himself when he rushed into the garden-pavilion, but it was empty; he rushed from the garden-pavilion away along the tracks of the light steps, after which the not-yet-trodden grass-blades still swayed. — He reached the water, where the tangled reeds showed that a boat had lately departed. Only here did he begin to come to his senses more coldly. — Fool that I am! — he said — I let myself be carried away, and for what? Is it not written in the irreconcilable book of my fate that there is no happiness for me? and through a woman, no less! Oh woe... oh woe! be ashamed, old boy; away, home; it is no longer fit for you to love even a spider. — He wiped a tear from his eye and turned. A siren-song held back his steps, which flooded from the water’s side. He looked back, and on the top of the near little island caught sight of the sylph-figure, who, with all a child’s unconcern, played on the green turf.

E jelenet benyomását Kolozsira nem lehet leírni. Alig- hogy feleszmélt, rohant a keti lakba, de az üres volt; rohant a lerti lakból el a könnyed léptek nyomain, melyek után még inogtak a le nem tört fűszálak. — A vízhez jutott, hol az összezilált nád mutatta, hogy nemrég csolnak távozott. Csak itt kezde hidegebben eszmélni. — Balga én! — úgymond — elhagyám magam ragadtatni, és miért? Nincs-e megírva sorsom engesztelhetetlen könyvében, hogy nincs boldogság számomra? hát még nő által! Óh jaj... óh jaj! szégyeld magad, vén fiú; el, haza, egy pókot sem való már neked szeretni. — Szeméből könnyet törült és megfordult. Sziréni dal tartóztatta vissza lépteit, mely a víz felől árjadozott. Visszatekintett s a közel szigetke tetején a szilfidi alakot pillantá meg, ki egész gyermeki elfogulatlansággal játsza- dozott a zöld gyepen.

Kolozsi was absorbed in gazing. The moments flowed uncounted; the evening grew ever grayer, and only when the girl vanished onto the other bank-side of the island did Kolozsi wake from his musing.

Kolozsi elmerült nézésében. A percek számíttatlanul folytak, mindinkább szürkült az est, s csak midőn a leány a sziget másik partoldalára tűnt el, eszmélt fel Kolozsi merengéséből.

— Ha, ha!... — he laughed to himself — a weak man, of whom one joint is still flesh, of whom two organs still hold together, is frail. — Oh! but the girl is so fair: what if she is the fairy come to put an end to my life’s curse? Is she not like the reconciled spirit of my unhappy wife? Foolish forty-year-old! — he went on — whose heart has already struggled through everything, can a single sight kindle him, like the dolt of a youth whom the rustle of a skirt sets boiling; away, away, you thought too, that calls me to live.

— Ha ha!... — kacagott magában, — gyenge ember, kinek még egy íze test, kinek még két műszere összetart, gyarló. — Oh! de a leány oly szép: hátha ő a tündér, ki életem átkának véget vetni jött. Nem olyan-e, mint sze- rencsétlen nőm megbékült szelleme? Dőre negyvenes!— folytatá — kinek szíve keresztülküzdött már mindent, egy látás fel bír-e gerjeszteni, mint a bamba ifjút, kit egy köntös suhogása felforral, el, el te gondolat is, mely élni hív.

He wiped the sweat from his brow and set out homeward. But the cool evening wind did not calm him until he reached his room.

Verejtékét letörlé homlokáról és haza indult. De a hűvös esti szél nem csillapítá le, míg szobájába ért.

The whole night through he kept a lamp burning. The next day he was more restless than usual. At the same hour of the evening he stood again on the bank, deluding himself that this was pure chance. From afar he heard already the lulling evening song ring out; he thought himself surprised, and yet he had waited for it. He meant to turn back, and yet for that he had come there; but he just stayed, out of simple curiosity.

Egész éjen át lámpát égetett. Másnap nyughatatla- nabb volt a szokottnál. Az est ugyanazon órájában ismét a parton állt, azzal hitegetve magát, hogy ez csupa véletlen. Messziről hallá már zengeni az esti andalító dalt, meglepve gondolta magát, pedig várt rá. Vissza akart térni, pedig azért jött oda; de csak maradt, egyszerű kíváncsiságból.

Everything happened as yesterday; and so it happened several days one after another.

Minden úgy történt, mint tegnap; s így történt több nap egymásután.

Kolozsi had already forgotten his dog, his spider, and his all, only not the evening hour, — and the evening hour came again, but the fair songstress did not come with it.

Kolozsi már felejté ebét, pókját és mindenét, csak az est óráját nem, — és az est órája ismét eljött, de a szép da- losnő nem jött el vele.

There Kolozsi mused long, and instead of his songstress the stars came up, smiled brightly down on him, but left his breast cold. Kolozsi went home again and wept. Oh, when such a man weeps!...

Ott merengett Kolozsi sokáig és dalosnője helyett fel- jöttek a csillagok, fényesen mosolyogtak le reá, de hidegen hagyták keblét. Kolozsi hazament ismét és sírt. Óh ha ily féifiú s í r!...

He sat at his writing-desk the whole night; before him the images of the past and the present hovered. It will not be without interest to read them out, as he put them on paper. Heavy is God’s smiting hand upon me! What was I twelve years ago, and what am I now! When the warm beam of summer breathes life everywhere, to whom would it occur that this light too is exhaustible, that despite these beams life will freeze, a shroud will spread over its world? And on man’s fate, when once winter comes, there is no more spring for it.

íróasztalánál ült egész éjjel, előtte a mult és jelen képei lengtek. Nem lesz érdektelen azokat kiolvasnunk, amint papírra tevé. Nehéz Istennek sújtó keze rajtam! Mi voltam tizenkét év előtt s mi vagyok most! A nyárnak meleg sugára midőn mindenütt életet lehel, kinek jutna eszébe, hogy e fény is kimeríthető, hogy dacára e sugaraknak, meg fog fagyni az élet, szemfödél borul a világára. És az ember sorsára ha egyszer tél jő, annak nincs többé kikeletje.

Twelve years ago the Peace of Szatmár was concluded. Then I was the most envied man of the country; no one dared vie with me, only strove to approach me, and the greatest held it their fortune if Márk Kolozsi deemed them worthy of his notice. Only one in the crowd there was who held my breast as his own, my soul’s friend, János Barkóczi. He deserved this place; on him I could safely count in everything; as though only one spirit, cleft in two, dwelt in our breasts, so well we understood each other. And what shall I say of my wife? She was the mirror of the female sex; not only in the outward, but in virtue too she was set up as a model. My house, my garden, were a paradise conjured to earth; a thousand serfs tilled my flourishing estate. In my life there was no shadow-side, only day, but no night — that all this should now crowd into one, and bury my life in its mourning.

Tizenkét éve köttetett meg a szathmári béke. Akkor az országnak legirígyeltebb embere valék, velem vetélkedni nem mert senki, csak megközelíteni igyekezett, és szeren- cséjüknek tárták a legnagyobbak, ha Kolozsi Márk figyel- mére méltatá. Csak egy volt a tömegben, ki keblemet bírta, mint sajátját, lelkemnek barátja Barkóczi János. Meg- érdemlette e helyet, reá mindenben bizton számíthatók; mintha kebleinkben csak egy kettévált szellem lakott volna, úgy értők egymást. És mit mondjak nőmről? Tükre volt az asszonyi nemnek; nemcsak külsőben, de erényben is példaképül állíták fel őt. Házam, kertem földre varázsolt paradicsom volt, viruló gazdaságomat ezer jobbágy mívelé. Életemben árnyoldal nem volt, csak nap, de éj nem, hogy ez most mind eggyé szoruljon s éltemet gyászába temesse.

One evening I sat with my wife in the garden’s far arbor; round us played our three-year-old little Lóra, who was not indeed our own child, but this only our most intimate people knew; for when, half a year before, death had snatched away our single little daughter, it served as a relief to our grief to be able to keep as our own this child of a relative of ours, to whom yet another bond bound us.

Egy este nőmmel a kert véglugasában iilék, körültünk játszott három éves Lóra leánykánk, ki nem volt ugyan saját gyermekünk, de ezt csak legmeghittebb embereink tudták; mert, midőn félévvel azelőtt egyetlen kis leányunkat elra- gadta a halál, bánatunknak enyhéül szolgált egy rokonunk, ezen gyermekét, kihez még más kötelék is csatolt, magunké gyanánt tarthatni.

Dreaming of our happiness, we mused on the starry sky, when all at once the dreadful howling of the courtyard dogs startled us. I had never heard them so; ever nearer and nearer the hair-raising howl drew toward us; my wife clung frightened to my breast, and at the opening of the arbor a tall woman-figure appeared. Out of her dark garb the woman raised her hand high, and in a deep, quavering voice spoke thus:

Boldogságunkról ábrándozva merengtünk a csillagos égre, midőn egyszerre az udvari ebek rémes vonítása fel- ijesztett. így soha nem hallottam őket; mindig közelebb- közelebb vonult a hajmeresztő üvöltés hozzánk, nőm ijedten simult keblemhez, s a lugas nyílásánál egy magas nőalak jelent meg. A nő sötét mezéből magasra emelte kezét, és mély reszketeg hangon így szólt:

"Man! who now musest in the feeling of thy happiness on the starry sky, thou wilt not be able to reckon up thy sufferings, as those stars; thou who now breathest kisses on thy wife’s breast, wilt sink a dagger into it. Thy house will crumble, a weed on thy threshold; cobweb will take the place of its colored windows. Everything round thee will dry up, rot away, burn out. Even the dog will shun thee and will howl at thee, as at me; cursed will be everything that thou shalt touch."

„Ember! ki most merengsz boldogságod érzetében a csillagos egen, nem fogod tudni felszámolni szenvedéseidet, mint azon csillagokat; ki most nőd keblére csókokat lehelsz, tőrt fogsz abba meríteni. Házad roskadozni fog, gaz nő küszö- bén, színes ablakainak pókháló foglalja helyét. Kiszárad minden, lerothad, kiég körülötted. Még az eb is ki fog kerülni és meg fog vonítani, mint engem; átkozva lesz minden, amit érintendesz."

My wife did not hear the speech to its end; she lay swooning in my arms. I too grew numb, and when I half-woke from my shock, the dreadful woman had already vanished. But her words remained. Shuddering, I started from my sleep at times, and the words were fulfilled day by day, until at last nothing was left to be fulfilled any more.

Nőm a beszédet nem hallá végig, aléltan feküdt karja- imban. Én is megfásultam, s midőn meglepetésemből fél- eszméltem, a szörnyű nő már eltűnt. De szavai megmarad- tak. Borzadva ijedtem fel álmámból olykor és a szavak nap- ról napra teljesültek, míg végre nem maradt minek teljesülni többé.

A few days after this event I received two letters from Vienna; we were sitting again just in the above arbor; my friend János was there too. From the larger of the letters I read that I had been stripped of my office, my decorations. Amid the intrigues of those troubled times this was nothing extraordinary, but it was a great blow to me nonetheless, for the world had spoiled me and made me vain. I had grown used to the belief that I had become indispensable to power. Yet, forcing a smile, I kissed my wife, gave my hand to my friend, and said: let this be the greatest trouble; you they cannot snatch from me.

Ez esemény után néhány napra két levelet kaptam Bécs- ből; éppen ismét a fentebbi lúgosban ülénk, ott volt barátom is, János. A levelek nagyobbikából olvasám, hogy hivatalom- tól, érdemjeleimtől megfosztottak. Az akkori zavaros idők cselszövényei közt ez éppen nem volt valami rendkívüli, de mégis nagy csapás volt reám, mert a világ elkényeztetett s hiúvá tőn. Megszoktam a hiedelmet, hogy a hatalomnak nélkülözhetetlen levék. Azonban mosolyt erőltetve, nőmet megcsókolám, barátomnak kezet nyujték s mondám: ez le- gyen a legnagyobb baj; titeket nem ragadhatnak el tőlem.

A hundredfold more bitterly the other, anonymously-written little letter worked upon me. This read thus: "I pity you; every distinction taken from you, János Barkóczi has won, the good friend! I pity you, but take care, lest your breast’s dearest ornament too be lost after them."

Százszorta keserűbben hatott rám a másik névtelenül írt levélke. Ez így szólott: „Sajnálom önt, minden kitünte- tést, mit öntől elvettek, Barkóczi János nyert el, a jó barát! Sajnálom önt, de vigyázzon, nehogy keble legdrágább éke is utánok vesszen."

It was impossible for my consternation to escape my wife’s and my friend’s notice; sympathizing, they clung to me, and I could scarcely stifle this exclamation: oh serpents!

Lehetetlen volt nőm és barátom figyelmét kikerülni megütközésemnek; résztvevőleg simultak hozzám, s én alig tudtam elfojtani e felkiáltást: óh kígyók!

In my ears rang the twice-repeated: "I pity you." — Kolozsi no one had dared pity hitherto! But I conquered myself, and, excusing my confusion with a false reason, set them at ease. Yet in my breast was the serpent; in my soul burned the hell of the suspicion with which I followed my wife’s and my friend’s every step.

Fülemben hangzott a kétszer ismételt: „sajnálom önt." — Kolozsit eddig nem merte senki sajnálni! De legyőztem magamat, és egy ál okkal mentve zavaromat, megnyugtatám őket. Azonban keblemben volt a kígyó, lelkemben égett a gyanú pokla, mellyel nőm és barátom minden lépteit kísér- tem.

Just as cowardice forms for itself a specter out of every bush, a giant out of every tree, so suspicion too will not seek a useless object. For if witchcraft could be proved against a thousand innocents, could not a jealous heart, hounded and tormented by such suspicion, by the prophecy ever ringing in its ear, convince itself of the guilt of an innocent woman? I suffered hellish torments, and assuredly made my wife and my friend suffer too, whose every smile I returned with a darker face, in whose every word I sensed treachery, in whose every kiss a Judas-kiss.

Valamint a gyávaság minden bokorból rémet, minden fából óriást alakít magának, úgy a gyanú sem fog haszon- talan tárgyat keresni. Hiszen ha ezer ártadanról be lehetett bizonyítani a boszorkányságot, egy féltő szív, ily gyanútól űzve s gyötörve a mindig fülében hangzó jóslatról, nem győ- ződhetett-e meg bűnéről egy ártatlan nőnek? Pokoli kínokat szenvedek s szenvedteték bizonnyal nőmmel s barátommal is, kiknek minden mosolyát sötétebb képpel viszonoztam, minden szavokban árulást, minden csókukban Júdás-csókot sejték.

Then came to dwell in Tokaj Margit Zeréndi, a rich and very beautiful widow, with whom my wife soon became acquainted at Mád, and, as could not be otherwise, the region’s two most feted women became the best of friends. She came often to us; I knew her great influence over my wife, and from her I hoped the healing of the strained relation into which I had come with my wife. I poured out all my complaint. Margit condemned me for my suspicion, set my wife above all else, but then they were the best of friends. I therefore urged her continually for mediating counsel; at last we agreed that I should pay court to Margit in seeming, and that, when in my wife the calm of self-assurance should be disturbed, the loving heart would soon return from its little aberration into its blessing-bringing role.

Ekkor jött Tokajba lakni Zeréndi Margit, gazdag s igen szép özvegy, kivel nőm csakhamar megismerkedék Mádon, s mint máskép nem is lehetett, a vidék legünnepeltebb két asszonya legjobb barátokká lettek. Sokat járt hozzánk, is- mertem nagy hatását nőmre, s tőle reményltem orvoslását a feszült viszonynak, melybe nőmmel jövék. Elpanaszlék mindent. Margit kárhoztatott gyanúmért, nőmet mindenek felett kiemelte, de hisz ők a legjobb barátnék valának. Én tehát folyvást unszolám közbenjáró tanácsért; végre abban egyezénk meg, hogy színleg Margitnak udvariandok, s ha nőmben az elbizakodás nyugodtsága meg lesz zavarva, csak- hamar visszatérend a szerető szív kis tévedéséből áldásthozó szerepébe.

— I trust — Margit added, laughing — that she will forgive me my treachery, which my friendship will commit upon her.

— Reménylem, — tevé hozzá Margit nevetve, — hogy megbocsátand árulásomért, melyet barátságom követend el rajta.

I began to hope again; the false play went on.

Én ismét reményleni kezdtem; az áljáték folyt.

Often, in a position calculated in advance, we let ourselves be surprised by Margit; often, with a secret and yet perceptible pressure of the hand, we strove to rouse the suspicion. But the desired success of the remedy did not come; indeed my wife, instead of turning to me, rather turned away from me.

Sokszor előre kiszámított állásban hagyok magunkat meglepetni Margittal, sokszor titkos és mégis észrevehető kézszorítással igyekezénk ébreszteni a gyanút. De az orvos- ságnak kívánt sikere nem lett, sőt nőm ahelyett hogy hozzám tért volna, inkább eltért tőlem.

Day by day I darkened again the more; to my temper’s gravity several extraordinary events were added too. One morning I found my flowers all withered to the ground; a few days later I found the fish of my dear garden-lake all belly-up, floating on the water’s surface, and scarcely a day passed that did not bring me a new loss. Now my cattle, of a beauty known throughout the region, perished in herds; now my horses were lamed, or my dearest household article broke. So it went on ever, in an inconceivable way, and already only ruins remained of that bewitching whole which but lately the whole region had so envied and extolled.

Napról napra inkább sötétültem ismét, kedélyem ko- molyságához több rendkívüli esemény is járult. Egy reggel virágaimat mind földig hervadva találtam, néhány nap múlva kedves kerti tavam halait mind felfordúltan lelém a víz szí- nén lebegve, s alig volt nap, mely meg ne hozta volna új veszteségemet. Majd egész vidéken ismert szépségű mar- háim vesztek el csoportosan, majd lovaim bénultak meg, vagy legkedvesebb házi eszközöm tört el. így ment ez min- dig, megfoghatatlan módon, s már-már csak romjai marad- tak azon igéző egésznek, mit még csak az imént egész vidék annyira irigyelt s magasztalt.

One evening I came home earlier than usual from the hunt. Before my gate I caught sight of János’s carriage. With doubled steps I hurried to receive him, when with amazement I saw the carriage rumble away. A little stirred by this unfriendly conduct — I reached my wife’s room. I asked her the reason of Barkóczi’s so sudden departure; she denied that he had been there; — I was stirred; she wept, but kept to her denial. Irritated, I opened her little cabinet, and in it found a good-luck ribbon bound of grass. — The evening before I had seen when she bound it with János, and yet she boldly maintained that she did not know how it had got into the cabinet. Here there was no more room for doubt; the torment of my soul can only be felt, not described.

Egy este a szokottnál korábban jövék vadászatról haza. Kapum előtt János kocsiját pillantám meg. Kettőztetett lép- tekkel siettem fogadására, midőn álmélattal látám a kocsit tovarobogni. Kissé felindulva e barátságtalan viseletért — értem nőm szobájába. Kérdezém tőle Barkóczi oly hirtelen távoztának okát, ő tagadta, hogy ott volt, — én felindultam, ő sírt, de tagadása mellett maradt. Ingerülten nyitám meg szekrénykéjét, s abban egy fűből kötött szerencse-szalagot találtam. — Előbbi este láttam, mikor Jánossal köté, s ő mégis vakmerően állítá, hogy nem tudja rrukép került a szek- rénybe. Itt többé nem volt helye a kétkedésnek, a lelkemnek kínját csak érezni lehet, leírni nem.

center V center

One evening, when Margit was at our house, we talked long upstairs; she meant to go home that very moonlit night. My wife had already gone to sleep; I lightened my soul with complaint.

Egy este Margit nálunk létekor, sokáig beszélgeténk fenn; ő még a holdvilágos éjen hazamenni készült. Nőm már aludni ment, én panasszal könnyítém lelkemet.

Now Margit too, who hitherto had so warmly taken my wife’s part, only kept silent, pondered, and embarrassment made her brow sweat; she too was kindled at the hearing of the indignities, as I was. All at once she suddenly sprang up and went out.

Már Margit is, ki eddig oly hőn pártolá nőmet, csak hallgatott, gondolkozott s az elfogultság verejtékezteté hom- lokát; ő is el volt gyúlva a méltatlanságok hallatára, mint én. Egyszer csak hirtelen felugrott s kifelé ment.

— Truly — she said — I have need of God’s free sky, need of the resplendent stars, that I may believe again in my friend’s resplendent soul. For if she is guilty, as the show indicates, then the stars too have darkened. But escort me to my carriage, I beg you.

— Valóban — úgymond — szükségem van az Isten szabad egére, szükségem a tündöklő csillagokra, hogy baiát- ném tündöklő lelkében újra higyjek. Hisz, ha ő bűnös, mint a szín mutatja, úgy elhomályosodtak a csillagok is. De kísér- jen kocsimig, kérem.

— I am coming — I said suddenly — I too must find relief; how should I go to my wife with so distraught a face?

— Megyek, — szóltam hirtelen — nekem is enyhül- nöm kell; hogy mennék nőmhöz ily feldúlt arccal.

— But take a dagger with you too — said Margit again — from the kuruc days robbers still rove this region, and my carriage stands at the garden’s end.

— De vegyen ön tőrt is magához — szólt Margit újra, — a kurucvilágból még rablók portyáznak e vidéken, s ko- csim a kert végén áll.

I took a dagger with me; she gave me her arm, and we advanced toward the garden. Lovely shone the moon; everything was quiet, only in our breasts the heart knocked audibly. We were drawing near the arbor at the garden’s end, when a low whispering touched our ears. I halted suddenly, as though my legs had taken root.

Én tőrt vevék magamhoz, ő karját nyujtá s haladtunk a kert felé. Gyönyörűen világolt a hold, minden csendes volt, csak kebleinkben kopogott hallhatóan a szív. A kert végén levő lúgoshoz közeiedénk, midőn halk suttogás érinté füle- inket. Hirtelen megálltam, mintha lábaim legyökereztek volna.

— Oh, you guardian angel of my life! you will restore in my heart the lost realm of love — whispered a voice in the arbor. — A woman’s voice — said Margit, laughing — let us leave the amorous dove-pair.

— Óh, ön éltem őrző angyala! ön állítandja vissza szívemben a szerelemnek elvesztett birodalmát — sutto- gott egy hang a lúgosban. — Nőhang — mond Margit nevetve — hagyjuk a sze- relmes gerlepárt.

— Leave them? — I roared — you are raving, leave them?... why, this is my wife’s voice.

— Hagyjuk? — ordítottam én — ön őrjöng, hagy- juk?... hisz ez nőm hangja.

Margit convulsively seized my arm; I struggled to tear myself free.

Margit görcsösen ragadá meg karomat, én küzdöttem, hogy kitépjem magam.

— I swear — said a firm man’s voice in the arbor. — At last I was free; the resistance had only swelled my fury; in my fist a dagger sparkled; I rushed into the arbor; there sat my wife, before her Barkóczi kneeling on one knee. — A pain-filled shriek was the sound with which the woman greeted her husband; — blood spurting onto his face was what brought Barkóczi to his senses.

— Esküszöm — mond egy szilárd férfihang a lúgos- ban. — Végre szabad levék, az ellentállás dühömet még nö- velte, öklömben tőr szikrázott, a lúgosba rohantam, ott nőm ült, előtte Barkóczi féltérden állva. — Egy fájdalomtelt sikol- tás volt a hang, mellyel a nő férjét üdvözölte, — képére fecs- csenő vér volt az, mi Barkóczit eszméletre hozá.

— By God’s holy name, what have you done? — said Barkóczi, springing up.

— Az Isten szent nevére, mit tettél? mond Barkóczi felugorva.

— Away, base wretch! — I cried in passion, and thrust him in the breast — you, whose name one ought to utter when a man means to gather into one everything that is guilty, devilish, and loathsome in the world. What have I done? the blood spurting onto your face calls you my deed’s accomplice, false friend, title-hunter, marriage-murderer!

— El, gyalázatos! kiáltottam indulattal én, s mellbe taszítám, — te, kinek nevét akkor kellene nevezni, midőn mindent, mi a világon vétkes, ördögi és utálatos, egybe akar foglalni az ember. Mit tettem? képedre feccsenő vére mondja bűntársadnak, mit tevék, álbarát, címhajhászó, há- zassággyilkos!

Barkóczi kept silent, and when the unhappy woman stirred, he hurried to her and raised her up.

Barkóczi szótlan maradt s midőn a szerencsétlen nő megmozdult, hozzá sietett s felemelé.

— Base dog! even after her death you delight in your lustful embracing of her?

— Gyalázatos eb! még holta után is buja ölelgetésében gyönyörködöl?

— Do not blaspheme the angel! — said Barkóczi in a trembling but solemn voice.

— Ne káromold az angyalt! — mond Barkóczi resz- kető, de ünnepélyes hangon.

— An angel she was to you, scoundrel! I shall call the servants forth, you devil of my house!

— Angyal volt neked, gazember! cselédeket kiáltok elő, te házam ördöge!

— That I spare you, that you should sink so low — said Barkóczi; and with this he slowly laid down the swooning woman, once more sank to one knee before her, and bathed with his welling tear the now stiff little hand, and then with slow steps vanished in the gloom of the night.

— Attól megkíméllek, hogy ennyire süllyedj — mond Barkóczi; s ezzel lassan letette az alélt nőt, még egyszer le- bocsátkozott féltérdre előtte, s előgördülő könnyével áztatá meg a szinte merev kis kezet, s aztán lassú léptekkel tűnt el az éj homályában.

I remained alone with the dying woman. Far off my dogs howled; the starry night, the arbor, everything, as a year before, when the dreadful figure came to prophesy, and lo... the greater part of the prophecy was already fulfilled.

Magam maradtam a haldoklóval. Messze ebeim voní- tottak, a csillagos éj, a lugos, minden, mint egy év előtt, midőn a szörnyű alak jósolni jött, és íme... a jóslat nagy része már teljesült.

In a moment all this flashed through my brain, and in the next the image of my former happiness hovered before me, which a year before had wreathed me round like a climbing-plant. The moment seized me with giant power, and in the whole I saw an irreconcilable stroke of fate, a devilish illusion, and, moved, I sank beside my unhappy wife.

Egy perc alatt cikázott keresztül ez mind agyamon, s a másikban egykori boldogságom képe lengett előttem, mely egy év előtt folyondárként környezett. A pillanat óriási hatalommal ragadt meg s engesztel- hetetlen sorscsapást, ördögi ábrándképet láttam az egész- ben, s elérzékenyülve hanyatlék szerencséden nőm mellé.

I heaped the lifeless face with kisses and tears, — I would have breathed my own life into it; oh, that human strength could not do this! And lo, as a dying lamp once more flares up, the woman’s broken pair of eyes opened once more, and a smile came to her lips.

Csókkal és könnyűvel halmoztam az élettelen arcot, — önéltemet leheltem volna beléje, óh, hogy ezt nem tehette emberi erő! S ím, mint elalvó lámpa még egyszer lobban fel, a nő megtört szempárja még egyszer megnyílt s mosoly szállt ajkaira.

— My husband!... see, the dying sin cannot smile, and the dying does not lie. I am innocent — she faltered — we have both been deceived; the cause of it all...

— Férjem!... nézd a haldokló bűn nem tud moso- lyogni és a haldokló nem hazud. Én ártatlan vagyok, rebegé — mindkettőnket megcsaltak; az egésznek oka...

— Oh speak, my lost salvation! Only one more word, dear, dear wife! Only one more word, dear, dear... wife! take my life and have strength at least for this one word! True!... the guilty does not smile, the dying does not lie. God, who turnest a sun in the sea of the universe, who holdest up a star, canst thou not give strength into a dying woman’s breast for one word? My wife, my wife!... I shall go mad, if I cannot avenge you. This word, this word...!

— Óh szólj, elveszített üdvöm! Csak még egy szót kedves, kedves nőm! Csak még egy szót, kedves, kedves... nőm! vedd fel életemet s bírj erővel legalább ez egy szóra! Igaz!... a bűnös nem mosolyg, a haldokló nem hazud. Isten, ki napot forgatsz a mindenség tengerében, ki csillagot tartasz fel, nem adhatsz-e erőt egy haldokló nő kebelébe egy szóra? Nőm, nőm!... megőrülök, ha nem bosszúihatlak meg. E szót, e s z ó t...!

But the dead do not feel revenge. The woman answered no more.

De a halottak nem érzenek bosszút. A nő nem felelt többé.

center VI center

— Margit, Margit!... I cried in pain — come, help me carry in my dead one. — No one heard my voice.

— Margit, M a r g i t!... kiálték fájdalommal — jöjjön, segítsen halottamat bevinni. — Hangomat nem hallá senki.

— Where is Margit; do you too forsake me at such a moment? In vain I called out; Margit was no longer to be found. I called for my servants; my strength left me in the dreadful fever of the soul; I staggered homeward, choking, with a face beside itself. — Oh, who had seen me thus passing across the garden, in the starry night, would have taken me for a damned soul, who for its burden of sin has no rest in the grave, on whose head death grows moldy and in whose heart the serpents of hell swarm.

— Hol van Margit; ön is elhágy ily pillanatban? Hasztalan kiáltozám; Margit már nem volt található. Cse- lédeim után kiáltottam, erőm elhagyott a rettentő lélekláz- ban, hazafelé tántorogtam, elfúlva, önmagából kikelt arccal. — Óh, ki így látott volna végig haladni a kerten, a csillagos éjszakán, elkárhozott léleknek tart vala, kinek bűnsúlyától sírban nincsen nyugodalma, kinek fején a halál penészük és szivében pokolnak kígyói nyüzsögnek.

Senseless I rushed into the room. My little girl sat there in bed and wept, — she was waiting for her mother, poor thing, who was wont to lull her to sleep with such a sweet song.

Eszméleüenül rohantam a szobába. Kis leányom ott ült az ágyban és sírt, — anyját várta szegényke, ki oly édes dallal szokta elaltatni.

— Mother... mother! — wailed the little girl.

— Anyám... anyám! — siránkozott a kis leány.

— Do not seek her, my child — I said — you have a mother no more; there in the arbor she lies dead. — Away, away, my servants, bring up the dear corpse.

— Ne keresd gyermekem — szóltam én — neked, már nincs anyád, ott a lúgosban fekszik halva. — El, el cselédim, hozzátok fel a kedves hullát.

Exhausted, I sank onto the couch; what did I know of what happened round me.

Kimerülten dűltem a pamlagra; mit tudtam én, mi történik körültem.

While the servants conferred, made ready, running confusedly to and fro in the greatest disorder, no one heeded the little girl. Oh, but she felt her mother’s absence best; my words she could not indeed wholly grasp, but it was enough for her to know where her mother was, enough to hear that she should not wait for her, that she would come back no more, and at once, leaving her little bed, she rushed out of the room, hindered by no one, ran the length of the garden, — child-love was swifter than the hired duty of the servants, and when these, provided with torches, reached the arbor, they found there already only bloodstains.

Míg a cselédek tanakodtak, készülődtek, legnagyobb zavarban futkosva össze-vissza, addig a kis leányra nem figyelt senki. Óh, de ő legjobban érzé anyjának hiányát, sza- vaimat nem bírta ugyan egészen felfcgni, de elég volt tud- nia, hogy anyja hol van, elég volt hallania, hogy ne várja őt, hogy vissza nem jő többé, s rögtön oda hagyva kis ágyát, ki- rohant a szobából, nem akadályozva senkitől, szaladt végig a kerten, — gyorsabb volt a gyermeki szeretet a cselédek béres kötelességénél s mikor ezek fáklyákkal ellátva a lúgos- hoz értek, ott már csak vérfoltokat találtak.

Diligently they searched through the whole region, but found nothing; they lit up the lake, and lo... on the water’s surface my little girl’s kerchief floated. The lake was dragged through and through, but all in vain, — the cruel fate did not deem the loss of my two dearest treasures enough; it did not even let me have their graves, that I might lighten the Sisyphean weight of my sorrowing soul with the wept-out tears of my grief.

Szorgalmasan keresték át az egész vidéket, de mitsem találtak; bevilágítottak a tóba, s ím... a víz színén kis lányom kendője lebegett. A tó át- meg átkutattatott, de mind hasztalan, — nem elégelte a kegyetlen végzet két legdrágább kincsem elvesztését, még sírjokat sem engedé bírnom, hogy keservemnek rásírt könnyeivel könnyíthessem bánatos lel- kemnek sysiphusi súlyát.

In vain would I attempt to describe the state of my soul after this mournful event.

Hasztalan kísérteném meg leírni lelkem állapotját e gyászeset után.

The so-feted, powerful lord, mocked and outshone by those who a little before had flatteringly kissed the dust of his feet. The fortunate man, who could boast of so trustworthy a friend and so blameless a wife as a man sets up for an ideal — doubly betrayed, as a fool, as a murderer, with the accursed specter of man-hatred in his breast, lived on, suffering much. Round me the ruining garden, the dwindling estate, all, all conspired at the sign of a higher power, to mow down beside me everything to which the chains of the heart could bind a man.

Az annyira ünnepelt hatalmas úr, gúnyolva s túl ra- gyogva azoktól, kik kevéssel előbb hízelegve csókolgatták lába porát. A szerencsés ember, ki oly megbízható baráttal s oly feddhetetlen nővel dicsekedhetett, minőket eszmény- képül állít fel az ember — kétszeresen elárulva, mint bolond, mint gyilkos, az embergyűlölet átkos rémével kebelében, sokat szenvedve élt. Köröttem a pusztuló kert, az apadó gazdaság, mind, mind összeesküdtek egy felsőbb hatalom intésére, hogy letarolják mellőlem mindazt, mihez a szív láncai csatolhatták az embert.

So I withdrew from everything; I would love nothing any more. If death had frozen all my joy-flowers, — I too will make my breast an ice-waste, that death itself should shrink back from it. I watched how the accursed lake grew moldy, how the mournful-memoried arbor fell in, and how everything perished of itself: my soul day by day found greater delight in its surroundings, which grew ever more like itself.

Elvonultam hát mindentől, nem akartam szeretni többé semmit. Ha a halál minden örömvirágaimat meg- fagyasztá, — jégsivataggá teszem én is keblemet, hogy attól a halál maga is visszaijedjen. Láttam, mint penész- lett az átkozott tó, mint dűlt össze a gyászos emlékű lugos, s mint pusztult el magában minden: lelkem napról-napra nagyobb gyönyört lelt körében, mely mindinkább hasonla- tos lett hozzá.

Oh, but who knows, who understands the depth of the human heart? In its joy it weeps, — in its pain it laughs — finds the relief of its giant loss in a child’s game, and rather makes itself a paper crown, with which it may dally, than fling, with its lost crown, its love too into the bottomless grave.

Óh, de ki tudja, ki érti az emberi szív mélyét? örömé- ben sír, — fájdalmában kacag — óriási veszteségének enyhültét gyermekjátékban találja, s papírkoronát készít magának inkább, mellyel enyeleghet, hogysem elvesztett koronájával szeretetét is fenekeden sírba hajítná.

I too had to love again — and I loved my wife’s portrait — a wretched little scrap of canvas; and this it was that bound me to the spirit-world. Hours I mused before it, and the picture grew... then I saw it breathe; already it hovered around me, and unspeakably sweet, reconciling songs rang in my ears, — then I wept and was happier. — I loved my wife’s spirit, as of old in her life, and was not jealous of her. — I loved too the lovely turf-bed, with my great rows of trees, before my house, and so watched when stern winter would take its hand off them at last, and when they would spread out their boughs with their rich, hope-colored finery for a tent, and when the chattering little birds would settle and flit round them, while beneath them the meadow-flowers breathed their scent.

Üjra kelle nekem is szeretnem — és szeretém nőm arcképét — egy nyomorult vászondarabkát; s ez volt az, mi a szellemvilággal összekötött. Órákat merengtem előtte, s a kép n ő t t... majd lélekzeni láttam, már-már körültem lengett és mondhataüan édes, kiengesztelő dalok zengtek füleimbe, — sírtam ekkor és boldogabb valék. — Szeret- tem nőm szellemét, mint hajdan életében, s nem féltet- tem őt. — Szerettem még gyönyörű gyepágyát, nagy fasoraimmal, házam előtt, s úgy lestem, mikor veszi le már rólok a zordon tél kezét, s mikor terjengetik ki gallyai- kat gazdag, reményszínű ékökkel sátorul, s mikor foglal- ják el s repdesnek körültök a csevegő madárkák, míg alattok illatot lehelnek a réti virágok.

The spring began to open, the Tisza’s flood came, covered the turf, but I encouraged myself: it came at other times too and drew back again into its bed. For days I watched, for hours, whether it was sinking yet, whether my trees were greening yet, and whether my fragrant flowers were appearing. I waited long, but the water did not sink, my trees did not green.

A tavasz nyílni kezde, megjött a Tisza árja, ellepé a gyepet, de biztatám magam: eljött az máskor is s újra visszavonult medrébe. Napokig lestem, órákig, fogv-e már, zöldülnek-e már fáim, s előtűnnek-e illatos virágaim. Vártam sokáig, de a víz nem fogyott, fáim nem zöldültek.

The summer too declined, and still everything was so; another summer too came, and on the once-blooming meadow bogs floated, sedge and reed grew, on the rattling boughs of the planes crows cawed. One evening my dog, my single remaining comrade, howled dreadfully; taking my long musket, I went out; howling, it led me all the way to the water — but I found nothing. — I searched round the region, and turned back vexed. In my room a dreadful blow awaited me. I had left my burning candle on my writing-desk, and lo, my wife’s portrait was burning in full flame. — Madly I hastened to put it out, but the fairy figure was ruined, the reconciling smile was wiped from its lips, with a hellish mocking laugh it looked at me, with its smoky, burned edges; and if I mused before it for hours, I wept no more and was not happy. I had to laugh at the dream-images which my soul summoned before it, and it seemed as though I were that flame’s accursed spirit, which had foolishly dared to profane this dear creature of God.

A nyár is hanyatlott, és még minden úgy volt; más nyár is jött és az egykor viruló réten lápok úszkáltak, sás és káka termett, a platánok ösazecsörgő ágain varjak ká- rogtak. Egy este ebem, egyetlen megmaradt bajtársam, rémítően vonított; hosszú puskámat véve, kimentem, az vonítva vezetett egész a vízig — de mitsem lelék. — Körül- kutattam a vidéket, s bosszankodva tértem vissza. Szo- bámban szörnyű csapás várt. Égő gyertyámat íróasztalo- mon hagyám, s íme nőm arcképe teljes lánggal égett. — őrülten siettem eloltani, de a tündéri alak meg volt rontva, az engesztelő mosolygás el volt törülve ajkairól, pokoli gúnykacajjal néze rám, füstös, égett széleivel és ha órákig merengtem előtte, nem sírtam többé és nem voltam bol- dog. Kacagnom kellett az ábrándképeken, melyeket lelkem maga elé idézett, s úgy tünt fel, mintha én íettem volna azon láng átkos szelleme, mely Istennek e kedves teremt- ményét botorul szentségteleníteni merte.

Instead of my pictures, my planes, I loved a dog, a spider, and everything was ruined, for heavy is God’s smiting hand upon me, and who knows whether it will ever tire, and whether peace’s reconciling sun will yet dawn on me? Or did that lovely girl-child too come before me now, that I might long to possess again, and have something to lose again, that I might pass through every school of suffering?"

Képeim, platánaim helyett ebet, pókot szerettem, és elpusztult minden, mert nehéz Istennek sújtó keze rajtam, és ki tudja, kifárad-e valaha s derül-e még reám béke engesztelő napja? Vagy most is azért jött elém ama gyönyörű leánygyermek, hogy újra bírni vágyjam és újra legyen mit vesztenem, hogy átjárhassam a szenvedések minden iskoláját?"

These images may have moved past Kolozsi’s soul when, struggling a dreadful combat with himself, he kept vigil by his night-lamp, in his desolate dwelling.

Ezen képek vonulhattak el Kolozsi lelke előtt akkor, midőn borzasztó harcot küzdve önmagával, virrasztott éji lámpája mellett, rideg lakában.

center VII center

VII

Poor Kolozsi feared the school of suffering, and now he walked through the hardest of schools.

Szegény Kolozsi félte a szenvedések iskoláját, s most járta az iskolák legnehezebbikét.

But lately, for weeks, he had gone to the water’s bank only to see the island-girl, and to say to himself a hundred times that for him there is no other happiness. He went, like a starving beggar to the watching of the rich men’s lavish feasts, that he might feel his wretchedness the more painfully.

Még az imént hetekig járt a vízparthoz, hogy a szigeti leányt csak lássa, s százszor elmondja magában, hogy számára más boldogság nincs. Eljárt, mint éhenhaló koldus a gazdagok pazar lakomáinak nézésére, hogy nyomorult- ságát annál kínosabban érezze.

And now, since the girl had stayed away, again for weeks he made his pilgrimage to the water’s bank, like a merchant, with a tight breast, who even then still always watches when his treasure-laden ship will appear on the horizon, when he already knows well that it has sunk. And Kolozsi envied his former painful moments, for they were less painful than the present ones.

És most, mióta a leány elmaradt, ismét hetekig zarán- dokolt a vízpartra, mint kalmár, szorult kebellel, ki még akkor is mindig nézi, hogy mikor tünend fel a láthatáron kincsekkel terhelt hajója, midőn már jól tudja, hogy el- süllyedt. És Kolozsi irigylé előbbi kínos perceit, mert a mostaniaknál kevésbbé voltak kínosak.

But accustomed misery takes on a certain poetic color, causes a bittersweet anguish of the soul, and would almost be missed if it suddenly stayed away.

De a megszokott nyomor bizonyos költői színt vesz magára, keserédes lelki szorongást okoz, s szinte hiány- zanék, ha hirtelen elmaradna.

Kolozsi too had begun to regard the island-girl as a painful but dear dream-image, when one evening the charm-tones rang out again from the island.

Kolozsi is fájó, de kedves ábrándképnek kezdé te- kinteni a szigeti leányt, midőn egy este a bájhangok újra megzendültek a szigetről.

The girl, playing and smiling, with a flower-garland on her arm, appeared on the island’s mound. On her face the rays of the setting sun broke as a glory. All at once joy flashed through her whole being; from her snowy shoulders she suddenly whisked the white kerchief, waved it high in the evening breeze, and with joy’s all-mastering rapture said: "Here he comes... here he comes!... not in vain do I make my garland."

A leány játszva és mosolyogva, virágfűzérrel kar- ján jelent meg a sziget dombján. Arcán dicsként törtek meg a lemenő nap sugarai. Egyszerre öröm villant át egész valóján, hó vállairól hirtelen lekeríté a fehér kendőt, maga- san lobogtatá az esti szellőben, s az öröm mindhatatlan elragadtatásával mondá: „Itt jő... itt jő!... nem hiába készítem füzérem."

Kolozsi turned to ice.

Kolozsi megjegesült.

The girl stood there yet a moment and went, skipping, down the other side of the mound. Kolozsi heard only the oar-strokes, — then everything was again so mute.

A lány még egy pillanatig ott állt s szökdécselve lejtett a domb másik oldalára. Kolozsi csak az evezőcsapá- sokat hallá, — azután megint olyan néma volt minden.

In Kolozsi’s breast, dead for years, jealousy rose up again with giant power. — In a moment he was changed. — For him it was no longer enough to see his ideal; he had become a strength-rich, inspired youth, ready rather to do battle with hell than that another should possess her whom his heart had chosen.

Kolozsinak évek óta kihalt keblében óriási hatalom- mal kelt fel újra a féltés. — Pillanat alatt megváltozott. — Neki nem elég többé látni eszményképét, ő erődús, lelkesült ifjúvá lett, ki kész a pokollal megvívni inkább, minthogy azt, kit szíve választott, más bírja.

With a flushed face, a pounding breast, he stood early by the bank the next day; his skiff lay ready in the reeds, and so he waited until evening, with ever-growing passion. But when the evening star came up, his hope’s star began to set.

Felpirult arccal, dobogó kebellel állt másnap már jókor a partnál, sajkája készen feküdt a nádban, s úgy várt estig, mindinkább növekedő indulattal. De midőn az est csillaga feljött, reménye csillaga leszállni kezdett.

— Oh! — he thought to himself — what if the girl comes no more at all?

— Óh! — gondolá magában — hátha a lány már el sem jő többé?

If yesterday she met her beloved for the last time and they departed together, who knows whither. If already in the embraces of warm arms she slumbers of an evening, while I, a frost-bearded fool, wait here with a struggling breast. — And I have not one sign, not one tiny sound of her name, with which to wander the world, from the north pole to the equator, seeking her.

Ha kedvesével tegnap találkozott utolszor s együtt távoztak, ki tudja hová. Ha már hő karok ölelései közt szunnyadoz esténkint, míg én, deres szakállú bolond, itt várok küzködő kebellel. — És nekem nincs egy jelem, nincs egy picinyke hangom nevéből, mellyel bevándorol- jam a világot, az északi sarktól az egyenlítőig, keresve őt.

Such torments mangled his heart several days one after another; he waited... waited... and ever more broken, but at the same time with more feverish passion, returned to his desolate dwelling.

Ily kínok marcangolták szívét több nap egymásután; v á r t... v á r t... s mindig megtöröttebben, de egyszersmind lázasabb szenvedéllyel tért vissza rideg lakába.

One evening he stood there again; oar-strokes startled him from his dreams, — he listened — in his breast the blood pulsed strongly. On the mound-top the girl appeared again. — Kolozsi sprang into his boat, with convulsive arms rowed in the reed-street to the other side of the little island. On the other side of the little island a clear lake spread, while to the left a more spacious and higher island formed the horizon. On the top of this island stood a dark, tall woman-figure; the evening breeze blew her black veil and the whispering reeds at her feet; in her raised hand she held a spyglass. The oar fell from Kolozsi’s hand, the scene was so ghostly. — He believed he saw the figure of the prophetess, which in twelve years had not been wiped from his breast. The figure remained motionless; — he could not turn his eyes from her. For a moment all his vital functions stopped, and the waves played with his unsteered skiff. — He knew nothing round him, saw only the figure... For a moment his eyes closed for horror; involuntarily he soon stared them open, and lo, instead of the dreadful image he saw the fairy girl before him, waving her white kerchief high. — He had not noticed that, while terror held his eye shut, the breeze had turned his skiff toward the smaller island.

Egy este ismét ott állott, evezőcsapások riaszták fel álmaiból,—figyelt—keblében erősen lüktetett a vér. A domb- tetőn ismét megjelent a leány. — Kolozsi csónakába ugrott, görcsös karokkal evezett a nádutcában a szigetke másik oldalára. A szigetke másik oldalán tiszta tó terült el, míg balra egy tágasabb s magasb sziget képezte a láthatárt. E sziget tetején sötét, magas nőalak állott, az esti szellő lebegteté fekete fátyolát és lábainál a susogó nádat, felemelt kezé- ben látcsövet tarta. Kolozsinak kezéből kiesett az evező, a jelenet oly kísérteti volt. — ő a jósnőnek alakját hitte látni, mely tizenkét év óta kebléből nem törülődött el. Az alak mozdulatlan maradt; — ő nem tudá szemeit el- fordítani róla. Egy percre megállt minden életműködése, s kormányzatlan sajkájával játszottak a habok. — ő mit- sem tudott maga körül, csak az alakot látta... Egy percre becsukódtak szemei a borzalom miatt, önkénytelen fel- mereszté azokat csakhamar, s ím a rémes kép helyett a tündéri lányt látta maga előtt, magasan lobogtatva fehér kendőjét. — Nem vette volt észre, hogy míg az iszony csukva tartá szemét, sajkáját a szellő a kisebb szigetnek forditá.

— Is it God or devil that drives his play with me? Are you a fairy or a woman, that now you frighten me with a dreadful figure, now again draw me to you with unspeakable power?

— Isten vagy ördög űzi-e velem játékát? Tündér vagy-e nő, hogy most szörnyű alakkal rémítesz, majd ismét mondhatatlan erővel vonzasz magadhoz?

With new ardor he rowed toward the little island, sprang to the bank; the girl, crying out, ran nimbly before him.

Űj hévvel eveze a kis sziget felé, partra ugrott, a leány sikoltva, fürgén szaladt előtte.

— Do not flee, do not flee, whatever you be, you will not escape from me — said Kolozsi, chasing the girl. — Like a will-o’-the-wisp you shine, ever flitting away before me, but I follow you, though you should halt over the all-swallowing bog.

— Ne fuss, ne fuss, bármi légy, nem menekülsz előttem, — mond Kolozsi a lányt űzve. — Bolygó tűz- ként világítasz, mindig el-elreppenve előttem, de én kö- vetlek, ha mindjárt a mindent elnyelő láp felett is ál- lasz meg.

— Here you are at last — said Kolozsi, embracing the frightened girl — your breast is warm, it beats; you are no dream-image, you are a girl, therefore you can love too, for that is your calling. — Oh, could you love me? But do not speak; you waited for someone, you bound a garland. Be silent... for if your lips said one word, that word would cut the thread of my life. You love another.

— Itt vagy végre, — mond Kolozsi a megrettent leányt átölelve — kebled meleg, dobog, te nem vagy ábránd- kép, te leány vagy, tehát szeretni is tudsz, hisz az hiva- tásod. — Óh bírnál-e engem szeretni? De ne szólj; te vártál valakit, te fűzért kötöttél. Hallgass... mert ha ajkad egy szót mondana, e szó metszené el életem fona- lát. Te mást szeretsz.

— I love no other — said the girl in a whispering voice, and forgot her trembling little hand in Kolozsi’s hand.

— Nem szeretek mást — mond a leány suttogó han- gon és remegő kezecskéjét Kolozsi kezében felejté.

Kolozsi and the girl still sat there on the slope of the mound.

Kolozsi s a leány még ott ült a dombhajláson.

The girl, with downcast eyes, leaned on Kolozsi’s pounding breast.

A leány lesütött szemekkel hajolt Kolozsi dobogó keblére.

— I have told you, then, the chief moments of my life-history; you have heard how much I have suffered — and if I have succeeded in rousing your sympathy a little, for the present I am content. — So spoke Kolozsi, continuing the speech he had begun earlier.

— Elmondtam tehát élettörténetem főmozzanatait, hallottad, mennyit szenvedtem — s ha részvétedet sikerült némileg felköltenem, egyelőre meg vagyok elégedve. — így szólt Kolozsi, folytatva régebben megkezdett beszédét.

— Ah, I pity you very, very much — whispered the girl.

— Ah, én nagyon, nagyon sajnállak — suttogta a leány.

— You pity me? From pity it is only a step to love. Oh, do you feel anything such, that you may perhaps yet love me?

— Sajnálsz? A sajnálattól csak egy lépés a szerelem. Madách összes müvei II. 529 34 Óh, érzesz-e valami olyast, hogy még fogsz tán engem szeretni?

— Why not? I believe you a good man.

— Miért ne? Jó embernek hiszlek.

— Not so, not so — but when I have given you a hundred signs of my ardent attachment, and have one day earned it with a thousand tendernesses — will you be able then — you flower of spring — to smile up, life-cheerful, beside me, round whom already the colder air of autumn breathes? Would you, in recompense for my much suffering, breathe new life upon me, like a beneficent fairy?

— Nem úgy, nem úgy, — de ha hő ragaszkodásom- nak majd száz jelét adtam, s ezer gyöngédséggel kiérde- meltem egykor — bírsz-e akkor — tavasz virága te — mellettem, ki körül már az ősz hidegebb levegője leng, életvidoran felmosolygani? Akarnál-e, sok szenvedésem kárpótlásául, jótékony tündérként új életet lehelni reám?

— Oh, I would wish to see you happy. — But for that very reason hurry away from here. — The evening star has come up; you must not stay longer.

— Óh, én boldognak kívánnálak látni. — De éppen azért siess el innét. — Az est csillaga feljött, neked nem szabad tovább maradnod.

— Then where shall I find you again?

— Hát hol talállak újra?

— Nowhere — said the girl dully, and a tear glittered in her eye.

— Sehol — mond a leány tompán, s szemében egy könny csillogott.

— Should I have seen you once, then, only to weep your loss forever? No, no! I must possess you, or die at your feet.

— Azért láttalak volna hát egyszer, hogy örökké sirassam vesztedet? Nem, nem! nekem bírnom kell téged, vagy lábaidnál halok meg.

— Do not wish it, Márk, if you love me; oh woe! that I may not speak.

— Ne kívánd azt Márk, ha szeretsz; óh jaj! hogy nem szabad beszélnem.

— Only once more, girl!...

— Csak még egyszer, l e á n y!...

— Very well, then, next Sunday I shall be here, — and after that... after that no one shall ever see me more.

— Jó, tehát a jövő vasárnap itt leszek, — és aztán... aztán soha többé nem lát senki.

A little pause set in, from which the girl suddenly started up and went on brokenly:

Kis szünet állott be, melyből a leány hirtelen fel- rezzent s szakadozva folytatá:

— But shall we even then have strength enough to part? Oh, I shall be innocent in everything; you cannot say that I did not warn you. Woe, woe... why may I not speak.

— De lesz-e még akkor is elegendő erőnk elválni? Óh, én ártatlan leszek mindenben; nem mondhatod, hogy nem intettelek. Jaj, j a j... miért nem szabad beszélnem.

— Mysterious girl, who are you; what do you do in this place? My soul is torn by a thousand doubts and the devils of jealousy, — the garland! the white kerchief! — but I ask nothing nonetheless; in your eye I find the sign of the reconciled God’s wrath, the pledge of my better future, like a rainbow, and I believe in you.

— Titokteljes leány, ki vagy te; mit téssz e helyen? Lelkemet ezer kétség s a féltés ördögei tépik, — a füzér! a fehér kendő! — de én nem kérdek mégis semmit; sze- medben találom a megbékélt Isten haragjának jelét, jobb jövőm zálogát, mint szivárványt és én hiszek benned.

The girl began to sob bitterly, and only motioned with her hand to Kolozsi that he should depart.

A leány keservesen kezdett zokogni, s csak kezével intett Kolozsinak, hogy távozzék.

— You weep? — said Kolozsi with sparkling eyes — you look into a sad future.

— Te sírsz? — mond Kolozsi szikrázó szemekkel — te bús jövőbe nézesz.

— Yes, yes!...

— Igen, i g e n!...

— Next Sunday I shall carry you off.

— Jövő vasárnap el foglak szöktetni.

The girl shrieked out. — You took fright? Perhaps you think that, because we have met only once, I have not tested my love enough? — Do not believe it. The volcano’s whole flame-sea kindles in a moment; only the earthly weed scorches slowly.

A leány felsikoltott. — Megijedtél? Tán azt hiszed, mert még csak egy- szer találkozánk, nem próbáltam ki eléggé szerelmemet? — Ne hidd. A vulkán egész lángtengere egy perc alatt gyúl ki, csak a földi gaz pörzsölődik lassan.

— For God’s sake I beg you, give up such things.

— Az Istenre kérlek, tégy le ilyenekről.

— Why, do you perhaps hold my intention guilty? — How would it be a sin to save a star from the dark gloom, that it may shine forever in the realm of my love?

— Miért, tán vétkesnek tartod szándékomat? — Hogy lenne vétek a sötét borúból egy csillagot megmenteni, hogy szerelmem országában örökre ragyogjon?

— It will not shine, Kolozsi, — with an ill-boding face, bloodily...

— Nem fog ragyogni, Kolozsi, — baljóslatú arccal, véresen...

— Hush, hush! no further. Only tell me your name, that I may have it for a comforter for a week, and then, until we meet again...

— Csitt, csitt! ne tovább. Még csak nevedet mondd, hogy legyen egy hétig vigasztalóm, s aztán viszontlátásig...

— My name is Lóra — faltered the girl.

— Nevem Lóra — rebegé a leány.

— Lóra?! My God! — said Kolozsi, shuddering — how strange. Until we meet again, then! until we meet again! — then you will clear everything up, will you not?

— Lóra?! Istenem! — mond Kolozsi összebor- zadva — mily különös. Viszontlátásig hát! viszontlátásig! — majd akkor úgy-e felderítesz mindent?

— Do not wish for that day. God be with you! — said the girl after the departing man. — Poor, poor Kolozsi! only I am yet more to be pitied than you.

— Ne kívánd e napot. Isten veled! — szólt a leány a távozó után. — Szegény, szegény Kolozsi! csak én vagyok náladnál még sajnálatosabb.

The girl again sobbed the harder. The splashing of a departing skiff was heard in the night.

A leányka ismét erősebben zokogott. Távozó sajká- nak pocskolása hallatszott az éjben.

center IX center

To one who knows the torments of doubt and waiting love, I need not describe Kolozsi’s situation; to one who does not know it, I could not make it understood.

Ki a kétség és váró szerelem kínjait ismeri, annak Kolozsi helyzetét leírnom nem kell; ki azt nem ismeri, nem értené.

At last Sunday dawned. Kolozsi’s house was, as far as could be, neater than usual. The decay was cleverly covered up. The corner-room offered itself with homely comfort; rich carpets covered its walls, hangings draped the windows, then a friendly fire blazed in the spacious fireplace, and comfortable easy-chairs stood before it; to the right mirrors, flowers, while in the middle a round table, laden with refreshments.

Végre felvirradt a vasárnap. Kolozsi háza, mennyire lehetett, csinosabb volt a szokottnál. A romladozás ügyesen volt takargatva. A szegletszoba lakályos kényelemmel kínálkozott, díszes szőnyegek boríták falait, kárpitok borul- tak az ablakokra, majd barátságos tűz lobogott a tágas kan- dallóban, s kényelmes zsölyeszékek állottak előtte, jobbra tük- rök, virágok, míg a közepén kerek asztal, frissítőkkel megrakva.

Noon was scarcely past when Kolozsi made ready at the bank. Here he stood the whole afternoon with the most aching feelings. Already the first stars too appeared, and Kolozsi now wept, now laughed in the strain of waiting, when from the island the white kerchief waved toward him.

Alig mult el dél, Kolozsi már a partra készült. Itt állt egész délután a legsajgóbb érzetekkel. Már az első csillagok is feltűntek, s Kolozsi majd sírt, majd nevetett a várakozás feszültségében, midőn a szigetről feléje lobo- gott a fehér kendő.

Half an hour later Kolozsi’s skiff again made homeward along the reed-streets; after the skiff a long cloak of light quivered, breaking into lovely gold-scales by the even strokes of the paddle. Talkatively the evening breeze whispered, and if now and then some wild bird started up at the unaccustomed noise, Lóra, her head bowed into Kolozsi’s lap, pressed closer to him.

Félóra múlva Kolozsi sajkája ismét hazafelé tartott a nádutcákon; a sajka után hosszú fénypalást rezgett, gyönyörű aranypikkelyekké töredezve a lapát egyenlő csapásai által. Beszédesen suttogott az esti szellő, s ha olykor egy-egy vadmadár felreppent a szokatlan zajra, Lóra Kolozsi ölébe hajtott fővel közelebb szorult hozzája.

center X center

While these things were thus happening, in the dwelling of the larger island the mournful woman walked up and down, unspeakably provoked. — Passionately she threw her spyglass on the rough table, — and with a feverish trembling tore the veil from her head.

Míg ezek így történtek, addig a nagyobb sziget hajlé- kában mondhatatlan felingerülten járt a gyászos nő fel s alá. — Szenvedélyesen dobá el látcsövét a durva asztalra, — s lázas reszketegséggel tépte lefátyolát fejéről.

— Away, away, mournful emblem! — she said in a dull voice — today my twelve years’ mourning runs out. Cowardly heart, — she went on more strongly — would you now grow soft? would you now step back, when after the prize you need only stretch out your hand? Oh, but my revenge is yet so dreadful! And can the dreadful have any other remedy than the dreadful? I have need of a strengthener, that I may not flag; in vain! the woman’s heart is only a woman’s heart; and yet, when they trampled you, the robbers did it amid wanton mocking laughter. Strength, strength! here there is no stepping back anyhow; the die is cast.

— El, el gyászos jelvény! — úgymond tompa han- gon — ma telik ki tizenkét éves gyászom. Gyáva szív,— folytatá erősebben — most lágyulnál-e meg? most lép- nél-e vissza, midőn a pályabér után csak kezedet kell kinyújtanod? Óh, de bosszúm mégis oly szörnyű! És lehet-e a borzasztónak borzasztónál egyéb orvossága? Erősítőre van szükségem, hogy ne lankadjak; hiába! a női szív, csak női szív; pedig mikor téged eltapostak, pajzán gúny- kacaj közt tették azt a rablók. Erő, erő! itt már úgy sincs visszalépés, a kocka el van hajítva.

Come, you mournful pages of my misery-filled life; drive away the assaults of foolish softening that besiege my heart; let me be irreconcilable, like the tigress whose lair a cunning man has ravaged.

Jöjjetek, ti nyomortelt életemnek gyászos lapjai, űzzé- tek el ti a botor lágyulásnak szívemet ostromló kísérleteit, legyek engesztelhetetlen, mint a tigris, kinek ravasz ember dúlta fel fészkét.

Feverishly, amid these words, the woman hurried to the cabinet standing aside, took out her diary, sat down, and read.

Lázasan sietett a nő e szavak között az oldalt álló szekrényhez, naplóját vevé elő, leült s olvasott.

"— In 1703 the homeland split into parties, — each held itself alone the called one, and yet both wanted one thing, only with different means. — And instead of putting their shoulders together, they laid each other waste, to the joy of the common enemy.

„— 1703-ban pártokra szakadt a hon, — mindenik magát tartotta kizárólag hivatottnak, pedig mindkettő egyet akart, csak különböző eszközökkel. — És a helyett, hogy vállat vetettek volna, egymást pusztíták, örömére a köz- ellenségnek.

A distinguished adherent of the confederates’ party was the Kolozsi pair of brothers: my husband Loránd and Márk, — likewise their best friend, János Barkóczi. These three men Leopold envied more than a battle won by Rákóczi.

A szövetségesek pártjának kitűnő híve volt a Kolozsi testvérpár: férjem Lóránd és Márk, — úgyszintén legjobb barátjuk, Barkóczi János. E három férfiút jobban irigy lé Leopold Rákóczitól egy nyert csatánál.

There was no one who would have let fall even one faint, doubting word about the two Kolozsis; their inflexible manly character, their endurance, was acknowledged.

Nem volt senki, ki a két Kolozsiról csak egy halvány, kétkedő szót m e n volna ejteni, el volt ismerve hajthatatlan férfias jellemök, kitűrésök.

But Márk Kolozsi was a vain man. He envied even his brother the glory; he wanted to stand alone, like a giant, who must have a whole country for himself.

De Kolozsi Márk hiú ember volt. Irigyelte testvé- rétől is a dicsőséget, egyedül akart állni mint óriás, kinek magának egy ország kell.

The confederates’ cause began to decline; many a great man grew inclined to leave the party; the Peace of Szatmár was in preparation.

A szövetségesek dolga hanyatlani kezde, sok nagy hajlandóvá len elhagyni a pártot, a szatmári békekötés készülőben volt.

Márk Kolozsi now thought the time favorable to raise himself, with one wing-stroke, above his brother-rival. He went over to Leopold, asked for grace; but the party that had grown strong, which but lately would have received him with both hands, no longer believed him now; he took an oath, and as a sign of his fidelity promised to deliver up his elder brother, asking as reward this brother’s estate as a royal grant.

Kolozsi Márk most gondolta kedvezőnek az időt, hogy egy szárnycsapással fölülemelkedjék testvér-vágytár- sán. ő Leopoldhoz tért át, kegyelmet kért; de az erőssé lett párt, mely még az imént két kézzel fogadta volna, most már nem hitt neki; ő megesküvék, s hűsége jeléül testvérbátyját ígérte kézrekeríteni, jutalmul kérve ennek jószágát királyi adományul.

With the fair days the flies too had already vanished. Here and there only some man of tempered breast remained faithful to the confederacy, who asked no grace and dreaded not the wrath of the great. Such were my husband Loránd and János Barkóczi, both placed outside the protection of the laws.

A szép napokkal eltűntek már a legyek is. Itt-ott maradt csak egy-egy megedzett keblű férfiú a szövetséghez híven, ki kegyelmet nem kért és nem remegte a nagyok haragját. Ilyen volt férjem Loránd és Barkóczi János, mindkettő ki volt véve a törvények védelme alól.

It was just Christmas night; the wailing wind swept across the snow-covered region. With my husband I rested in the warm room of a hidden farmstead of ours; beside us our four-year-old little girl lay in her little bed. — We were beginning to slumber, and the last kiss still burned on our lips, when a wild howling startled us. — We looked out the window; over the snow-covered region a red fire-cloak spread. — Fire, fire! sounded from every side, and over our heads the beams had already begun to crack.

Éppen karácsony éje volt, a jajgató szél végigsöpörte a hófedett vidéket. Férjemmel egy rejtett majorunk meleg szobájában nyugodtam, mellettünk négyéves leánykánk fe- küdt kisded ágyában. — Szunnyadni kezdénk, s még ajkain- kon égett az utolsó csók, midőn vad üvöltés ijeszte fel. — Kitekinténk az ablakon; a hólepett vidéken veres tűzpalást terült el. — Tűz, tűz! hangzott minden felől, s fejünk fölött már recsegni kezdettek a gerendák.

Dreadful night, revenge, revenge!

Borzasztó éj, bosszú, bosszú!

Aghast, we sprang up; the windows broke with a crash; bullets flew into the peaceful dwelling; I covered my child with my body, when a bullet caught me on the arm and I sank down swooning, while my husband loaded pistols.

Elrémülve ugráltunk fel, az ablakok recsegve törtek össze, golyók repültek a békés hajlékba; én gyermekemet fedtem el testemmel, amidőn egy golyó karon ért és alél- tan rogytam össze, mialatt férjem pisztolyokat töltött.

When I revived, I lay on garments spread on the snow in the courtyard; the house was laid in ruins.

Midőn felüdültem, hóra terített gúnyán feküdtem az udvaron; a ház össze volt dúlva.

Half-mad, I rushed in among the ruins; a few bone-fragments were all that I found. Oh, the cruel ones! and they let me live; what could they fear from a weak woman? But God gave strength into my breast, that I should be the requiter of the evil.

Félőrülten rohantam a romok közé, néhány csont- darab volt minden, amit találtam. Óh a kegyetlenek! és engem élni hagytak; egy gyönge nőtől mit félhettek ők? De Isten erőt adott keblembe, hogy én legyek megtorlója a gonosznak.

Now, my heart, will you still have mercy?!

Nos, szívem, akarsz-e még könyörülni?!

Márk had no rival any more; alone he shone, rich in treasure and honor. The world envied him, and the vain, presumptuous man did not believe that his bright day would yet have its evening. But I knelt down among the ruins, laid my finger on the holy bones, spoke a dreadful oath, and Margit Coronaro will fulfill it sacredly.

Márknak nem vala vetélytársa többé, egyedül ragyo- gott kincs és becsületben dúsan. Irigyelte a világ és a hiú elbízott nem hitte, hegy fényes napjának alkonya lesz még. De én letérdeltem a romok között, ujjamat a szent csontokra tevém, szörnyű esküt mondottam és Coronaro Margit szentül betölti azt.

center XI center

I came through a heavy illness, which changed my face; in the place of the roses of happiness and love it planted the poison-plants of revenge and pain. I was still beautiful, but no longer the old longing, gently-charming lady, but commanding and stark, like a statue dug up from a grave.

Súlyos betegséget álltam ki, mely arcomat megvál- toztatá; a boldegság és szerelem rózsái helyébe bosszú és fájdalom méregnövényeit ülteté. Szép voltam még mindig, de nem a régi epedő, szende bájú hölgy, hanem parancsoló és rideg, mint sírból felásott szobor.

First of all I spread the news of my death, and had a beggar-woman buried in my name. My Beregh estate I willed to the Munkács cloister, with this secret stipulation, that the pious order pay a considerable sum yearly at my disposal. Márk Kolozsi shook me too, then, off his neck, and undisturbed enjoyed the fruit of his work.

Először is halálom hírét költém, s egy koldus nőt temetteték el nevemben. Bereghi jószágomat a munkácsi klastromnak végrendelményezém, oly alattomos kikötéssel, hogy a jámbor szerzet rendelkezésemre évenkint tetemes összeget fizet. Kolozsi Márk tehát engem is lerázott nyakáról, s zavartalan élvezé munkája gyümölcsét.

I went up to Vienna, hid myself under a new name, and did everything to gain entry into the most brilliant circles. My single endeavor was that the all-powerful minister should fall in love with me. — What is easier for a beautiful woman to attain than this, if she is not too scrupulous about the means? And with me the means was all one: I would have given my salvation for the aim of my life, and this was: my revenge alone. The minister was already raving for me, and I made his happiness hang on one condition, and this condition was: to strip Márk Kolozsi of every distinction, and to invest János Barkóczi with all of it.

Bécsbe mentem fel, új név alá rejtőzém, s mindent elkövettem, hegy bejáratos legyek a legfényesebb körökbe. Egyetlen igyekezetem volt, hegy a nagyhatalmú miniszter belém szeressen. — Mit könnyebb utólémi egy szép nőnek, mint ezt, ha az eszközökkel nem nagyon lelkiismeretes. Nálam pedig az eszköz mindegy volt: üdvösségemet adtam volna éltem céljáért, s ez: egyedül bosszúm volt. A minisz- ter már őrjöngött értem, s én egy föltételtől függesztém fel boldogságát, s e feltétel volt: Kolozsi Márkot minden ki- tüntetéstől megfosztani, s mindezzel Barkóczi Jánost ru- házni fel.

— For God’s sake! — said the minister — what are you thinking, Barkóczi is one of the most stiff-necked rebels!

— Az Istenért! — szólt a miniszter — mit gondol ön, Barkóczi a legnyakasabb lázadók egyike!

— Sir — I said — do you seek statecraft in the wishes of your beloved? You are a fine adorer! Do you not know that a woman has ere now stirred up a war for her garter, or because the neighboring nation’s envoy had an ungainly long nose? You do not love — go. And yet my wish is not even so absurd. An honest man stays steadfast in the bad too. Believe me, he who turned to you when your fortune-star began to shine will forsake you if it declines again. But he who stayed to the end, while one hair remained of the cause, will honestly defend you too.

— Uram, — szóltam én — ön kedvese kivánataiban státustudományt keres? ö n derék imádó! Nem tudja-e, hogy nő már indíttatott harcot harisnyakötőjeért, vagy azért, mert a szomszéd nemzet követének dísztelen hosszú orra volt? Ön nem szeret — menjen. Pedig kívá- natom nem is oly badar. Becsületes ember állhatatos marad a rosszban is. Higyje ön, ki önökhöz tért, midőn szerencse- csillagjok ragyogni kezdett, elhagyandja önöket, ha újra hanyatlik. De ki végig megmaradt, míg egy hajszál maradt az ügyből, az becsületesen védendi önöket is.

A few days later my will was fulfilled.

Néhány nap múlva akaratom teljesült.

Then I wrote an anonymous little letter to Márk, which instilled the serpents of doubt into his breast.

Akkor egy névtelen levelkét írtam Márknak, mely a kétkedés kígyóit oltá kebelébe.

With this I hurried away from Vienna.

Ezzel elsiettem Bécsből.

Márk, in the intoxication of his happiness, sat one evening with his wife in the far arbor of his garden, when I stepped before him with a distorted figure and prophesied his fate. This was a challenge from me. Margit Coronaro, the daughter of an Italian patrician, warned her enemy to be on guard before she plunged her dagger into his breast.

Márk boldogsága mámorában ült nejével egy este kertének véglugasában, midőn eltorzított alakkal elébe áll- tam és megjóslám sorsát. Kihívás volt ez tőlem. Coronaro Margit, egy olasz patrícius leánya, vigyázatra inté ellen- ségét, mielőtt tőrét keblébe mártotta volna.

Now I settled in Tokaj, under the false name Margit Zeréndi. In a short time I became acquainted with Márk Kolozsi’s wife, and we became the best of friends.

Most Tokajban telepedtem meg, Zeréndi Margit álnév alatt. Rövid időn megismerkedém Kolozsi Márk nejével, s legjobb barátokká lettünk.

I slipped like a serpent into the Kolozsi-house, to sting wherever I could — and I stung.

Becsúsztam mint kígyó a Kolozsi-házba, hogy ahol csak lehet marjak és martam.

Márk spared me, — I too spared him. He stole all my treasure, I too stole his. Him I could have killed only once; thus, in his passions, a thousand times I killed his soul.

Márk engem megkímélt, — megkíméltem én is. ő elorozta minden kincsemet, elorzottam én is. ő t egy- szer ölhettem volna meg csak; így, szenvedélyeiben, ezer- szer öltem meg lelkét.

Husband and wife were trustful toward me; between them I cast the seed of distrust. The one told me his doubts; I, with a feigned anxious face, counseled as a remedy that he make his wife jealous. The wife too complained, and to her too I recommended this remedy; thus, by searched-out false signs, I strove to estrange them from each other.

Férj és nő bizalommal valának hozzám, közéjök vetém a bizalmatlanság magvát. Amaz elbeszélte kételyeit, én színlelt aggodalmas arccal orvosságul javallám, tenné fél- tékennyé nejét. A nő is panaszkodott és annak is ezt az orvosságot ajánlám; így keresve keresett áljelek által igye- keztem elidegeníteni őket egymástól.

For my plan I had to sacrifice Barkóczi too, — I had to corrupt the friendly feeling too, which in so much that is bad lifts up the soul. I borrowed his carriage, then, and set it empty under the wife’s window, to rumble suddenly away when the husband came home unexpectedly. I put a good-luck wreath woven of grass into the wife’s little cabinet and inflamed the jealous husband. With a crumb of fluke-poison I destroyed Kolozsi’s cattle in heaps; into the ears of his lovely horses I let shot-pellets, and they all perished. One night I poisoned his fishpond, bored his planes and let quicksilver into them. — I watered his flowers with hot water, — and how could even the shadow of suspicion have reached me for these things?

Tervemnek Barkóczit is fel kellett áldoznom, — a baráti érzést is meg kelle vesztegetnem, mely oly sok rosszban felemeli a lelket. Elkölcsönzém tehát kocsiját s, üresen állítám a nő ablaka alá, hogy hirtelen elrobogjon, midőn a férj véletlen haza jött. Fűből font szerencsekoszorút tettem a nő szekrénykéjébe és felbőszítém a féltékeny férjet. Mételymorzsával pusztítám rakásra Kolozsi marháit, gyönyörű lovainak serétszemeket ereszték füleikbe és el- vesztek mind. Egy éjjel megmérgezém halastavát, plata- nusait megfúrtam s kénesőt ereszték beléjök. — Forró vízzel öntözém meg virágait, — s hogy érhetett volna ezek miatt engem még a gyanú árnyéka is?

Everything in their surroundings was ruined. Kolozsi lived like a hunted beast, and only one blow more was needed for my victory to be complete. But a difficulty rolled before my well-calculated plan. Barkóczi, the cold, grave man, was reluctant to take on the distinctions. But I lulled him with this, that when the hard times passed and the Viennese opinion of Kolozsi took a more favorable shape, it would be easy to lay down the titles thus preserved in his friend’s favor.

Minden elpusztult körükben. Kolozsi űzött vad gya- nánt élt, s csak egy csapás kellett még, hogy győzelmem teljes legyen. Azonban nehézség gördült jól kiszámított ter- vem elé. Barkóczi, a hideg komoly férfiú vonakodott el- vállalni a kitüntetéseket. De őt azzal altatám el, hogyha a nehéz idők elmúlnak s kedvezőbbé alakul Kolozsira a bécsi vélemény, könnyű lesz az így megőrzött címeket barátja javára letenni.

— With this I consoled Kolozsi’s wife too, and for her still greater reassurance I brought it about that she should meet with Barkóczi in the far arbor of the garden. Then I led the passionate Márk, armed with a dagger, to them, just when Barkóczi was swearing to the thankful woman that he would so act.

— Ezzel vigasztalám Kolozsi nejét is, s még nagyobb megnyugtatására kivittem, hogy Barkóczival a kert végluga- sában összejöjjön. Ekkor vezettem aztán az indulatos, tőrrel fegyverkezett Márkot hozzájok, midőn Barkóczi éppen a há- lálkodó nőnek esküvék, hogy így fog cselekedni.

After the dreadful event Barkóczi withdrew entirely from Kolozsi, and devoted his noble soul exclusively to the affairs of the homeland.

A szörnyű esemény után Barkóczi egészen elvonult Kolozsitól, s nemes lelkét kizárólag a haza ügyeinek szentelte.

I drew back, and when, first of all, Márk’s little girl came out, I robbed her away together with the corpse, and threw her kerchief onto the lake’s surface.

Én hátra vonultam s midőn mindenekelőtt Márk kis- leánya jött ki, elraboltam őt a holttesttel együtt s kendőjét a tó színére dobtam.

Since then — having departed from Tokaj — I live secretly with two old servants on this island, with my single task: the delight of revenge."

Azóta — távozva Tokajból — titkosan élek két vén cseléddel e szigeten, egyetlen feladatomnak, a bosszú gyönyörének."

The clock struck nine.

Az óra kilencet ütött.

— Do not stir, heart — Margit went on — or I shall tear you out of my revenge-tempered breast. Did I sacrifice twelve years of the best of my life for this, that I should now cravenly step back? Revenge, revenge! who would take fright at her own self?

— Ne mozdulj szív, — folytatá Margit — mert ki- téplek bosszútól megedzett keblemből. Hát azért áldoztam tizenkét évet életem javából, hogy most gyáván vissza- lépjek? Bosszú, bosszú! ki ijedne meg önmagától?

From this island I looked toward Kolozsi day by day; from here I spied out his every love, every little object, down to the last spider, to which yet a single thread bound him.

E szigetről néztem Kolozsi felé naponként, innen lestem ki minden szeretetét, minden kis tárgyat, az utolsó pókig, melyhez még egy szálacska csatolta.

On my Beregh estates the friars built costly water-dikes, canals, after my plan, and the raging flood ruined the Tisza-dike made by Rákóczi, which had raised Kolozsi’s estate from the bottom of the water into a lovely garden — and soon bogs floated again, reeds grew on the Eden-like region.*)

Bereghi jószágaimban költséges vízgátakat, csatorná- kat alkottak tervem szerint a barátok, s a dühöngő ár el- rontá a Rákóczi által készített Tisza-gátat, mely Kolozsi jószágát gyönyörű kertté emelte a fenekéről — és nemsokára lápok úszkáltak ismét, káka terme az édeni vidéken.*)

I bribed his dog, spied out when he left his room, and burned his wife’s portrait into a hellish distorted figure. — I ruined everything in an invisible, mysterious way, and my breath of revenge brought death to his surroundings.

Megvesztegettem ebét, kilestem, midőn szobáját oda- hagyta és nejének arcképét pokoli torz-alakká égetém. — Elrontottam mindent láthatatlan, rejtélyes módon, s bosszú- lehelletem halált hozott környezetének.

Only once did my heart falter... at his daughter. God blessed her with a lovely face, her heart was good — but in vain, she was Márk’s daughter; an inexorable destiny decided over her.

Csak egyszer döbbent meg s z í v e m... leányán. Isten gyönyörű arccal áldta meg, szíve jó volt — de hiába, Márk leánya volt; kérlelhetetlen végzet határozott felette.

My daughter too might have been about this age — no matter — all the more.

Ilyen idős lehetett volna leányom is — mindegy — annál inkább.

I gnawed away the root of her morals, cast her into the maze of guilty pleasures, that I might throw her, like the loathsome ruin of so exquisite a creature, back into her father’s arms, when I could no longer find a new torment for him, for his soul had grown numb to everything. And this moment too came. I brought the girl from Vienna, in whose filth I had her brought up. I had to weep over the fallen angel; but in vain!... revenge, revenge!...

Lerágattam erkölcsének gyökerét, bevetém a bűnös gyönyörök tömkelegébe, hogy ily remek teremtmény undok romja gyanánt dobjam őt atyja karjába vissza, ha már nem tudok számára új kínt feltalálni, mert lelke minden iránt megfásult. És ezen perc is eljött. Elhozatám a leányt Bécsből, melynek szennyében neveltetém. Könnyeznem kelle a bukott angyal fölött; de hasztalan!... bosszú, b o s s z ú!...

The clock struck half past ten.

Az óra féltizet ütött.

— Now, now! — Margit cried out — heart, be strong; now you taste the rich harvest of your twelve years’ sowing. — With this she suddenly sprang up, — at the bank a boat stood; two old servants sat in it with a lamp, and with Margit they soon rowed away.

— Most, most! — kiálta fel Margit — szívem légy erős; most élvezed tizenkét évi vetésed gazdag aratását. — Ezzel hirtelen felugrott, — a parton csónak állt; két vén cseléd ült benne lámpával, s Margittal csakhamar tova eveztek.

— Strain harder at the paddle! quickly, quickly — said the woman, stifled. — Oh, how sultry the night is, how my cheeks burn.

— Feszítsétek jobban a lapátot! gyorsan, gyorsan — mondta a nő elfojtva. — Óh, mi rekkent az éj, mint ég- nek arcaim.

center XII center

XII

Kolozsi reached the door of his house with Lóra, with all the restlessness of that youthful ardor which, after being so long numb, had returned again with love into his breast. — Trembling, he put his hand on the latch, while with his other arm he urged the girl to a swifter advance. He held every moment an irreplaceable loss, every step infinitely long, that still separated him from that homely little world which awaited him with all comfort in his warm and well-lit room, where he could call his beloved wholly his own. It seemed to him that with his treasure he was traveling all the while on a deceitful sea, in which storm and the monster of a hidden whirlpool lay in wait for him, until he reached this haven, where no one could rob him any more.

Kolozsi Lórával házának ajtajához ért, azon ifjúi hév egész nyugtalanságával, mely oly sokáig fásult keblébe a szerelemmel újra visszatért. — Reszketve tette kezét a kilincsre, míg másik karjával a leányt gyorsabb haladásra kényszeríté. Minden percet pótolhatlan veszteségnek, min- *) A Rétközben még most is fennállnak a hídfők, azon vonalon, melyen Rákóczi Üjhelyből Kálióba szokott volt utazni; most viz lepi az egész vidéket s lápok úsznak rajta. den lépést végetlen hosszúnak tarta, mely még elválaszta azon honos kis világtól, mely egész kényelemmel várt reá meleg és jól kivilágított szobájában, hol kedvesét egészen magáénak nevezheté. Űgy tetszett neki, hogy kincsével mind- addig csalóka tengeren jár, melyben vihar s rejtett örvény szörnye les rá, míg e kikötőbe ér, hol nem rabolhatja már meg többé senki.

And lo, Lóra halted on the threshold.

S íme Lóra a küszöbön megállt.

— I may not step into your dwelling — she said — until I have shown you this.

— Nem szabad addig hajlékodba lépnem, — úgy- mond — míg ezt meg nem mutatom.

With this she drew from her breast a keepsake-coin hanging on a black cord and held it before Kolozsi.

Ezzel fekete zsinórról függő emlékpénzt vont ki keb- léből s tartá Kolozsi elé.

Kolozsi cast a distracted and straying glance at the keepsake-coin, but soon, as though his eyes had stuck to it, stared rigidly. With one hand he seized the little ornament, while with the other he pushed open the door, that light might stream onto it from within.

Kolozsi egy szórakozott s tévedező pillanatot vetett az emlékpénzre, de csakhamar, mintha szemei odatapadtak volna, merevülten bámult. Egyik kezével a kis ékszert ragadta meg, míg a másikkal betaszítá az ajtót, hogy vilá- gosság áramoljon belülről reá.

— Who hung this keepsake-coin round your neck, girl?!

— Ki akasztá ez emlékpénzt nyakadra, leány?!

— I have worn it since my childhood.

— Gyermekségemtől hordom.

A long pause set in. The pause had to be long, in which a man’s whole world of feeling was transformed.

Hosszú szünet állt be. Hosszúnak kelle lenni a szünet- nek, melyben egy ember egész érzelemvilága átváltozott.

On Kolozsi’s face bitter renunciation and the happiness of resignation struggled with each other for a moment; then the consuming flame of the kindled passion vanished, and in its place came the silver cloud of painful and yet sweet memory. The fleeting goad of the blood was conquered by nature’s eternal holy voice.

Kolozsi arcán egy percig küzdött egymással a keserű lemondás s a megnyugvás boldogsága, aztán a felgerjedt szenvedély emésztő lángja eltűnt, helyébe a fájó s mégis édes emlékezet ezüst felhője szállt. A vérnek múlékony ingerét legyőzte a természet örökös szent szava.

Long he looked into the girl’s face, and as though it too had been transformed, — such familiar, long-unseen features came glimmering up on it.

Hosszan nézett a leány arcába, s mintha átváltozott volna az is, — oly ismerős, rég látott vonások tünedeztek fel azon.

Kolozsi spread out his arms, took the girl by the waist, and sobbing faltered in his rapture: thanks be to you, God! that you have given me back my daughter.

Kolozsi szétterjeszté karját, derékon fogta a leányt s zokogva rebegte elragadtatásában: hála néked Isten! hogy visszaadtad leányomat.

A little while later Lóra sat in the room, Kolozsi knelt before her and rested his heavy head on her breast. — Now... now solve for me, my child, all that mystery, — and he sobbed on. The sobbing was heard out of the house.

Kisvártatva Lóra a szobában ült, Kolozsi előtte tér- delt s nehéz fejét keblén nyugtatta. — M o s t... most fejtsd már meg gyermekem azt a sok rejtélyt, — s tovább zokogott. A zokogás kihallott a házból.

The key of the room-door turned twice.

A szoba ajtajának kettőt fordult kulcsa.

— What is that? — said Lóra, listening.

— Mi ez? — mond Lóra figyelve.

— The wind rattles at our door, and you listen to that, my daughter, while I have senses only for you. — Oh, I am afraid! — Lóra answered softly.

— A szél zörget ajtónkon, s te azt hallgatod, leányom, míg nekem csak számodra vannak érzékeim. — Óh én félek! — viszonzá Lóra halkan.

— Márk Kolozsi! — said a voice outside — only sob, sob; with joy the prophetess listens, who foretold your fate and fulfilled it.

— Kolozsi Márk! — szólt egy hang kívül — csak zokogj, zokogj, örömmel hallgatja a jósnő, ki sorsod előre megmondta s betölté.

— This once you were deceived, hag, for this is the sobbing of happiness, and not of pain.

— Ez egyszer csalódtál, banya, mert ez a boldogság, s nem a fájdalom zokogása.

Lóra lost her voice in fright, so she trembled.

Lóra ijedtében szavát veszté, úgy reszketett.

— Me you do not delude, gray-bearded lustful child. You meant to rob me, did you not, to satisfy your foul desire; already your face burned, your breath grew tight, you believed yourself at the goal, and I threw your child into your arms. Ha, ha, ha!... It came bitterly, did it not?! Know that I did all this, I, Margit Coronaro!

— Engem el nem ámítasz ősz szakállú buja gyermek. Meg akartál lopni, úgye, hogy kielégítsed ronda vágyadat; már arcod égett, lélekzeted szorult, azt hitted célnál vagy, s én gyermekedet dobtam karjaidba. Hahaha!... Keserve- sen esett, úgye?! Tudd meg, hogy ezt mind én tettem, én, Coronaro Margit!

— Margit! do the dead walk again? But if you are a damned soul, God will forgive much of your sins, for this gracious deed of yours, that you have given me back my child.

— Margit! visszajárnak-e a halottak? De ha elkárho- zott lélek vagy, Isten sokat meg fog bocsátani bűneidből, e kegyes cselekedetedért, hogy gyermekemet visszaadtad.

— And do you truly rejoice in it?

— S valóban örülsz neki?

— Oh, unspeakably.

— Óh mondhatatlanul.

— Well then, only delight in your daughter’s face; angelic, is it not? — the dreadful voice began again — but her soul!... she was a base woman of the streets of Vienna. And all this Margit Coronaro did, who had your wife murdered, innocent, by you, and dried up your life-flowers, like the sirocco.

— Nohát csak gyönyörködjél leányod arcában; úgye angyali? — kezdé újra a rémes hang — de lelke!... ő Bécs utcáinak aljas hölgye volt. És ezt mind Coronaro Margit tevé, ki nődet ártatlanul gyilkoltatá meg veled, és élet- virágaid leaszalta, mint a sirocco.

Kolozsi grew rigid for the horror of it. — Does this woman speak the truth? he roared, seizing Lóra.

Kolozsi megmerevült a rémületnek miatta. — Valót beszél e nő? Ordított Lórát megragadva.

— The truth!... she whispered — oh, kill me... kill me!

— Valót!... suttogá ez — óh, ölj meg... ölj meg!

— No, no! all this is only a hellish delusion; Margit died long, long ago; my daughter drowned in the water. — Away with you! I feel your magic arts; my head is dazed — my legs will not bear me.

— Nem, nem! mindez csak pokoli káprázat; Margit régen, régen meghalt, leányom vízbe fulladt. — El veletek! Érzem bűvös mesterségeteket, fejem el van kábulva — lábaim nem bírnak.

— Margit lives and speaks with you here; your daughter — I swear! — did not drown in the lake, but I robbed her away and brought her up to what she is, — I, who steered your fate.

— Margit él és itt beszél veled; leányod — eskü- szöm! nem fulladt a tóba, de én raboltam el és neveltem azzá ami, — én ki sorsodat vezettem.

— Oh dreadful woman! and you dreadfully judging God! Margit, Margit!... your own daughter you have brought to nothing.

— Óh rettentő nő! s te rettentően ítélő Isten! Margit, Margit!... saját leányod tetted semmivé.

From among your house’s flames I saved her; in her I wished to reconcile God for my sin, which the over-zeal of base servants had already made heavier, when I reached the spot, than I had foolishly imagined. Oh Margit, heaven has punished you; your own daughter you have made wretched.

Házatok lángjai közül mentém meg őt, benne kíván- tam Istent megengesztelni vétkemért, melyet hitvány szolgák túlbuzgósága már súlyosabbá tett volt, mikor a helyszínére érkezém, mint könnyelműségemben felgondol- tam. Óh Margit, megbüntetett az ég, ten leányod tetted nyomorúvá.

— I know you mean to terrify me; do not fear, I shall not despair. On the holy bones I swore revenge.

— Tudom rettenteni akarsz, ne félj, nem esem két- ségbe. A szent csontokra esküvém bosszút.

— Margit, I swear, it is so! Ah, but I do not know what ails me: I am sinking, my brain is confused, my strength fails, I am dying; but as truly as I hope for God’s mercy — I brought up your daughter.

— Margit, esküszöm, úgy van! Ah, de nem tudom mi lelt: roskadozok, agyam zavart, erőm fogy, meghalok; de oly igazán, mint Isten könyörületét reménylem — leányodat neveltem.

— Ah heavens!... — roared Margit — what have I done!? My daughter! — Kolozsi, go, hurry to the window, open it, or break it in! Hah! it cannot be, I had its iron shutters made; woe, woe... You will die. I threw the door-key into the well, to secure myself against the weakness of the woman’s heart. Kolozsi! my daughter! for God’s sake, help, there is no time to lose: the fireplace-flue is closed off, the coal-fume will kill you.

— Ah egek!... — ordítá Margit — mit cseleked- tem!? Leányom! — Kolozsi, menj, siess az ablakhoz, nyisd meg, vagy törd be! Hah! nem lehet, vastábláit én készítet- tem el, jaj, jaj... Ti meg fogtok halni. Kútba dobám az ajtó kulcsát, hogy biztosíthassam magamat a női szív gyöngesége ellen. Kolozsi! leányom! az Istenre, segítsetek, nincs veszteni való idő: a kandalló kürtője el van zárva, a széngőz megöl.

— I cannot crawl from my place any more. — Oh my head, my head!... — groaned Márk Kolozsi.

— Nem bírok már helyemből elmászni. — Óh fejem, f e j e m!... — nyögött Kolozsi Márk.

— My daughter, my child! — shrieked Margit, pounding on the door with all her strength.

— Leányom, gyermekem! — sikoltott Margit, az ajtón dübörögve egész erejéből.

— Your daughter lies quiet, does not even stir. Oh, oh... — said Márk again, brokenly — oh, oh...

— Leányod nyugodtan fekszik, nem is mozdul. Óh, ó h... — szólt újra Márk töredezve — óh, óh...

Margit still strained at the door, madly rattled it, scratched her nails bloody. — She roared, prayed, cursed, wept, but to her voice no one answered any more — the room was mute. Margit, with loosened hair, disordered dress, rushed into the night.

Margit még mindig feszíté az ajtót, őrülten zörgette azt, véresre kaparta körmeit. — Órdított, imádkozott, átkozódott, sírt, de szavára már nem felelt senki — a szoba néma volt.

The Kolozsi estate the ever-straight-walking Barkóczi received as a royal grant.

Margit széteresztett hajjal, kúszált öltözettel rohant az éjbe.

Master Kolozsi’s nest was laid waste; the superstitious folk on a moonlit night see on the island opposite a tall dark woman-figure, with a loosened veil, gazing motionless toward Kolozsi’s house. And the wanderer gives the house a wide berth, and if anyone incautiously utters the Kolozsi name to this day, he hastens to ward off its ill effect from himself by repeating several times the Barkóczi name, held, on the contrary, very fortunate.

A Kolozsi jószágot a mindig egyenes úton haladó Barkóczi kapta királyi adományul. Kolozsi uram fészke kipusztult; a babonás nép hold- világos éjszakán az átelleni szigeten magas setét nőalakot lát, széteresztett fátyollal, mozdulatlanul nézve Kolozsi háza felé.

center * center In the Rétköz the bridge-heads still stand even now, on that line along which Rákóczi was wont to travel from Újhely to Kálló; now water covers the whole region and bogs float on it.

A házat pedig messze kikerüli a vándor, s ha ki vigyá- zatlanul a Kolozsi nevet maiglan kimondja, siet balhatását az ellenkezőleg igen szerencsésnek tartott Barkóczi név néhányszor való ismétlésével elhárítani magáról.

M adách Complete

Tales (Five Stories)

Cite this passage

Support this project