Commodus
Commodus
Headnote
Commodus, a tragedy in four acts, was written in 1839, when Madách was sixteen. It is the earliest of his surviving full-length dramas, and it shows the hand of a precocious adolescent reaching toward a register he has not yet earned: the verse is loose, the sentences run long and Romantic, the rhetoric is pitched at a height the young dramatist sustains by sheer momentum. The reader who comes to it after The Tragedy of Man should not look here for the dialectical economy of the mature work. The interest of Commodus is precisely that it is unfinished work by an unfinished writer who already knows what his lifelong subject will be: the single man on whom the fate of a whole people turns, and the gulf between what power is for and what the man who holds it makes of it.
The historical frame is the reign of the emperor Commodus (180–192), son of Marcus Aurelius, whose descent from a hopeful accession into capricious tyranny was already a stock exemplum of the corrupting throne. Madách arranges around him a cast of moral opposites: the Quintiliani — Condianus, Maximus, Virginia, and their mother Julia — as a household of intact virtue; the enslaved brothers Maternus and Cleander, sons of the old general Pertinax, who embody the two answers a powerless man can give to injustice, defiance and betrayal; Lucius, whose mind breaks under the loss of his beloved Marcia to the emperor; and Marcia herself, who ends as the instrument of Commodus’s poisoning. The recurring argument the play stages — voiced by Maternus, by Arrius, by the dying Pertinax — is that a ruler is the servant of his people and not its owner, that he holds a homeland in trust and will be called to account for every life; against it stands Lucilla’s chilling counter-doctrine that right reaches exactly as far as strength, and no further.
Watch for the motifs that Madách will carry, deepened, into his later dramas: the throne as a weight that crushes the small man who wears it; virtue figured as a flame the world cannot recognize because it has only ever seen virtue in chains; and, near the close, Julia’s account of the teacher who taught men they were brothers under one God — an early, oblique appearance of the Christian horizon that the historical-scene structure of The Tragedy of Man would later make explicit. The translation keeps the Latin and the Hungarian names as the source carries them, renders the verse for its stress and its enjambment rather than its syllable count, and lets the period sentences stand at the length the young author gave them.
THE TRIUMPHAL PROCESSION
SCENE ONE
(Before the Capitol; to the right a house marked Quintiliani, to the left one marked Pertinax.
Condianus, Virginia, and slaves carry in furniture.)
VIRGINIA
The gods have brought you back to our ancestral hearth, dear brother, you.
See, without you we were so grave, for from its nest the great
eagle had flown away.
CONDIANUS
And now, my dearest, embracing again the hearts for which this heart beats,
I have forgotten even the perils of my road.
VIRGINIA
See, mother begged heaven so to give her back at once her stolen
all, and heaven heard that prayer, and the sigh of sorrow
your coming has driven before it.
CONDIANUS
Oh, my dearest, how many long, long months I did not taste
the Eden of this circle — but let my house’s Lares forgive me, I
brought my homeland an offering.
VIRGINIA
You are right, brother, you speak well; the homeland outweighs your household gods, and do not
listen to the weak woman’s voice when she grieves that her heart
breaks on it; do not let me set a snare in your road with my tear, the road that leads
toward heaven.
CONDIANUS
Speak then, my Virginia, what joy has dawned on the fair sky of your life, what cloud
of sorrow has gathered enviously upon it, since I, in the gentle land of the Greeks, adoring
the temples of the Muses, won treasures for my homeland’s altars.
Everything that touches you, that troubles you, brings my heart too its joy and
its grief.
VIRGINIA
You are a good brother; hear my secret then; but do not abuse it,
as is the way. Three days ago, when I was walking with mother through Rome’s bright
streets, up and down, then coming home at that darker street corner
a handsome youth looked at us, and we at him. He stood motionless, like
a stone statue, and fixed his eyes on us unceasingly. When at the other
end of the street I looked back, quite by chance, I still saw him standing there
turned to stone. Next day it happened again, and I do not know
how it came, I went that way twice that day, and the second time the youth
addressed me.
CONDIANUS
Go on, I beg you, Virginia.
VIRGINIA
He addressed me, then, and the word was so sweet, as if from his heart the flower
of feeling had grown up. He is a Gallic warrior, his name Hilar; what a sweet
name it is, brother, is it not? But you are so grave, you are not even listening
to me; what would such a great breast care for a lady’s frailty like this?
CONDIANUS
I am listening — yes, indeed — only go on.
VIRGINIA
He told of the curses of his fate, and by our Lares begged that we take him in for a few
days under our roof. Man’s heart is not stone, you know, and one
forsaken fellow-man moves it. We took him in; Hilar is among
us; he is so gentle, so good, and we love him — but we love
him only as one forsaken. Will you always grow graver?
CONDIANUS
My Virginia, you know, then the sky gleams, and flatteringly lures the
flower, when it is about to bring the orphaning frost of night. You are a frail flower,
and if the frost strikes you down, you will not bloom again with the flowers of spring. There is
but one summer; it takes you, and the winter is eternal.
VIRGINIA
Brother, what a manner is this! You frighten me, brother; what
wrong have I done, speak, oh?
CONDIANUS
Nothing, nothing at all; see, in the human heart such heavy
suspicions stir, but these suspicions are only dreams; the dream is foolish, the dream
flies away.
VIRGINIA
What suspicion troubles you on my account? Tell me, oh, tell me, tell me the hidden
place of your heart; see, the sailor cannot avoid the reef he does not
know. Speak, my dearest, and I will smile the cloud from your face.
CONDIANUS
Do you know Commodus?
VIRGINIA
How should I know him? I was still a child when he left
Rome.
CONDIANUS
(Aside.)
It is just three days that he has been lurking in our city, awaiting his army
for the triumph, and they arrived today — but no, this cannot be.
(To Virginia.) You are so kind, a frail skiff on this world’s sea among the
wild waves; your salvation is in your breast, and if it is lost, it will not
return. Take care of yourself, fair Virginia! The frail
plant grown under the careful gardener’s hands the south wind soon
withers. Now, then, may my gods bless you; I will come to you at once,
and you, like the sun, will conquer my heart’s gloom. If the procession comes
this way, will you come out, perhaps?
VIRGINIA
If I have seen your dear face more cheerful. (Exit.)
CONDIANUS
Dark suspicions follow one another in the night of my breast, and everywhere
Commodus, and Hilar is the image from which I hide in horror.
And if it truly were so, then, my Virginia, Rome, we are
lost; oh, if you knew on what edge of an awful chasm we
stand, you would step back shuddering, and your heart would break with your anguish.
MAXIMUS
(Coming out.)
Brother, why do you grieve, why are you so grave; no smile
comes to your dear lips. Oh! Confess to me, confess to your loving
brother, who has no joy if he cannot share it with you, for whom the sun
has drowned in dark gloom if he does not see it shine back
in your eyes.
CONDIANUS
Oh, brother, a double dagger rages on the strings of my heart, but the cause of my sorrow
do not ask; that I cannot tell.
MAXIMUS
Do not so cruelly break the rose-bands of trust that have bound us
together since our tender years. See, joined we devised
our childhood games, together we tasted their joys.
And when you were so ill that you had already given up your life, our whole
house was sunk in mourning; the smile flew from the lips of the boy Maximus
too, and in its place the crystal pearl of grief sat there. At the foot
of your bed your loving brother brooded, and with your returning life his spirit
came back too. How often did the dawn find the wild boy on his knees,
adoring the god of Orcus, that, sparing our house’s hope,
they take me instead — and see, even then I still loved my life very, very much, for
my all was only this foolish course.
CONDIANUS
Brother, you were always so very good.
MAXIMUS
See, brother, is the burden not lighter for two to bear than for
one to carry its whole weight? Is it not a balm when we pour the brimming
measure of our sorrow into a kindred breast? Bring back
our father’s dear memory into your heart, who on his deathbed, blessing us
and leading me into your arms, said: love one another, Maximus, follow
your brother, for his road will be only the road of virtue. And then I
pressed you to my breast, dropping tears on our father’s cold hand,
swearing to be faithful unto death.
CONDIANUS
Do not long to know my secret, brother! You still live in the rose-time
of life; you have many days yet to live out, amid pleasure and joy.
If the poison already rages in one heart, is it not better, if it sinks
forever into the grave with that one, than that it poison another heart? This sorrow is
inexhaustible, like life in the universe.
MAXIMUS
I see, you do not love me; I feel it, and I do not know my fault.
Oh, how it hurts the heart, when cast off, not to know its sin.
But though you cast me off, like your faithful hound, who with importunate
flattery — though you trample me like a worm of the earth, I will still turn
toward you in the dust of your foot. Oh! I, wretched, I! I owe you so much already;
all that I am, you made me that, and to repay you for it I cannot.
All I have, all this heart holds, is my love; and even this
is despised.
CONDIANUS
I armed myself against you with every weapon of my obstinacy, and the grim foe
stands conquered before your tender weapon. Then hear, and pity me, if you can
pity.
(Lucius and several youths come out of the baths singing.)
LUCIUS
Go on, friends, I will follow you later.
(All exit; Maternus steps forward, gravely.)
MATERNUS
(Aside.)
These are the pillars of the ancient homeland; so the blood of Rome has degenerated, then? But,
slave, you dare to feel, to speak — choke your feeling back into your broken breast.
LUCIUS
Has your brother’s ill humor already caught you, Maximus? You merry lad,
the heart’s bitterness does not suit you well. (Commodus comes out, listening.) And you,
Condianus, what otherworldly schemes are you hatching, which will crumble to dust
here.
CONDIANUS
Lucius, you are in strange high spirits today.
MATERNUS
When there is most cause, perhaps, to grieve.
LUCIUS
Ah! And you here, Maternus? Rejoice together, all of you, then, for
today the gods will bless Rome again with an emperor. Long live
Commodus! And whoever does not say it after me is no patriot, no
blood of Rome. Let us rejoice, then, for joy belongs to the social life, and
the more breasts share it, the greater it grows.
COMMODUS
(Stepping forward.)
Citizen, how do you mean this? The gods bless Rome with an emperor?
MAXIMUS
(To Commodus.)
And you here, Hilar? We did not even notice.
LUCIUS
How do I mean it? Only thus, that the more emperors Rome
has, the more it wearies of its tyrant, and perhaps one day, its darkening sky
clearing, freedom breaks out over it with its rays of light.
CONDIANUS
(Whispering.)
By the gods, no further!
COMMODUS
A pretty fable, indeed — only let not your blood paint its dawn.
LUCIUS
By Hercules, you are a strange one, whoever you may be. As I see, your speech matches
your servant’s dress; you please me for your sullen face,
which shows something like my house-watchdog — though I would not like to give that up
for you. Ha, ha!
COMMODUS
The watchdog, if it is not on the chain, will yet attack its own
master.
(Exit.)
MATERNUS
(In fury.)
You slave! Knave! You cursed bailiff! What traitor’s breed are you, you dog,
for Rome could not have borne such a son! (Recollecting himself.) Hah, but I too am only a slave
here, and the slave is a coward, the slave is homeless.
LUCIUS
Maternus, and you are in such a fire? You took flame at the homeland’s altars — truly,
a flame struck up from the heart!
MATERNUS
Though the gods did not grant me to find a homeland in my homeland,
though my heart has nothing but its chains, only the grim gloom in the night
of my mind, in the slave’s breast a sacred fire burns,
in my veins the old blood of Rome seethes. The cliff flares when the iron clashes
in the calm sea’s lap with death.
LUCIUS
(Whispering.)
Maternus, I have recognized you; my hand to you, and my heart I give.
Though cloth of gold surrounded me as a child, and you from a slave
mother were born a slave, fortune merely plays with us, pouring two kindred hearts
into two forms.
MATERNUS
You are good, one among the many spiteful. (Exit.)
LUCIUS
Away, friends, with cares now; let the dice and wine drive them off,
that is the fashion now.
CONDIANUS
Lay your right hand on your heart, Lucius. You make yourself out for the water of Lethe;
beneath this light, wanton glaze a nobler heart beats toward the
homeland. Oh, confess, Lucius, that I may press you to my heart;
confess, that I may love two in you: my friend, and a son of my sacred
homeland.
LUCIUS
I did not know you so, and when, turning from me in the street,
you could not look on my wanton deeds, then my heart burned
still greater, and I longed for you as my friend; yes,
Condianus, my prayer is the homeland; I adore it even before
my Marcia. But the world is so strange, oh, my friend, and I hid from her
the holiest of my passions, for she would laugh, for knowing it she would ruin my
plan. And I loathe all my companions, those slaves of pleasure and delight.
The one I revere with love, besides you, is Maternus alone,
this slave, this churl a free noble, lofty in his chains, and a patriot, while
the citizen has become a vile slave amid splendor. (The people gather.)
MAXIMUS
The procession draws near. My mother and our Virginia are curious to see it; I will
go for them.
(The procession comes. Virginia, Condianus, and Lucius withdraw into a corner;
Commodus mounts the tribunal, the praetorians surround him, the senate
stands before him.)
MAXIMUS
What is this — Hilar and Commodus one?
CONDIANUS
What I trembled at is fulfilled.
PERTINAX
(In the name of the senate.)
I greet you in the name of the senate and of Rome, Commodus! The Seven Hills still
stand in mourning for your father’s death. But you have come to wipe
from their eyes the bitter tears of grief. You came to us as a comforter,
to heal the wounds of the homeland. Proudly Rome fixed her eyes
on her son, when like Hercules you fought at the ancestral Danube, beseeching that
time which leads you with your laurels into our midst, to give the homeland here —
MATERNUS
The final deathblow!
(Murmuring, astonishment.)
LUCIUS
The reckless man!
THE PEOPLE
Death, death upon him! An evil omen.
COMMODUS
What slave is this, who so disturbs the sacred festival? But, reckless one,
pay for it!
MANY
Maternus, it is he who howls, only the cowardly slave.
COMMODUS
What he deserves, I leave to you, senators — he who, not even knowing
my rule yet, thus already insults his sovereign.
SENATE
Death, death!
COMMODUS
What can you bring in your defense — speak, you too, that I may refute
your lying word.
MATERNUS
How? You are bound to hear me out.
COMMODUS
And this too? But then, your defense —
MATERNUS
There is none, and were there one, I would keep silent of it, for you are strong; take
my life, if my death can profit you. Each man does
as much as he is able to do, not as much as he has the right to. Do you desire my life?
Take it, mighty lord! For if you desire it, in whatever color you dress
your sin, the final boundary can only be death; and if you do not destroy me
now, it is only because you do not yet do it, so that, gaining trust, you may
slay more later, when the poor lamb stands beneath your knife. I have finished.
COMMODUS
Die, then! But whose slave are you?
PERTINAX
Mine — and to plead for him I cannot.
COMMODUS
Is there none, then, who would beg for him?
MATERNUS
Who would beg for this wretched slave’s life? To put one’s own life in danger
is worth it only as long as one can be of use; afterward he is no man, and the slave
may perish. And even then they speak of doing him good; for death
unbinds his heavy chains; and the slave, as he dies, if he has bent into the dust,
still groans out words of thanks for the deed.
VIRGINIA
(At Commodus’s feet.)
I beg for him, by all that is sacred, and I beg for him, falling into the dust
thus: a Quintiliana kneels in the dust, begging for a life that is not yours,
Lord, over which the powers of the earth have no right; for it is the gift of heaven
alone; you can take, but you can give not even a moment more. When
the past has flown into gloom, I see for death a shining temple, but
the home of death caves in, and the temple, fallen into the dust, is gone. Oh, is the world not
wholly life, is it not the life of our gods’ commands? Do not break
it, and I will bless your being; give me that which to take is a sin for you.
Forgive, oh, this slave, and be gracious on your first day
already, in which you command the dear sacred homeland — not to kill,
but only to make it blessed. I do not beg of Commodus — what would I beg?
Commodus is great, I am small — but I beg him for the gentle, good
Hilar, with whom we brought libation to our Lares. What is he to you? You are so
mighty a lord; he, clinking with his chains, remains a slave. Even through your guards
the dagger finds him in robbers’ hands; but your holiest rampart
will be the people’s love. Forgive him, oh, sovereign lord!
COMMODUS
He for whom the Graces themselves are advocates, who would pronounce death
on his head? Now rise, then, for begged shall be my good
sisters, burning with longing.
(Senators. Commodus greets his followers.)
PRAETORIANS
Long live Commodus, the emperor.
(All exit, save Maternus, Condianus, Virginia, and Julia.)
MATERNUS
I stood near the night of my grave, at the boundary where my chains would fall,
and a heavenly rescuing voice spoke down to me now, and commanded me to bear my
chains. The slave does not know whether to thank or curse his gods,
who made him only to endure here; but what should I thank you for,
noble lady, for your deed? The slave’s feeling is already burned out;
he tears off, alas, the ornaments of the deed in shame, if a slave begins to praise it. I
wish your life’s rose-dawn never be troubled by storm; but you are too
good for this world; in its grim circle you can never be happy, and when the storm
comes upon your frail skiff, the slave will step before you with his chains; he will be
your defender, for even in chains his gratitude beats; and if many who now hover
about the rosebush fly further off before the winter frost, only I
shall be the one who stands firm with the feeling of his hardened heart. (He kneels.)
See, I kneel, what I have never done, before neither man nor woman;
see, tears spring on the gloom of my eyes, and all these are not feelings
of gratitude, but the outpourings of grief, that I, a churl, cannot
repay you. Oh, heavenly being! In this age, in Rome, you alone
feel among the homeland’s daughters, who, unfeeling, abandon their mothers. You are
the only one who, scorning every foolish, witless oath, finds rest
in your heaven, which is in your heart. (He rushes off.)
VIRGINIA
Poor Maternus, truly I pity him.
CONDIANUS
And I honor the patriot in the slave.
SCENE TWO
(A hall. Commodus, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, retinue.)
COMMODUS
Lucilla, since our absence you have sacrificed at the rose-altars of Hymen; I wish
these roses to bloom thornless to your late grave, which to doubt
your choice does not allow, since from the senate’s fair garland it knew how to seek out
the fairest flower of the Roman senate.
CLAUDIUS
Though your honor has fallen on one unworthy, yet to deserve this trust
let it be the chief aim of my life.
COMMODUS
How? And does your word so disagree with your deed, when you do not even present
your sister, Marcia, famed for her beauty? And you too, Fadilla, since my
absence your son must have grown well, and one is not permitted to see him
just as your brother?
FADILLA
Forgive me, brother, I did not wish to occupy the emperor on the first day
of his rule with anything but the good of the homeland.
CLAUDIUS
I too answer only this, my lord; but I withdraw, to bring them before you.
(Exit.)
COMMODUS
(Laughing.)
The good of the homeland — what a foolish phrase this is; is the good of the homeland not
dear to us for our own good’s sake?
CLAUDIUS
What is this?
ARRIUS
Were Arrius not convinced that your speech is only jest,
my lord, it would be your brother-in-law who would contradict you. It is a dangerous and
so grave a jest, my lord, to which the ear grows accustomed too soon.
CLAUDIUS
And from a foolish word a grave truth may come. (Arrius and Claudius exit.)
COMMODUS
This took me aback; the word was heavy, but
true, true; I have greatly sinned.
LUCILLA
(Laughing.)
So fame deceived me, then, who proclaimed you a champion.
A womanish senator’s blow halved your heart’s sacred promptings.
COMMODUS
Hah, let the reckless man pay for it — yes, Lucilla, he shall pay.
FADILLA
Brother, your father on his deathbed gave you Arrius as your second father, and
when, blessing you, his eyes brimmed with tears, and his love froze
on his cold lips in death, you promised that you would heed Arrius;
he smiled, and this was his last smile. As a man you promised, as a
son — and the sovereign will keep his word.
COMMODUS
You speak truth, Fadilla; you are a faithful sister, drawing me back
now from a wrong step.
LUCILLA
Naturally, Fadilla understands so well how to defend her husband in virtue’s cause.
COMMODUS
True, and therefore she cannot be a judge.
(Claudius, Arrius, Marcia, and Lucius come in.)
ARRIUS
Here stands my son, sovereign lord, in whose heart the love of the homeland burns.
LUCILLA
(Aside.)
Hah, cursed case. (To Commodus.) And since you are one hope
of the homeland, with Rome I feel for you.
COMMODUS
Gloriously you speak, and if I am not mistaken, we have already met; but
let us leave this now. You, aged Arrius, you bring rebellion yet on your gray
head.
ARRIUS
Sovereign lord, I do not understand you.
COMMODUS
Recall your deeds of today; I give you time; but then what else would the father
of such a son be, if he learned his principles from you.
ARRIUS
My lord! In the roll of my deeds I find no sin. Or is he perhaps
a rebel before you who leads to the true road of right, as I
wish him to be, that your realm may flourish? I do not ask the emperor whether I have done
well. My heart keeps silent, and so does not sin. But you, who dare to speak
against your liegeman —
COMMODUS
Forgive me, Arrius, I have indeed erred; I acknowledge my fault, and
I will mend it too. But see, have patience with me; the champion is not yet accustomed
to sit upon the throne. This, then, is your son. (Aside.) — I would he were another.
(Aloud.) Claudius Pompeius, you too have brought your fair sister, and
rumor was a liar when it cried her praise, for it did not say that she is a
heavenly goddess. But, fair Marcia, may we hope that you will come
more often to the sky of our court, this day to clear its bright dawn,
in which every other constellation pales?
MARCIA
You are very gracious, sovereign lord! It is the frail ivy’s lot to rejoice,
when a noble oak becomes its protector.
COMMODUS
As gracious as you are fair, like the sun’s rays; to be a slave
in such a prison is delight. Until then, until we see your radiant adornment
renewed in new colors, only hope shortens my long minutes, for see, it is so
hard to forget the Elysium once tasted, when it is lost
to us. Pompeius, you are richer than I, for such a treasure
no other earthly man possesses.
CLAUDIUS
And one thing only is now lacking to the health of my salvation: that I give
the frail dove into the strong eagle’s protection, and while it brings libation to the
Lares, the other fights in the heavens with the fires that brood upon
the bright sky of its homeland.
COMMODUS
A fair dream this; only let not the eagle to whom you entrust the dove
tear it apart.
CLAUDIUS
Lucius shall have my Marcia; they are the common hope of their kindred-hearted
parents, and under such protection my dove need not tremble.
COMMODUS
So? (Aside.) By the heavens! He shall not have her. [Aloud.] We wish
to be alone. Sisters, you two remain here.
(All exit, save Commodus, Lucilla, Fadilla.)
On my first day here I had a strange adventure. There is a noble
house in Rome, that of the Quintiliani. You know it, perhaps? A member of this
house is Virginia, a comely girl, so gentle, so charming.
A feeling kindled in me toward her, such as I could not imagine
a man capable of feeling. That, rapt into heaven, this churl could be
capable of despising all, forgetting all that is not heaven
itself. And shall the emperor renounce this girl forever, because
he wears the purple — shall he be robbed of heaven’s salvation? And so it is,
so it is — I cannot have her.
LUCILLA
Sovereign brother, you speak so? Can a lion not have a
frail roe? Where would there be a girl who would resist?
COMMODUS
Yes, yes, but her grim brothers, those austere, sealed-breasted heroes;
I shudder when I think of them; to them virtue is a god. Virtue,
I say; they defy their earthly lords, and laughing, firm, they
despise its chains. I know them, and such men I cannot
endure; I will not struggle with them, no, I fear them. And such
men I know more of; both my brothers-in-law are such. I loathe them,
for they are enemies of all my whims. I blush, I would wish to hide
from their gaze, for one word whispers in my heart that virtue is
more than a mere idea, and if it is more, then they are great men, and
a degenerate their emperor.
LUCILLA
The emperor, into whose hand the gods have given their thunderbolts, fears a
wretched dog if it dares to bark at him? Every man has something
in which he holds his glory, his all. The wretched slave, who has nothing
in this earthly circle, the idea of virtue is his, and in the beyond a
happier reality. But you are mighty, and what would you need more?
COMMODUS
If this were true, oh, Lucilla! But I feel it is not so, and this voice
too often haunts me. I start up from it, fleeing, fleeing from
myself like the beast of the wilderness. But you may be right; it is only the remnant
of my early childhood, which my old teachers hammered into my
head.
LUCILLA
Naturally — like one who has as much right as he is able to enforce,
no more, no less. Examine the whole of nature, and everything
in it whispers only this law. Does the little worm not claim as much
right as with its strength it can enforce; the worm the little bird eats,
and the little bird counts everything as its own that is weaker. But
the eagle comes, before it the little bird too is a slave. You are the eagle, above you
no one stands to check your deed; you may do what you are able to do.
FADILLA
Yes, you are mighty, brother; on the homeland you may bring wretchedness and heavenly
rays; but grasp well, oh, how sacred is this name, the homeland. The
gods gave a homeland into your hand, that you be its servant, only the slave
of the common good; your people set you apart from your fellows; the people are not for your sake,
but you are for your people’s, and the judges of the beyond will demand a reckoning for every
life. And you will not be able to give back even one life. The curse you scattered
on your people will alight on your heart. You will seek escape, a path
from your mind’s terror, but the dark waves of the ocean will close
over you, and you will be lost.
LUCILLA
My good sister, your otherworldly censure would be fine for the people to hear, but
we, who know that with our life our existence is gone.
COMMODUS
Lucilla, and truly, this may be guessed at. Lucilla, tell me you wish
to deceive, and I forgive. But if this is true, only conceivable,
then, ah, what would our earthly being be, what would hold us back from doing what
would cause inaction in our fellows? Why then would sin not be one
with virtue? But now I can hear no more; I must rest, must put out
the terrors of my mind, that I may wake without a thought, for to be
without a thought is so glorious a thing. (Exit.)
FADILLA
Brother, this I did not suppose of you. He has already gone so far that
to step back is impossible. Oh, Rome, with my brother I shall mourn you,
who was the sacred hope of the homeland.
LUCILLA (laughing)
Go on, he went so gloriously, as if you had declaimed it from Zeno;
only it is a pity that the happy age is past, when one was sated
with such things.
FADILLA
What I trembled at has come to pass. In vain would I howl in this hall
like wild shades over their evil offspring, where with virtue
contentment has passed forever, where on the holy seat of the god of right has sat
the proud spectral shape of spite. Good, I go, let her not hear my voice — the
sacred word of virtue — the altar of right, where only blood will flow. Withdrawn,
I too can weep for the homeland and for my brother, who has gone down with it into the grave,
for the homeland is the life of him who leads it, and his fall brings it death. Heaven
be with you, brother; I wish that your word’s foundation may be your heart, as
mine was only its love, and that your heart may whisper to you with its innermost
voice that you always dealt well with your brother. (Exit.)
LUCILLA
(With scorn.)
I wished only to be rid of you; now I no longer fear for the success of my plan;
my husband is yet one of those who heap obstacles in my path. But there are
ways to blind him, and Arrius runs into his open
grave. But Commodus comes.
(She weeps.)
COMMODUS
(Entering.)
What is this? Who dared to hurt Lucia? Hah, cursed one! Let him pay
me for it.
LUCILLA
Oh, do not pronounce your judgment so soon; you would come to regret it.
COMMODUS
By Jupiter, no, never! But speak.
LUCILLA
Promise first that you will forgive him.
COMMODUS
Because you ask, so be it.
LUCILLA
Fadilla and I were speaking of you; I took fire in your defense;
she maintained that you were coarse, brutalized, I that, as with the eagle you soar
to heaven, so dovelike you are gentle in this earthly circle. She argued, what
a pity that a woman cannot share in the sacred power of the throne’s purple.
But no, I will not say more of my sister’s disgrace.
COMMODUS
By the gods, Lucilla, if you still love me!
LUCILLA
Of these things, then, we spoke; she rebuked me. And undeservedly reviling
me yet more, finally, mad with rage, she ran out from here.
COMMODUS
Hah, Fadilla, this was your smooth speech, then! Never step before my throne,
lest I break my sacred promise of pardon. My Lucilla,
you are the only one who loves me faithfully.
LUCILLA
Oh, brother, what a fair reward this recognition is for my sufferings.
(Exit. Perennis has meanwhile come in.)
COMMODUS
Ah, Perennis, you come just in time. What do you think — what shall we do
about Virginia? You know of whom I have already spoken to you.
PERENNIS
Sovereign lord! I feel the worth of this honor, which admits me to your
confidence. But I would advise that we begin with gentle means — to beg, to
dazzle first, then to chastise, and later what the stronger may do.
COMMODUS
And the people, when they begin to murmur that their emperor has turned brigand, who
stole their fairest treasures —
PERENNIS
We will give the people occupation; that people which has business with itself
does not think that it might be free. The proud man pulls a handsome yoke
better; let us spread luxury among them, then, and luxury will become
the apple of discord; it drains their strength, and from the immoral, luxurious people
a soft slave is made; let us build them halls of splendor, and let us not fear
that they break out against us; only let the watchdog now and then get a flattery
and bone enough to keep it just alive, and it remains the most faithful night-watchman.
COMMODUS
True; do what you judge best; my hope lives in you. (Exit.)
PERENNIS
And of the rest I will take care. We must dazzle first, and adjust our feelings
to others’, until they think they feel as one with us, and
believe they see their own will in ours; and then to lead them to what
we wish is easy already. A man must make himself necessary to others, and
then he can have himself begged for what he himself also wishes. (Laughing.)
A sovereign who commands peoples becomes their base servant, their slave.
SCENE THREE
(Atrium at Pertinax’s; on the altar of the Lares a sacrificial fire burns.)
PERTINAX
My homeland, see, again I sacrifice on your altar, and my hope flames high like
the flame of your altar. Oh, do not deceive, you gods, the prompting of this sacred
hope; do not mock the glorious dreams of a whole homeland! On one
man rests, on a single grain of dust, existence; one man turns the wheel of fate
over nations, and this man is so mortal, so frail, as his fellow
slaves. He is the slave of his heart’s storms, and a single whim of his causes a thousand
perils. A nation’s fate rests in such a skiff as is driven by the roar of a thousand
winds, hurled from one reef to another, until at last all
is shattered to pieces. Oh, send down then upon his heart, you gods,
whoever you may be, who let the homeland flourish, your holy grace;
let virtue guide the paths of his life, and the path will be glorious on which
he travels. The sun’s ray brings me anguish, the storm of night torments
this breast, and so many years I have nursed this serpent! But henceforth to bear it
I cannot. (Calling out.) Maternus, Cleander, come! (Both enter.)
Is it not true, I never dealt with you as with my other slaves, but
as far as I could, I raised you up to myself. But how should I not have done
this with my own children? The beast does not cast off its
young, does not thrust it into the foul yoke; and I, a man, should have done
this?
CLEANDER
How?
MATERNUS
What is this?
PERTINAX
See, this storm-broken heart too had its feelings; it was not
always so dark, so empty; but it burned and hoped, longing to find salvation
here, amid this sad world. Only a thousand storms could make it what it
now is, tearing out all that is sacred, all fire. Vinegar, then, is this heart,
but this feeling was no born wretch of this world. Amid the clank of chains
I saw the fairest bud of virtue, of grace, bloom — unmarveled,
unadored, for over its worth only the lash and the fetter were
painted. This slave-girl was the image of my salvation; my all I found in this slave-
girl, that which many a mighty lord seeks in vain amid the foolish
splendor. And I lived my present Elysium, for I did not yet think of the sad
future. Two children were the pledge of our love, and the slave-girl from the
depth of her wretchedness held them up to me — held them up and departed,
where, her earthly chains fallen away, she could laugh at this earth’s judgment. But
I remained here, and her memory lived in my two sons. I adored them,
for I saw her shining back in them; oh, but the world did not so
judge my deeds, nor so the woman to whom I had sworn faith, nor
so judged my deeds, for the world is so hard, so harsh; it does not
know the holier feeling. And because it does not know it, it does not
esteem it. And my two children, loved though as my own life, remained
slaves, and these are you, I, your accursed father; here on his knees
he begs for pardon. Ah, but I see, there can be no pardon
where the grim parent has thus sunk so low. You are the foolish offerings of shame,
and this can never be undone.
MATERNUS
Father, (embracing him) oh, see, what then is man? A helpless
weak piece of flesh, but in him already lives the rich spark of holy godhead,
living in all, in king — and slave too. Man is his own
god; he builds a world from his heart, he builds Tartarus and Elysium, and
what he becomes, he himself has made himself. You gave life, bearing for your
child as sweet a care as a thousand eyes; you gave a heart, a mind,
and feeling; what more would your son beg? Oh, Pertinax, now it rests on me
to win my brightness, and the self-won brightness is so glorious; while that descending
from our forefathers upon us alone becomes foolish smoke, behind which lurks
ugliness; only he boasts of his birth who finds in himself nothing
praiseworthy. I was born a slave, and so long shall I remain, until
Rome speaks of my brightness. The lords cloaked in splendor call me a slave, and
my spirit, laughing, looks on these splendid chains. Father! You make your son so
happy, if your heart’s bitterness breaks upon him. (Exit.)
PERTINAX
You are a good son; may heaven bless you for it.
CLEANDER
I accept, father, the fair gift of your heart, and accepting it,
its sacred aim will be my life — my gratitude. This word, "father," let it strengthen
my heart’s feeling, to defy the storm on the paths of my life.
PERTINAX
Oh! How long I renounced the joy of calling two such noble hearts my
sons. Calmly I can look toward the heavens, since my slave-children have
forgiven me, and have not despised the spiteful
father! I have few days left now to live through; let me live
them through in peace; one false step in the dawn of life’s road
makes a long life wretched. But I rejoice that I was punished,
for greater grief still is to feel oneself guilty, without
suffering for one’s guilt.
(Exit.)
CLEANDER
So we are your children, and while you, honored, amid splendor,
spend your useless, long days, we, your children, scorned, are to live
as slaves in the dark, for the sake of the senseless world’s prattle?
You are right, Pertinax, if it must be, my father! You have not many life-
moments left now. Make way yourself too; do you not see, on this
earth everything makes way? You uselessly occupy your place like a weed,
on which already wait so many new sprouts. And if you give way, am I still to
share even this place? Hey, Maternus, this cannot be so.
MATERNUS
(Entering.)
Why are you so grave, Cleander? I thought this day had brought you
a ray of joy.
CLEANDER
Ah, brother, when every joy must be paid for so dearly, and
the bought joy loses its Eden, nothing is perfect in this
world.
MATERNUS
Speak, brother, what spoils your spirits?
CLEANDER
Do not ask; why should I sadden your heart.
MATERNUS
Brother, if you pity, if you love me, by the gods, speak! Why do you grieve?
CLEANDER
Whether I love you? Oh, yes! And just this saddens me, Maternus. Our father is so
cruel; after his death he wishes to leave me free,
to enrich me with gifts, and you — but no, I cannot say it —
MATERNUS
And do you think that the worst could surprise me? Speak,
I beg you; my heart has grown hardened enough to hear anything under the
weight of the chain.
CLEANDER
I will speak, then, though my heart breaks. He leaves you in the heavy
night of slavery, since you scorned his offer of favor. But this cannot
be so; I too will share your heavy lot with you, but to see my brother
so I cannot bear. I pity you, and my pity, like a heavy
cloud, covers the bright sky of my life, and from it the thought strikes down
like lightning, and the cliff breaks beneath it, if it is too strong to bend.
MATERNUS
And is this the only cause of your grief, brother, that the slave Maternus does not
win treasure, splendor, titles? Ah, then this sorrow is in vain; my burned-out
breast has learned to bear the iron hand of fate; the world of splendor is already dust
to me, and in my heart there is only one image, which lives and forever will live
in it, this my father cannot tear away: my treasure, my all is this, and
my hall of splendor is great nature itself. Farewell, live, rejoice in these
earthly goods; you are happy if they radiate joy to you;
I in my chains am not so happy.
(Exit.)
CLEANDER
This did not succeed. I did not imagine a mortal could be so
senseless still; but you will not escape Cleander’s daggers; you are fearful
to me, I too will be that to you. I will not soil
my hand with your blood; be your own gravediggers. Father, already
you do not enjoy your goods, your pleasures; leave them to your son.
Maternus, be no rival to me, and let your heart’s noble fire put out
your life.
(The curtain falls.)
SCENE ONE
(Before the Capitol; to the right a house marked Quintiliani, to the left one marked Pertinax.
Condianus, Virginia, and slaves carry in furniture.)
VIRGINIA
The gods have brought you back to our ancestral hearth, dear brother, you.
See, without you we were so grave, for from its nest the great
eagle had flown away.
CONDIANUS
And now, my dearest, embracing again the hearts for which this heart beats,
I have forgotten even the perils of my road.
VIRGINIA
See, mother begged heaven so to give her back at once her stolen
all, and heaven heard that prayer, and the sigh of sorrow
your coming has driven before it.
CONDIANUS
Oh, my dearest, how many long, long months I did not taste
the Eden of this circle — but let my house’s Lares forgive me, I
brought my homeland an offering.
VIRGINIA
You are right, brother, you speak well; the homeland outweighs your household gods, and do not
listen to the weak woman’s voice when she grieves that her heart
breaks on it; do not let me set a snare in your road with my tear, the road that leads
toward heaven.
CONDIANUS
Speak then, my Virginia, what joy has dawned on the fair sky of your life, what cloud
of sorrow has gathered enviously upon it, since I, in the gentle land of the Greeks, adoring
the temples of the Muses, won treasures for my homeland’s altars.
Everything that touches you, that troubles you, brings my heart too its joy and
its grief.
VIRGINIA
You are a good brother; hear my secret then; but do not abuse it,
as is the way. Three days ago, when I was walking with mother through Rome’s bright
streets, up and down, then coming home at that darker street corner
a handsome youth looked at us, and we at him. He stood motionless, like
a stone statue, and fixed his eyes on us unceasingly. When at the other
end of the street I looked back, quite by chance, I still saw him standing there
turned to stone. Next day it happened again, and I do not know
how it came, I went that way twice that day, and the second time the youth
addressed me.
CONDIANUS
Go on, I beg you, Virginia.
VIRGINIA
He addressed me, then, and the word was so sweet, as if from his heart the flower
of feeling had grown up. He is a Gallic warrior, his name Hilar; what a sweet
name it is, brother, is it not? But you are so grave, you are not even listening
to me; what would such a great breast care for a lady’s frailty like this?
CONDIANUS
I am listening — yes, indeed — only go on.
VIRGINIA
He told of the curses of his fate, and by our Lares begged that we take him in for a few
days under our roof. Man’s heart is not stone, you know, and one
forsaken fellow-man moves it. We took him in; Hilar is among
us; he is so gentle, so good, and we love him — but we love
him only as one forsaken. Will you always grow graver?
CONDIANUS
My Virginia, you know, then the sky gleams, and flatteringly lures the
flower, when it is about to bring the orphaning frost of night. You are a frail flower,
and if the frost strikes you down, you will not bloom again with the flowers of spring. There is
but one summer; it takes you, and the winter is eternal.
VIRGINIA
Brother, what a manner is this! You frighten me, brother; what
wrong have I done, speak, oh?
CONDIANUS
Nothing, nothing at all; see, in the human heart such heavy
suspicions stir, but these suspicions are only dreams; the dream is foolish, the dream
flies away.
VIRGINIA
What suspicion troubles you on my account? Tell me, oh, tell me, tell me the hidden
place of your heart; see, the sailor cannot avoid the reef he does not
know. Speak, my dearest, and I will smile the cloud from your face.
CONDIANUS
Do you know Commodus?
VIRGINIA
How should I know him? I was still a child when he left
Rome.
CONDIANUS
(Aside.)
It is just three days that he has been lurking in our city, awaiting his army
for the triumph, and they arrived today — but no, this cannot be.
(To Virginia.) You are so kind, a frail skiff on this world’s sea among the
wild waves; your salvation is in your breast, and if it is lost, it will not
return. Take care of yourself, fair Virginia! The frail
plant grown under the careful gardener’s hands the south wind soon
withers. Now, then, may my gods bless you; I will come to you at once,
and you, like the sun, will conquer my heart’s gloom. If the procession comes
this way, will you come out, perhaps?
VIRGINIA
If I have seen your dear face more cheerful. (Exit.)
CONDIANUS
Dark suspicions follow one another in the night of my breast, and everywhere
Commodus, and Hilar is the image from which I hide in horror.
And if it truly were so, then, my Virginia, Rome, we are
lost; oh, if you knew on what edge of an awful chasm we
stand, you would step back shuddering, and your heart would break with your anguish.
MAXIMUS
(Coming out.)
Brother, why do you grieve, why are you so grave; no smile
comes to your dear lips. Oh! Confess to me, confess to your loving
brother, who has no joy if he cannot share it with you, for whom the sun
has drowned in dark gloom if he does not see it shine back
in your eyes.
CONDIANUS
Oh, brother, a double dagger rages on the strings of my heart, but the cause of my sorrow
do not ask; that I cannot tell.
MAXIMUS
Do not so cruelly break the rose-bands of trust that have bound us
together since our tender years. See, joined we devised
our childhood games, together we tasted their joys.
And when you were so ill that you had already given up your life, our whole
house was sunk in mourning; the smile flew from the lips of the boy Maximus
too, and in its place the crystal pearl of grief sat there. At the foot
of your bed your loving brother brooded, and with your returning life his spirit
came back too. How often did the dawn find the wild boy on his knees,
adoring the god of Orcus, that, sparing our house’s hope,
they take me instead — and see, even then I still loved my life very, very much, for
my all was only this foolish course.
CONDIANUS
Brother, you were always so very good.
MAXIMUS
See, brother, is the burden not lighter for two to bear than for
one to carry its whole weight? Is it not a balm when we pour the brimming
measure of our sorrow into a kindred breast? Bring back
our father’s dear memory into your heart, who on his deathbed, blessing us
and leading me into your arms, said: love one another, Maximus, follow
your brother, for his road will be only the road of virtue. And then I
pressed you to my breast, dropping tears on our father’s cold hand,
swearing to be faithful unto death.
CONDIANUS
Do not long to know my secret, brother! You still live in the rose-time
of life; you have many days yet to live out, amid pleasure and joy.
If the poison already rages in one heart, is it not better, if it sinks
forever into the grave with that one, than that it poison another heart? This sorrow is
inexhaustible, like life in the universe.
MAXIMUS
I see, you do not love me; I feel it, and I do not know my fault.
Oh, how it hurts the heart, when cast off, not to know its sin.
But though you cast me off, like your faithful hound, who with importunate
flattery — though you trample me like a worm of the earth, I will still turn
toward you in the dust of your foot. Oh! I, wretched, I! I owe you so much already;
all that I am, you made me that, and to repay you for it I cannot.
All I have, all this heart holds, is my love; and even this
is despised.
CONDIANUS
I armed myself against you with every weapon of my obstinacy, and the grim foe
stands conquered before your tender weapon. Then hear, and pity me, if you can
pity.
(Lucius and several youths come out of the baths singing.)
LUCIUS
Go on, friends, I will follow you later.
(All exit; Maternus steps forward, gravely.)
MATERNUS
(Aside.)
These are the pillars of the ancient homeland; so the blood of Rome has degenerated, then? But,
slave, you dare to feel, to speak — choke your feeling back into your broken breast.
LUCIUS
Has your brother’s ill humor already caught you, Maximus? You merry lad,
the heart’s bitterness does not suit you well. (Commodus comes out, listening.) And you,
Condianus, what otherworldly schemes are you hatching, which will crumble to dust
here.
CONDIANUS
Lucius, you are in strange high spirits today.
MATERNUS
When there is most cause, perhaps, to grieve.
LUCIUS
Ah! And you here, Maternus? Rejoice together, all of you, then, for
today the gods will bless Rome again with an emperor. Long live
Commodus! And whoever does not say it after me is no patriot, no
blood of Rome. Let us rejoice, then, for joy belongs to the social life, and
the more breasts share it, the greater it grows.
COMMODUS
(Stepping forward.)
Citizen, how do you mean this? The gods bless Rome with an emperor?
MAXIMUS
(To Commodus.)
And you here, Hilar? We did not even notice.
LUCIUS
How do I mean it? Only thus, that the more emperors Rome
has, the more it wearies of its tyrant, and perhaps one day, its darkening sky
clearing, freedom breaks out over it with its rays of light.
CONDIANUS
(Whispering.)
By the gods, no further!
COMMODUS
A pretty fable, indeed — only let not your blood paint its dawn.
LUCIUS
By Hercules, you are a strange one, whoever you may be. As I see, your speech matches
your servant’s dress; you please me for your sullen face,
which shows something like my house-watchdog — though I would not like to give that up
for you. Ha, ha!
COMMODUS
The watchdog, if it is not on the chain, will yet attack its own
master.
(Exit.)
MATERNUS
(In fury.)
You slave! Knave! You cursed bailiff! What traitor’s breed are you, you dog,
for Rome could not have borne such a son! (Recollecting himself.) Hah, but I too am only a slave
here, and the slave is a coward, the slave is homeless.
LUCIUS
Maternus, and you are in such a fire? You took flame at the homeland’s altars — truly,
a flame struck up from the heart!
MATERNUS
Though the gods did not grant me to find a homeland in my homeland,
though my heart has nothing but its chains, only the grim gloom in the night
of my mind, in the slave’s breast a sacred fire burns,
in my veins the old blood of Rome seethes. The cliff flares when the iron clashes
in the calm sea’s lap with death.
LUCIUS
(Whispering.)
Maternus, I have recognized you; my hand to you, and my heart I give.
Though cloth of gold surrounded me as a child, and you from a slave
mother were born a slave, fortune merely plays with us, pouring two kindred hearts
into two forms.
MATERNUS
You are good, one among the many spiteful. (Exit.)
LUCIUS
Away, friends, with cares now; let the dice and wine drive them off,
that is the fashion now.
CONDIANUS
Lay your right hand on your heart, Lucius. You make yourself out for the water of Lethe;
beneath this light, wanton glaze a nobler heart beats toward the
homeland. Oh, confess, Lucius, that I may press you to my heart;
confess, that I may love two in you: my friend, and a son of my sacred
homeland.
LUCIUS
I did not know you so, and when, turning from me in the street,
you could not look on my wanton deeds, then my heart burned
still greater, and I longed for you as my friend; yes,
Condianus, my prayer is the homeland; I adore it even before
my Marcia. But the world is so strange, oh, my friend, and I hid from her
the holiest of my passions, for she would laugh, for knowing it she would ruin my
plan. And I loathe all my companions, those slaves of pleasure and delight.
The one I revere with love, besides you, is Maternus alone,
this slave, this churl a free noble, lofty in his chains, and a patriot, while
the citizen has become a vile slave amid splendor. (The people gather.)
MAXIMUS
The procession draws near. My mother and our Virginia are curious to see it; I will
go for them.
(The procession comes. Virginia, Condianus, and Lucius withdraw into a corner;
Commodus mounts the tribunal, the praetorians surround him, the senate
stands before him.)
MAXIMUS
What is this — Hilar and Commodus one?
CONDIANUS
What I trembled at is fulfilled.
PERTINAX
(In the name of the senate.)
I greet you in the name of the senate and of Rome, Commodus! The Seven Hills still
stand in mourning for your father’s death. But you have come to wipe
from their eyes the bitter tears of grief. You came to us as a comforter,
to heal the wounds of the homeland. Proudly Rome fixed her eyes
on her son, when like Hercules you fought at the ancestral Danube, beseeching that
time which leads you with your laurels into our midst, to give the homeland here —
MATERNUS
The final deathblow!
(Murmuring, astonishment.)
LUCIUS
The reckless man!
THE PEOPLE
Death, death upon him! An evil omen.
COMMODUS
What slave is this, who so disturbs the sacred festival? But, reckless one,
pay for it!
MANY
Maternus, it is he who howls, only the cowardly slave.
COMMODUS
What he deserves, I leave to you, senators — he who, not even knowing
my rule yet, thus already insults his sovereign.
SENATE
Death, death!
COMMODUS
What can you bring in your defense — speak, you too, that I may refute
your lying word.
MATERNUS
How? You are bound to hear me out.
COMMODUS
And this too? But then, your defense —
MATERNUS
There is none, and were there one, I would keep silent of it, for you are strong; take
my life, if my death can profit you. Each man does
as much as he is able to do, not as much as he has the right to. Do you desire my life?
Take it, mighty lord! For if you desire it, in whatever color you dress
your sin, the final boundary can only be death; and if you do not destroy me
now, it is only because you do not yet do it, so that, gaining trust, you may
slay more later, when the poor lamb stands beneath your knife. I have finished.
COMMODUS
Die, then! But whose slave are you?
PERTINAX
Mine — and to plead for him I cannot.
COMMODUS
Is there none, then, who would beg for him?
MATERNUS
Who would beg for this wretched slave’s life? To put one’s own life in danger
is worth it only as long as one can be of use; afterward he is no man, and the slave
may perish. And even then they speak of doing him good; for death
unbinds his heavy chains; and the slave, as he dies, if he has bent into the dust,
still groans out words of thanks for the deed.
VIRGINIA
(At Commodus’s feet.)
I beg for him, by all that is sacred, and I beg for him, falling into the dust
thus: a Quintiliana kneels in the dust, begging for a life that is not yours,
Lord, over which the powers of the earth have no right; for it is the gift of heaven
alone; you can take, but you can give not even a moment more. When
the past has flown into gloom, I see for death a shining temple, but
the home of death caves in, and the temple, fallen into the dust, is gone. Oh, is the world not
wholly life, is it not the life of our gods’ commands? Do not break
it, and I will bless your being; give me that which to take is a sin for you.
Forgive, oh, this slave, and be gracious on your first day
already, in which you command the dear sacred homeland — not to kill,
but only to make it blessed. I do not beg of Commodus — what would I beg?
Commodus is great, I am small — but I beg him for the gentle, good
Hilar, with whom we brought libation to our Lares. What is he to you? You are so
mighty a lord; he, clinking with his chains, remains a slave. Even through your guards
the dagger finds him in robbers’ hands; but your holiest rampart
will be the people’s love. Forgive him, oh, sovereign lord!
COMMODUS
He for whom the Graces themselves are advocates, who would pronounce death
on his head? Now rise, then, for begged shall be my good
sisters, burning with longing.
(Senators. Commodus greets his followers.)
PRAETORIANS
Long live Commodus, the emperor.
(All exit, save Maternus, Condianus, Virginia, and Julia.)
MATERNUS
I stood near the night of my grave, at the boundary where my chains would fall,
and a heavenly rescuing voice spoke down to me now, and commanded me to bear my
chains. The slave does not know whether to thank or curse his gods,
who made him only to endure here; but what should I thank you for,
noble lady, for your deed? The slave’s feeling is already burned out;
he tears off, alas, the ornaments of the deed in shame, if a slave begins to praise it. I
wish your life’s rose-dawn never be troubled by storm; but you are too
good for this world; in its grim circle you can never be happy, and when the storm
comes upon your frail skiff, the slave will step before you with his chains; he will be
your defender, for even in chains his gratitude beats; and if many who now hover
about the rosebush fly further off before the winter frost, only I
shall be the one who stands firm with the feeling of his hardened heart. (He kneels.)
See, I kneel, what I have never done, before neither man nor woman;
see, tears spring on the gloom of my eyes, and all these are not feelings
of gratitude, but the outpourings of grief, that I, a churl, cannot
repay you. Oh, heavenly being! In this age, in Rome, you alone
feel among the homeland’s daughters, who, unfeeling, abandon their mothers. You are
the only one who, scorning every foolish, witless oath, finds rest
in your heaven, which is in your heart. (He rushes off.)
VIRGINIA
Poor Maternus, truly I pity him.
CONDIANUS
And I honor the patriot in the slave.
SCENE TWO
(A hall. Commodus, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, retinue.)
COMMODUS
Lucilla, since our absence you have sacrificed at the rose-altars of Hymen; I wish
these roses to bloom thornless to your late grave, which to doubt
your choice does not allow, since from the senate’s fair garland it knew how to seek out
the fairest flower of the Roman senate.
CLAUDIUS
Though your honor has fallen on one unworthy, yet to deserve this trust
let it be the chief aim of my life.
COMMODUS
How? And does your word so disagree with your deed, when you do not even present
your sister, Marcia, famed for her beauty? And you too, Fadilla, since my
absence your son must have grown well, and one is not permitted to see him
just as your brother?
FADILLA
Forgive me, brother, I did not wish to occupy the emperor on the first day
of his rule with anything but the good of the homeland.
CLAUDIUS
I too answer only this, my lord; but I withdraw, to bring them before you.
(Exit.)
COMMODUS
(Laughing.)
The good of the homeland — what a foolish phrase this is; is the good of the homeland not
dear to us for our own good’s sake?
CLAUDIUS
What is this?
ARRIUS
Were Arrius not convinced that your speech is only jest,
my lord, it would be your brother-in-law who would contradict you. It is a dangerous and
so grave a jest, my lord, to which the ear grows accustomed too soon.
CLAUDIUS
And from a foolish word a grave truth may come. (Arrius and Claudius exit.)
COMMODUS
This took me aback; the word was heavy, but
true, true; I have greatly sinned.
LUCILLA
(Laughing.)
So fame deceived me, then, who proclaimed you a champion.
A womanish senator’s blow halved your heart’s sacred promptings.
COMMODUS
Hah, let the reckless man pay for it — yes, Lucilla, he shall pay.
FADILLA
Brother, your father on his deathbed gave you Arrius as your second father, and
when, blessing you, his eyes brimmed with tears, and his love froze
on his cold lips in death, you promised that you would heed Arrius;
he smiled, and this was his last smile. As a man you promised, as a
son — and the sovereign will keep his word.
COMMODUS
You speak truth, Fadilla; you are a faithful sister, drawing me back
now from a wrong step.
LUCILLA
Naturally, Fadilla understands so well how to defend her husband in virtue’s cause.
COMMODUS
True, and therefore she cannot be a judge.
(Claudius, Arrius, Marcia, and Lucius come in.)
ARRIUS
Here stands my son, sovereign lord, in whose heart the love of the homeland burns.
LUCILLA
(Aside.)
Hah, cursed case. (To Commodus.) And since you are one hope
of the homeland, with Rome I feel for you.
COMMODUS
Gloriously you speak, and if I am not mistaken, we have already met; but
let us leave this now. You, aged Arrius, you bring rebellion yet on your gray
head.
ARRIUS
Sovereign lord, I do not understand you.
COMMODUS
Recall your deeds of today; I give you time; but then what else would the father
of such a son be, if he learned his principles from you.
ARRIUS
My lord! In the roll of my deeds I find no sin. Or is he perhaps
a rebel before you who leads to the true road of right, as I
wish him to be, that your realm may flourish? I do not ask the emperor whether I have done
well. My heart keeps silent, and so does not sin. But you, who dare to speak
against your liegeman —
COMMODUS
Forgive me, Arrius, I have indeed erred; I acknowledge my fault, and
I will mend it too. But see, have patience with me; the champion is not yet accustomed
to sit upon the throne. This, then, is your son. (Aside.) — I would he were another.
(Aloud.) Claudius Pompeius, you too have brought your fair sister, and
rumor was a liar when it cried her praise, for it did not say that she is a
heavenly goddess. But, fair Marcia, may we hope that you will come
more often to the sky of our court, this day to clear its bright dawn,
in which every other constellation pales?
MARCIA
You are very gracious, sovereign lord! It is the frail ivy’s lot to rejoice,
when a noble oak becomes its protector.
COMMODUS
As gracious as you are fair, like the sun’s rays; to be a slave
in such a prison is delight. Until then, until we see your radiant adornment
renewed in new colors, only hope shortens my long minutes, for see, it is so
hard to forget the Elysium once tasted, when it is lost
to us. Pompeius, you are richer than I, for such a treasure
no other earthly man possesses.
CLAUDIUS
And one thing only is now lacking to the health of my salvation: that I give
the frail dove into the strong eagle’s protection, and while it brings libation to the
Lares, the other fights in the heavens with the fires that brood upon
the bright sky of its homeland.
COMMODUS
A fair dream this; only let not the eagle to whom you entrust the dove
tear it apart.
CLAUDIUS
Lucius shall have my Marcia; they are the common hope of their kindred-hearted
parents, and under such protection my dove need not tremble.
COMMODUS
So? (Aside.) By the heavens! He shall not have her. [Aloud.] We wish
to be alone. Sisters, you two remain here.
(All exit, save Commodus, Lucilla, Fadilla.)
On my first day here I had a strange adventure. There is a noble
house in Rome, that of the Quintiliani. You know it, perhaps? A member of this
house is Virginia, a comely girl, so gentle, so charming.
A feeling kindled in me toward her, such as I could not imagine
a man capable of feeling. That, rapt into heaven, this churl could be
capable of despising all, forgetting all that is not heaven
itself. And shall the emperor renounce this girl forever, because
he wears the purple — shall he be robbed of heaven’s salvation? And so it is,
so it is — I cannot have her.
LUCILLA
Sovereign brother, you speak so? Can a lion not have a
frail roe? Where would there be a girl who would resist?
COMMODUS
Yes, yes, but her grim brothers, those austere, sealed-breasted heroes;
I shudder when I think of them; to them virtue is a god. Virtue,
I say; they defy their earthly lords, and laughing, firm, they
despise its chains. I know them, and such men I cannot
endure; I will not struggle with them, no, I fear them. And such
men I know more of; both my brothers-in-law are such. I loathe them,
for they are enemies of all my whims. I blush, I would wish to hide
from their gaze, for one word whispers in my heart that virtue is
more than a mere idea, and if it is more, then they are great men, and
a degenerate their emperor.
LUCILLA
The emperor, into whose hand the gods have given their thunderbolts, fears a
wretched dog if it dares to bark at him? Every man has something
in which he holds his glory, his all. The wretched slave, who has nothing
in this earthly circle, the idea of virtue is his, and in the beyond a
happier reality. But you are mighty, and what would you need more?
COMMODUS
If this were true, oh, Lucilla! But I feel it is not so, and this voice
too often haunts me. I start up from it, fleeing, fleeing from
myself like the beast of the wilderness. But you may be right; it is only the remnant
of my early childhood, which my old teachers hammered into my
head.
LUCILLA
Naturally — like one who has as much right as he is able to enforce,
no more, no less. Examine the whole of nature, and everything
in it whispers only this law. Does the little worm not claim as much
right as with its strength it can enforce; the worm the little bird eats,
and the little bird counts everything as its own that is weaker. But
the eagle comes, before it the little bird too is a slave. You are the eagle, above you
no one stands to check your deed; you may do what you are able to do.
FADILLA
Yes, you are mighty, brother; on the homeland you may bring wretchedness and heavenly
rays; but grasp well, oh, how sacred is this name, the homeland. The
gods gave a homeland into your hand, that you be its servant, only the slave
of the common good; your people set you apart from your fellows; the people are not for your sake,
but you are for your people’s, and the judges of the beyond will demand a reckoning for every
life. And you will not be able to give back even one life. The curse you scattered
on your people will alight on your heart. You will seek escape, a path
from your mind’s terror, but the dark waves of the ocean will close
over you, and you will be lost.
LUCILLA
My good sister, your otherworldly censure would be fine for the people to hear, but
we, who know that with our life our existence is gone.
COMMODUS
Lucilla, and truly, this may be guessed at. Lucilla, tell me you wish
to deceive, and I forgive. But if this is true, only conceivable,
then, ah, what would our earthly being be, what would hold us back from doing what
would cause inaction in our fellows? Why then would sin not be one
with virtue? But now I can hear no more; I must rest, must put out
the terrors of my mind, that I may wake without a thought, for to be
without a thought is so glorious a thing. (Exit.)
FADILLA
Brother, this I did not suppose of you. He has already gone so far that
to step back is impossible. Oh, Rome, with my brother I shall mourn you,
who was the sacred hope of the homeland.
LUCILLA (laughing)
Go on, he went so gloriously, as if you had declaimed it from Zeno;
only it is a pity that the happy age is past, when one was sated
with such things.
FADILLA
What I trembled at has come to pass. In vain would I howl in this hall
like wild shades over their evil offspring, where with virtue
contentment has passed forever, where on the holy seat of the god of right has sat
the proud spectral shape of spite. Good, I go, let her not hear my voice — the
sacred word of virtue — the altar of right, where only blood will flow. Withdrawn,
I too can weep for the homeland and for my brother, who has gone down with it into the grave,
for the homeland is the life of him who leads it, and his fall brings it death. Heaven
be with you, brother; I wish that your word’s foundation may be your heart, as
mine was only its love, and that your heart may whisper to you with its innermost
voice that you always dealt well with your brother. (Exit.)
LUCILLA
(With scorn.)
I wished only to be rid of you; now I no longer fear for the success of my plan;
my husband is yet one of those who heap obstacles in my path. But there are
ways to blind him, and Arrius runs into his open
grave. But Commodus comes.
(She weeps.)
COMMODUS
(Entering.)
What is this? Who dared to hurt Lucia? Hah, cursed one! Let him pay
me for it.
LUCILLA
Oh, do not pronounce your judgment so soon; you would come to regret it.
COMMODUS
By Jupiter, no, never! But speak.
LUCILLA
Promise first that you will forgive him.
COMMODUS
Because you ask, so be it.
LUCILLA
Fadilla and I were speaking of you; I took fire in your defense;
she maintained that you were coarse, brutalized, I that, as with the eagle you soar
to heaven, so dovelike you are gentle in this earthly circle. She argued, what
a pity that a woman cannot share in the sacred power of the throne’s purple.
But no, I will not say more of my sister’s disgrace.
COMMODUS
By the gods, Lucilla, if you still love me!
LUCILLA
Of these things, then, we spoke; she rebuked me. And undeservedly reviling
me yet more, finally, mad with rage, she ran out from here.
COMMODUS
Hah, Fadilla, this was your smooth speech, then! Never step before my throne,
lest I break my sacred promise of pardon. My Lucilla,
you are the only one who loves me faithfully.
LUCILLA
Oh, brother, what a fair reward this recognition is for my sufferings.
(Exit. Perennis has meanwhile come in.)
COMMODUS
Ah, Perennis, you come just in time. What do you think — what shall we do
about Virginia? You know of whom I have already spoken to you.
PERENNIS
Sovereign lord! I feel the worth of this honor, which admits me to your
confidence. But I would advise that we begin with gentle means — to beg, to
dazzle first, then to chastise, and later what the stronger may do.
COMMODUS
And the people, when they begin to murmur that their emperor has turned brigand, who
stole their fairest treasures —
PERENNIS
We will give the people occupation; that people which has business with itself
does not think that it might be free. The proud man pulls a handsome yoke
better; let us spread luxury among them, then, and luxury will become
the apple of discord; it drains their strength, and from the immoral, luxurious people
a soft slave is made; let us build them halls of splendor, and let us not fear
that they break out against us; only let the watchdog now and then get a flattery
and bone enough to keep it just alive, and it remains the most faithful night-watchman.
COMMODUS
True; do what you judge best; my hope lives in you. (Exit.)
PERENNIS
And of the rest I will take care. We must dazzle first, and adjust our feelings
to others’, until they think they feel as one with us, and
believe they see their own will in ours; and then to lead them to what
we wish is easy already. A man must make himself necessary to others, and
then he can have himself begged for what he himself also wishes. (Laughing.)
A sovereign who commands peoples becomes their base servant, their slave.
SCENE THREE
(Atrium at Pertinax’s; on the altar of the Lares a sacrificial fire burns.)
PERTINAX
My homeland, see, again I sacrifice on your altar, and my hope flames high like
the flame of your altar. Oh, do not deceive, you gods, the prompting of this sacred
hope; do not mock the glorious dreams of a whole homeland! On one
man rests, on a single grain of dust, existence; one man turns the wheel of fate
over nations, and this man is so mortal, so frail, as his fellow
slaves. He is the slave of his heart’s storms, and a single whim of his causes a thousand
perils. A nation’s fate rests in such a skiff as is driven by the roar of a thousand
winds, hurled from one reef to another, until at last all
is shattered to pieces. Oh, send down then upon his heart, you gods,
whoever you may be, who let the homeland flourish, your holy grace;
let virtue guide the paths of his life, and the path will be glorious on which
he travels. The sun’s ray brings me anguish, the storm of night torments
this breast, and so many years I have nursed this serpent! But henceforth to bear it
I cannot. (Calling out.) Maternus, Cleander, come! (Both enter.)
Is it not true, I never dealt with you as with my other slaves, but
as far as I could, I raised you up to myself. But how should I not have done
this with my own children? The beast does not cast off its
young, does not thrust it into the foul yoke; and I, a man, should have done
this?
CLEANDER
How?
MATERNUS
What is this?
PERTINAX
See, this storm-broken heart too had its feelings; it was not
always so dark, so empty; but it burned and hoped, longing to find salvation
here, amid this sad world. Only a thousand storms could make it what it
now is, tearing out all that is sacred, all fire. Vinegar, then, is this heart,
but this feeling was no born wretch of this world. Amid the clank of chains
I saw the fairest bud of virtue, of grace, bloom — unmarveled,
unadored, for over its worth only the lash and the fetter were
painted. This slave-girl was the image of my salvation; my all I found in this slave-
girl, that which many a mighty lord seeks in vain amid the foolish
splendor. And I lived my present Elysium, for I did not yet think of the sad
future. Two children were the pledge of our love, and the slave-girl from the
depth of her wretchedness held them up to me — held them up and departed,
where, her earthly chains fallen away, she could laugh at this earth’s judgment. But
I remained here, and her memory lived in my two sons. I adored them,
for I saw her shining back in them; oh, but the world did not so
judge my deeds, nor so the woman to whom I had sworn faith, nor
so judged my deeds, for the world is so hard, so harsh; it does not
know the holier feeling. And because it does not know it, it does not
esteem it. And my two children, loved though as my own life, remained
slaves, and these are you, I, your accursed father; here on his knees
he begs for pardon. Ah, but I see, there can be no pardon
where the grim parent has thus sunk so low. You are the foolish offerings of shame,
and this can never be undone.
MATERNUS
Father, (embracing him) oh, see, what then is man? A helpless
weak piece of flesh, but in him already lives the rich spark of holy godhead,
living in all, in king — and slave too. Man is his own
god; he builds a world from his heart, he builds Tartarus and Elysium, and
what he becomes, he himself has made himself. You gave life, bearing for your
child as sweet a care as a thousand eyes; you gave a heart, a mind,
and feeling; what more would your son beg? Oh, Pertinax, now it rests on me
to win my brightness, and the self-won brightness is so glorious; while that descending
from our forefathers upon us alone becomes foolish smoke, behind which lurks
ugliness; only he boasts of his birth who finds in himself nothing
praiseworthy. I was born a slave, and so long shall I remain, until
Rome speaks of my brightness. The lords cloaked in splendor call me a slave, and
my spirit, laughing, looks on these splendid chains. Father! You make your son so
happy, if your heart’s bitterness breaks upon him. (Exit.)
PERTINAX
You are a good son; may heaven bless you for it.
CLEANDER
I accept, father, the fair gift of your heart, and accepting it,
its sacred aim will be my life — my gratitude. This word, "father," let it strengthen
my heart’s feeling, to defy the storm on the paths of my life.
PERTINAX
Oh! How long I renounced the joy of calling two such noble hearts my
sons. Calmly I can look toward the heavens, since my slave-children have
forgiven me, and have not despised the spiteful
father! I have few days left now to live through; let me live
them through in peace; one false step in the dawn of life’s road
makes a long life wretched. But I rejoice that I was punished,
for greater grief still is to feel oneself guilty, without
suffering for one’s guilt.
(Exit.)
CLEANDER
So we are your children, and while you, honored, amid splendor,
spend your useless, long days, we, your children, scorned, are to live
as slaves in the dark, for the sake of the senseless world’s prattle?
You are right, Pertinax, if it must be, my father! You have not many life-
moments left now. Make way yourself too; do you not see, on this
earth everything makes way? You uselessly occupy your place like a weed,
on which already wait so many new sprouts. And if you give way, am I still to
share even this place? Hey, Maternus, this cannot be so.
MATERNUS
(Entering.)
Why are you so grave, Cleander? I thought this day had brought you
a ray of joy.
CLEANDER
Ah, brother, when every joy must be paid for so dearly, and
the bought joy loses its Eden, nothing is perfect in this
world.
MATERNUS
Speak, brother, what spoils your spirits?
CLEANDER
Do not ask; why should I sadden your heart.
MATERNUS
Brother, if you pity, if you love me, by the gods, speak! Why do you grieve?
CLEANDER
Whether I love you? Oh, yes! And just this saddens me, Maternus. Our father is so
cruel; after his death he wishes to leave me free,
to enrich me with gifts, and you — but no, I cannot say it —
MATERNUS
And do you think that the worst could surprise me? Speak,
I beg you; my heart has grown hardened enough to hear anything under the
weight of the chain.
CLEANDER
I will speak, then, though my heart breaks. He leaves you in the heavy
night of slavery, since you scorned his offer of favor. But this cannot
be so; I too will share your heavy lot with you, but to see my brother
so I cannot bear. I pity you, and my pity, like a heavy
cloud, covers the bright sky of my life, and from it the thought strikes down
like lightning, and the cliff breaks beneath it, if it is too strong to bend.
MATERNUS
And is this the only cause of your grief, brother, that the slave Maternus does not
win treasure, splendor, titles? Ah, then this sorrow is in vain; my burned-out
breast has learned to bear the iron hand of fate; the world of splendor is already dust
to me, and in my heart there is only one image, which lives and forever will live
in it, this my father cannot tear away: my treasure, my all is this, and
my hall of splendor is great nature itself. Farewell, live, rejoice in these
earthly goods; you are happy if they radiate joy to you;
I in my chains am not so happy.
(Exit.)
CLEANDER
This did not succeed. I did not imagine a mortal could be so
senseless still; but you will not escape Cleander’s daggers; you are fearful
to me, I too will be that to you. I will not soil
my hand with your blood; be your own gravediggers. Father, already
you do not enjoy your goods, your pleasures; leave them to your son.
Maternus, be no rival to me, and let your heart’s noble fire put out
your life.
(The curtain falls.)
A DÍSZMENET
ELSŐ JELENET
(Capitolium előtt, jobbra Quintiliani-, balra Pertinax-feliratú ház,
Condianus, Virginia, rabszolgák bútorokat hordnak.)
VIRGINIA
Az istenek hozának vissza ősi padunkhoz, te kedves bátya, té-
gedet. Ládd, nélküled oly komolyak valánk, mert fészkébül a
nagy sas elrepült.
CONDIANUS
S most újra ölelve, édesem, kikért e szív dobog, el is feledtem
utam veszélyeit.
3 VIRGINIA
Ládd, anyám úgy esdte az eget, hogy adja az hamar néki vissza
elorzott mindenét, s az ég meghallgatá e könyörgést, s a bú só-
haját jöttöd elölé.
CONDIANUS
Óh, édesem, mi hosszú, hosszú holdakig nem ízlelém e körnek
édenét, de bocsássák meg házam Láresi, én a hazának hoztam
áldzatot.
5 VIRGINIA
Igazad van, bátya, jól beszélsz, a hon feléri házad istenit, és ne
hallgasd a gyönge hölgy szavát, ha búsg, hogy szíve rajta meg-
törik, ne hagyj utadba gátot vetni könnyemmel, utadba, mely az
ég felé vezet.
CONDIANUS
Szólj hát, Virginiám, mi öröm hajnallott élted szép egén, mi bú-
felleg tódult irigyelve rá, mióta én a szelíd görög honban, imád-
va a múzsák templomit, kincseket szereztem hazám oltárira.
Minden, mi téged érdekel, mi bánt, szívemnek is örömet s
keservt hoz az.
VIRGINIA
Te jó testvér vagy, halld hát titkomat; de vissza ne élj ám vele,
mint szokás. Három napja, hogy anyámmal Róma fényes utcáin
jártam fel s alá, midőn hon jövet azon setétesb utca szegletén
egy deli ifjú tekénte reánk, és mi reá. Ő mozdulatlan állt, mint
kőszobor, s reánk mereszté szüntelen szemét. Midőn a másik
utcavégzeten hátra tekénttem egész véletlenül, még ott kövülve
állni láttam őt. Másnap ismét így történe, és nem tudom ho-
gyan jött, én kétszer mentem arra aznap, és másodszor az ifjú
megszólít.
8 CONDIANUS
Tovább, kérlek, Virginiám.
VIRGINIA
Ő megszólíta hát, s oly édes volt e szó, mintha szívéből nőlt
volna fel az érzet virága. Ő egy gall vitéz, neve Hilár, mi édes
név ez, bátya, ugyebár? De te oly komoly vagy, nem is figyelsz
reám, mi is lenne egy oly nagy kebelnek ily hölgyi gyöngeség?
10 CONDIANUS
Hallgatok, sőt, igenis, csak tovább.
VIRGINIA
Elbeszélte sorsa átkait, és Láresinkre kért, vegyük fel őt, nehány
napokra hajlékunk alá. Az embernek szíve nem kő, tudod, s egy
elhagyott embertárs megindítja azt. Mi felvevénk, Hilár kö-
rünkbe van, ő oly szelíd, oly jó, s mi szeretjük őt; de úgy szeret-
jük csak, mint elhagyottat. Te mindig komolyb leszesz?
CONDIANUS
Virginiám, akkor, tudod, tündöklik az ég, és hízelegve csalja a
virágot, ha éji árva dért s fagyot hozand. Te gyönge virág vagy,
és ha lesújt a dér, ki nem virulsz a tavasz virágival. Csak egy a
nyár, vesz az, s a tél örök.
13 VIRGINIA
Bátyám, minő viseleted! Te engemet ijesztsz, bátyám, mi rosz-
szat tettem, szólj csak, óh?
CONDIANUS
Semmit, éppen semmit, ládd, az emberi szívben oly nehéz gya-
núk zajlanak, de álmok csak e gyanúk, az álom dőre, az álom
elrepül.
15 VIRGINIA
Mi gyanú bánt értem? Mondd meg, óh, nekem, mondd szíved
rejtekét; ládd, nem kerülheti ki a hajós azon szirtet, melyt nem
ismér. Szólj, édesem, s lemosolygom arcod fellegét.
CONDIANUS
Isméred Commodust?
VIRGINIA
Hogy ösmerném őt? Még gyermek valék, midőn Rómát
elhagyá.
18 CONDIANUS
(Magában.)
Három napja éppen, hogy városunkban lappang, várva seregét
a díszmenetre, s azok ma érkezének el, – de nem, ez nem lehet.
(Virginiához.) Te oly kegyes vagy, e világ tengerén egy gyönge
sajka vad habok között, üdvöd kebledben van, s ha elvesz az,
vissza nem térend. Vigyázz magadra, szép Virginiám! A gyönge
plántát, mely a gondos kertész kezei alatt nőle fel, a déli szél le-
sorvasztja hamar. Mostan tehát áldjanak meg istenim, tüstént
hozzád megyek, s te napként győzendsz szívem borújain. Ha
erre megy a díszmenet, kijössz tán?
VIRGINIA
Ha vidámabban láttam kedves arcodat. (El.)
20 CONDIANUS
Sötét gyanúk váltják fel egymást keblem éjjelén, s mindenütt
Commodus, s Hilár a kép, melytől iszonyodva rejtem el ma-
gam. S ha csakugyan úgy lenne, úgy Virginiám, Róma
elveszénk; óh, ha tudnád, mily iszonyú mélynek szélein va-
gyunk, borzadva lépnél vissza, s szíved megtörne kínodon.
MAXIMUS
(Kilépve.)
Bátyám, miért búsongsz, miért vagy oly komoly, nem száll a
mosoly kedves ajkaidra. Óh! Valld meg nékem, valld meg sze-
rető testvérednek, kinek nincs öröme, ha véled nem oszthatja
azt, kinek a nap sötét borúba fúlt, ha nem látja szemedbe
visszasugárzni.
CONDIANUS
Óh, öcsém, kettős tőr dühöng szívemnek húrjain, de búm okát
ne kérdd, azt meg nem mondhatom.
23 MAXIMUS
Ne szegd ily kegyetlenül meg a bizalom rózsapántjait, melyek
gyönge korunktól kapcsolnak össze már. Ládd, egyesülve gon-
dolánk ki gyermekjátékainkat, együtt ízlelénk azoknak örömeit.
S midőn te oly beteg valál, hogy lemondva máris élted, egész
házunk gyászba borult, elrepült a gyermeki Maximusnak is
mosolya ajkiról, s helyette a keserv kristálygyöngye ült. Ágyad
lábainál mélázott szerető testvéred, s visszajövő élteddel kedve
is visszajött. Hányszor látta akkor a hajnal térdein a szilaj gyer-
meket, imádva az Orcus istenét, hogy meghagyva házunk re-
ményét, vegyenek inkább magokhoz engemet, és ládd, pedig
akkor még igen-igen szerettem éltemet, mert mindenem csak
egyedül e dőre pálya volt.
CONDIANUS
Öcsém, te mindig oly igen jó valál.
25 MAXIMUS
Lásd, bátyám, nem könnyebb-e a terhet vinni kettőnek, mintha
csak egy hordja annak egész súlyát? Nem esik-e jól, ha bána-
tunk tölt mérőjét kiöntjük egy rokon kebelbe? Hozd vissza
atyánk drága emlékét szívedbe, ki halálos ágyán megáldva, és
karjaimba vezetve, szólt: szeressétek egymást, Maximus, kövesd
bátyádat, mert útja csak az erénynek útja lesz. És ekkor én
keblemhez szorítottalak, könnyeket hullajtva atyánk rideg kezé-
re, esküve, hogy holtig hű leszek.
CONDIANUS
Ne vágyd tudni titkomat, öcsém! Te még az élet rózsakorában
élsz, néked még sok napjaid vannak elélni, kéj s öröm között,
ha egy szívben már dühöng a méreg, nem jobb-e? Ha véle
örökre sírba száll, mintha megmérgez más szívet is? E bú kime-
ríthetetlen, mint az élet a mindenségben.
MAXIMUS
Látom, te nem szeretsz engemet, érzem azt, és vétkem nem tu-
dom. Óh, be fáj pedig a szívnek, ha eltaszítva, bűnét nem isme-
ri. De ha eltaszítsz bár, hű ebed gyanánt, ki alkalmatlan hízelgé-
sével, ha széttiporsz a földnek férgeként, lábad porába fordulok
még feléd. Óh! Én nyomorú, én! Úgyis sokkal tartozom neked,
minden, mi vagyok, azzá te tevél, és megfizetni érte nem tudok;
minden, mim van, mivel bír e szív, szeretetem az; és ez is
megvetett.
28 CONDIANUS
Felkészülék ellened dacom minden fegyverével, s a mord ellen
legyőzve áll gyöngéd fegyvered előtt. Ím, halld, és szánj, ha
szánni tudsz.
(Lucius és több ifjak a fürdőből kilépnek danolva.)
LUCIUS
Tovább, barátim, később követlek.
(Mind el, Maternus előlép, komolyan.)
30 MATERNUS
(Magában.)
Az ős hazának oszlopi ezek, így elfajula Róma vére hát? De,
szolga, te érzni, szólni mersz, fojtsd érzeted törött szívedbe bé.
LUCIUS
Már rád ragad bátyád kedvetlensége, Maximus? Te víg fiú, nem
áll neked a szív keserve jól. (Commodus hallgatózva kilép.) És te,
Condianus, mi túlvilági terveket koholsz, melyek porként ösz-
szedűlnek itt.
CONDIANUS
Lucius, ma különös jókedvbe vagy.
33 MATERNUS
Midőn kesergni legtöbb ok lenne tán.
LUCIUS
Ah! S te itt, Maternus? Örüljetek együtt mindnyájan tehát, mert
ma Rómát az istenek újra egy császárral fogják megáldani. Él-
jen Commodus! S ki nem mondja utánam, nem honfi, nem
Róma vére az. Örüljünk tehát, hisz az öröm a társas életé, s
mennél több kebel osztja fel azt, annál nagyobbra nől.
35 COMMODUS
(Előlépve.)
Polgár, hogy érted ezt? Rómát császárral áldják meg isteni?
MAXIMUS
(Commodushoz.)
S te itt, Hilár? Mi észre sem vevénk.
LUCIUS
Hogy értem azt? Csak úgy, hogy mentül több császárja lesz Ró-
mának, annál inkább zsarnokára un, s talán még egykor földe-
rülve barnuló ege, kitör felette a szabadság fénysugárival.
38 CONDIANUS
(Súgva.)
Az istenekre, nem tovább!
COMMODUS
Valóban szép mese, csak véretek ne fesse hajnalát.
40 LUCIUS
Herculesre, különös vagy, bárki légy. Mint látom, megfelel a
szolgaöltözetnek beszéded is, te tetszesz nékem durcás arco-
dért, mely olyast mutat, mint házi őrebem – bár azt teérted
odadni nem szeretném. Ha, ha!
COMMODUS
Az őreb, hogyha nincsen láncokon, onnan urát is megtámadja
még.
(El.)
MATERNUS
(Dühvel.)
Te szolga! Gaz! Te átkozott pribék! Mi áruló fajzatja vagy te eb,
mert Róma ily fiút nem szülhete! (Eszmélve.) Hah, de én is rab
vagyok csak itt, s a szolga gyáva, a szolga hontalan.
43 LUCIUS
Maternus, és te ily tűzbe vagy? Felengedél a hon oltárinál, való-
ban, szívből láng ütőde fel!
MATERNUS
Habár nem adták az istenek nekem, hogy hazámban hont talál-
jak én, ha nincs szívemnek semmije bilincsein kívül, csak mord
ború agyamnak éjjelén, a szolga keblében egy szent tűz ég,
eremben Róma régi vére forr. Tüzel a szirt, ha vassal összevág
a csendes tenger ölében a halál.
45 LUCIUS
(Súgva.)
Maternus, én elismertelek, kezet nekem, és szívet én adok. Bár
aranyszövetek környeztek gyermek engemet, s te rab anyától
rab születtetél, a szerencse játsza csak velünk, két rokon szűt
öntve két alakba.
MATERNUS
Te jó vagy, egy a sok kaján között. (El.)
LUCIUS
Félre, barátim, most a gondokat, űzze őket el a kocka, bor,
most ez divat.
48 CONDIANUS
Tedd, Lucius, szívedre jobbodat. Lethe vizére te téteted magad;
ezen könnyelmű, pajzán máz alatt egy nemesb szű ver a hon
felé. Óh, valld meg, Lucius, hogy szívemhez szoríthassalak;
valld meg, hogy kettőt szeressek benned: barátomat és szent
hazám fiát.
LUCIUS
Nem ismertelek így el tégedet, s midőn az utcán elfordulva
tőlem, nem nézhetéd könnyelmű tetteim, akkor ége szívem
még nagyobban, és barátomnak téged vágytalak; igen,
Condianus, imám a hon, imádom azt még Marciám előtt. De a
világ oly furcsa, óh, barátom, s indulatim legszentebbikét
eltitkolám előtte, mert nevetné, mert ismerve elrontná terve-
met. S utálom minden társimat, azok a kéj s gyönyörnek rabjai.
Kit szeretve, valóban tisztelek kívüled, az Maternus csak maga,
e rab, e pór szabad nemes, bilincsiben magas, és honfi, míg
csúf szolga lett a polgár, fény között. (A nép gyülekszik.)
50 MAXIMUS
A díszmenet közelg. Anyám s Virginiánk kiváncsik látni azt; ér-
tek megyek.
(A díszmenet jön. Virginia, Condianus és Lucius egy szegletbe vonulnak,
Commodus a tribunalra lép, a praetorianusok körülveszik, a szenátus
eleibe áll.)
MAXIMUS
Mi ez, Hilár és Commodus egy?
CONDIANUS
Beteljesült, mitől remegtem én.
53 PERTINAX
(A szenátus nevében.)
Köszöntlek ím a szenátus és Róma nevében, Commodus! Még
gyászban áll a Septicolis, atyja halála miatt. De te letörleni jöttél
szemiből keserve könnyeit. Te jövél nékünk vigasztalóként,
meggyógyítni a hon sebeit. Büszkén fiára szegezte Róma sze-
meit, midőn Herculesként vívtál az ősi Dunánál, esdve azon
időt, mely borostyániddal körünkbe vezet, itt adni a hazának –
MATERNUS
A vég haláldöfést!
(Morgás, bámulat.)
55 LUCIUS
A vakmerő!
A NÉP
Halál, halál reá! Rossz előjel.
COMMODUS
Miféle szolga ez, ki így zavarja a szent ünnepélyt? De, vakmerő,
lakolj!
58 SOKAN
Maternus, az üvölt, a gyáva szolga csak.
COMMODUS
Mit érdemel, reátok bízom őt, szenátorok, ki nem is ismerve
még kormányomat, ím így gyalázza máris fejedelmét.
60 SZENÁTUS
Halál, halál!
COMMODUS
Mit hozhatsz védségedre, szólj te is, s így megcáfolom, hogy
szavad hazug.
MATERNUS
Hogyan? Kihallgatni köteles vagy.
63 COMMODUS
S még ez is? De hát védségedet
MATERNUS
Nincs, s ha volna is, elhallgatnék vele, hiszen erős vagy, vedd el
éltemet, ha halálom hasznodra lehet. Mindenki annyit tesz,
amennyit tenni bír, nem mennyi joga van. Kívánod éltemet?
Vedd el, hatalmas úr! Úgyis, ha kívánod, bármi színbe öltöztes-
sed vétkedet, a véghatár csak a halál lehet, és ha nem veszítsz
is, csak azért nem teszed azt, hogy bizalmat nyerve többet öl-
hess le később, ha késed alá áll a szegényke juh. Elvégezém.
65 COMMODUS
Halj meg tehát! De ki szolgája vagy?
PERTINAX
Enyém, és könyörgni érte nem tudok.
COMMODUS
Ki sincs tehát, ki érte esdene?
68 MATERNUS
Ki esdne e nyomor rab életiért? Veszélybe hozni önnön életét,
csak addig ér, amíg használhat ő; aztán nem ember, s a szolga
veszhetik. S még ekkor is mondnak jót vele tenni; mert a halál
leoldja súlyos bilincseit; s a szolga haldokolva, ha porba görbe-
dett, még hálaszókat nyög ki tettekért.
VIRGINIA
(Commodus lábainál.)
Én esdek érte, mindenre, mi szent, és esdek érte, porba hullva
így: Quintiliana porba térdepel, egy éltet esd, mi nem tiéd,
Uram, mire nincs joguk a föld hatalminak; mivel az ég ajándoka
csak az, ti venni tudtok, adni percet sem már. Ha elrepült a
múlt borúba az, halálra látok fényes templomot, de behorpad a
halál hazája, és a templom porba hullva már. Óh, a világ nem
élet-e egészen, nem élet-e parancsok isteninknek. Ne szegd
meg azt, és áldom létedet, add nekem azt, mit venni bűn neked.
Bocsáss meg, óh, ezen szolgának és legyél kegyes első napod-
ban már, melyben parancsolsz a drága szent hazán, nem ölni,
de csak boldogítni őt. Nem esdek én Commodustól, mit is?
Commodus nagy, én csekély vagyok, de esdem őt a szende jó
Hilárt, kivel Laresinknek libatiót hozánk. Mi ő neked? Te oly
hatalmas úr vagy, ő láncival csörgve rab marad. Őrseregiden
keresztül is megtalál a tőr rablók kezében; de legszentebb véd-
falad a nép szerelme lesz. Bocsáss meg néki, óh, felséges úr!
70 COMMODUS
Kinek szószólói a Gráciák maguk, annak fejére ki mondna még
halált? Most fel tehát, mert esdve lesznek vágyoktól égve jó
testvéreim.
(Szenátorok. Commodus köszönti híveit.)
PRAETORIÁNUSOK
Éljen Commodus, a császár.
(Mind el, kivéve Maternust, Condianust, Virginiát és Juliát.)
MATERNUS
Közel álltam sírom éjjeléhez, a határhoz lesújtni láncimat, s egy
égi mentő szóla most le hozzám, s parancsolá, hordjam bilin-
cseim. A szolga nem tudja, vajon köszönje, vagy átkozza iste-
nit, kik őtet itt csak tűrni alkoták, de mit is köszönjem én meg,
nemes hölgy, tettedet. Kiége már a szolga érzete, gyalázva le-
fosztja, haj, a tettnek ékeit, ha dicsérni szolga kezdi azt. Kívá-
nom, élted rózsahajnalát ne zavarja sohase fergeteg, de te igenis
jó vagy e világra, te mord körén boldog sose lehetsz, s ha jön a
vész gyönge sajkádra majd, a szolga lép elédbe láncival, védőd
lesz, mert bilincsbe is feldobog hálaérzete, s ha sok, ki most
lebeg rózsabokor körül, továbbrepül a téli fagy előtt, csak én
leendek, ki erősen áll megkeményült szíve érzetivel. (Letérdel.)
Ím térdelek, mit eddig nem tevék, sem ember, sem asszonyok
előtt, ím könny fakad szemem borúin, és mind ezek nem hála-
érzetek, de a keserv ömlengései, hogy pór, én neked hálálni
nem tudok. Óh, égi lény! E korban, Rómában te egyedül érzesz
a hon leányi közt, kik érzéketlenül elhagyják anyjukat. Te vagy
egyetlen, ki megvetve minden dőre, kába esküvést, megnyug-
szol egedbe, mely szívedben van. (Elrohan.)
73 VIRGINIA
Szegény Maternus, valóban szánom őt.
CONDIANUS
És én a rabban a honfit tisztelem.
MÁSODIK JELENET
(Díszterem, Commodus, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, kíséret.)
75 COMMODUS
Lucilla, te távollétünk óta hymennek rózsaoltárin áldozál, kívá
nom, e rózsák tövistelenül viruljanak késő sírodig, mit kétleni
nem hágy választásod, mely Róma szenátusa szép füzéréből a
legszebb virágot tudta kikeresni.
CLAUDIUS
Ámbár megtisztelésed egy érdemetlenre esett, de e bizalmat
megérdemelni, légyen éltem főcélja csak.
COMMODUS
Hogyan? S szavad tetteddel úgy meg nem egyezik, midőn test-
véredet, a szépségéről híres Marciát be sem mutatod? S tenéked
is, Fadilla, távollétem óta fiad jó nagyra nőlhetett, és őt csak
éppen öcsédnek látni nem szabad?
78 FADILLA
Bocsáss meg, bátyám, nem akartam a császárt kormánya első
napján mással elfoglalni, mint a hon java.
CLAUDIUS
Én is ezt felelem csak, uram, de távozom, elődbe hozni őket.
(El.)
80 COMMODUS
(Nevetve.)
A hon java, mi dőre szózat ez, a hon java nem önjavunkért
kedves-e nekünk?
CLAUDIUS
Mi ez?
ARRIUS
Ha nem lenne meggyőződve arról Arrius, hogy beszéded tréfa
csak, uram, sógorod lenne az, ki ellent mondana. Veszélyes és
oly komoly tréfa ez, uram, melyhez korán szokik a fül.
83 CLAUDIUS
S a dőre szóból komoly való lehet. (Arrius és Claudius el.)
COMMODUS
Ez meglepett, e szó nehéz vala, de való, való, én nagyban vét-
kezék.
85 LUCILLA
(Nevetve.)
Így csalt tehát meg fáma engemet, ki tégedet bajnoknak hirdete.
Egy asszonyos szenátor ütlete felére szíved szent sugalltival.
COMMODUS
Hah, a vakmerő lakoljon, igen, Lucilla, ő lakolni fog.
FADILLA
Bátyám, atyád halálos ágyán Arriust adá második atyádnak, s
midőn megáldva könnybe lábadott, s szerelme megfagyott
hideg ajkain a halálban, te ígéréd, hogy Arriust hallgatni fogod,
ő mosolyga, és ez végmosolya volt. Mint ember ígérted, mint
fiú, s a fejedelem szót fog tartani.
88 COMMODUS
Valót beszélsz, Fadilla, hű testvér vagy, egy rossz lépéstől von-
va vissza most.
LUCILLA
Természetes, Fadilla oly jól érti, a rény ügyében védni férjeét.
90 COMMODUS
Igaz, s azért ő bíró nem lehet.
(Claudius, Arrius, Marcia és Lucius bejőnek.)
ARRIUS
Itt áll fiam, fölséges úr, kinek szívében a hon szerelme ég.
LUCILLA
(Félre.)
Hah, átkozott eset. (Commodushoz.) S mivel te a hazának egy re-
ménye vagy, úgy Rómával érted érzek én.
93 COMMODUS
Dicsőn beszélsz, s ha nem csalódom, mi már találkozánk, de
hagyjuk ezt most. Te agg Arrius, te még ősz fejedre pártütést
hozsz.
ARRIUS
Fölséges úr, én nem értelek.
95 COMMODUS
Emlékezz vissza mai tetteidre, időt hagyok, de hát az ily fiúnak
atyja mi is lenne más, ha elveit tőled tanulta meg.
ARRIUS
Uram! Tetteim sorában vétket nem lelek. Vagy tán az pártütő
előtted, ki a jog igaz útjára visz, úgy kívánom, mint ki az legyen,
és országod fölvirágozik. Nem kérdem én a császártól, jól tet-
tem-e. Hallgat szívem, és így nem vétkezik. De te, ki híved
ellen szólni mersz
COMMODUS
Bocsáss meg, Arrius, igen hibáztam; hibám megismerem, s ja-
vulok is. De ládd, legyen türelmed énvelem, még nem szokott a
bajnok trónba ülni. Ez hát fiad (Félre.) – kívánnám, lenne más.
(Fenn.) Claudius Pompeius, te is elhoztad szép testvéredet, és a
hír hazug volt, midőn azt kiáltá, mert nem beszélte, hogy égi
isten ő. De, szép Marciám, remélhetjük-e, hogy többször el-
jössz udvarunk egére, e nap derítni fényes hajnalát, melyben
elborul minden más csillagzat.
98 MARCIA
Igen kegyes vagy, felséges úr! A gyönge repkényen örülni a sor,
ha egy nemes cser védelmezője lőn.
COMMODUS
Oly kegyes, mint szép, a nap sugáriként, ily tömlöcben rabbá
lenni kéj. Addig is hát, míg újulni látjuk új színekbe fénylő éki-
det, csak a remény rövidíti hosszú perceim, mert ládd, oly ne-
héz az egyszer ízlelt Elyseumot felejtni már, ha tőlünk elve-
szett. Pompeius, te gazdagabb vagy nálam, mert ily kinccsel
nem bír földi más.
100 CLAUDIUS
S már üdvöm egészségéhez csak egy hibázik, hogy a gyönge ga-
lambot erős sasnak védelmébe adjam, s míg az a Lareseknek
hoz libatiot, amaz egekben vívjon a tüzekkel, melyek hazája
fényegén borongnak.
COMMODUS
Szép álom ez, csak a sas, kire bízod a galambot, el ne tépje azt.
CLAUDIUS
Marciámat Lucius bírandja, ők a rokon szívű szülők közös re-
ményeik, s ily véd alatt galambom nem remeghet.
103 COMMODUS
Úgy? (Félre.) Az egekre! Nem bírandja őt. [Fenn.] Magunk kívá-
nunk lenni. Testvéreim, ti ketten itt maradtok.
(Mind el, kivéve Commodust, Lucillát, Fadillát.)
Ittlétem első napján egy különös kalandom vala. Egy nemes
ház létezik Rómában, a Quintilianusoké. Ismeritek talán? E
háznak tagja Virginia, csinos leányka, oly szende, oly bájos ő.
Egy érzet gerjede fel bennem iránta, minőt képzelni nem tud-
tam, hogy ember ily érzetre képes lenne. Hogy képes lenne az
égbe ragadva e pór megvetni mindent, felejtni mindent, mi
nem az ég maga. S e leányról örökre lemondjon a császár, mert
purpurt visel, legyen megfosztva az égnek üdvétől? És úgy van,
úgy van, én őt nem bírhatom.
LUCILLA
Fölséges öcsém, te így beszélsz? Nem bírhat-e egy oroszlán egy
gyönge zergét? Hol lenne lány, ki ellent állana?
105 COMMODUS
Igen, igen, de mord testvérei azon rideg, bezárt keblű hősök,
borzadok, ha rájuk gondolok, nekik istenek a rény. A rény,
mondom, ők dacolnak földi urokkal, és nevetve, szilárdul meg-
vetik bilincseit. Én ismerem őket, és ilyes embereket nem szen-
vedhetek, nem küzdöm vélek, nem, én félem őket. És ily em-
bert többet ismerek, ilyenek mindkét sógorim. Én utálom őket,
mert minden szeszélyim ellenségei. Pirulok, rejtőzni kívánnék
tekintetek előtt, mert egy szó súgja szívemben, hogy több a
rény, mint puszta eszme, s ha több, úgy ők nagy emberek, s
korcs császárjok.
LUCILLA
A császár, kinek kezébe az istenek adák villámjokat, fél egy
nyomor ebet, ha rá ugatni mer? Minden embernek van valami-
je, miben tartja díszét, mindenét. A nyomorú szolgának, kinek
semmije e föld körén, a rény eszméje az, s a túlvilágban egy
boldogabb való. De te hatalmas vagy s mi kéne több?
COMMODUS
Ha ez való lenne, óh, Lucilla! De érzem, nincs ez így, s e hang
igen gyakorta kísért engemet. Felijedek tőle a sivatagnak vadja-
ként futva, futva magamtól. De neked igazad lehet, csak korány
gyermekségem maradéka ez, melyet vén tanítóim fejembe ver-
tenek.
108 LUCILLA
Természetesen, mint kinek annyi joga van, mennyit tenni bír,
se több, se kevesb. Vizsgáld az egész természetet, és minden
abban e törvényt súgja csak. A kis féreg nem annyira tart-e
jogot, mennyire erejével tartni bír, a férget a kis madár eszi
meg, s a kis madár mindent magáénak tekint, minél erősebb.
De jő a sas, előtte rab a kis madárka is. Te vagy a sas, fölötted
senki sincs, róvni tettedet, tehetsz, mit tenni bírsz.
FADILLA
Igen, te hatalmas vagy, öcsém, a honra nyomort és égi sugara-
kat hozhatsz, de jól fogd fel, óh, mi szent e név, a hon. Az
istenek a kezedbe adtak egy hazát, hogy szolgája légy, a közjó
rabja csak, néped kivett társaid közül, nem a nép van te érted,
de te vagy népedért, és számot kérnek a túlvilági bírák minden
életért. S te nem tudsz adni majd egy éltet is. Szívedre száll az
átok, melyet népedre hintél. Menekvést fogsz keresni, ösvényt
agyad rémétől, de összevágtak az óceán sötét habjai fölötted és
te elveszél.
110 LUCILLA
Jó testvérem, túlköri bírálatodat szép lenne a népnek hallani, de
mink, kik tudjuk, hogy életünkkel lételünk veszett.
COMMODUS
Lucilla, s valóban, ezt lehet gyanítani. Lucilla, mondd, hogy
csalni vágysz, én megbocsátok. De ha ez való, csak képzelhető,
úgy, ah, mi lenne földi lételünk, mi hátrálna tenni úgy azt, mi a
nemtevést okozná társainknál? Miért ne lenne akkor a bűn egy
és erény? De már lehetlen többet hallanom, nekem nyugodni
kell, kialudni agyam rémeit, hogy gondolat nélkül ébredjek fel,
mert gondolat nélkül lenni oly dicső dolog. (El.)
FADILLA
Testvérem, ezt rólad fel nem tevém. Már annyira ment, hogy
visszalépni nem lehet. Óh, Róma, én öcsémmel gyászolandlak,
ki a hon szent reménye volt.
113 LUCILLA (nevetve)
Csak rajta, oly dicsőn ment, mintha Zenoból szavaltad volna el,
csak kár, hogy már a boldog kor veszett, hol effélével mindki
jóllakott.
FÁDILLA
Történe hát, mitől remegtem én. Hasztalan üvöltnék e terem-
ben vad manesek gyanánt rossz magzatiknál, hol az erénnyel
örökre múlt a megelégedés, hol a jog istene szent helyére ült a
kajánság büszke rémalakja. Jó, én megyek, ne hallja szóm, a
rénynek szent szavát, a jog oltára, hol csak vér folyand. Elvo-
nulva is sirathatom a hont és öcsémet, mely véle sírba szállt,
mert a hon, élte annak ki vezérli őt, s eleste néki hoz halált. Az
ég veled, testvérem, én kívánom, hogy szód alapja szíved úgy
legyen, amint enyémnek csak szerelme volt, s hogy súgja szíved
legbensőbb szavával, hogy bátyáddal mindig jól tevél. (El.)
115 LUCILLA
(Gúnnyal.)
Csak azt kívántam, hogy lerázzalak, most már nem féltem ter-
vem sikerét; még férjem egy azok közül, kik gátakat halmoznak
utamon. De vannak módok elvakítni őt, és Arrius nyitott sírjá-
ba fut. De Commodus jő.
(Sír.)
COMMODUS
(Belép.)
Mi ez? Ki merte bántni Luciát? Hah, átkozott! Lakoljon az
nekem.
LUCILLA
Óh, ne mondd ki oly korán ítéleted, meg találnád bánni azt.
118 COMMODUS
Jupiterre, nem, soha! De szólj.
LUCILLA
Ígérd előbb meg, hogy megbocsájtsz neki.
120 COMMODUS
Mert kéred, ám legyen.
LUCILLA
Fadillával rólad beszélgeténk, tűzbe jövék szíved védelmében;
ő azt állítá, hogy durva, e1vadult, én hogy miként a sassal égbe
tör, úgy galambként szelíd e föld körén. Ő azt vitatta, hogy mi
kár, hogy nő nem részesülhet a trónnak szent hatalmú bíborán.
De nem, tovább nem mondom el testvérem gyalázatát.
COMMODUS
Az istenekre, Lucilla, ha még szeretsz!
123 LUCILLA
Mi fönt beszéltünk tehát, ő megszidott. Ő érdemetlenül gyaláz-
va végre még többet is, még dühben őrült innen elfutott.
COMMODUS
Hah, Fadilla, ez volt tehát sima beszéded! Ne lépj soha trónom
elébe, hogy meg ne törjem bocsánatom szent ígéretét. Lucillám,
te egyetlen vagy, ki híven szeretsz.
125 LUCILLA
Óh, bátyám, ez elismerés mi szép jutalma szenvedésimnek.
(El. Perennis már ezalatt bejött.)
COMMODUS
Ah, Perennis, éppen jól jövél. Mit vélsz, Virginiával mitévők le-
gyünk? Tudod, kiről már szóltam én neked.
PERENNIS
Fölséges úr! Érzem e megtisztelés becsét, mely bizalmadban ré-
szesít. De azt javallnám, kezdnők gyönge szerekkel, kérni, va-
kítni kell előbb, fenyítni, s később, mit az erősb tehet.
128 COMMODUS
S a nép, ha zúgni fog, hogy császárja haramiává lőn, mely
elorza legszebb kincseit
PERENNIS
A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, melynek magával
dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet. Csinos igát
jobban húz a kevély, terjesszük hát azért a fényűzést közöttük
el, s a fényűzés a viszály almája lesz; kimeríti erejüket, s az er-
kölcstelen fényűző népből puha szolga lesz; építsünk fényter-
meket nekik, és ne féljünk, hogy ellenünk kitör, csak olykor
kapjon az őreb egy hízelgést s csontot annyit, hogy élhessék
csak, s leghűbb éji őr marad.
130 COMMODUS
Igaz, tégy, mit jónak ítélsz, reményem benned él. (El.)
PERENNIS
S a többiről gondoskodom. Vakítni kell előbb, és érzeményin-
ket másokéhoz alkalmazni, míg egyet érezni vélnek ők velünk, s
önakaratjukat vélik látni mienkben; és ekkor arra vezetni, mit
mi akarunk, őket könnyű már. Szükségesnek kell magát tenni
az embernek másoknál, s akkor kéretheti magát arra, mit maga
is kíván. (Nevetve.) Egy fejedelem, ki népeknek parancsol, ala-
csony szolgája, rabja lesz.
HARMADIK JELENET
(Átrium Pertinaxnál, a Laresek oltárukon áldozati tűz ég.)
PERTINAX
Honom, ím újra oltárodra áldozom, s reményem fent lobog ol-
tárod lángjaként. Óh, ne csaljátok meg, istenek, e szent remény
sugallatát, ne játsszátok ki egy egész hon dicső álmait! Egy em-
beren áll, egy porszemen a lét; egy ember hajtja a sors kerekét
honok felett, s ez ember oly halandó, oly gyönge, mint rab
társai. Ő rabja szíve viharzatinak, és egy-egy szeszélye ezer
veszélyt okoz. Egy nemzet sorsa oly sajkában hever, melyet
ezernyi szél moraja visz, egy szirtről hajtva másikára, míg végté-
re mind összetördösik. Óh, küldjétek le hát szívére, istenek,
bárkik legyetek, kik fölvirulni engedétek a hazát, szent malasz-
totokat, vezérlje rény éltének útjait, s az út dicső lesz, melyen
haladand. A nap sugára kínt hoz énnékem, az éj viharja kínzza
e kebelt, és annyi éve táplálom már e kígyót! De ezentől hordni
nem tudom. (Kiszól.) Maternus, Cleander, jőjetek! (Mindkettő be.)
Ugyebár, véletek sose bántam úgy, mint többi szolgáimmal, de
mennyire lehetett, magamhoz emeltelek fel. De hogyis ne tet-
tem volna ezt saját gyermekimmel? A vad nem taszítja el mag-
zatát, nem löki el az undok igába; és én egy ember tettem volna
ezt?
133 CLEANDER
Hogyan?
MATERNUS
Mi ez?
135 PERTINAX
Lássátok, e vész letörte szívnek is valának érzeti, nem volt az
mindég oly sötét, üres; de ége és reméle vágyva üdveget találni
itt, e bús világ között. Csak ezernyi vészvihar tehette azzá, mi
most, kitépve minden szentet, minden tüzet. Ecet tehát e szív,
de ez érzet nem e világ nyomorszülöttje volt. Bilincszörej kö-
zött láttam én elvirulni a rény, a kellem legszebb bimbaját, nem
csodálva, nem imádva, mert becsén korbács és békó volt le-
festve csak. E rableány volt üdvöm képzete, mindenem e rable-
ányban leltem, mit hasztalan keres sok hatalmas úr, a dőre fény
között. És éltem jelen Elyseumomat, mert nem gondolék a bús
jövőre még. Két gyermek volt szerelmünk záloga, s a rableány
nyomorának mélyéből felnyújtá őket nekem, felnyújtá és elköl-
tözött, hol lehullva földi bilincsei, kacaghatá e föld ítéletét. De
én itt maradtam, és emléke két fiamban élt. Imádtam őket,
mert őt láttam bennek visszasugárzni, óh, de a világ nem így
ítélt tetteim felett, nem így a nő, melynek hűséget esküvék, nem
így ítélt tetteim felett, mert a világ oly kemény, oly szigorú, nem
ismeri az a szentebb érzeményt. S mivel nem ismeri, nem is
becsüli azt. És két gyermekem, szeretve bár önéltem gyanánt,
rab maradt, s ti vagytok ők, én átkozott atyátok; ím térdein
bocsánatért könyörg. Ah, de látom azt, nem lehet ott bocsánat,
hol így lesüllyedt már a mord szülő. Ti dőre szégyen áldozati
vagytok, és ezt soha másolni nem lehet.
MATERNUS
Atyám, (megölelve) óh, nézd, mi hát az ember? Tehetlen egy
gyönge húsdarab, de benne él a szent istenség dús szikrája már,
él mindkiben, királyban – s rabban is. Az ember önmagának is-
tene, ő alkot egy világot szívéből, ő Tartarust és Elyseumot, s
azzá, mi lesz, maga tevé magát. Te éltet adtál, viselve gyerme-
kedre oly édes gondot, mint ezernyi szem, te szívet adtál, elmét
és érzelmet, mit esdne még fiad? Óh, Pertinax, most rajtam áll,
szerezni fényemet, s az önszerezte fény oly dicső; míg ős-
atyánktól szállva csak reánk dőre füstté lesz, mely megé a csúf-
ság rejtezik; csak az dicsekszik születésivel, ki dícsérteset magá-
ban nem talál. Én rab születtem, és addig az leszek, míg nem
beszéli Róma fényemet. Rabnak neveznek a fényfedett urak, és
szellemem kacagva nézi fénybilincseket. Atyám! Fiad úgy bol-
doggá teszed, ha szűd keserve rajta megtörik. (El.)
PERTINAX
Te jó fiú vagy, az ég megáldjon érte.
138 CLEANDER
Én elfogadom, atyám, szíved szép ajándokát, és elfogadva azt,
szent célja lesz életemnek hálaérzetem. E szó, “atyám”, erősítse
szívem érzetét, dacolni vésznek éltem útjain.
PERTINAX
Óh! Mily soká lemondtam az örömről, két ily nemes szűt fiam-
nak mondani. Nyugodtan nézhetek az egekre, mivel meg-
bocsájttak rabgyermekim nekem, s meg nem vetették a kaján
atyát! Kevés napom van már hátra átélni, hagyjátok azt nyugod-
tan élnem át; egy félrelépés életem útán annak hajnalában egy
hosszú éltet tesz nyomorulttá. De én örülök, hogy bűnhődék,
mert még nagyobb keserv vétkesnek érezni magát, nem szen-
vedve vétkeért.
(El.)
140 CLEANDER
Úgy mi gyermekid vagyunk, s míg te tisztelve, fény között töl-
töd hasztalan, hosszú napjaidat, mi gyermekid megvetve rab-
ként éljünk a sötétben, az esztelen világ csacsogása végett?
Igazad van, Pertinax, ha úgy kell, atyám! Néked nincs sok élet-
perced már. Utat csinálj te is, nem látod-e, e világon minden
helyet csinál? Te hasztalan foglalod el tiédet kóró gyanánt,
melyre már vár oly sok új csíra. S ha kitérsz, még e helyet is
osztva bírjam? Hej, Maternus, ez így nem lehet.
MATERNUS
(Belépve.)
Miért vagy oly komoly, Cleander? Azt hittem, e nap neked
örömsugárt hozott.
CLEANDER
Ah, bátyám, mikor minden örömet oly drágán kell megfizetni, s
a vásárolt öröm elveszti édenét, semmi sincs tökéletes e vilá-
gon.
143 MATERNUS
Szólj, öcsém, mi rontja kedvedet?
CLEANDER
Ne kérdd, minek búsítnám szívedet.
145 MATERNUS
Öcsém, ha szánsz, szeretsz, az istenekre, szólj! Miért búsongsz?
CLEANDER
Ha szeretlek? Óh, igen! És éppen ez búsít, Maternus. Atyánk oly
kegyetlen, ő holta után engemet szabadnak akar hagyni, gazda-
gon megajándékoz, és tégedet, de nem, nem mondhatom
MATERNUS
És azt hiszed, hogy a legrosszabb meglepjen engemet? Szólj,
kérlek, eléggé megkeményedett szívem, bármit hallani a bi-
lincsnek súlya alatt.
148 CLEANDER
Szólok tehát, bár szívem megtörik. Ő tégedet a rabság nehéz
éjjelében hágy, mivel megvetéd kegyajánlatát. De ez így nem
lehet, én is felosztom véled nehéz sorsodat, de testvéremet így
látni nem bírom. Én sajnállak tégedet, s sajnálatom egy nehéz
fellegként elborítja éltem fény egét, s abból a gondolat villám-
ként sújt alá, s a bérc alatta megtörik, ha hajolni igenis erős.
MATERNUS
S csak ez oka keservednek, öcsém, hogy a rab Maternus nem
nyer kincset, fényt, címeket? Ah, úgy hasztalan e bú, kiégett
keblem, megtanulta viselni a sorsnak vaskezét, por már nekem
a fényvilág, és szívemben csak egy a kép, mely él s örökre ben-
ne élni fog, ezt nem ragadja el atyám: kincsem, mindenem ez, s
fénytermem a nagy természet maga. Isten veled, élj, örülj e
földi javaknak, boldog vagy, ha azok neked örömet sugárzanak,
én láncimban oly boldog nem vagyok.
(El.)
150 CLEANDER
Ez nem sikerült. Nem képzelém, hogy ily esztelen is lehet még
halandó; de nem kerülitek ki Cleander tőreit; ti félelmesek
vagytok nekem, én is néktek az leszek. Nem mocskolom be
kezem véretekkel, legyetek sírásók önmagatoknak. Atyám, már
te nem élvezed jószágait, kéjeket, hagyd azokat fiadnak.
Maternus, nékem vetélytárs ne légy, s szíved nemes tüze eloltsa
éltedet.
(A kárpit lefordul.)
ELSŐ JELENET
(Capitolium előtt, jobbra Quintiliani-, balra Pertinax-feliratú ház,
Condianus, Virginia, rabszolgák bútorokat hordnak.)
VIRGINIA
Az istenek hozának vissza ősi padunkhoz, te kedves bátya, té-
gedet. Ládd, nélküled oly komolyak valánk, mert fészkébül a
nagy sas elrepült.
CONDIANUS
S most újra ölelve, édesem, kikért e szív dobog, el is feledtem
utam veszélyeit.
3 VIRGINIA
Ládd, anyám úgy esdte az eget, hogy adja az hamar néki vissza
elorzott mindenét, s az ég meghallgatá e könyörgést, s a bú só-
haját jöttöd elölé.
CONDIANUS
Óh, édesem, mi hosszú, hosszú holdakig nem ízlelém e körnek
édenét, de bocsássák meg házam Láresi, én a hazának hoztam
áldzatot.
5 VIRGINIA
Igazad van, bátya, jól beszélsz, a hon feléri házad istenit, és ne
hallgasd a gyönge hölgy szavát, ha búsg, hogy szíve rajta meg-
törik, ne hagyj utadba gátot vetni könnyemmel, utadba, mely az
ég felé vezet.
CONDIANUS
Szólj hát, Virginiám, mi öröm hajnallott élted szép egén, mi bú-
felleg tódult irigyelve rá, mióta én a szelíd görög honban, imád-
va a múzsák templomit, kincseket szereztem hazám oltárira.
Minden, mi téged érdekel, mi bánt, szívemnek is örömet s
keservt hoz az.
VIRGINIA
Te jó testvér vagy, halld hát titkomat; de vissza ne élj ám vele,
mint szokás. Három napja, hogy anyámmal Róma fényes utcáin
jártam fel s alá, midőn hon jövet azon setétesb utca szegletén
egy deli ifjú tekénte reánk, és mi reá. Ő mozdulatlan állt, mint
kőszobor, s reánk mereszté szüntelen szemét. Midőn a másik
utcavégzeten hátra tekénttem egész véletlenül, még ott kövülve
állni láttam őt. Másnap ismét így történe, és nem tudom ho-
gyan jött, én kétszer mentem arra aznap, és másodszor az ifjú
megszólít.
8 CONDIANUS
Tovább, kérlek, Virginiám.
VIRGINIA
Ő megszólíta hát, s oly édes volt e szó, mintha szívéből nőlt
volna fel az érzet virága. Ő egy gall vitéz, neve Hilár, mi édes
név ez, bátya, ugyebár? De te oly komoly vagy, nem is figyelsz
reám, mi is lenne egy oly nagy kebelnek ily hölgyi gyöngeség?
10 CONDIANUS
Hallgatok, sőt, igenis, csak tovább.
VIRGINIA
Elbeszélte sorsa átkait, és Láresinkre kért, vegyük fel őt, nehány
napokra hajlékunk alá. Az embernek szíve nem kő, tudod, s egy
elhagyott embertárs megindítja azt. Mi felvevénk, Hilár kö-
rünkbe van, ő oly szelíd, oly jó, s mi szeretjük őt; de úgy szeret-
jük csak, mint elhagyottat. Te mindig komolyb leszesz?
CONDIANUS
Virginiám, akkor, tudod, tündöklik az ég, és hízelegve csalja a
virágot, ha éji árva dért s fagyot hozand. Te gyönge virág vagy,
és ha lesújt a dér, ki nem virulsz a tavasz virágival. Csak egy a
nyár, vesz az, s a tél örök.
13 VIRGINIA
Bátyám, minő viseleted! Te engemet ijesztsz, bátyám, mi rosz-
szat tettem, szólj csak, óh?
CONDIANUS
Semmit, éppen semmit, ládd, az emberi szívben oly nehéz gya-
núk zajlanak, de álmok csak e gyanúk, az álom dőre, az álom
elrepül.
15 VIRGINIA
Mi gyanú bánt értem? Mondd meg, óh, nekem, mondd szíved
rejtekét; ládd, nem kerülheti ki a hajós azon szirtet, melyt nem
ismér. Szólj, édesem, s lemosolygom arcod fellegét.
CONDIANUS
Isméred Commodust?
VIRGINIA
Hogy ösmerném őt? Még gyermek valék, midőn Rómát
elhagyá.
18 CONDIANUS
(Magában.)
Három napja éppen, hogy városunkban lappang, várva seregét
a díszmenetre, s azok ma érkezének el, – de nem, ez nem lehet.
(Virginiához.) Te oly kegyes vagy, e világ tengerén egy gyönge
sajka vad habok között, üdvöd kebledben van, s ha elvesz az,
vissza nem térend. Vigyázz magadra, szép Virginiám! A gyönge
plántát, mely a gondos kertész kezei alatt nőle fel, a déli szél le-
sorvasztja hamar. Mostan tehát áldjanak meg istenim, tüstént
hozzád megyek, s te napként győzendsz szívem borújain. Ha
erre megy a díszmenet, kijössz tán?
VIRGINIA
Ha vidámabban láttam kedves arcodat. (El.)
20 CONDIANUS
Sötét gyanúk váltják fel egymást keblem éjjelén, s mindenütt
Commodus, s Hilár a kép, melytől iszonyodva rejtem el ma-
gam. S ha csakugyan úgy lenne, úgy Virginiám, Róma
elveszénk; óh, ha tudnád, mily iszonyú mélynek szélein va-
gyunk, borzadva lépnél vissza, s szíved megtörne kínodon.
MAXIMUS
(Kilépve.)
Bátyám, miért búsongsz, miért vagy oly komoly, nem száll a
mosoly kedves ajkaidra. Óh! Valld meg nékem, valld meg sze-
rető testvérednek, kinek nincs öröme, ha véled nem oszthatja
azt, kinek a nap sötét borúba fúlt, ha nem látja szemedbe
visszasugárzni.
CONDIANUS
Óh, öcsém, kettős tőr dühöng szívemnek húrjain, de búm okát
ne kérdd, azt meg nem mondhatom.
23 MAXIMUS
Ne szegd ily kegyetlenül meg a bizalom rózsapántjait, melyek
gyönge korunktól kapcsolnak össze már. Ládd, egyesülve gon-
dolánk ki gyermekjátékainkat, együtt ízlelénk azoknak örömeit.
S midőn te oly beteg valál, hogy lemondva máris élted, egész
házunk gyászba borult, elrepült a gyermeki Maximusnak is
mosolya ajkiról, s helyette a keserv kristálygyöngye ült. Ágyad
lábainál mélázott szerető testvéred, s visszajövő élteddel kedve
is visszajött. Hányszor látta akkor a hajnal térdein a szilaj gyer-
meket, imádva az Orcus istenét, hogy meghagyva házunk re-
ményét, vegyenek inkább magokhoz engemet, és ládd, pedig
akkor még igen-igen szerettem éltemet, mert mindenem csak
egyedül e dőre pálya volt.
CONDIANUS
Öcsém, te mindig oly igen jó valál.
25 MAXIMUS
Lásd, bátyám, nem könnyebb-e a terhet vinni kettőnek, mintha
csak egy hordja annak egész súlyát? Nem esik-e jól, ha bána-
tunk tölt mérőjét kiöntjük egy rokon kebelbe? Hozd vissza
atyánk drága emlékét szívedbe, ki halálos ágyán megáldva, és
karjaimba vezetve, szólt: szeressétek egymást, Maximus, kövesd
bátyádat, mert útja csak az erénynek útja lesz. És ekkor én
keblemhez szorítottalak, könnyeket hullajtva atyánk rideg kezé-
re, esküve, hogy holtig hű leszek.
CONDIANUS
Ne vágyd tudni titkomat, öcsém! Te még az élet rózsakorában
élsz, néked még sok napjaid vannak elélni, kéj s öröm között,
ha egy szívben már dühöng a méreg, nem jobb-e? Ha véle
örökre sírba száll, mintha megmérgez más szívet is? E bú kime-
ríthetetlen, mint az élet a mindenségben.
MAXIMUS
Látom, te nem szeretsz engemet, érzem azt, és vétkem nem tu-
dom. Óh, be fáj pedig a szívnek, ha eltaszítva, bűnét nem isme-
ri. De ha eltaszítsz bár, hű ebed gyanánt, ki alkalmatlan hízelgé-
sével, ha széttiporsz a földnek férgeként, lábad porába fordulok
még feléd. Óh! Én nyomorú, én! Úgyis sokkal tartozom neked,
minden, mi vagyok, azzá te tevél, és megfizetni érte nem tudok;
minden, mim van, mivel bír e szív, szeretetem az; és ez is
megvetett.
28 CONDIANUS
Felkészülék ellened dacom minden fegyverével, s a mord ellen
legyőzve áll gyöngéd fegyvered előtt. Ím, halld, és szánj, ha
szánni tudsz.
(Lucius és több ifjak a fürdőből kilépnek danolva.)
LUCIUS
Tovább, barátim, később követlek.
(Mind el, Maternus előlép, komolyan.)
30 MATERNUS
(Magában.)
Az ős hazának oszlopi ezek, így elfajula Róma vére hát? De,
szolga, te érzni, szólni mersz, fojtsd érzeted törött szívedbe bé.
LUCIUS
Már rád ragad bátyád kedvetlensége, Maximus? Te víg fiú, nem
áll neked a szív keserve jól. (Commodus hallgatózva kilép.) És te,
Condianus, mi túlvilági terveket koholsz, melyek porként ösz-
szedűlnek itt.
CONDIANUS
Lucius, ma különös jókedvbe vagy.
33 MATERNUS
Midőn kesergni legtöbb ok lenne tán.
LUCIUS
Ah! S te itt, Maternus? Örüljetek együtt mindnyájan tehát, mert
ma Rómát az istenek újra egy császárral fogják megáldani. Él-
jen Commodus! S ki nem mondja utánam, nem honfi, nem
Róma vére az. Örüljünk tehát, hisz az öröm a társas életé, s
mennél több kebel osztja fel azt, annál nagyobbra nől.
35 COMMODUS
(Előlépve.)
Polgár, hogy érted ezt? Rómát császárral áldják meg isteni?
MAXIMUS
(Commodushoz.)
S te itt, Hilár? Mi észre sem vevénk.
LUCIUS
Hogy értem azt? Csak úgy, hogy mentül több császárja lesz Ró-
mának, annál inkább zsarnokára un, s talán még egykor földe-
rülve barnuló ege, kitör felette a szabadság fénysugárival.
38 CONDIANUS
(Súgva.)
Az istenekre, nem tovább!
COMMODUS
Valóban szép mese, csak véretek ne fesse hajnalát.
40 LUCIUS
Herculesre, különös vagy, bárki légy. Mint látom, megfelel a
szolgaöltözetnek beszéded is, te tetszesz nékem durcás arco-
dért, mely olyast mutat, mint házi őrebem – bár azt teérted
odadni nem szeretném. Ha, ha!
COMMODUS
Az őreb, hogyha nincsen láncokon, onnan urát is megtámadja
még.
(El.)
MATERNUS
(Dühvel.)
Te szolga! Gaz! Te átkozott pribék! Mi áruló fajzatja vagy te eb,
mert Róma ily fiút nem szülhete! (Eszmélve.) Hah, de én is rab
vagyok csak itt, s a szolga gyáva, a szolga hontalan.
43 LUCIUS
Maternus, és te ily tűzbe vagy? Felengedél a hon oltárinál, való-
ban, szívből láng ütőde fel!
MATERNUS
Habár nem adták az istenek nekem, hogy hazámban hont talál-
jak én, ha nincs szívemnek semmije bilincsein kívül, csak mord
ború agyamnak éjjelén, a szolga keblében egy szent tűz ég,
eremben Róma régi vére forr. Tüzel a szirt, ha vassal összevág
a csendes tenger ölében a halál.
45 LUCIUS
(Súgva.)
Maternus, én elismertelek, kezet nekem, és szívet én adok. Bár
aranyszövetek környeztek gyermek engemet, s te rab anyától
rab születtetél, a szerencse játsza csak velünk, két rokon szűt
öntve két alakba.
MATERNUS
Te jó vagy, egy a sok kaján között. (El.)
LUCIUS
Félre, barátim, most a gondokat, űzze őket el a kocka, bor,
most ez divat.
48 CONDIANUS
Tedd, Lucius, szívedre jobbodat. Lethe vizére te téteted magad;
ezen könnyelmű, pajzán máz alatt egy nemesb szű ver a hon
felé. Óh, valld meg, Lucius, hogy szívemhez szoríthassalak;
valld meg, hogy kettőt szeressek benned: barátomat és szent
hazám fiát.
LUCIUS
Nem ismertelek így el tégedet, s midőn az utcán elfordulva
tőlem, nem nézhetéd könnyelmű tetteim, akkor ége szívem
még nagyobban, és barátomnak téged vágytalak; igen,
Condianus, imám a hon, imádom azt még Marciám előtt. De a
világ oly furcsa, óh, barátom, s indulatim legszentebbikét
eltitkolám előtte, mert nevetné, mert ismerve elrontná terve-
met. S utálom minden társimat, azok a kéj s gyönyörnek rabjai.
Kit szeretve, valóban tisztelek kívüled, az Maternus csak maga,
e rab, e pór szabad nemes, bilincsiben magas, és honfi, míg
csúf szolga lett a polgár, fény között. (A nép gyülekszik.)
50 MAXIMUS
A díszmenet közelg. Anyám s Virginiánk kiváncsik látni azt; ér-
tek megyek.
(A díszmenet jön. Virginia, Condianus és Lucius egy szegletbe vonulnak,
Commodus a tribunalra lép, a praetorianusok körülveszik, a szenátus
eleibe áll.)
MAXIMUS
Mi ez, Hilár és Commodus egy?
CONDIANUS
Beteljesült, mitől remegtem én.
53 PERTINAX
(A szenátus nevében.)
Köszöntlek ím a szenátus és Róma nevében, Commodus! Még
gyászban áll a Septicolis, atyja halála miatt. De te letörleni jöttél
szemiből keserve könnyeit. Te jövél nékünk vigasztalóként,
meggyógyítni a hon sebeit. Büszkén fiára szegezte Róma sze-
meit, midőn Herculesként vívtál az ősi Dunánál, esdve azon
időt, mely borostyániddal körünkbe vezet, itt adni a hazának –
MATERNUS
A vég haláldöfést!
(Morgás, bámulat.)
55 LUCIUS
A vakmerő!
A NÉP
Halál, halál reá! Rossz előjel.
COMMODUS
Miféle szolga ez, ki így zavarja a szent ünnepélyt? De, vakmerő,
lakolj!
58 SOKAN
Maternus, az üvölt, a gyáva szolga csak.
COMMODUS
Mit érdemel, reátok bízom őt, szenátorok, ki nem is ismerve
még kormányomat, ím így gyalázza máris fejedelmét.
60 SZENÁTUS
Halál, halál!
COMMODUS
Mit hozhatsz védségedre, szólj te is, s így megcáfolom, hogy
szavad hazug.
MATERNUS
Hogyan? Kihallgatni köteles vagy.
63 COMMODUS
S még ez is? De hát védségedet
MATERNUS
Nincs, s ha volna is, elhallgatnék vele, hiszen erős vagy, vedd el
éltemet, ha halálom hasznodra lehet. Mindenki annyit tesz,
amennyit tenni bír, nem mennyi joga van. Kívánod éltemet?
Vedd el, hatalmas úr! Úgyis, ha kívánod, bármi színbe öltöztes-
sed vétkedet, a véghatár csak a halál lehet, és ha nem veszítsz
is, csak azért nem teszed azt, hogy bizalmat nyerve többet öl-
hess le később, ha késed alá áll a szegényke juh. Elvégezém.
65 COMMODUS
Halj meg tehát! De ki szolgája vagy?
PERTINAX
Enyém, és könyörgni érte nem tudok.
COMMODUS
Ki sincs tehát, ki érte esdene?
68 MATERNUS
Ki esdne e nyomor rab életiért? Veszélybe hozni önnön életét,
csak addig ér, amíg használhat ő; aztán nem ember, s a szolga
veszhetik. S még ekkor is mondnak jót vele tenni; mert a halál
leoldja súlyos bilincseit; s a szolga haldokolva, ha porba görbe-
dett, még hálaszókat nyög ki tettekért.
VIRGINIA
(Commodus lábainál.)
Én esdek érte, mindenre, mi szent, és esdek érte, porba hullva
így: Quintiliana porba térdepel, egy éltet esd, mi nem tiéd,
Uram, mire nincs joguk a föld hatalminak; mivel az ég ajándoka
csak az, ti venni tudtok, adni percet sem már. Ha elrepült a
múlt borúba az, halálra látok fényes templomot, de behorpad a
halál hazája, és a templom porba hullva már. Óh, a világ nem
élet-e egészen, nem élet-e parancsok isteninknek. Ne szegd
meg azt, és áldom létedet, add nekem azt, mit venni bűn neked.
Bocsáss meg, óh, ezen szolgának és legyél kegyes első napod-
ban már, melyben parancsolsz a drága szent hazán, nem ölni,
de csak boldogítni őt. Nem esdek én Commodustól, mit is?
Commodus nagy, én csekély vagyok, de esdem őt a szende jó
Hilárt, kivel Laresinknek libatiót hozánk. Mi ő neked? Te oly
hatalmas úr vagy, ő láncival csörgve rab marad. Őrseregiden
keresztül is megtalál a tőr rablók kezében; de legszentebb véd-
falad a nép szerelme lesz. Bocsáss meg néki, óh, felséges úr!
70 COMMODUS
Kinek szószólói a Gráciák maguk, annak fejére ki mondna még
halált? Most fel tehát, mert esdve lesznek vágyoktól égve jó
testvéreim.
(Szenátorok. Commodus köszönti híveit.)
PRAETORIÁNUSOK
Éljen Commodus, a császár.
(Mind el, kivéve Maternust, Condianust, Virginiát és Juliát.)
MATERNUS
Közel álltam sírom éjjeléhez, a határhoz lesújtni láncimat, s egy
égi mentő szóla most le hozzám, s parancsolá, hordjam bilin-
cseim. A szolga nem tudja, vajon köszönje, vagy átkozza iste-
nit, kik őtet itt csak tűrni alkoták, de mit is köszönjem én meg,
nemes hölgy, tettedet. Kiége már a szolga érzete, gyalázva le-
fosztja, haj, a tettnek ékeit, ha dicsérni szolga kezdi azt. Kívá-
nom, élted rózsahajnalát ne zavarja sohase fergeteg, de te igenis
jó vagy e világra, te mord körén boldog sose lehetsz, s ha jön a
vész gyönge sajkádra majd, a szolga lép elédbe láncival, védőd
lesz, mert bilincsbe is feldobog hálaérzete, s ha sok, ki most
lebeg rózsabokor körül, továbbrepül a téli fagy előtt, csak én
leendek, ki erősen áll megkeményült szíve érzetivel. (Letérdel.)
Ím térdelek, mit eddig nem tevék, sem ember, sem asszonyok
előtt, ím könny fakad szemem borúin, és mind ezek nem hála-
érzetek, de a keserv ömlengései, hogy pór, én neked hálálni
nem tudok. Óh, égi lény! E korban, Rómában te egyedül érzesz
a hon leányi közt, kik érzéketlenül elhagyják anyjukat. Te vagy
egyetlen, ki megvetve minden dőre, kába esküvést, megnyug-
szol egedbe, mely szívedben van. (Elrohan.)
73 VIRGINIA
Szegény Maternus, valóban szánom őt.
CONDIANUS
És én a rabban a honfit tisztelem.
MÁSODIK JELENET
(Díszterem, Commodus, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, kíséret.)
75 COMMODUS
Lucilla, te távollétünk óta hymennek rózsaoltárin áldozál, kívá
nom, e rózsák tövistelenül viruljanak késő sírodig, mit kétleni
nem hágy választásod, mely Róma szenátusa szép füzéréből a
legszebb virágot tudta kikeresni.
CLAUDIUS
Ámbár megtisztelésed egy érdemetlenre esett, de e bizalmat
megérdemelni, légyen éltem főcélja csak.
COMMODUS
Hogyan? S szavad tetteddel úgy meg nem egyezik, midőn test-
véredet, a szépségéről híres Marciát be sem mutatod? S tenéked
is, Fadilla, távollétem óta fiad jó nagyra nőlhetett, és őt csak
éppen öcsédnek látni nem szabad?
78 FADILLA
Bocsáss meg, bátyám, nem akartam a császárt kormánya első
napján mással elfoglalni, mint a hon java.
CLAUDIUS
Én is ezt felelem csak, uram, de távozom, elődbe hozni őket.
(El.)
80 COMMODUS
(Nevetve.)
A hon java, mi dőre szózat ez, a hon java nem önjavunkért
kedves-e nekünk?
CLAUDIUS
Mi ez?
ARRIUS
Ha nem lenne meggyőződve arról Arrius, hogy beszéded tréfa
csak, uram, sógorod lenne az, ki ellent mondana. Veszélyes és
oly komoly tréfa ez, uram, melyhez korán szokik a fül.
83 CLAUDIUS
S a dőre szóból komoly való lehet. (Arrius és Claudius el.)
COMMODUS
Ez meglepett, e szó nehéz vala, de való, való, én nagyban vét-
kezék.
85 LUCILLA
(Nevetve.)
Így csalt tehát meg fáma engemet, ki tégedet bajnoknak hirdete.
Egy asszonyos szenátor ütlete felére szíved szent sugalltival.
COMMODUS
Hah, a vakmerő lakoljon, igen, Lucilla, ő lakolni fog.
FADILLA
Bátyám, atyád halálos ágyán Arriust adá második atyádnak, s
midőn megáldva könnybe lábadott, s szerelme megfagyott
hideg ajkain a halálban, te ígéréd, hogy Arriust hallgatni fogod,
ő mosolyga, és ez végmosolya volt. Mint ember ígérted, mint
fiú, s a fejedelem szót fog tartani.
88 COMMODUS
Valót beszélsz, Fadilla, hű testvér vagy, egy rossz lépéstől von-
va vissza most.
LUCILLA
Természetes, Fadilla oly jól érti, a rény ügyében védni férjeét.
90 COMMODUS
Igaz, s azért ő bíró nem lehet.
(Claudius, Arrius, Marcia és Lucius bejőnek.)
ARRIUS
Itt áll fiam, fölséges úr, kinek szívében a hon szerelme ég.
LUCILLA
(Félre.)
Hah, átkozott eset. (Commodushoz.) S mivel te a hazának egy re-
ménye vagy, úgy Rómával érted érzek én.
93 COMMODUS
Dicsőn beszélsz, s ha nem csalódom, mi már találkozánk, de
hagyjuk ezt most. Te agg Arrius, te még ősz fejedre pártütést
hozsz.
ARRIUS
Fölséges úr, én nem értelek.
95 COMMODUS
Emlékezz vissza mai tetteidre, időt hagyok, de hát az ily fiúnak
atyja mi is lenne más, ha elveit tőled tanulta meg.
ARRIUS
Uram! Tetteim sorában vétket nem lelek. Vagy tán az pártütő
előtted, ki a jog igaz útjára visz, úgy kívánom, mint ki az legyen,
és országod fölvirágozik. Nem kérdem én a császártól, jól tet-
tem-e. Hallgat szívem, és így nem vétkezik. De te, ki híved
ellen szólni mersz
COMMODUS
Bocsáss meg, Arrius, igen hibáztam; hibám megismerem, s ja-
vulok is. De ládd, legyen türelmed énvelem, még nem szokott a
bajnok trónba ülni. Ez hát fiad (Félre.) – kívánnám, lenne más.
(Fenn.) Claudius Pompeius, te is elhoztad szép testvéredet, és a
hír hazug volt, midőn azt kiáltá, mert nem beszélte, hogy égi
isten ő. De, szép Marciám, remélhetjük-e, hogy többször el-
jössz udvarunk egére, e nap derítni fényes hajnalát, melyben
elborul minden más csillagzat.
98 MARCIA
Igen kegyes vagy, felséges úr! A gyönge repkényen örülni a sor,
ha egy nemes cser védelmezője lőn.
COMMODUS
Oly kegyes, mint szép, a nap sugáriként, ily tömlöcben rabbá
lenni kéj. Addig is hát, míg újulni látjuk új színekbe fénylő éki-
det, csak a remény rövidíti hosszú perceim, mert ládd, oly ne-
héz az egyszer ízlelt Elyseumot felejtni már, ha tőlünk elve-
szett. Pompeius, te gazdagabb vagy nálam, mert ily kinccsel
nem bír földi más.
100 CLAUDIUS
S már üdvöm egészségéhez csak egy hibázik, hogy a gyönge ga-
lambot erős sasnak védelmébe adjam, s míg az a Lareseknek
hoz libatiot, amaz egekben vívjon a tüzekkel, melyek hazája
fényegén borongnak.
COMMODUS
Szép álom ez, csak a sas, kire bízod a galambot, el ne tépje azt.
CLAUDIUS
Marciámat Lucius bírandja, ők a rokon szívű szülők közös re-
ményeik, s ily véd alatt galambom nem remeghet.
103 COMMODUS
Úgy? (Félre.) Az egekre! Nem bírandja őt. [Fenn.] Magunk kívá-
nunk lenni. Testvéreim, ti ketten itt maradtok.
(Mind el, kivéve Commodust, Lucillát, Fadillát.)
Ittlétem első napján egy különös kalandom vala. Egy nemes
ház létezik Rómában, a Quintilianusoké. Ismeritek talán? E
háznak tagja Virginia, csinos leányka, oly szende, oly bájos ő.
Egy érzet gerjede fel bennem iránta, minőt képzelni nem tud-
tam, hogy ember ily érzetre képes lenne. Hogy képes lenne az
égbe ragadva e pór megvetni mindent, felejtni mindent, mi
nem az ég maga. S e leányról örökre lemondjon a császár, mert
purpurt visel, legyen megfosztva az égnek üdvétől? És úgy van,
úgy van, én őt nem bírhatom.
LUCILLA
Fölséges öcsém, te így beszélsz? Nem bírhat-e egy oroszlán egy
gyönge zergét? Hol lenne lány, ki ellent állana?
105 COMMODUS
Igen, igen, de mord testvérei azon rideg, bezárt keblű hősök,
borzadok, ha rájuk gondolok, nekik istenek a rény. A rény,
mondom, ők dacolnak földi urokkal, és nevetve, szilárdul meg-
vetik bilincseit. Én ismerem őket, és ilyes embereket nem szen-
vedhetek, nem küzdöm vélek, nem, én félem őket. És ily em-
bert többet ismerek, ilyenek mindkét sógorim. Én utálom őket,
mert minden szeszélyim ellenségei. Pirulok, rejtőzni kívánnék
tekintetek előtt, mert egy szó súgja szívemben, hogy több a
rény, mint puszta eszme, s ha több, úgy ők nagy emberek, s
korcs császárjok.
LUCILLA
A császár, kinek kezébe az istenek adák villámjokat, fél egy
nyomor ebet, ha rá ugatni mer? Minden embernek van valami-
je, miben tartja díszét, mindenét. A nyomorú szolgának, kinek
semmije e föld körén, a rény eszméje az, s a túlvilágban egy
boldogabb való. De te hatalmas vagy s mi kéne több?
COMMODUS
Ha ez való lenne, óh, Lucilla! De érzem, nincs ez így, s e hang
igen gyakorta kísért engemet. Felijedek tőle a sivatagnak vadja-
ként futva, futva magamtól. De neked igazad lehet, csak korány
gyermekségem maradéka ez, melyet vén tanítóim fejembe ver-
tenek.
108 LUCILLA
Természetesen, mint kinek annyi joga van, mennyit tenni bír,
se több, se kevesb. Vizsgáld az egész természetet, és minden
abban e törvényt súgja csak. A kis féreg nem annyira tart-e
jogot, mennyire erejével tartni bír, a férget a kis madár eszi
meg, s a kis madár mindent magáénak tekint, minél erősebb.
De jő a sas, előtte rab a kis madárka is. Te vagy a sas, fölötted
senki sincs, róvni tettedet, tehetsz, mit tenni bírsz.
FADILLA
Igen, te hatalmas vagy, öcsém, a honra nyomort és égi sugara-
kat hozhatsz, de jól fogd fel, óh, mi szent e név, a hon. Az
istenek a kezedbe adtak egy hazát, hogy szolgája légy, a közjó
rabja csak, néped kivett társaid közül, nem a nép van te érted,
de te vagy népedért, és számot kérnek a túlvilági bírák minden
életért. S te nem tudsz adni majd egy éltet is. Szívedre száll az
átok, melyet népedre hintél. Menekvést fogsz keresni, ösvényt
agyad rémétől, de összevágtak az óceán sötét habjai fölötted és
te elveszél.
110 LUCILLA
Jó testvérem, túlköri bírálatodat szép lenne a népnek hallani, de
mink, kik tudjuk, hogy életünkkel lételünk veszett.
COMMODUS
Lucilla, s valóban, ezt lehet gyanítani. Lucilla, mondd, hogy
csalni vágysz, én megbocsátok. De ha ez való, csak képzelhető,
úgy, ah, mi lenne földi lételünk, mi hátrálna tenni úgy azt, mi a
nemtevést okozná társainknál? Miért ne lenne akkor a bűn egy
és erény? De már lehetlen többet hallanom, nekem nyugodni
kell, kialudni agyam rémeit, hogy gondolat nélkül ébredjek fel,
mert gondolat nélkül lenni oly dicső dolog. (El.)
FADILLA
Testvérem, ezt rólad fel nem tevém. Már annyira ment, hogy
visszalépni nem lehet. Óh, Róma, én öcsémmel gyászolandlak,
ki a hon szent reménye volt.
113 LUCILLA (nevetve)
Csak rajta, oly dicsőn ment, mintha Zenoból szavaltad volna el,
csak kár, hogy már a boldog kor veszett, hol effélével mindki
jóllakott.
FÁDILLA
Történe hát, mitől remegtem én. Hasztalan üvöltnék e terem-
ben vad manesek gyanánt rossz magzatiknál, hol az erénnyel
örökre múlt a megelégedés, hol a jog istene szent helyére ült a
kajánság büszke rémalakja. Jó, én megyek, ne hallja szóm, a
rénynek szent szavát, a jog oltára, hol csak vér folyand. Elvo-
nulva is sirathatom a hont és öcsémet, mely véle sírba szállt,
mert a hon, élte annak ki vezérli őt, s eleste néki hoz halált. Az
ég veled, testvérem, én kívánom, hogy szód alapja szíved úgy
legyen, amint enyémnek csak szerelme volt, s hogy súgja szíved
legbensőbb szavával, hogy bátyáddal mindig jól tevél. (El.)
115 LUCILLA
(Gúnnyal.)
Csak azt kívántam, hogy lerázzalak, most már nem féltem ter-
vem sikerét; még férjem egy azok közül, kik gátakat halmoznak
utamon. De vannak módok elvakítni őt, és Arrius nyitott sírjá-
ba fut. De Commodus jő.
(Sír.)
COMMODUS
(Belép.)
Mi ez? Ki merte bántni Luciát? Hah, átkozott! Lakoljon az
nekem.
LUCILLA
Óh, ne mondd ki oly korán ítéleted, meg találnád bánni azt.
118 COMMODUS
Jupiterre, nem, soha! De szólj.
LUCILLA
Ígérd előbb meg, hogy megbocsájtsz neki.
120 COMMODUS
Mert kéred, ám legyen.
LUCILLA
Fadillával rólad beszélgeténk, tűzbe jövék szíved védelmében;
ő azt állítá, hogy durva, e1vadult, én hogy miként a sassal égbe
tör, úgy galambként szelíd e föld körén. Ő azt vitatta, hogy mi
kár, hogy nő nem részesülhet a trónnak szent hatalmú bíborán.
De nem, tovább nem mondom el testvérem gyalázatát.
COMMODUS
Az istenekre, Lucilla, ha még szeretsz!
123 LUCILLA
Mi fönt beszéltünk tehát, ő megszidott. Ő érdemetlenül gyaláz-
va végre még többet is, még dühben őrült innen elfutott.
COMMODUS
Hah, Fadilla, ez volt tehát sima beszéded! Ne lépj soha trónom
elébe, hogy meg ne törjem bocsánatom szent ígéretét. Lucillám,
te egyetlen vagy, ki híven szeretsz.
125 LUCILLA
Óh, bátyám, ez elismerés mi szép jutalma szenvedésimnek.
(El. Perennis már ezalatt bejött.)
COMMODUS
Ah, Perennis, éppen jól jövél. Mit vélsz, Virginiával mitévők le-
gyünk? Tudod, kiről már szóltam én neked.
PERENNIS
Fölséges úr! Érzem e megtisztelés becsét, mely bizalmadban ré-
szesít. De azt javallnám, kezdnők gyönge szerekkel, kérni, va-
kítni kell előbb, fenyítni, s később, mit az erősb tehet.
128 COMMODUS
S a nép, ha zúgni fog, hogy császárja haramiává lőn, mely
elorza legszebb kincseit
PERENNIS
A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, melynek magával
dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet. Csinos igát
jobban húz a kevély, terjesszük hát azért a fényűzést közöttük
el, s a fényűzés a viszály almája lesz; kimeríti erejüket, s az er-
kölcstelen fényűző népből puha szolga lesz; építsünk fényter-
meket nekik, és ne féljünk, hogy ellenünk kitör, csak olykor
kapjon az őreb egy hízelgést s csontot annyit, hogy élhessék
csak, s leghűbb éji őr marad.
130 COMMODUS
Igaz, tégy, mit jónak ítélsz, reményem benned él. (El.)
PERENNIS
S a többiről gondoskodom. Vakítni kell előbb, és érzeményin-
ket másokéhoz alkalmazni, míg egyet érezni vélnek ők velünk, s
önakaratjukat vélik látni mienkben; és ekkor arra vezetni, mit
mi akarunk, őket könnyű már. Szükségesnek kell magát tenni
az embernek másoknál, s akkor kéretheti magát arra, mit maga
is kíván. (Nevetve.) Egy fejedelem, ki népeknek parancsol, ala-
csony szolgája, rabja lesz.
HARMADIK JELENET
(Átrium Pertinaxnál, a Laresek oltárukon áldozati tűz ég.)
PERTINAX
Honom, ím újra oltárodra áldozom, s reményem fent lobog ol-
tárod lángjaként. Óh, ne csaljátok meg, istenek, e szent remény
sugallatát, ne játsszátok ki egy egész hon dicső álmait! Egy em-
beren áll, egy porszemen a lét; egy ember hajtja a sors kerekét
honok felett, s ez ember oly halandó, oly gyönge, mint rab
társai. Ő rabja szíve viharzatinak, és egy-egy szeszélye ezer
veszélyt okoz. Egy nemzet sorsa oly sajkában hever, melyet
ezernyi szél moraja visz, egy szirtről hajtva másikára, míg végté-
re mind összetördösik. Óh, küldjétek le hát szívére, istenek,
bárkik legyetek, kik fölvirulni engedétek a hazát, szent malasz-
totokat, vezérlje rény éltének útjait, s az út dicső lesz, melyen
haladand. A nap sugára kínt hoz énnékem, az éj viharja kínzza
e kebelt, és annyi éve táplálom már e kígyót! De ezentől hordni
nem tudom. (Kiszól.) Maternus, Cleander, jőjetek! (Mindkettő be.)
Ugyebár, véletek sose bántam úgy, mint többi szolgáimmal, de
mennyire lehetett, magamhoz emeltelek fel. De hogyis ne tet-
tem volna ezt saját gyermekimmel? A vad nem taszítja el mag-
zatát, nem löki el az undok igába; és én egy ember tettem volna
ezt?
133 CLEANDER
Hogyan?
MATERNUS
Mi ez?
135 PERTINAX
Lássátok, e vész letörte szívnek is valának érzeti, nem volt az
mindég oly sötét, üres; de ége és reméle vágyva üdveget találni
itt, e bús világ között. Csak ezernyi vészvihar tehette azzá, mi
most, kitépve minden szentet, minden tüzet. Ecet tehát e szív,
de ez érzet nem e világ nyomorszülöttje volt. Bilincszörej kö-
zött láttam én elvirulni a rény, a kellem legszebb bimbaját, nem
csodálva, nem imádva, mert becsén korbács és békó volt le-
festve csak. E rableány volt üdvöm képzete, mindenem e rable-
ányban leltem, mit hasztalan keres sok hatalmas úr, a dőre fény
között. És éltem jelen Elyseumomat, mert nem gondolék a bús
jövőre még. Két gyermek volt szerelmünk záloga, s a rableány
nyomorának mélyéből felnyújtá őket nekem, felnyújtá és elköl-
tözött, hol lehullva földi bilincsei, kacaghatá e föld ítéletét. De
én itt maradtam, és emléke két fiamban élt. Imádtam őket,
mert őt láttam bennek visszasugárzni, óh, de a világ nem így
ítélt tetteim felett, nem így a nő, melynek hűséget esküvék, nem
így ítélt tetteim felett, mert a világ oly kemény, oly szigorú, nem
ismeri az a szentebb érzeményt. S mivel nem ismeri, nem is
becsüli azt. És két gyermekem, szeretve bár önéltem gyanánt,
rab maradt, s ti vagytok ők, én átkozott atyátok; ím térdein
bocsánatért könyörg. Ah, de látom azt, nem lehet ott bocsánat,
hol így lesüllyedt már a mord szülő. Ti dőre szégyen áldozati
vagytok, és ezt soha másolni nem lehet.
MATERNUS
Atyám, (megölelve) óh, nézd, mi hát az ember? Tehetlen egy
gyönge húsdarab, de benne él a szent istenség dús szikrája már,
él mindkiben, királyban – s rabban is. Az ember önmagának is-
tene, ő alkot egy világot szívéből, ő Tartarust és Elyseumot, s
azzá, mi lesz, maga tevé magát. Te éltet adtál, viselve gyerme-
kedre oly édes gondot, mint ezernyi szem, te szívet adtál, elmét
és érzelmet, mit esdne még fiad? Óh, Pertinax, most rajtam áll,
szerezni fényemet, s az önszerezte fény oly dicső; míg ős-
atyánktól szállva csak reánk dőre füstté lesz, mely megé a csúf-
ság rejtezik; csak az dicsekszik születésivel, ki dícsérteset magá-
ban nem talál. Én rab születtem, és addig az leszek, míg nem
beszéli Róma fényemet. Rabnak neveznek a fényfedett urak, és
szellemem kacagva nézi fénybilincseket. Atyám! Fiad úgy bol-
doggá teszed, ha szűd keserve rajta megtörik. (El.)
PERTINAX
Te jó fiú vagy, az ég megáldjon érte.
138 CLEANDER
Én elfogadom, atyám, szíved szép ajándokát, és elfogadva azt,
szent célja lesz életemnek hálaérzetem. E szó, “atyám”, erősítse
szívem érzetét, dacolni vésznek éltem útjain.
PERTINAX
Óh! Mily soká lemondtam az örömről, két ily nemes szűt fiam-
nak mondani. Nyugodtan nézhetek az egekre, mivel meg-
bocsájttak rabgyermekim nekem, s meg nem vetették a kaján
atyát! Kevés napom van már hátra átélni, hagyjátok azt nyugod-
tan élnem át; egy félrelépés életem útán annak hajnalában egy
hosszú éltet tesz nyomorulttá. De én örülök, hogy bűnhődék,
mert még nagyobb keserv vétkesnek érezni magát, nem szen-
vedve vétkeért.
(El.)
140 CLEANDER
Úgy mi gyermekid vagyunk, s míg te tisztelve, fény között töl-
töd hasztalan, hosszú napjaidat, mi gyermekid megvetve rab-
ként éljünk a sötétben, az esztelen világ csacsogása végett?
Igazad van, Pertinax, ha úgy kell, atyám! Néked nincs sok élet-
perced már. Utat csinálj te is, nem látod-e, e világon minden
helyet csinál? Te hasztalan foglalod el tiédet kóró gyanánt,
melyre már vár oly sok új csíra. S ha kitérsz, még e helyet is
osztva bírjam? Hej, Maternus, ez így nem lehet.
MATERNUS
(Belépve.)
Miért vagy oly komoly, Cleander? Azt hittem, e nap neked
örömsugárt hozott.
CLEANDER
Ah, bátyám, mikor minden örömet oly drágán kell megfizetni, s
a vásárolt öröm elveszti édenét, semmi sincs tökéletes e vilá-
gon.
143 MATERNUS
Szólj, öcsém, mi rontja kedvedet?
CLEANDER
Ne kérdd, minek búsítnám szívedet.
145 MATERNUS
Öcsém, ha szánsz, szeretsz, az istenekre, szólj! Miért búsongsz?
CLEANDER
Ha szeretlek? Óh, igen! És éppen ez búsít, Maternus. Atyánk oly
kegyetlen, ő holta után engemet szabadnak akar hagyni, gazda-
gon megajándékoz, és tégedet, de nem, nem mondhatom
MATERNUS
És azt hiszed, hogy a legrosszabb meglepjen engemet? Szólj,
kérlek, eléggé megkeményedett szívem, bármit hallani a bi-
lincsnek súlya alatt.
148 CLEANDER
Szólok tehát, bár szívem megtörik. Ő tégedet a rabság nehéz
éjjelében hágy, mivel megvetéd kegyajánlatát. De ez így nem
lehet, én is felosztom véled nehéz sorsodat, de testvéremet így
látni nem bírom. Én sajnállak tégedet, s sajnálatom egy nehéz
fellegként elborítja éltem fény egét, s abból a gondolat villám-
ként sújt alá, s a bérc alatta megtörik, ha hajolni igenis erős.
MATERNUS
S csak ez oka keservednek, öcsém, hogy a rab Maternus nem
nyer kincset, fényt, címeket? Ah, úgy hasztalan e bú, kiégett
keblem, megtanulta viselni a sorsnak vaskezét, por már nekem
a fényvilág, és szívemben csak egy a kép, mely él s örökre ben-
ne élni fog, ezt nem ragadja el atyám: kincsem, mindenem ez, s
fénytermem a nagy természet maga. Isten veled, élj, örülj e
földi javaknak, boldog vagy, ha azok neked örömet sugárzanak,
én láncimban oly boldog nem vagyok.
(El.)
150 CLEANDER
Ez nem sikerült. Nem képzelém, hogy ily esztelen is lehet még
halandó; de nem kerülitek ki Cleander tőreit; ti félelmesek
vagytok nekem, én is néktek az leszek. Nem mocskolom be
kezem véretekkel, legyetek sírásók önmagatoknak. Atyám, már
te nem élvezed jószágait, kéjeket, hagyd azokat fiadnak.
Maternus, nékem vetélytárs ne légy, s szíved nemes tüze eloltsa
éltedet.
(A kárpit lefordul.)
THE TYRANT AND HIS COURT
SCENE ONE
(A hall. Commodus, Lucilla, Perennis, Claudius, Arrius, and many others
around tables. At the back, dancers, musicians, and the rest display
themselves.)
COMMODUS
Say what you will, she shall be mine. You are useless bells of
morality, who summon men to aid and, ringing,
yourselves give no aid. My Lucilla, she may be mine by right, is it not so?
LUCILLA
Why not, my good brother? They chose you as their lord; let them feel, then, that
they have a lord. A Quintiliana may rejoice, if Commodus
smiles his favor upon her.
COMMODUS
Yes, yes; take my command, then, and go, Pertinax, win
her for me; the reward of your labor, you know, will be great.
PERTINAX
I know that the least labor of the great Commodus is
lofty; but my most glorious reward is recognition.
ARRIUS
(Springing up.)
So far you have gone already, accursed ones, who have no god in the
sin-filled depth of your accursed breasts? What god would whisper your monstrous
crime? Do you think there is in your hearts no sacred
voice of virtue? You deceive yourselves; you close your eyes to the light that
shines from there, that you may not see the monstrous spectres in your breasts’
brown night. You have killed with your sins the bud of virtue, which
the gods set in every heart. (The dance stops; confusion.)
You good-for-nothing dogs, who cannot say the alphabet, since for the
second letter you will not, out of flattery, do a single thing. You
wretches, among whom man, if doomed to live, would forget that
man exists. You spoiled that noble seed-filled
breast which was the homeland’s glorious hope, and perhaps for this deed too
you have some name of virtue. In the emperor’s name you suck out the homeland’s
blood, and this blood, in the people’s eyes, falls on Commodus; but for
you too will come your last day, and the spectre that hid behind him, when he
falls, will step forth with a curse. Here is my last day, I know, for the
truth that unaccustomed ears are not used to hearing is poisoned by my words;
but I rejoice that I have spoken what lay on my heart. I wish,
lords, that in your last days you may look as bravely on death as I
have done. Commodus, may their honeyed words be as good as they are
bright. For mine were despised. (Going out.)
CLAUDIUS
I can only weep in mute silence!
ARRIUS
Do not think your guilt is less, you who feel and will not
act; cursed is the son who, seeing his parent starve, prays and
does not hasten to act. Is it not so — when the sea roars, the storm chastises the bald
peaks; but the people roar, and let their tyrant tremble. We shall see whether
before the grim winter the many birds do not fly away.
(Exit.)
COMMODUS
(Recollecting himself.)
What is this, a madman? Or a rebel? After him, then, seize him quickly!
(Some go after him with Perennis.)
LUCILLA
Here it is, did I not say, is it not so, that it is your own blood that longs
to cast you down? (With scorn.) But the gentle Fadilla knows nothing of it, when
her husband rises in rebellion against you.
COMMODUS
Do not mention her, do not rouse me to anger; she is my sister, and shall I
strangle this one too, like a monster? No, speak no further.
LUCILLA
(Toward the dancers.)
Go on, go on; what is this, you are resting already? Merrily, lords, for Virginia’s
sake, wine for us! (Claudius rises.)
COMMODUS
Claudius, where do you hasten; how dare you leave our festival?
CLAUDIUS
Forgive me, oh, my lord, I am unwell.
COMMODUS
You must remain here, for I command it. Have you anything to answer?
So, on then. Wine, wine for me, to kill in it my terrible
fancies; how happy man is then, if he does not look back. But where, then,
is your old cheer, lords? Merrily, friends — to live while we may!
LUCILLA
To the fair Virginia and Marcia.
COMMODUS
(Half drunk.)
Yes, yes then, to Marcia’s good; now it comes to my mind, Claudius, that
she pleases me, and I wish her always to be about me; only she
is lacking in the fair garland of my lady-friends. You understand? No answer;
from today this hall will be her home.
CLAUDIUS
Oh, sovereign lord! She is my sister; no, this cannot be so.
COMMODUS
It must be, I say. Have I not the strength, have I not the power for this?
LUCILLA
Have you not the right? How fine it is in a sovereign, when from among his servants
he so notices each one.
CLAUDIUS
Commodus, your breast has soon been dulled by flattery; hear me
nonetheless, and if a thousandth spark of a man yet burns among the
ashes, I know you will judge well. You are not wicked, but a frail
instrument in vile hands; you only strayed into such a wilderness,
from which to come out is perhaps even impossible. But leave me my Marcia, kill
me, and this storm-broken heart will bless you.
COMMODUS
Lucilla has already spoken, and her saying is sacred. Servants, go!
(Servants exit.)
CLAUDIUS
At last I both beg and command. Commodus, she is Claudius’s sister;
cease, or my curse reaches into the heavens! (To Lucilla.) And you, woman,
you, already unworthy of contempt, I am your husband, the husband will speak
now, and never yet came a word from my mouth that did not at once become a
deed.
COMMODUS
(Springing up.)
Provoke me no further; by my god, I will it, and what I will, must
be; Elysium is the sweeter, you know, when through forbidden perils we reach
it. (Noise without; Perennis comes.) What do they howl out there toward me, the starving
dogs?
CLAUDIUS
It is your people, who bless your deeds and howl a sacred prayer to the
heavens. This will alight on your head, woman, on yours too, and dreadful then
will be your curse; you are a member of the gentler sex, the peaceful genius
of virtue, and a monster would avoid you in the wilderness, if it felt
the poison of your breath. The people demand their sacred right, my lord, and the people’s prayer
reaches into the heavens.
(Exit.)
COMMODUS
They demand their rights — and have the people, then, rights too? Besides
the paying of taxes?
PERENNIS
They believe so, but it does not hold, my lord.
COMMODUS
Ah, and if nevertheless, Perennis, what shall we do?
(Lucilla exits.)
PERENNIS
I have already given orders to throw down the heads of a few lictors who
carried out your gracious commands; the people will vent their vengeance on the cowardly
instrument.
COMMODUS
And are these few heads enough for so many lives? Perennis, help, you
did all this. Help, or I strangle you. (The noise outside ceases.)
PERENNIS
See, the noise has ceased, sovereign lord! We are saved already.
COMMODUS
Lead me away, then; I am going to rest. Hah, accursed people, pay
for this deed of yours; let your blood paint your wretched tunics to purple, that
you may die in splendor. (Noise again without.) Hah, do they howl again?
Perennis, they demand my life, and besides my life I have nothing.
PERENNIS
Do not fear, my lord, the people are like a whirlwind; their passion
lifts it high, it soon vanishes and falls into dust.
COMMODUS
Lead me away, then; howl on, howl on; your emperor does not
hear, for your howling has already lulled him to sleep.
LUCILLA
(Entering.)
We are near the goal; only one step more, and before my day,
Commodus, yours will set. A thousand hearts await my commands from me, and
the occasion too is best; when you come home at night, in the hall of the baths
let my greeting await you! And who, after all, would suspect me? The murderer
gets poison beforehand from my hand, and the grave does not yet open its door.
If it succeeds well, I am the heroine. Yes, yes, all goes so
gloriously.
(Claudius enters.)
CLAUDIUS
Could you cast off every nobler quality that makes a woman a woman?
Jupiter sees my heart; I have done what I could, now it is
your turn, and the more the string is drawn taut, the more swiftly
the arrow will shoot, and then you will know yourself, when on mute graves
spectral shades suck out your blood.
(Exit. Lucilla, laughing, after him. Servants bring in Marcia; Lucius breaks
through them; they withdraw.)
LUCIUS
Aside, churls; in the sovereign’s hall I wish, a suppliant, to
go; who forbids me this? I honor the good sovereign; let him blame
himself for me, if he is afraid. Hah, and he is not here, he avoids my dagger
again. Commodus, come forth, Commodus, a subject of yours demands an
accounting, you owe him a reckoning. Here stands one who entrusted to you his
happiness, his all, that he might sleep in peace while you keep watch
for him; now he asks of you his heart’s possession. No answer; my dull
tones tremble away, the voice of grief dies in your imperial hall. (He
forces the doors.) You have shut yourself in, guards stand everywhere about you;
can you hide from your own conscience? (He kneels.) Hear my curse,
you gods! Here I beg, see, before your sacred seat. I am Commodus’s accuser,
I accuse the emperor; for I know, before you he is only a coward
of a man. He robbed me of father, of mother, stole my life’s last
possession, stripped my heart, for my Marcia became his. Oh,
rend, heaven, crush the world, that such horrors befall
foolishly; annihilate everything, giving peace thus, only
take my Marcia up among your stars; for I can no longer protect her.
(He sinks down; Marcia bends over him.)
MARCIA
Lucius! Lucius! Oh, you gods! Lucius, oh, wake! See, I,
see, never had I such need of you as just at this moment, and
now would you leave me, my dear?
LUCIUS
My Marcia, ah! That you should vanish.
MARCIA
He has gone mad, and I am left alone, comfort and aid,
bereft of hope, cast out as prey to the wild beasts, hoping nothing
in the future’s gloom. But I will avenge you, brother, my dear, and let
the after-world tremble at a woman’s vengeance. Now, Lucius, may heaven be
with you; the dove too defends its young.
(Exit.)
LUCIUS
I will storm into your heaven, I will strip her down; not a thousand
guards will protect her from me. I see you, see you, you smile at me; I am
ready to act.
(Exit.)
SCENE TWO
(Night before the Capitol. Maternus.)
MATERNUS
My mother was a slave; with my birth I inherited all she had, and her possession
was only wretchedness. The slave-son’s first deed was murder.
Scorned, cast down, my life from men, and my heart, which to love
them was created, learned to hate them. Each single man
I scorned, for each single man scorned me; one
prayer of mine was the homeland, which did not let me out of its
arms, loving me equally with its other children. The injustices that
I suffered, it did not strike upon my head, but my fellow-men. My
portion, besides wretchedness, was a breast of bronze, to endure my heavy
pains. I grew calm, and shut my blessed love of homeland into my breast,
that the absurd judgment of men should not defile it. I saw
this world’s whole wretchedness, the starving slave in his chains,
and the accursed tyrant fattened on blood, lying in his drunkenness on his bright
throne. I saw the homeland’s hopes on a frail skiff tossed by a
sea, and murderers cast dice over sacred temples.
And I no longer believed the gods, who are said to govern this
world; every feeling burned out in me, and in this I was
happy. I saw Virginia, and in the slave’s heart a fire
arose, which is the gods’ own stolen property. From the clear sky
her smile beamed toward me, her smile on this earth’s rose-dawn; the frail
zephyr whispered only her name into my ear, the dreadful storm howled her
name, and where she was, there heaven too existed; I dreamed her, the dream flew
away, and my grief was she. She was the star that guided my rosy
path, she was the star that burned on stormy nights over my broken ship. She
was the god who lives everywhere, where nothing else, only the grief in
my breast. And if on temples’ cold marble, weeping, I knelt,
and my prayer was Virginia, who is as measureless as the
universe, and in my chains I can never have her, for so fate
has ordained, that I should be what I am.
(He leans on a stone; Commodus comes by the corridors of the baths; two murderers fall upon him.)
FIRST MURDERER
This Lucilla sends; here is her greeting.
SECOND MURDERER
Die, bloodthirsty tyrant, the measure of your sins is already full!
(Commodus, wounded, falls.)
COMMODUS
Hah, accursed ones! Help! Help! I die, Lucilla, ah, she could not have
done this!
(Perennis comes with some armed men, fighting the murderers; one, wounded,
slips away, the other is caught.)
ROBBER
What an accursed case, oh, pardon!
COMMODUS
You are my guardian angel. But what brought you to this quarter at such an hour?
PERENNIS
I came for Virginia, and the gods so brought us together; but how
are you, my good lord?
COMMODUS
I feel my wound is not mortal; I have still strength to go home;
lift me up. So, I bleed no longer. Fare well, and you, traitor, you are in the
eagle’s talons. Forward, men.
(Exit with some armed men and the prisoner; Perennis bangs at the door.)
PERENNIS
In the name of Commodus, open the door.
(Enters.)
MATERNUS
(Stepping forward.)
Hah, what will come of this? There is noise within, a woman’s shriek, and in
Commodus’s name has the emperor come to guard his child? (He forces the locked
door.) You gods, if you are in the heavens, help me. Ah, my Virginia,
help! Help! But my voice dies in the distant air. Hah, I cannot
get in, and this I must hear while alive. Help, by the
gods, here too, then, it is the stronger’s cause to conquer, the weak everywhere only
trampled, the cunning one reaches the goal over roads of blood. My Virginia, I promise
you, the slave keeps his word unbroken, though the mighty break it
unpunished. (He breaks in.) Hah, accursed ones!
(After a while Perennis carries Virginia out and off; his bailiffs fight their way out
with Condianus and Maternus; finally Julia.)
JULIA
Hah, you slaves! Give me my child, my Virginia, or my curse
reaches into the heavens. Has the mother no hope, then, since you
crush hearts for wretched hire. Do you not hear the voice of nature;
has the tyrant’s breast already closed forever to it? I am a frail
woman, I cannot act, and my prayer, the one thing I still
have, tremblingly dies in silence.
(Maternus, wounded, falls; the bailiffs withdraw, followed by Condianus.)
MATERNUS
Hah, accursed ones! That struck well.
JULIA
Carry her away, my gentle dove; hide her under wild towers; the
mother’s heart will find her even there, crying out: tyrant! Give me her, my child. Up
then, my voice, to the splendor of your throne, and at my voice your throne will
tremble.
MATERNUS
My Virginia! For you I die, for you my heart breaks; my reward
here is in any case an icy breast; there, frozen, I will find peace. Life
nature gave; you taught me to live my life; if I give it for you,
I only repay your property.
(Condianus returns.)
CONDIANUS
The vile mercenaries have carried her off, but do not think, Commodus, that
you hold her in peace; in the drunkenness of your Eden I will howl your sin
into your ear; you are a man like your fellow-men; it is the people who
made you their head, and the people cast down from his ship the bad
helmsman, for it was the people who hired him, to lead them over its sea.
MATERNUS
You were a lord in your cradle, accursed one, plucking unpunished the gray
beards of the people’s old men; and then I saw how wretched is man’s
lot; but what am I saying, I, a slave? For my father too bent into the yoke, and
with his bloodied face earned the treasures for his lord, which the wanton wasted
away.
JULIA
Oh, does man hold heaven only for this, that its loss brings him
grief?
CONDIANUS
Mother, my dagger awaits; take comfort; his armor is not so strong
that it cannot pierce through. And then, when his splendor falls and he sees
his own monstrous self, he will shudder, and this will be his hell, when his own heart
starts up at itself, and the dull music can no longer deaden the voice of his soul.
JULIA
What avails it, when the autumn wind has already withered the rose’s leaves;
the tyrant’s blood will not wake it again.
(Lucius comes out.)
LUCIUS
What is this clamor? They have robbed you of your dear ones, robbed you of your life’s star; I
saw, yes, when the eagle flew off with your dove, and I told the
eagle to fly, for after it flies the arrow. Carried off? Ha, ha!
They carried off mine too, but I may not speak, for my emperor
did it, and to him all is permitted. He holds the law in his hand, he is himself
above the law, and so the law’s weight does not bind him. Do you gaze
at my long sword? See, I need such a long one, for
high sits that eagle I would stab down, and I am
such a speck of dust.
CONDIANUS
A madman, poor man. Lucius, do you know me?
LUCIUS
I knew you, but that was so long ago, still under Saturn’s golden age,
and you know, since then everything is lost; I remember you, but
then you were a patriot; now hasten, then, and kill the hydra, which,
look, look, will soon swallow you. It will swallow, I say, a whole homeland,
and our graveyard’s accursed maw it will be. Kill him!
CONDIANUS
So we must see one another again? This is cruel, and because it is
cruel, just so true. If it were sweet, we would dream it through in one short moment.
LUCIUS
It is dark, Condianus, the sun has clouded over, and its rose-
dawn will not break again. Winter is endurable because in its womb spring
already glows, but I have no hope; this kills me. Consider:
he tore my heart from my breast, and his foul breath rose to the sky,
and the sky clouded, it is dark, and in this dark I am buried.
CONDIANUS
Will you not come in with me to rest a little, and let our common grief
kill one another?
LUCIUS
No, for me it cannot be; I must hasten to kill the spectre. Ah, such
grief, when we are only seen to laugh, and there is no man to share our
sorrow.
CONDIANUS
May heaven be merciful, then, with us.
LUCIUS
Ah, but heaven is so hard, my friend; to it the churl’s grief does not
reach; its voice dies away on the far horizon, and only the cliff
has mercy on it, giving back its sorrowful cry.
(Exeunt together.)
MATERNUS
And I cannot move from my place, accursed case; but good, very good,
the morning will find me here, and from here I will howl up his disgrace; here let Rome see
how glorious is her emperor, and my death will be his death. What a delight.
(Perennis comes with soldiers.)
PERENNIS
One of the murderers, wounded, got away; he must be lying near
here. Hey, who lies here?
MATERNUS
I.
PERENNIS
So, my fine bird, we have caught you! You coward, nightly cutthroat, you vile rebel.
MATERNUS
Nothing of what you say am I.
PERENNIS
Here is the sign of it, you reckless liar.
MATERNUS
A cutthroat, I tell you, I am not; the charge is a lie, not I, on my
honor.
PERENNIS
The headsman’s axe will show that later.
MATERNUS
Maybe. You are strong enough for it, and scoundrel enough too. This
my mouth says, though my head roll into the dust of your foot, and even there I would not
change places with you, base wretch, such as every tailor cuts for himself.
(He is led off.)
SCENE THREE
(A hall at Pertinax’s. Pertinax, Claudius, Arrius.)
PERTINAX
We must act; this cannot remain so.
ARRIUS
I have spoken what lay on my heart; now may the gods have
mercy on Rome.
CLAUDIUS
You are right, Arrius, but, alas, we still cannot leave the court,
for unbridled the sin would rule there, if fear of us
no longer held it back.
ARRIUS
Happy is he who can so reckon his steps, but he does not feel
the whole of the sacred cause. I have spoken what lay on my heart, and for this
I have lost a homeland! But this is a small price for me, which I dedicated to my
conviction.
PERTINAX
May the gods guide us, then; hope is the star that leads us, and the dawn
is already near. (Pompeius, Arrius exit. Cleander comes.) Why are you so grave, Cleander?
CLEANDER
Ah, father, a heavy sorrow withers the feeling of my heart. Maternus —
but no, this cannot be. Why should I sadden you; it is only a foolish
notion.
PERTINAX
Maternus, what did you mean to say of him? I beg you, I wish it, tell me,
my son.
CLEANDER
No, no, father! He was your hope; we loved him so, and he showed
himself so virtuous, and he is virtuous, surely; not a word
more; my heart whispers it, though everything points against him.
PERTINAX
By the gods, speak then, Cleander!
CLEANDER
See, father, grant your child his first request, and do not wish
me to say more; he surely is not so wicked as the whole
world calls him.
PERTINAX
I, as your father, beg and wish it: speak everything; I am
ready to hear, even my deepest hell, but thus the doubt is more
withering than the rain falling in daylight.
CLEANDER
What a hard duty it is for a brother to speak against his own blood. But
you wish it, so be it; only do not judge hastily.
PERTINAX
Speak, speak, quickly!
CLEANDER
You remember, do you not, when Maternus said that he himself
would win adornment for his head? A fair aim, but he chose its means
badly. He scorns the favor of a good father, keeping
to his word, but ah, my heart breaks. In the name of the senate and of Lucilla, whose
hireling he was, he sought treacherously to kill Commodus; this the world says,
and a thousand outward signs. I do not say it.
PERTINAX
Silence, silence, do not speak, truly. He did not do this; his honor
did not allow it. Cleander, oh, you play a cruel jest
with me. But say that you jest, and your father will forgive. By the
gods, Cleander, speak quickly.
CLEANDER
I wish it were a jest, my good father; he was so good, so modest,
and his measureless ambition in the other scale perhaps did not weigh as much
as his virtues.
PERTINAX
His ambition! Oh, truly, what countless victims this Charybdis
has already swallowed. Cleander, and do you truly know that this report is
true? Oh, do not speak; the tongue would look flatteringly on the father; your face
shows you know enough. Cursed, then, the evildoer, forever
and irrevocably; cast down, let him perish from his fellow-men; let him not
perish, but live amid wretchedness, that his one friend be death,
and that this one friend too forsake him. In such a measure let him be cursed
as he was wicked toward me. Now, Cleander, you alone are my one son.
The happy father had two sons, like two genii sent down from the heavens,
for comfort on grim roads. Two shoots on the old oak’s
hollowed root, and the one is stripped from me; one of my crutches has fallen
into the deep. Ah, to live through such grief! Has this old heart lived
through heavy years, then, to bend beneath them and break on its last day’s
gloom.
(Exit.)
CLEANDER
Brother, farewell, you are already on the right road; and you, father, with you
we will reckon later.
(The curtain falls.)
SCENE ONE
(A hall. Commodus, Lucilla, Perennis, Claudius, Arrius, and many others
around tables. At the back, dancers, musicians, and the rest display
themselves.)
COMMODUS
Say what you will, she shall be mine. You are useless bells of
morality, who summon men to aid and, ringing,
yourselves give no aid. My Lucilla, she may be mine by right, is it not so?
LUCILLA
Why not, my good brother? They chose you as their lord; let them feel, then, that
they have a lord. A Quintiliana may rejoice, if Commodus
smiles his favor upon her.
COMMODUS
Yes, yes; take my command, then, and go, Pertinax, win
her for me; the reward of your labor, you know, will be great.
PERTINAX
I know that the least labor of the great Commodus is
lofty; but my most glorious reward is recognition.
ARRIUS
(Springing up.)
So far you have gone already, accursed ones, who have no god in the
sin-filled depth of your accursed breasts? What god would whisper your monstrous
crime? Do you think there is in your hearts no sacred
voice of virtue? You deceive yourselves; you close your eyes to the light that
shines from there, that you may not see the monstrous spectres in your breasts’
brown night. You have killed with your sins the bud of virtue, which
the gods set in every heart. (The dance stops; confusion.)
You good-for-nothing dogs, who cannot say the alphabet, since for the
second letter you will not, out of flattery, do a single thing. You
wretches, among whom man, if doomed to live, would forget that
man exists. You spoiled that noble seed-filled
breast which was the homeland’s glorious hope, and perhaps for this deed too
you have some name of virtue. In the emperor’s name you suck out the homeland’s
blood, and this blood, in the people’s eyes, falls on Commodus; but for
you too will come your last day, and the spectre that hid behind him, when he
falls, will step forth with a curse. Here is my last day, I know, for the
truth that unaccustomed ears are not used to hearing is poisoned by my words;
but I rejoice that I have spoken what lay on my heart. I wish,
lords, that in your last days you may look as bravely on death as I
have done. Commodus, may their honeyed words be as good as they are
bright. For mine were despised. (Going out.)
CLAUDIUS
I can only weep in mute silence!
ARRIUS
Do not think your guilt is less, you who feel and will not
act; cursed is the son who, seeing his parent starve, prays and
does not hasten to act. Is it not so — when the sea roars, the storm chastises the bald
peaks; but the people roar, and let their tyrant tremble. We shall see whether
before the grim winter the many birds do not fly away.
(Exit.)
COMMODUS
(Recollecting himself.)
What is this, a madman? Or a rebel? After him, then, seize him quickly!
(Some go after him with Perennis.)
LUCILLA
Here it is, did I not say, is it not so, that it is your own blood that longs
to cast you down? (With scorn.) But the gentle Fadilla knows nothing of it, when
her husband rises in rebellion against you.
COMMODUS
Do not mention her, do not rouse me to anger; she is my sister, and shall I
strangle this one too, like a monster? No, speak no further.
LUCILLA
(Toward the dancers.)
Go on, go on; what is this, you are resting already? Merrily, lords, for Virginia’s
sake, wine for us! (Claudius rises.)
COMMODUS
Claudius, where do you hasten; how dare you leave our festival?
CLAUDIUS
Forgive me, oh, my lord, I am unwell.
COMMODUS
You must remain here, for I command it. Have you anything to answer?
So, on then. Wine, wine for me, to kill in it my terrible
fancies; how happy man is then, if he does not look back. But where, then,
is your old cheer, lords? Merrily, friends — to live while we may!
LUCILLA
To the fair Virginia and Marcia.
COMMODUS
(Half drunk.)
Yes, yes then, to Marcia’s good; now it comes to my mind, Claudius, that
she pleases me, and I wish her always to be about me; only she
is lacking in the fair garland of my lady-friends. You understand? No answer;
from today this hall will be her home.
CLAUDIUS
Oh, sovereign lord! She is my sister; no, this cannot be so.
COMMODUS
It must be, I say. Have I not the strength, have I not the power for this?
LUCILLA
Have you not the right? How fine it is in a sovereign, when from among his servants
he so notices each one.
CLAUDIUS
Commodus, your breast has soon been dulled by flattery; hear me
nonetheless, and if a thousandth spark of a man yet burns among the
ashes, I know you will judge well. You are not wicked, but a frail
instrument in vile hands; you only strayed into such a wilderness,
from which to come out is perhaps even impossible. But leave me my Marcia, kill
me, and this storm-broken heart will bless you.
COMMODUS
Lucilla has already spoken, and her saying is sacred. Servants, go!
(Servants exit.)
CLAUDIUS
At last I both beg and command. Commodus, she is Claudius’s sister;
cease, or my curse reaches into the heavens! (To Lucilla.) And you, woman,
you, already unworthy of contempt, I am your husband, the husband will speak
now, and never yet came a word from my mouth that did not at once become a
deed.
COMMODUS
(Springing up.)
Provoke me no further; by my god, I will it, and what I will, must
be; Elysium is the sweeter, you know, when through forbidden perils we reach
it. (Noise without; Perennis comes.) What do they howl out there toward me, the starving
dogs?
CLAUDIUS
It is your people, who bless your deeds and howl a sacred prayer to the
heavens. This will alight on your head, woman, on yours too, and dreadful then
will be your curse; you are a member of the gentler sex, the peaceful genius
of virtue, and a monster would avoid you in the wilderness, if it felt
the poison of your breath. The people demand their sacred right, my lord, and the people’s prayer
reaches into the heavens.
(Exit.)
COMMODUS
They demand their rights — and have the people, then, rights too? Besides
the paying of taxes?
PERENNIS
They believe so, but it does not hold, my lord.
COMMODUS
Ah, and if nevertheless, Perennis, what shall we do?
(Lucilla exits.)
PERENNIS
I have already given orders to throw down the heads of a few lictors who
carried out your gracious commands; the people will vent their vengeance on the cowardly
instrument.
COMMODUS
And are these few heads enough for so many lives? Perennis, help, you
did all this. Help, or I strangle you. (The noise outside ceases.)
PERENNIS
See, the noise has ceased, sovereign lord! We are saved already.
COMMODUS
Lead me away, then; I am going to rest. Hah, accursed people, pay
for this deed of yours; let your blood paint your wretched tunics to purple, that
you may die in splendor. (Noise again without.) Hah, do they howl again?
Perennis, they demand my life, and besides my life I have nothing.
PERENNIS
Do not fear, my lord, the people are like a whirlwind; their passion
lifts it high, it soon vanishes and falls into dust.
COMMODUS
Lead me away, then; howl on, howl on; your emperor does not
hear, for your howling has already lulled him to sleep.
LUCILLA
(Entering.)
We are near the goal; only one step more, and before my day,
Commodus, yours will set. A thousand hearts await my commands from me, and
the occasion too is best; when you come home at night, in the hall of the baths
let my greeting await you! And who, after all, would suspect me? The murderer
gets poison beforehand from my hand, and the grave does not yet open its door.
If it succeeds well, I am the heroine. Yes, yes, all goes so
gloriously.
(Claudius enters.)
CLAUDIUS
Could you cast off every nobler quality that makes a woman a woman?
Jupiter sees my heart; I have done what I could, now it is
your turn, and the more the string is drawn taut, the more swiftly
the arrow will shoot, and then you will know yourself, when on mute graves
spectral shades suck out your blood.
(Exit. Lucilla, laughing, after him. Servants bring in Marcia; Lucius breaks
through them; they withdraw.)
LUCIUS
Aside, churls; in the sovereign’s hall I wish, a suppliant, to
go; who forbids me this? I honor the good sovereign; let him blame
himself for me, if he is afraid. Hah, and he is not here, he avoids my dagger
again. Commodus, come forth, Commodus, a subject of yours demands an
accounting, you owe him a reckoning. Here stands one who entrusted to you his
happiness, his all, that he might sleep in peace while you keep watch
for him; now he asks of you his heart’s possession. No answer; my dull
tones tremble away, the voice of grief dies in your imperial hall. (He
forces the doors.) You have shut yourself in, guards stand everywhere about you;
can you hide from your own conscience? (He kneels.) Hear my curse,
you gods! Here I beg, see, before your sacred seat. I am Commodus’s accuser,
I accuse the emperor; for I know, before you he is only a coward
of a man. He robbed me of father, of mother, stole my life’s last
possession, stripped my heart, for my Marcia became his. Oh,
rend, heaven, crush the world, that such horrors befall
foolishly; annihilate everything, giving peace thus, only
take my Marcia up among your stars; for I can no longer protect her.
(He sinks down; Marcia bends over him.)
MARCIA
Lucius! Lucius! Oh, you gods! Lucius, oh, wake! See, I,
see, never had I such need of you as just at this moment, and
now would you leave me, my dear?
LUCIUS
My Marcia, ah! That you should vanish.
MARCIA
He has gone mad, and I am left alone, comfort and aid,
bereft of hope, cast out as prey to the wild beasts, hoping nothing
in the future’s gloom. But I will avenge you, brother, my dear, and let
the after-world tremble at a woman’s vengeance. Now, Lucius, may heaven be
with you; the dove too defends its young.
(Exit.)
LUCIUS
I will storm into your heaven, I will strip her down; not a thousand
guards will protect her from me. I see you, see you, you smile at me; I am
ready to act.
(Exit.)
SCENE TWO
(Night before the Capitol. Maternus.)
MATERNUS
My mother was a slave; with my birth I inherited all she had, and her possession
was only wretchedness. The slave-son’s first deed was murder.
Scorned, cast down, my life from men, and my heart, which to love
them was created, learned to hate them. Each single man
I scorned, for each single man scorned me; one
prayer of mine was the homeland, which did not let me out of its
arms, loving me equally with its other children. The injustices that
I suffered, it did not strike upon my head, but my fellow-men. My
portion, besides wretchedness, was a breast of bronze, to endure my heavy
pains. I grew calm, and shut my blessed love of homeland into my breast,
that the absurd judgment of men should not defile it. I saw
this world’s whole wretchedness, the starving slave in his chains,
and the accursed tyrant fattened on blood, lying in his drunkenness on his bright
throne. I saw the homeland’s hopes on a frail skiff tossed by a
sea, and murderers cast dice over sacred temples.
And I no longer believed the gods, who are said to govern this
world; every feeling burned out in me, and in this I was
happy. I saw Virginia, and in the slave’s heart a fire
arose, which is the gods’ own stolen property. From the clear sky
her smile beamed toward me, her smile on this earth’s rose-dawn; the frail
zephyr whispered only her name into my ear, the dreadful storm howled her
name, and where she was, there heaven too existed; I dreamed her, the dream flew
away, and my grief was she. She was the star that guided my rosy
path, she was the star that burned on stormy nights over my broken ship. She
was the god who lives everywhere, where nothing else, only the grief in
my breast. And if on temples’ cold marble, weeping, I knelt,
and my prayer was Virginia, who is as measureless as the
universe, and in my chains I can never have her, for so fate
has ordained, that I should be what I am.
(He leans on a stone; Commodus comes by the corridors of the baths; two murderers fall upon him.)
FIRST MURDERER
This Lucilla sends; here is her greeting.
SECOND MURDERER
Die, bloodthirsty tyrant, the measure of your sins is already full!
(Commodus, wounded, falls.)
COMMODUS
Hah, accursed ones! Help! Help! I die, Lucilla, ah, she could not have
done this!
(Perennis comes with some armed men, fighting the murderers; one, wounded,
slips away, the other is caught.)
ROBBER
What an accursed case, oh, pardon!
COMMODUS
You are my guardian angel. But what brought you to this quarter at such an hour?
PERENNIS
I came for Virginia, and the gods so brought us together; but how
are you, my good lord?
COMMODUS
I feel my wound is not mortal; I have still strength to go home;
lift me up. So, I bleed no longer. Fare well, and you, traitor, you are in the
eagle’s talons. Forward, men.
(Exit with some armed men and the prisoner; Perennis bangs at the door.)
PERENNIS
In the name of Commodus, open the door.
(Enters.)
MATERNUS
(Stepping forward.)
Hah, what will come of this? There is noise within, a woman’s shriek, and in
Commodus’s name has the emperor come to guard his child? (He forces the locked
door.) You gods, if you are in the heavens, help me. Ah, my Virginia,
help! Help! But my voice dies in the distant air. Hah, I cannot
get in, and this I must hear while alive. Help, by the
gods, here too, then, it is the stronger’s cause to conquer, the weak everywhere only
trampled, the cunning one reaches the goal over roads of blood. My Virginia, I promise
you, the slave keeps his word unbroken, though the mighty break it
unpunished. (He breaks in.) Hah, accursed ones!
(After a while Perennis carries Virginia out and off; his bailiffs fight their way out
with Condianus and Maternus; finally Julia.)
JULIA
Hah, you slaves! Give me my child, my Virginia, or my curse
reaches into the heavens. Has the mother no hope, then, since you
crush hearts for wretched hire. Do you not hear the voice of nature;
has the tyrant’s breast already closed forever to it? I am a frail
woman, I cannot act, and my prayer, the one thing I still
have, tremblingly dies in silence.
(Maternus, wounded, falls; the bailiffs withdraw, followed by Condianus.)
MATERNUS
Hah, accursed ones! That struck well.
JULIA
Carry her away, my gentle dove; hide her under wild towers; the
mother’s heart will find her even there, crying out: tyrant! Give me her, my child. Up
then, my voice, to the splendor of your throne, and at my voice your throne will
tremble.
MATERNUS
My Virginia! For you I die, for you my heart breaks; my reward
here is in any case an icy breast; there, frozen, I will find peace. Life
nature gave; you taught me to live my life; if I give it for you,
I only repay your property.
(Condianus returns.)
CONDIANUS
The vile mercenaries have carried her off, but do not think, Commodus, that
you hold her in peace; in the drunkenness of your Eden I will howl your sin
into your ear; you are a man like your fellow-men; it is the people who
made you their head, and the people cast down from his ship the bad
helmsman, for it was the people who hired him, to lead them over its sea.
MATERNUS
You were a lord in your cradle, accursed one, plucking unpunished the gray
beards of the people’s old men; and then I saw how wretched is man’s
lot; but what am I saying, I, a slave? For my father too bent into the yoke, and
with his bloodied face earned the treasures for his lord, which the wanton wasted
away.
JULIA
Oh, does man hold heaven only for this, that its loss brings him
grief?
CONDIANUS
Mother, my dagger awaits; take comfort; his armor is not so strong
that it cannot pierce through. And then, when his splendor falls and he sees
his own monstrous self, he will shudder, and this will be his hell, when his own heart
starts up at itself, and the dull music can no longer deaden the voice of his soul.
JULIA
What avails it, when the autumn wind has already withered the rose’s leaves;
the tyrant’s blood will not wake it again.
(Lucius comes out.)
LUCIUS
What is this clamor? They have robbed you of your dear ones, robbed you of your life’s star; I
saw, yes, when the eagle flew off with your dove, and I told the
eagle to fly, for after it flies the arrow. Carried off? Ha, ha!
They carried off mine too, but I may not speak, for my emperor
did it, and to him all is permitted. He holds the law in his hand, he is himself
above the law, and so the law’s weight does not bind him. Do you gaze
at my long sword? See, I need such a long one, for
high sits that eagle I would stab down, and I am
such a speck of dust.
CONDIANUS
A madman, poor man. Lucius, do you know me?
LUCIUS
I knew you, but that was so long ago, still under Saturn’s golden age,
and you know, since then everything is lost; I remember you, but
then you were a patriot; now hasten, then, and kill the hydra, which,
look, look, will soon swallow you. It will swallow, I say, a whole homeland,
and our graveyard’s accursed maw it will be. Kill him!
CONDIANUS
So we must see one another again? This is cruel, and because it is
cruel, just so true. If it were sweet, we would dream it through in one short moment.
LUCIUS
It is dark, Condianus, the sun has clouded over, and its rose-
dawn will not break again. Winter is endurable because in its womb spring
already glows, but I have no hope; this kills me. Consider:
he tore my heart from my breast, and his foul breath rose to the sky,
and the sky clouded, it is dark, and in this dark I am buried.
CONDIANUS
Will you not come in with me to rest a little, and let our common grief
kill one another?
LUCIUS
No, for me it cannot be; I must hasten to kill the spectre. Ah, such
grief, when we are only seen to laugh, and there is no man to share our
sorrow.
CONDIANUS
May heaven be merciful, then, with us.
LUCIUS
Ah, but heaven is so hard, my friend; to it the churl’s grief does not
reach; its voice dies away on the far horizon, and only the cliff
has mercy on it, giving back its sorrowful cry.
(Exeunt together.)
MATERNUS
And I cannot move from my place, accursed case; but good, very good,
the morning will find me here, and from here I will howl up his disgrace; here let Rome see
how glorious is her emperor, and my death will be his death. What a delight.
(Perennis comes with soldiers.)
PERENNIS
One of the murderers, wounded, got away; he must be lying near
here. Hey, who lies here?
MATERNUS
I.
PERENNIS
So, my fine bird, we have caught you! You coward, nightly cutthroat, you vile rebel.
MATERNUS
Nothing of what you say am I.
PERENNIS
Here is the sign of it, you reckless liar.
MATERNUS
A cutthroat, I tell you, I am not; the charge is a lie, not I, on my
honor.
PERENNIS
The headsman’s axe will show that later.
MATERNUS
Maybe. You are strong enough for it, and scoundrel enough too. This
my mouth says, though my head roll into the dust of your foot, and even there I would not
change places with you, base wretch, such as every tailor cuts for himself.
(He is led off.)
SCENE THREE
(A hall at Pertinax’s. Pertinax, Claudius, Arrius.)
PERTINAX
We must act; this cannot remain so.
ARRIUS
I have spoken what lay on my heart; now may the gods have
mercy on Rome.
CLAUDIUS
You are right, Arrius, but, alas, we still cannot leave the court,
for unbridled the sin would rule there, if fear of us
no longer held it back.
ARRIUS
Happy is he who can so reckon his steps, but he does not feel
the whole of the sacred cause. I have spoken what lay on my heart, and for this
I have lost a homeland! But this is a small price for me, which I dedicated to my
conviction.
PERTINAX
May the gods guide us, then; hope is the star that leads us, and the dawn
is already near. (Pompeius, Arrius exit. Cleander comes.) Why are you so grave, Cleander?
CLEANDER
Ah, father, a heavy sorrow withers the feeling of my heart. Maternus —
but no, this cannot be. Why should I sadden you; it is only a foolish
notion.
PERTINAX
Maternus, what did you mean to say of him? I beg you, I wish it, tell me,
my son.
CLEANDER
No, no, father! He was your hope; we loved him so, and he showed
himself so virtuous, and he is virtuous, surely; not a word
more; my heart whispers it, though everything points against him.
PERTINAX
By the gods, speak then, Cleander!
CLEANDER
See, father, grant your child his first request, and do not wish
me to say more; he surely is not so wicked as the whole
world calls him.
PERTINAX
I, as your father, beg and wish it: speak everything; I am
ready to hear, even my deepest hell, but thus the doubt is more
withering than the rain falling in daylight.
CLEANDER
What a hard duty it is for a brother to speak against his own blood. But
you wish it, so be it; only do not judge hastily.
PERTINAX
Speak, speak, quickly!
CLEANDER
You remember, do you not, when Maternus said that he himself
would win adornment for his head? A fair aim, but he chose its means
badly. He scorns the favor of a good father, keeping
to his word, but ah, my heart breaks. In the name of the senate and of Lucilla, whose
hireling he was, he sought treacherously to kill Commodus; this the world says,
and a thousand outward signs. I do not say it.
PERTINAX
Silence, silence, do not speak, truly. He did not do this; his honor
did not allow it. Cleander, oh, you play a cruel jest
with me. But say that you jest, and your father will forgive. By the
gods, Cleander, speak quickly.
CLEANDER
I wish it were a jest, my good father; he was so good, so modest,
and his measureless ambition in the other scale perhaps did not weigh as much
as his virtues.
PERTINAX
His ambition! Oh, truly, what countless victims this Charybdis
has already swallowed. Cleander, and do you truly know that this report is
true? Oh, do not speak; the tongue would look flatteringly on the father; your face
shows you know enough. Cursed, then, the evildoer, forever
and irrevocably; cast down, let him perish from his fellow-men; let him not
perish, but live amid wretchedness, that his one friend be death,
and that this one friend too forsake him. In such a measure let him be cursed
as he was wicked toward me. Now, Cleander, you alone are my one son.
The happy father had two sons, like two genii sent down from the heavens,
for comfort on grim roads. Two shoots on the old oak’s
hollowed root, and the one is stripped from me; one of my crutches has fallen
into the deep. Ah, to live through such grief! Has this old heart lived
through heavy years, then, to bend beneath them and break on its last day’s
gloom.
(Exit.)
CLEANDER
Brother, farewell, you are already on the right road; and you, father, with you
we will reckon later.
(The curtain falls.)
A KÉNYÚR ÉS UDVARA
ELSŐ JELENET
(Csarnok. Commodus, Lucilla, Perennis, Claudius, Arrius s többen
asztalok körül. Hátul táncosok, hangászok és a többi mutatják magu-
kat.)
COMMODUS
Már bármit beszéltek, ő enyém leend. Ti haszontalan erkölcs
harangjai vagytok, kik összehívjátok az embereket segélyre és
magatok kongva, nem segíttek. Lucillám, ugyebár joggal enyém
lehet?
LUCILLA
Miért ne, jó öcsém? Uroknak választottak, érezzék hát, hogy
urok vagyon. Örülhet egy Quintiliana, ha Commodus tetszéssel
rámosolyg.
153 COMMODUS
Igen, igen, vedd hát parancsomat s menj, Pertinax, kerítsd meg
őt nekem, munkád jutalma, tudod, hogy nagy leend.
PERTINAX
Tudom, hogy a nagy Commodus legcsekélyebb munkája is ma-
gas, de legdicsőbb jutalmam az elismerés.
155 ARRIUS
(Felugorva.)
Ennyire mentetek már, átkozottak, kiknek nincs istenek a vé-
tek-telt szű átkozott mélyében? Mely isten súgná szörnyű vét-
ketek? Azt hiszitek, hogy nincsen szívetekben a rénynek szent
szava? Csalódtok, behúnyátok szemeteket a fény előtt, mely
onnan sugárzik, hogy ne lássatok szörnyű rémeket kebleteknek
barna éjjelén. Ti öltétek el vétkekkel a rénynek bimbaját, melyet
az istenek mindenki szívébe tevének. (A tánc megszűnik, zavar.)
Ti semmire való ebek, kik nem mondhatjátok el az abécét, mivel
második betűnek hízelgésből egyet sem akartok tenni. Ti nyo-
morultak, kik közt az ember, ha élni kárhozott, elfelejtné, hogy
ember létezik. Ti rontottátok el azon nemes csírákkal telt
kebelt, mely a haza dicső reménye volt, és tán e tettetekre is
tudtok egy erény nevet. A császár nevében szívjátok ki a hon-
nak vérét, és e vér a nép szemében Commodusra száll, de nék-
tek is jő majd végnapotok, s a rém, mely mögéje rejtezett, ha az
lehull, átokkal lép elő. Itt van végnapom, tudom, mivel az iga-
zságot hallani szokatlan fülek megmérgeződnek szavam által,
de örülök, hogy kimondtam, mi szűmön feküdt. Kívánom,
urak, végnapotokban ily bátran nézzetek a halál elébe, mint én
tettem azt. Commodus, méz szavaik oly jók legyenek, mint
fényesek. Mert enyémek megvetettenek. (Kifelé).
CLAUDIUS
Én csak hallgatva némán sírhatok!
ARRIUS
Ne hidd, hogy vétketek kevesb, kik érztek, és tenni nem akar-
tok; átkozott azon fiú, ki éhezni látva a szülőt, imádkozik, és
tenni nem siet. Ugyebár, ha zúg a tenger, fergeteg fenyíti a tar
ormokat, de zúg a nép, s remegjen zsarnoka. Meglátjuk, a zor-
don tél előtt el nem repül-e majd a sok madár.
(El.)
158 COMMODUS
(Eszmélve.)
Mi ez, őrült? Vagy lázadó? Utána hát, fogjátok meg hamar!
(Néhányan utána mennek Perennisszel.)
LUCILLA
Ím itt vagyon, mondtam, ugyebár, hogy önvéred az, mely le-
döntni vágy? (Gúnnyal.) De a szelíd Fadilla arról mit se tud, ha
férje ellened pártot üt.
160 COMMODUS
Ne említsd őt, ne hozz haragba, testvérem ő, s megfojtsam ezt
is, mint egy szörnyeteg? Nem, ne szólj tovább.
LUCILLA
(A táncosok felé.)
Tovább, tovább, mi az, hogy már pihentek? Vígan, urak, Virgi-
nia javára, bort nekünk! (Claudius felkel.)
COMMODUS
Claudius, hová sietsz, hogyan mered elhagyni ünnepünket?
163 CLAUDIUS
Bocsáss meg, óh, uram, rosszul vagyok.
COMMODUS
Itt kell maradnod, mert parancsolom. Van mit viszonznod?
Úgy, tovább tehát. Bort, bort nekem, elölni benne rémes kép-
zetim; mi boldog akkor az ember, ha hátra nem tekint. De hát
hol régi kedvetek, urak? Vígan, barátim, élni, míg lehet!
165 LUCILLA
A szép Virginia és Marcia javára.
COMMODUS
(Félrészegen.)
Igen, igen hát, Marcia javára, most jön eszembe, Claudius, hogy
nékem tetszik ő, és kívánom, mindig körömben legyen, csak ő
hibázik barátnéim szép füzérében. Érted? Semmi viszonzás,
mától honja e terem leend.
CLAUDIUS
Óh, fölséges úr! Ő testvérem, nem, ez így nem lehet.
168 COMMODUS
Kell lenni, mondom. Nincs-e erőm, nincs-e hatalmam így?
LUCILLA
Nincs-e jogod? Mi szép egy fejedelemtől, ha szolgái közül
mindkit így észrevesz.
170 CLAUDIUS
Commodus, hamar eltompult a hízelgéstől kebled, hallj meg
mégis engem, és ha ember ezred szikrája ég még a hamu kö-
zött, tudom, hogy jól ítél. Te nem vagy gonosz, de gyönge
műszer cudar kezek között, eltévedél csak oly vadon közé,
honnan kijönni tán lehetlen is. De hadd meg Marciámat, ölj
meg engem, és áldni fog e vészletörte szű.
COMMODUS
Lucilla már kimondta, és mondása szent. Szolgák, menjetek!
(Szolgák el.)
CLAUDIUS
Végre kérek és parancsolok. Commodus, Claudius testvére az,
szűnj meg, vagy átkom az egekbe hat! (Lucillához.) S te asszony,
te megvetésre érdemetlen már, férjed vagyok, a férj fog szólni
majd, és nem jöve szó számból még soha, mely azonnal tetté
nem leve.
173 COMMODUS
(Felugrik.)
Ne ingerelj tovább, istenemre, akarom s mit akarok, annak
lenni kell; az Elyseum édesebb, tudod, ha tiltva vészeken érünk
belé. (Kinn zaj, Perennis jő.) Mit vonítnak kívül ott felém az éhe-
ző ebek?
CLAUDIUS
Néped az, mely áldja tetteid és az egekbe szent imát üvölt. Fe-
jedre száll ez, asszony, néked is, és iszonyú lesz akkor átkotok;
te a gyöngédebb nemnek tagja vagy, az erénynek békés nemtő-
je, és egy szörny elkerülne a sivatagon, ha lehellted mérgét
érzené. A nép kívánja szent jogát, uram, és a nép imája az
egekbe hat.
(El.)
175 COMMODUS
Jogait kívánja, és vannak hát a népnek is jogai? Az adózáson kí-
vül?
PERENNIS
Ők úgy hiszik, de ez nem áll, uram.
COMMODUS
Ah, és ha mégis, Perennis, mit tegyünk?
(Lucilla ki.)
178 PERENNIS
Már adtam parancsokat, ledobni néhány liktorok fejét, kik
végezék kegyes parancsidat; kiereszti bosszúját a nép a gyáva
eszközön.
COMMODUS
S ez egy nehány fő elég-e oly sok életért? Perennis, segíts, te
tetted mindezt. Segíts, mert megfojtlak. (Kívül a zaj megszűnik.)
180 PERENNIS
Ím megszűnt a zaj, fölséges úr! Mi már megmenekedénk.
COMMODUS
Vezess tehát el, én nyugodni megyek. Hah, átkozott nép, lakolj
e tettedért, véred fesse nyomorult tunikátokat purpurra, hogy
fényben haljatok meg. (Kint újra zaj.) Hah, újra üvöltenek?
Perennis, kérik éltemet és életem kívül nincs semmim is.
PERENNIS
Ne félj, uram, a nép hasonló egy forgószélhez, szenvedélye ma-
gasra kapja fel, hamar enyészik, és porokba hull.
183 COMMODUS
Vezess tehát el, ordítsatok csak, ordítsatok, császártok nem
hall, mert üvöltéstek már elaltatá.
LUCILLA
(Belép.)
Közel vagyunk a célhoz, még egy lépés csak, s napom előtt,
Commodus, leszáll tiéd. Ezernyi szív várja tőlem parancsait, s
az alkalom is legjobb; ha hontérsz éjjel, a ferdők csarnokán
várjon üdvözletem! És végre is ki gyanakodna rám? A gyilkos
előre mérget kap kezemből, s a sír nem nyitja még föl ajtaját.
Ha jól sikerül, én vagyok a hős. Igen, igen, mind oly dicsőn
megyen.
(Claudius be.)
185 CLAUDIUS
Levethetéd-e minden nemesb tulajdonid, melyek a nőt nővé te-
szik? Jupiter látja szívemet, én tettem, mit tehettem, most rajta-
tok a sor, és mentül inkább megfeszül a húr, annál sebesbben
lő ki majd nyíl, és megismered akkor magad, ha néma sírokon
rém manesek kiszívják véredet.
(El. Lucilla nevetve utána. Marciát szolgák behozzák, Lucius áttör
rajtuk, ők hátra vonulnak.)
LUCIUS
Félre, pórok, a fejedelem teremében kívánok, könyörgő, menni
én; ki tiltja meg ezt nekem? Én tisztelem a jó fejedelmet, magá-
ra vessen tőlem így, ha fél. Hah, és ő nincsen itt, kikerüli újra
tőrömet. Commodus, jőj elő, Commodus, számadást kér egy
alattvalód, te neki számadással tartozol. Itt áll, ki rád bízta bol-
dogságát, mindenét, hogy nyugton alhassék, míg te virrasztasz
érte, most kéri tőled szíve birtokát. Nincs válasz, elrezegnek
tompa hangjaim, elhal a keserv hangja császári termedben. (Az
ajtókat feszegeti.) Bezárkózál, őrök állnak mindenütt körödben,
elbújhatsz-e önérzeted előtt? (Letérdel.) Halljátok meg átkomat,
istenek! Itt esdek, ím, szent széketek előtt. Commodus vádolója
vagyok, a császárt vádolom; mert tudom, előttetek csak gyáva
ember ő. Megfoszta atyámtól, anyámtól, elorzta éltem végső
birtokát, elfosztá szívem, mert Marciám az övé leve. Óh, sza-
kadj le ég, zúzd össze a világot, hogy ily iszonyúk történnek
dőrén, enyéssz el mindent, nyugalmat adva így, csak Marciámat
vedd fel csillagid közé; mert én őtet már nem védhetem.
(Ledűl, Marcia ráborul.)
MARCIA
Lucius! Lucius! Óh, istenek! Lucius, óh, ébredj! Ládd, nekem,
ládd, sose volt még oly szükségem rád, mint éppen ekkor, és
most hagynál el, kedves, engemet?
188 LUCIUS
Marciám, ah! Hogy eltűnél.
MARCIA
Ő megőrült, és én magam maradtam vigasztaló segély, remény
híján, kisújtva a vadak martalékokul, nem remélve mit is a jövő
borúiban. De megbosszullak, bátyám, kedvesem, s egy nő
bosszújától remegjen az utóvilág. Most Lucius, az ég legyen ve-
led, a galamb is védi gyermekét.
(El.)
190 LUCIUS
Egedbe rontok, lefosztom őtet, nem véd előttem ezernyi őrse-
reg. Látlak, látlak, mosolyogsz reám, én tenni kész vagyok.
(El.)
MÁSODIK JELENET
(Éj a Capitolium előtt, Maternus.)
MATERNUS
Anyám rab vala, születésemmel öröklém mindenét, és birtoka
csak a nyomor vala. A rab fiú első tette gyilkosság vala. Meg-
vetve, kisújtva éltem az emberektől, és szívem, mely őket sze-
retni volt teremtve, őket gyűlölni tanulta. Minden egyes embert
megveték, mert minden egyes ember engem megvetett, egy
imám a hon volt, mely ki nem ereszte karjai közül, egyformán
szeretve többi gyermekivel. Az igaztalanságokat, melyeket
szenvedék, nem ő sújtá fejemre, de embertársaim. Osztályré-
szem a nyomoron kívül egy érckebel vala, eltűrni erős fájdal-
mimat. Megnyugodtam és boldogító honszeretetem keblembe
zártam, hogy azt meg ne fertőztesse az emberek badar ítélete.
Láttam e világ egész nyomorát, az éhen haló szolgát bilincsi-
ben, s a vérrel hízó átkos zsarnokot mámorban feküdve fényes
trónusán. Láttam a hon reményeit egy tengertől hányatott
gyönge sajkán, és gyilkosok vetének kockát szent templomok
felett. És nem hívém többé az isteneket, kik kormányozni
mondatnak e világot, kiége minden érzetem, és én benne bol-
dog valék. Megláttam Virginiát, s a szolga szívében egy tűz
keletkezett, mely az istenek orzott tulajdonok. A tiszta égen
mosolya sugárza felém, mosolya e föld rózsahajnalán, a gyönge
zefír fülembe csak nevét súgá, nevét ordítá a rémes fergeteg, s
hol ő vala, ott az ég is létezett, őt álmodám, az álom elrepült, s
keservem ő vala. Ő volt a csillag, mely vezérelte rózsás utamat,
ő volt a csillag, mely ége viharos éjeken törött hajóm felett. Ő
volt az isten, mely mindenütt él, hol semmi más, mint szűmben
a keserv. S ha templomok rideg márványokon könnyt hullajtva
térdepeltem én, s imám Virginia vala, ki oly mérhetetlen, mint a
mindenség, és szolgain én őt sose bírhatom, mert úgy adá a
sors, hogy az legyek.
(Egy kődarabra dűl, Commodus jön a ferdő folyosóin, két gyilkos reátör.)
ELSŐ GYILKOS
Ezt Lucilla küldi, itt üdvözlete.
193 MÁSODIK GYILKOS
Halj meg, vérengző zsarnok, vétkeid mérője már betelt!
(Commodus megsebesítve leesik.)
COMMODUS
Hah, átkozottak! Segélyt! Segélyt! Meghalok, Lucilla, ah, ő nem
tehette ezt!
(Perennis jő néhány fegyveressel, a gyilkosokkal víva; az egyik megsebesít-
ve elillant, a másik megfogatik.)
195 RABLÓ
Mi átkozott eset, óh, bocsánat!
COMMODUS
Őrangyalom vagy. De mi hozott e vidékre ily órába tégedet?
PERENNIS
Én Virginiáért jövék, s az istenek így összehoztanak, de hogy
vagy, jó uram?
198 COMMODUS
Érzem, sebem nem halálos, hazamenni még erőm vagyon,
emeljetek fel. Úgy, már nem vérezek. Járj boldogul, s te áruló, a
sasnak körme közt vagy. Előre, férfiak.
(Néhány fegyveressel s a fogollyal el, Perennis az ajtón zörög.)
PERENNIS
Commodus nevében, ajtót nyissatok.
(Be.)
200 MATERNUS
(Előlépve.)
Hah, mi lesz ebből? Bent zaj vagyon, asszonysikoltás, és Com-
modus nevében a császár őrzni jött-e gyermekét? (A bezárt ajtót
feszíti.) Istenek, ha vagytok az egekben, segítsetek. Ah, Virgini-
ám, segély! Segély! De szóm elhal a távol lég között. Hah, nem
lehet bemennem, és ezt kell hallanom élve. Segélyt, az istenek-
re, itt is tehát az erősb ügye győzni, a gyenge mindenütt csak el-
tiport, a fondor ér célt vérutak felett. Virginiám, megígérem
neked, a szolga tartja töretlenül szavát, habár megszegi büntet-
lenül a hatalmas azt. (Betör.) Hah, átkozottak!
(Kisvártatva Perennis Virginiát kicipelve el, poroszlói Condianussal és
Maternussal víva ki, végre Julia.)
JULIA
Hah, ti szolgák! Gyermekem nekem, Virginiám, vagy átkom az
egekbe hat. Nincs már reménye tehát az anyának, mert ti nyo-
mor bérért zúztok szíveket. Nem halljátok a természet szavát;
bezáródott-e már örökre annak a zsarnoki kebel? Én gyönge
hölgy vagyok, tenni nem tudok, s imám egyetlen, mivel még
bírok, némán elrezeg.
(Maternus megsebesítve leesik, a poroszlók elvonulnak, Condianustól
követve.)
MATERNUS
Hah, átkozottak! Ez jól talált.
203 JULIA
Vigyétek őt, szelíd galambomat, rejtsétek el vad tornyok alá; az
anya szíve ott is megtalálja, kiordítva: zsarnok! gyermekét. Fel
hát, szavam, trónodnak fényéhez, és hangomtól trónod rengni
fog.
MATERNUS
Virginiám! Teérted meghalok, érted szívem megtörik, jutalmam
úgyis itt egy jégkebel; amott megfagyva nyugalmat lelek. Az
éltet a természet adá, te tanítál élni éltemet, ha odadom érted
azt, tulajdonodat pótlom vissza csak.
(Condianus visszatér.)
205 CONDIANUS
Elvitték őt a csúf zsoldosok, de ne hidd, Commodus, hogy
nyugton bírod őt, édened mámorában ordítom füledbe vétke-
det; oly ember vagy, mint embertársaid, a nép az, mely fejévé
tőn, s a nép lesújtja hajójáról a rossz kormányozót, mert ő fo-
gadta fel, vezetni tengerén.
MATERNUS
Te úr valál bölcsődbe, átkozott, büntetlenül tépdelve a nép vé-
reinek ősz szakállukat s akkor láttam, mi nyomorult az ember
sorsa; de mit beszélek, rab én? Mert atyám is igába görbede, s
véres arcával szerzte kincseit urának, melyeket ledérül elpazarla
az.
JULIA
Óh, azért bír-e hát az ember csak eget, hogy veszte keservet
hozzon nékie?
208 CONDIANUS
Anyám, vár tőröm, vigasztalódj, páncélja nem oly erős, hogy
rajta át ne hasson. S majd akkor, ha fénye lehull, s meglátja
szörnyű önmagát, borzadand, s ez lesz pokla, ha önszíve magá-
tól fölijed, s szavát lelkének nem tompítja el már a kába zene.
JULIA
Mi haszna, ha már az őszi szél lesorvasztá a rózsa lombjait,
nem ébreszti föl a zsarnok vére azt.
(Lucius kilép.)
210 LUCIUS
Mi lárma ez? Elorzták kedvesteket, elorzták élttek csillagát, lát-
tam, igen, midőn a sas elrepült galambtokkal, és mondtam a
sasnak, hogy repüljön, mert utána a nyíl repül. Elvitték? Ha, ha!
Elvitték enyémet is, de szólnom nem szabad, mert császárom
tette, s néki mind szabad. Ő a törvényt kezében tartja, maga a
törvény felett vagyon, s nem köti a törvény súlya így. Bámuljá-
tok hosszú kardomat? Lássátok, nekem ily hosszú kell ám, mert
magasan ül azon sas, melyet le akarok szúrni, és én pedig oly
porkicsiny vagyok.
CONDIANUS
Őrült, szegény. Lucius, ismérsz-e engemet?
LUCIUS
Ismertelek, de már ez oly régen volt, még Saturnus aranykora
alatt, és tudod, azóta minden elveszett; emlékszem reád, de
akkor honfi voltál, most siess tehát, és öld meg a hydrát, mely
nézd, nézd, mindjárt lenyel. Lenyel, mondom egy egész hazá-
val, és temetőnk átkos gyomra lesz. Öld meg őt!
213 CONDIANUS
Így kell egymást viszontlátnunk? Ez kegyetlen, s mert kegyet-
len, éppen oly való. Ha édes lenne, átálmodnók egy rövid perc
alatt.
LUCIUS
Sötét van, Condianus, elborult a nap, s ki nem derül már rózsa-
hajnala. Azért eltűrhető a tél, mert méhében már a tavasz ra-
gyog, de nékem nincs reményem, ez megöl. Gondold meg,
keblemből kitépte szívemet és gonosz lehelete az égig felhatott,
és elborult az ég, sötét vagyon, és ez sötétben eltemetve én.
215 CONDIANUS
Nem jössz be hozzám nyugodni egy kevéssé, s közös keser-
vünk egymást ölje el.
LUCIUS
Nem, nékem nem lehet, kell sietnem a rémet megölni. Ah, oly
keserv, ha csak kacagni láttatunk, s nincsen ember, felosztni bá-
natunk.
CONDIANUS
Az ég legyen irgalmas hát velünk.
218 LUCIUS
Ah, de az ég oly kemény, barátom, ahhoz a pór keserve fel nem
ér, elhangzik hangja a messze látkörön, s a szirt csak az, mely
könyörül rajta, visszaadva bánatszózatát.
(Együtt el.)
MATERNUS
S én nem mozdulhatok helyemről, átkozott eset, de jó, igen jó,
a reggel itt talál, s innen ordítom fel gyalázatát, itt lássa Róma,
császárja mily dicső, és halálom az ő halála lesz. Mi élvezet.
(Perennis jő katonákkal.)
220 PERENNIS
Az egyik gyilkos megsebesítve távozott el, itt kell feküdnie
közel. Hej, ki fekszik itt?
MATERNUS
Én.
PERENNIS
Úgy-e, jó madár, megfogánk! Te gyáva, éji lator, te csúf lázadó.
223 MATERNUS
Semmi azok közül, mit mondasz, nem vagyok.
PERENNIS
Itt van jele, te vakmerő hazug.
225 MATERNUS
Orgyilkos, mondom, nem vagyok, a vád hazug, nem én, becsü-
letemre.
PERENNIS
Azt megmutatja később a pallos.
MATERNUS
Meglehet. Elég erős vagy hozzá, s gazember is elég nagy. Ezt
mondja szám, ha fejem lábad porába gördül, s ott sem cserél-
nék véled, gaz kölök, minőt minden szabó szab magának.
(Elvitetik.)
HARMADIK JELENET
(Terem Pertinaxnál, Pertinax, Claudius, Arrius.)
228 PERTINAX
Nékünk tenni kell, ez így nem maradhat.
ARRIUS
Én kimondtam, mi szívemen vala; most Rómán az istenek
könyörüljenek.
230 CLAUDIUS
Igazad van, Arrius, de haj, mégsem lehet elhagyni az udvart,
mert féketlenül a bűn uralkodik ott, ha tőlünk félelem nem
tartja vissza már.
ARRIUS
Boldog, ki így ki tudja számítni lépteit, de az nem érzi a szent
ügy egészét. Én kimondtam, mi szívemen vala, és azért egy
hont veszejttem el! De kis ár ez nekem, melyet meggyőződé-
semnek szentelék.
PERTINAX
Az istenek vezérljenek tehát, remény a csillag, mely minket ve-
zet, és a hajnal már közel vagyon. (Pompeius, Arrius el. Cleander
jő.) Miért vagy oly komoly, Cleander?
233 CLEANDER
Ah, atyám, egy nehéz bánat sorvasztja szívem érzetét. Maternus
de nem, ez nem lehet. Miért is búsítanálak, csak egy badar
ötlet ez.
PERTINAX
Maternus, mit akartál róla szólani? Kérlek, kívánom, mondd
csak el, fiam.
235 CLEANDER
Nem, nem, atyám! Ő reményed vala, úgy szerettük őt, és oly
erényesnek mutatta magát, és ő erényes is bizonnyal, egy szót
se többet, szívem súgja, bár minden ellene mutat.
PERTINAX
Az istenekre, szólj hát, Cleander!
CLEANDER
Ládd, tedd, atyám, meg gyermekednek első kérését, és ne kí-
vánj többet szólanom; ő bizonnyal nem oly gonosz, minőnek
mondja az egész világ.
238 PERTINAX
Én, mint atyád, kérem és kívánom, szólj mindent, én készen
vagyok hallani, bár legmélyebb poklomat, de így a kétség sor-
vasztóbb, mint a napvilágon hullott eső.
CLEANDER
Vajmi nehéz kötelesség egy testvérnek szólni vére ellen. De kí-
vánod, ám legyen, csak hirtelen ne ítélj.
240 PERTINAX
Szólj, szólj, hamar!
CLEANDER
Emlékszel, úgy-e, midőn Maternus azt mondá, hogy ő maga
fog fejére díszt szerezni? Szép cél, de eszközét rosszul választá
meg. Egy jó atyának megveti kegyét, szavának állva, de ah,
szívem törik. A szenátus és Lucilla nevében, kinek béreltje
volt, orozva kívánta megölni Commodust, ezt mondja a világ s
ezernyi küljel. Én nem mondom ezt.
PERTINAX
Hallgass, hallgass, ne szólj, valóban. Ő nem tevé ezt, becsülete
nem engedé neki. Cleander, óh, te vélem egy kegyetlen tréfát
űzesz. De mondd, hogy tréfálsz és megbocsájt atyád. Az iste-
nekre, Cleander, szólj hamar.
243 CLEANDER
Kívánom, tréfa lenne, jó atyám, hisz ő oly jó volt, oly szerény,
és mérhetetlen dicsvágya másik mérlegében erényivel föl nem
ért talán.
PERTINAX
Dicsvágya! Óh, valóban e Charybdis mily számtalan áldozatot
nyelt le már. Cleander, s tudod valóban, hogy e hír igaz? Óh, ne
szólj, a nyelv hízelgve nézné az atyát, arcod mutatja, te eleget
tudsz. Átkozott hát a gonosztevő, örökre és visszavonhatlanul,
kisújtva vesszen embertársitól; ne vesszen, éljen nyomorok
között, hogy egy barátja volna a halál, s ez egy barátja is elhagy-
ja őt. Oly mértékben legyen megátkozott, minő mértékben
irántam rossz vala. Most, Cleander, te vagy csak egy fiam. Két
fia volt a boldog atyának, mint két nemtő leküldve a mennyek-
ből, vigasztalásul zordon utakon. Két hajtás az agg csernek
odvas gyökerén, s az egy lefoszla tőlem, egyik mankóm a mély-
be hulla be. Ah, ily keservet elélni! Éle hát át ez agg szív súlyos
éveket, hogy görbülve alattuk megtörjön végső napja borújain.
(El.)
245 CLEANDER
Bátyám, Isten veled, már jó úton vagy, és te, atyám, majd véled
számolunk.
(A kárpit lefordul.)
ELSŐ JELENET
(Csarnok. Commodus, Lucilla, Perennis, Claudius, Arrius s többen
asztalok körül. Hátul táncosok, hangászok és a többi mutatják magu-
kat.)
COMMODUS
Már bármit beszéltek, ő enyém leend. Ti haszontalan erkölcs
harangjai vagytok, kik összehívjátok az embereket segélyre és
magatok kongva, nem segíttek. Lucillám, ugyebár joggal enyém
lehet?
LUCILLA
Miért ne, jó öcsém? Uroknak választottak, érezzék hát, hogy
urok vagyon. Örülhet egy Quintiliana, ha Commodus tetszéssel
rámosolyg.
153 COMMODUS
Igen, igen, vedd hát parancsomat s menj, Pertinax, kerítsd meg
őt nekem, munkád jutalma, tudod, hogy nagy leend.
PERTINAX
Tudom, hogy a nagy Commodus legcsekélyebb munkája is ma-
gas, de legdicsőbb jutalmam az elismerés.
155 ARRIUS
(Felugorva.)
Ennyire mentetek már, átkozottak, kiknek nincs istenek a vé-
tek-telt szű átkozott mélyében? Mely isten súgná szörnyű vét-
ketek? Azt hiszitek, hogy nincsen szívetekben a rénynek szent
szava? Csalódtok, behúnyátok szemeteket a fény előtt, mely
onnan sugárzik, hogy ne lássatok szörnyű rémeket kebleteknek
barna éjjelén. Ti öltétek el vétkekkel a rénynek bimbaját, melyet
az istenek mindenki szívébe tevének. (A tánc megszűnik, zavar.)
Ti semmire való ebek, kik nem mondhatjátok el az abécét, mivel
második betűnek hízelgésből egyet sem akartok tenni. Ti nyo-
morultak, kik közt az ember, ha élni kárhozott, elfelejtné, hogy
ember létezik. Ti rontottátok el azon nemes csírákkal telt
kebelt, mely a haza dicső reménye volt, és tán e tettetekre is
tudtok egy erény nevet. A császár nevében szívjátok ki a hon-
nak vérét, és e vér a nép szemében Commodusra száll, de nék-
tek is jő majd végnapotok, s a rém, mely mögéje rejtezett, ha az
lehull, átokkal lép elő. Itt van végnapom, tudom, mivel az iga-
zságot hallani szokatlan fülek megmérgeződnek szavam által,
de örülök, hogy kimondtam, mi szűmön feküdt. Kívánom,
urak, végnapotokban ily bátran nézzetek a halál elébe, mint én
tettem azt. Commodus, méz szavaik oly jók legyenek, mint
fényesek. Mert enyémek megvetettenek. (Kifelé).
CLAUDIUS
Én csak hallgatva némán sírhatok!
ARRIUS
Ne hidd, hogy vétketek kevesb, kik érztek, és tenni nem akar-
tok; átkozott azon fiú, ki éhezni látva a szülőt, imádkozik, és
tenni nem siet. Ugyebár, ha zúg a tenger, fergeteg fenyíti a tar
ormokat, de zúg a nép, s remegjen zsarnoka. Meglátjuk, a zor-
don tél előtt el nem repül-e majd a sok madár.
(El.)
158 COMMODUS
(Eszmélve.)
Mi ez, őrült? Vagy lázadó? Utána hát, fogjátok meg hamar!
(Néhányan utána mennek Perennisszel.)
LUCILLA
Ím itt vagyon, mondtam, ugyebár, hogy önvéred az, mely le-
döntni vágy? (Gúnnyal.) De a szelíd Fadilla arról mit se tud, ha
férje ellened pártot üt.
160 COMMODUS
Ne említsd őt, ne hozz haragba, testvérem ő, s megfojtsam ezt
is, mint egy szörnyeteg? Nem, ne szólj tovább.
LUCILLA
(A táncosok felé.)
Tovább, tovább, mi az, hogy már pihentek? Vígan, urak, Virgi-
nia javára, bort nekünk! (Claudius felkel.)
COMMODUS
Claudius, hová sietsz, hogyan mered elhagyni ünnepünket?
163 CLAUDIUS
Bocsáss meg, óh, uram, rosszul vagyok.
COMMODUS
Itt kell maradnod, mert parancsolom. Van mit viszonznod?
Úgy, tovább tehát. Bort, bort nekem, elölni benne rémes kép-
zetim; mi boldog akkor az ember, ha hátra nem tekint. De hát
hol régi kedvetek, urak? Vígan, barátim, élni, míg lehet!
165 LUCILLA
A szép Virginia és Marcia javára.
COMMODUS
(Félrészegen.)
Igen, igen hát, Marcia javára, most jön eszembe, Claudius, hogy
nékem tetszik ő, és kívánom, mindig körömben legyen, csak ő
hibázik barátnéim szép füzérében. Érted? Semmi viszonzás,
mától honja e terem leend.
CLAUDIUS
Óh, fölséges úr! Ő testvérem, nem, ez így nem lehet.
168 COMMODUS
Kell lenni, mondom. Nincs-e erőm, nincs-e hatalmam így?
LUCILLA
Nincs-e jogod? Mi szép egy fejedelemtől, ha szolgái közül
mindkit így észrevesz.
170 CLAUDIUS
Commodus, hamar eltompult a hízelgéstől kebled, hallj meg
mégis engem, és ha ember ezred szikrája ég még a hamu kö-
zött, tudom, hogy jól ítél. Te nem vagy gonosz, de gyönge
műszer cudar kezek között, eltévedél csak oly vadon közé,
honnan kijönni tán lehetlen is. De hadd meg Marciámat, ölj
meg engem, és áldni fog e vészletörte szű.
COMMODUS
Lucilla már kimondta, és mondása szent. Szolgák, menjetek!
(Szolgák el.)
CLAUDIUS
Végre kérek és parancsolok. Commodus, Claudius testvére az,
szűnj meg, vagy átkom az egekbe hat! (Lucillához.) S te asszony,
te megvetésre érdemetlen már, férjed vagyok, a férj fog szólni
majd, és nem jöve szó számból még soha, mely azonnal tetté
nem leve.
173 COMMODUS
(Felugrik.)
Ne ingerelj tovább, istenemre, akarom s mit akarok, annak
lenni kell; az Elyseum édesebb, tudod, ha tiltva vészeken érünk
belé. (Kinn zaj, Perennis jő.) Mit vonítnak kívül ott felém az éhe-
ző ebek?
CLAUDIUS
Néped az, mely áldja tetteid és az egekbe szent imát üvölt. Fe-
jedre száll ez, asszony, néked is, és iszonyú lesz akkor átkotok;
te a gyöngédebb nemnek tagja vagy, az erénynek békés nemtő-
je, és egy szörny elkerülne a sivatagon, ha lehellted mérgét
érzené. A nép kívánja szent jogát, uram, és a nép imája az
egekbe hat.
(El.)
175 COMMODUS
Jogait kívánja, és vannak hát a népnek is jogai? Az adózáson kí-
vül?
PERENNIS
Ők úgy hiszik, de ez nem áll, uram.
COMMODUS
Ah, és ha mégis, Perennis, mit tegyünk?
(Lucilla ki.)
178 PERENNIS
Már adtam parancsokat, ledobni néhány liktorok fejét, kik
végezék kegyes parancsidat; kiereszti bosszúját a nép a gyáva
eszközön.
COMMODUS
S ez egy nehány fő elég-e oly sok életért? Perennis, segíts, te
tetted mindezt. Segíts, mert megfojtlak. (Kívül a zaj megszűnik.)
180 PERENNIS
Ím megszűnt a zaj, fölséges úr! Mi már megmenekedénk.
COMMODUS
Vezess tehát el, én nyugodni megyek. Hah, átkozott nép, lakolj
e tettedért, véred fesse nyomorult tunikátokat purpurra, hogy
fényben haljatok meg. (Kint újra zaj.) Hah, újra üvöltenek?
Perennis, kérik éltemet és életem kívül nincs semmim is.
PERENNIS
Ne félj, uram, a nép hasonló egy forgószélhez, szenvedélye ma-
gasra kapja fel, hamar enyészik, és porokba hull.
183 COMMODUS
Vezess tehát el, ordítsatok csak, ordítsatok, császártok nem
hall, mert üvöltéstek már elaltatá.
LUCILLA
(Belép.)
Közel vagyunk a célhoz, még egy lépés csak, s napom előtt,
Commodus, leszáll tiéd. Ezernyi szív várja tőlem parancsait, s
az alkalom is legjobb; ha hontérsz éjjel, a ferdők csarnokán
várjon üdvözletem! És végre is ki gyanakodna rám? A gyilkos
előre mérget kap kezemből, s a sír nem nyitja még föl ajtaját.
Ha jól sikerül, én vagyok a hős. Igen, igen, mind oly dicsőn
megyen.
(Claudius be.)
185 CLAUDIUS
Levethetéd-e minden nemesb tulajdonid, melyek a nőt nővé te-
szik? Jupiter látja szívemet, én tettem, mit tehettem, most rajta-
tok a sor, és mentül inkább megfeszül a húr, annál sebesbben
lő ki majd nyíl, és megismered akkor magad, ha néma sírokon
rém manesek kiszívják véredet.
(El. Lucilla nevetve utána. Marciát szolgák behozzák, Lucius áttör
rajtuk, ők hátra vonulnak.)
LUCIUS
Félre, pórok, a fejedelem teremében kívánok, könyörgő, menni
én; ki tiltja meg ezt nekem? Én tisztelem a jó fejedelmet, magá-
ra vessen tőlem így, ha fél. Hah, és ő nincsen itt, kikerüli újra
tőrömet. Commodus, jőj elő, Commodus, számadást kér egy
alattvalód, te neki számadással tartozol. Itt áll, ki rád bízta bol-
dogságát, mindenét, hogy nyugton alhassék, míg te virrasztasz
érte, most kéri tőled szíve birtokát. Nincs válasz, elrezegnek
tompa hangjaim, elhal a keserv hangja császári termedben. (Az
ajtókat feszegeti.) Bezárkózál, őrök állnak mindenütt körödben,
elbújhatsz-e önérzeted előtt? (Letérdel.) Halljátok meg átkomat,
istenek! Itt esdek, ím, szent széketek előtt. Commodus vádolója
vagyok, a császárt vádolom; mert tudom, előttetek csak gyáva
ember ő. Megfoszta atyámtól, anyámtól, elorzta éltem végső
birtokát, elfosztá szívem, mert Marciám az övé leve. Óh, sza-
kadj le ég, zúzd össze a világot, hogy ily iszonyúk történnek
dőrén, enyéssz el mindent, nyugalmat adva így, csak Marciámat
vedd fel csillagid közé; mert én őtet már nem védhetem.
(Ledűl, Marcia ráborul.)
MARCIA
Lucius! Lucius! Óh, istenek! Lucius, óh, ébredj! Ládd, nekem,
ládd, sose volt még oly szükségem rád, mint éppen ekkor, és
most hagynál el, kedves, engemet?
188 LUCIUS
Marciám, ah! Hogy eltűnél.
MARCIA
Ő megőrült, és én magam maradtam vigasztaló segély, remény
híján, kisújtva a vadak martalékokul, nem remélve mit is a jövő
borúiban. De megbosszullak, bátyám, kedvesem, s egy nő
bosszújától remegjen az utóvilág. Most Lucius, az ég legyen ve-
led, a galamb is védi gyermekét.
(El.)
190 LUCIUS
Egedbe rontok, lefosztom őtet, nem véd előttem ezernyi őrse-
reg. Látlak, látlak, mosolyogsz reám, én tenni kész vagyok.
(El.)
MÁSODIK JELENET
(Éj a Capitolium előtt, Maternus.)
MATERNUS
Anyám rab vala, születésemmel öröklém mindenét, és birtoka
csak a nyomor vala. A rab fiú első tette gyilkosság vala. Meg-
vetve, kisújtva éltem az emberektől, és szívem, mely őket sze-
retni volt teremtve, őket gyűlölni tanulta. Minden egyes embert
megveték, mert minden egyes ember engem megvetett, egy
imám a hon volt, mely ki nem ereszte karjai közül, egyformán
szeretve többi gyermekivel. Az igaztalanságokat, melyeket
szenvedék, nem ő sújtá fejemre, de embertársaim. Osztályré-
szem a nyomoron kívül egy érckebel vala, eltűrni erős fájdal-
mimat. Megnyugodtam és boldogító honszeretetem keblembe
zártam, hogy azt meg ne fertőztesse az emberek badar ítélete.
Láttam e világ egész nyomorát, az éhen haló szolgát bilincsi-
ben, s a vérrel hízó átkos zsarnokot mámorban feküdve fényes
trónusán. Láttam a hon reményeit egy tengertől hányatott
gyönge sajkán, és gyilkosok vetének kockát szent templomok
felett. És nem hívém többé az isteneket, kik kormányozni
mondatnak e világot, kiége minden érzetem, és én benne bol-
dog valék. Megláttam Virginiát, s a szolga szívében egy tűz
keletkezett, mely az istenek orzott tulajdonok. A tiszta égen
mosolya sugárza felém, mosolya e föld rózsahajnalán, a gyönge
zefír fülembe csak nevét súgá, nevét ordítá a rémes fergeteg, s
hol ő vala, ott az ég is létezett, őt álmodám, az álom elrepült, s
keservem ő vala. Ő volt a csillag, mely vezérelte rózsás utamat,
ő volt a csillag, mely ége viharos éjeken törött hajóm felett. Ő
volt az isten, mely mindenütt él, hol semmi más, mint szűmben
a keserv. S ha templomok rideg márványokon könnyt hullajtva
térdepeltem én, s imám Virginia vala, ki oly mérhetetlen, mint a
mindenség, és szolgain én őt sose bírhatom, mert úgy adá a
sors, hogy az legyek.
(Egy kődarabra dűl, Commodus jön a ferdő folyosóin, két gyilkos reátör.)
ELSŐ GYILKOS
Ezt Lucilla küldi, itt üdvözlete.
193 MÁSODIK GYILKOS
Halj meg, vérengző zsarnok, vétkeid mérője már betelt!
(Commodus megsebesítve leesik.)
COMMODUS
Hah, átkozottak! Segélyt! Segélyt! Meghalok, Lucilla, ah, ő nem
tehette ezt!
(Perennis jő néhány fegyveressel, a gyilkosokkal víva; az egyik megsebesít-
ve elillant, a másik megfogatik.)
195 RABLÓ
Mi átkozott eset, óh, bocsánat!
COMMODUS
Őrangyalom vagy. De mi hozott e vidékre ily órába tégedet?
PERENNIS
Én Virginiáért jövék, s az istenek így összehoztanak, de hogy
vagy, jó uram?
198 COMMODUS
Érzem, sebem nem halálos, hazamenni még erőm vagyon,
emeljetek fel. Úgy, már nem vérezek. Járj boldogul, s te áruló, a
sasnak körme közt vagy. Előre, férfiak.
(Néhány fegyveressel s a fogollyal el, Perennis az ajtón zörög.)
PERENNIS
Commodus nevében, ajtót nyissatok.
(Be.)
200 MATERNUS
(Előlépve.)
Hah, mi lesz ebből? Bent zaj vagyon, asszonysikoltás, és Com-
modus nevében a császár őrzni jött-e gyermekét? (A bezárt ajtót
feszíti.) Istenek, ha vagytok az egekben, segítsetek. Ah, Virgini-
ám, segély! Segély! De szóm elhal a távol lég között. Hah, nem
lehet bemennem, és ezt kell hallanom élve. Segélyt, az istenek-
re, itt is tehát az erősb ügye győzni, a gyenge mindenütt csak el-
tiport, a fondor ér célt vérutak felett. Virginiám, megígérem
neked, a szolga tartja töretlenül szavát, habár megszegi büntet-
lenül a hatalmas azt. (Betör.) Hah, átkozottak!
(Kisvártatva Perennis Virginiát kicipelve el, poroszlói Condianussal és
Maternussal víva ki, végre Julia.)
JULIA
Hah, ti szolgák! Gyermekem nekem, Virginiám, vagy átkom az
egekbe hat. Nincs már reménye tehát az anyának, mert ti nyo-
mor bérért zúztok szíveket. Nem halljátok a természet szavát;
bezáródott-e már örökre annak a zsarnoki kebel? Én gyönge
hölgy vagyok, tenni nem tudok, s imám egyetlen, mivel még
bírok, némán elrezeg.
(Maternus megsebesítve leesik, a poroszlók elvonulnak, Condianustól
követve.)
MATERNUS
Hah, átkozottak! Ez jól talált.
203 JULIA
Vigyétek őt, szelíd galambomat, rejtsétek el vad tornyok alá; az
anya szíve ott is megtalálja, kiordítva: zsarnok! gyermekét. Fel
hát, szavam, trónodnak fényéhez, és hangomtól trónod rengni
fog.
MATERNUS
Virginiám! Teérted meghalok, érted szívem megtörik, jutalmam
úgyis itt egy jégkebel; amott megfagyva nyugalmat lelek. Az
éltet a természet adá, te tanítál élni éltemet, ha odadom érted
azt, tulajdonodat pótlom vissza csak.
(Condianus visszatér.)
205 CONDIANUS
Elvitték őt a csúf zsoldosok, de ne hidd, Commodus, hogy
nyugton bírod őt, édened mámorában ordítom füledbe vétke-
det; oly ember vagy, mint embertársaid, a nép az, mely fejévé
tőn, s a nép lesújtja hajójáról a rossz kormányozót, mert ő fo-
gadta fel, vezetni tengerén.
MATERNUS
Te úr valál bölcsődbe, átkozott, büntetlenül tépdelve a nép vé-
reinek ősz szakállukat s akkor láttam, mi nyomorult az ember
sorsa; de mit beszélek, rab én? Mert atyám is igába görbede, s
véres arcával szerzte kincseit urának, melyeket ledérül elpazarla
az.
JULIA
Óh, azért bír-e hát az ember csak eget, hogy veszte keservet
hozzon nékie?
208 CONDIANUS
Anyám, vár tőröm, vigasztalódj, páncélja nem oly erős, hogy
rajta át ne hasson. S majd akkor, ha fénye lehull, s meglátja
szörnyű önmagát, borzadand, s ez lesz pokla, ha önszíve magá-
tól fölijed, s szavát lelkének nem tompítja el már a kába zene.
JULIA
Mi haszna, ha már az őszi szél lesorvasztá a rózsa lombjait,
nem ébreszti föl a zsarnok vére azt.
(Lucius kilép.)
210 LUCIUS
Mi lárma ez? Elorzták kedvesteket, elorzták élttek csillagát, lát-
tam, igen, midőn a sas elrepült galambtokkal, és mondtam a
sasnak, hogy repüljön, mert utána a nyíl repül. Elvitték? Ha, ha!
Elvitték enyémet is, de szólnom nem szabad, mert császárom
tette, s néki mind szabad. Ő a törvényt kezében tartja, maga a
törvény felett vagyon, s nem köti a törvény súlya így. Bámuljá-
tok hosszú kardomat? Lássátok, nekem ily hosszú kell ám, mert
magasan ül azon sas, melyet le akarok szúrni, és én pedig oly
porkicsiny vagyok.
CONDIANUS
Őrült, szegény. Lucius, ismérsz-e engemet?
LUCIUS
Ismertelek, de már ez oly régen volt, még Saturnus aranykora
alatt, és tudod, azóta minden elveszett; emlékszem reád, de
akkor honfi voltál, most siess tehát, és öld meg a hydrát, mely
nézd, nézd, mindjárt lenyel. Lenyel, mondom egy egész hazá-
val, és temetőnk átkos gyomra lesz. Öld meg őt!
213 CONDIANUS
Így kell egymást viszontlátnunk? Ez kegyetlen, s mert kegyet-
len, éppen oly való. Ha édes lenne, átálmodnók egy rövid perc
alatt.
LUCIUS
Sötét van, Condianus, elborult a nap, s ki nem derül már rózsa-
hajnala. Azért eltűrhető a tél, mert méhében már a tavasz ra-
gyog, de nékem nincs reményem, ez megöl. Gondold meg,
keblemből kitépte szívemet és gonosz lehelete az égig felhatott,
és elborult az ég, sötét vagyon, és ez sötétben eltemetve én.
215 CONDIANUS
Nem jössz be hozzám nyugodni egy kevéssé, s közös keser-
vünk egymást ölje el.
LUCIUS
Nem, nékem nem lehet, kell sietnem a rémet megölni. Ah, oly
keserv, ha csak kacagni láttatunk, s nincsen ember, felosztni bá-
natunk.
CONDIANUS
Az ég legyen irgalmas hát velünk.
218 LUCIUS
Ah, de az ég oly kemény, barátom, ahhoz a pór keserve fel nem
ér, elhangzik hangja a messze látkörön, s a szirt csak az, mely
könyörül rajta, visszaadva bánatszózatát.
(Együtt el.)
MATERNUS
S én nem mozdulhatok helyemről, átkozott eset, de jó, igen jó,
a reggel itt talál, s innen ordítom fel gyalázatát, itt lássa Róma,
császárja mily dicső, és halálom az ő halála lesz. Mi élvezet.
(Perennis jő katonákkal.)
220 PERENNIS
Az egyik gyilkos megsebesítve távozott el, itt kell feküdnie
közel. Hej, ki fekszik itt?
MATERNUS
Én.
PERENNIS
Úgy-e, jó madár, megfogánk! Te gyáva, éji lator, te csúf lázadó.
223 MATERNUS
Semmi azok közül, mit mondasz, nem vagyok.
PERENNIS
Itt van jele, te vakmerő hazug.
225 MATERNUS
Orgyilkos, mondom, nem vagyok, a vád hazug, nem én, becsü-
letemre.
PERENNIS
Azt megmutatja később a pallos.
MATERNUS
Meglehet. Elég erős vagy hozzá, s gazember is elég nagy. Ezt
mondja szám, ha fejem lábad porába gördül, s ott sem cserél-
nék véled, gaz kölök, minőt minden szabó szab magának.
(Elvitetik.)
HARMADIK JELENET
(Terem Pertinaxnál, Pertinax, Claudius, Arrius.)
228 PERTINAX
Nékünk tenni kell, ez így nem maradhat.
ARRIUS
Én kimondtam, mi szívemen vala; most Rómán az istenek
könyörüljenek.
230 CLAUDIUS
Igazad van, Arrius, de haj, mégsem lehet elhagyni az udvart,
mert féketlenül a bűn uralkodik ott, ha tőlünk félelem nem
tartja vissza már.
ARRIUS
Boldog, ki így ki tudja számítni lépteit, de az nem érzi a szent
ügy egészét. Én kimondtam, mi szívemen vala, és azért egy
hont veszejttem el! De kis ár ez nekem, melyet meggyőződé-
semnek szentelék.
PERTINAX
Az istenek vezérljenek tehát, remény a csillag, mely minket ve-
zet, és a hajnal már közel vagyon. (Pompeius, Arrius el. Cleander
jő.) Miért vagy oly komoly, Cleander?
233 CLEANDER
Ah, atyám, egy nehéz bánat sorvasztja szívem érzetét. Maternus
de nem, ez nem lehet. Miért is búsítanálak, csak egy badar
ötlet ez.
PERTINAX
Maternus, mit akartál róla szólani? Kérlek, kívánom, mondd
csak el, fiam.
235 CLEANDER
Nem, nem, atyám! Ő reményed vala, úgy szerettük őt, és oly
erényesnek mutatta magát, és ő erényes is bizonnyal, egy szót
se többet, szívem súgja, bár minden ellene mutat.
PERTINAX
Az istenekre, szólj hát, Cleander!
CLEANDER
Ládd, tedd, atyám, meg gyermekednek első kérését, és ne kí-
vánj többet szólanom; ő bizonnyal nem oly gonosz, minőnek
mondja az egész világ.
238 PERTINAX
Én, mint atyád, kérem és kívánom, szólj mindent, én készen
vagyok hallani, bár legmélyebb poklomat, de így a kétség sor-
vasztóbb, mint a napvilágon hullott eső.
CLEANDER
Vajmi nehéz kötelesség egy testvérnek szólni vére ellen. De kí-
vánod, ám legyen, csak hirtelen ne ítélj.
240 PERTINAX
Szólj, szólj, hamar!
CLEANDER
Emlékszel, úgy-e, midőn Maternus azt mondá, hogy ő maga
fog fejére díszt szerezni? Szép cél, de eszközét rosszul választá
meg. Egy jó atyának megveti kegyét, szavának állva, de ah,
szívem törik. A szenátus és Lucilla nevében, kinek béreltje
volt, orozva kívánta megölni Commodust, ezt mondja a világ s
ezernyi küljel. Én nem mondom ezt.
PERTINAX
Hallgass, hallgass, ne szólj, valóban. Ő nem tevé ezt, becsülete
nem engedé neki. Cleander, óh, te vélem egy kegyetlen tréfát
űzesz. De mondd, hogy tréfálsz és megbocsájt atyád. Az iste-
nekre, Cleander, szólj hamar.
243 CLEANDER
Kívánom, tréfa lenne, jó atyám, hisz ő oly jó volt, oly szerény,
és mérhetetlen dicsvágya másik mérlegében erényivel föl nem
ért talán.
PERTINAX
Dicsvágya! Óh, valóban e Charybdis mily számtalan áldozatot
nyelt le már. Cleander, s tudod valóban, hogy e hír igaz? Óh, ne
szólj, a nyelv hízelgve nézné az atyát, arcod mutatja, te eleget
tudsz. Átkozott hát a gonosztevő, örökre és visszavonhatlanul,
kisújtva vesszen embertársitól; ne vesszen, éljen nyomorok
között, hogy egy barátja volna a halál, s ez egy barátja is elhagy-
ja őt. Oly mértékben legyen megátkozott, minő mértékben
irántam rossz vala. Most, Cleander, te vagy csak egy fiam. Két
fia volt a boldog atyának, mint két nemtő leküldve a mennyek-
ből, vigasztalásul zordon utakon. Két hajtás az agg csernek
odvas gyökerén, s az egy lefoszla tőlem, egyik mankóm a mély-
be hulla be. Ah, ily keservet elélni! Éle hát át ez agg szív súlyos
éveket, hogy görbülve alattuk megtörjön végső napja borújain.
(El.)
245 CLEANDER
Bátyám, Isten veled, már jó úton vagy, és te, atyám, majd véled
számolunk.
(A kárpit lefordul.)
THE PEOPLE’S CURSE
SCENE ONE
(Before Commodus’s hall. The Christians pass by in groups, singing
single chords; the people storm the gates and make an uproar.)
PEOPLE
Bread, Commodus! Bread for us!
SOME
Here are the godless ones; may the plague fall on them.
CHRISTIANS
Curse, curse!
PEOPLE
They brought the plague upon us; kill them all. Do you not hear how
they call down curses?
CHRISTIANS
Curse, curse! (They pass on, pelted with stones.)
PEOPLE
Bread, Commodus! Blood, blood, death!
(The Christians come again.)
FIRST CHRISTIAN
Kill us, and we are freed from under your yoke. From a long road
we only return to our sweet homeland. Do you not feel the curse
that lies upon your city? It is the curse of heaven. Do you not see how
men avoid one another like bloodthirsty beasts; the seed
of the plague is in them. Do you not see your kin dying of hunger, and
for their saving you cannot give them one piece of dry bread,
while up there pleasure and delight rule in abundance. Curse, curse!
SOME
The unbeliever speaks truth.
PEOPLE
Commodus, blood for blood! Commodus, bread!
(The fury of the people grows from point to point.)
FIRST CHRISTIAN
Do you not see the halls of the ruined temples, in which
death exhales toward you, and no one goes into them to worship his god,
for everyone loves his life better. We have no temples destroyed,
for our temple is the bosom of nature, which never
dies out. We do not fear to die, for our life is death; we do not
despair, for our hope is endless, like the great godhead.
— Men! The sun goes down, that it may shine again in a more glorious
light; become harmonious brothers, and the sacred day of freedom
will brighten your gloomy souls. — Curse, curse!
(The Christians exit.)
LUCIUS
(Stepping forward.)
What is this? Aha! They want to forestall me in my glorious
work, but nothing will come of that, nothing, I say. I will kill him. Men,
what has he done to you, that you want to strangle him? You do not answer.
Or are you ashamed to confess it, seeing me, from whom he stole one salvation,
and even this from a sovereign I bear in peace. (The people roar with the greatest
fury; the music sounds still more merrily from the hall.) What is this? Is it so?
Yes, this is the echo of the people’s grief. But what does the
people grieve for? Hey, fathers! Do you grieve that your son
breathes out his soul wretchedly, that your wife was carried off by the sovereign, and
your brother’s blood paints red each day the sacrificing sun, which
turns away from your disgrace? Laugh instead; your child will not
be a slave; kill them yourselves. With your wives you make yourselves agreeable
to your lord; you are good vassals. And when your brother
dies, the greater will be your portion. Ha, ha, ha! Commodus,
be merry, your people make only your night-music.
(The people break in through the gate; Julia rushes forward.)
JULIA
Tyrant! My child! My beloved child! The day of vengeance has
come; now I howl your sin into your ear, and before the beggar mother
fall into the dust!
(She collapses.)
LUCIUS
Do you hear! Do you hear, good mother, heaven howls that your word is
true. Come then with me to the blood-feast!
(He lifts her up.)
FADILLA
(Coming forward.)
You thrust your sister from you, Commodus, in the fairer dawn of your
life, and the sister departed, for you had no need of her; but
now, when the storm howls over your head, and forsaken you turn
in vain to your false friends, who like frail grass-blades vanished
in the first frosty night, the cast-off sister steps forward, to save you,
or to fall with you. Now you must act; the word is only a foolish sound, and
flies away, like your false friends. Ah, heaven! My son, my son, and this too he did!
He — and shall I help him?
LUCIUS
You were a mother, I know, my good, my glorious mother! Your breast gave so
sweet a resting-place that my brow, on the storm-tossed skiff, broke
out in sweat; but now this is past. This woman seeks her child, I
my mother; I will be her child; she will love me, for she knows what it is
to be unfortunate. You go, then, bid the whale that
the sea is drying up; I will not drown, I have tried it with my tears.
FADILLA
Oh, heaven, how heavy your judgment! Oh, break, heart; take, God,
the light of my mind; I do not know what to do. (The uproar of the people is
heard.) Brother, son, may heaven keep you! (She rushes off.)
LUCIUS
Let us go too, for we come late to the feast.
(He drags Julia off.)
SCENE TWO
(A hall, a feast, music; now and then the revolt and assault are heard. Arrius,
Commodus, Claudius, Marcia, guests.)
COMMODUS
Here, dear Marcia! Here, pour me wine; from your hands it will be twice
as sweet. (Perennis comes.)
MARCIA
And you can drink, while outside the people rage, hurling curses toward you?
COMMODUS
Let them rage! The British dogs began the revolt, but their voices die
away in the corridors before they reach me. (Lucilla comes.) Dear, my Lucilla,
you love me, is it not so? Are you sorry I was wounded?
LUCILLA
And you can ask this? When you know that my life lives in you!
COMMODUS
So? I believe it, yes, I believe it, Lucilla! And I have reason to believe it.
But why do you turn so pale? What ails you?
LUCILLA
It saddens me that you doubt my love even for a moment. Had I only
the chance to prove it!
COMMODUS
You shall. Perhaps this very day you will have the chance, my dear. I do not doubt
the brilliant success. But no more of this. My Marcia, pour more; I must
drive off my memories. I have such grave dreams and fancies
on long nights. Perennis, what does this mean? I dreamed that
my crown grew great as a world, while I remained a frail man,
and its weight crushed me; I cried for help, looked about, and
saw that the figures I had thought my friends were only my own shadows,
which vanished with my sun. — And so darkly my father’s
blood-spirit smiled at me, and I awoke. So gravely, so tremblingly. Wine!
PERENNIS
A dream, a foolish phantom; you will be happy, my lord.
COMMODUS
Do you think so? And you, my Marcia?
MARCIA
This dream means a great sovereign, whom the splendor surrounding
him stuns, and whom the weight of his crown crushes, if he is not Hercules —
COMMODUS
From today let everyone name me Hercules, if he is no rebel!
ALL
Long live Hercules, the god!
(Fadilla rushes in.)
FADILLA
Hah, and you still make merry? Amid accursed drunkenness and foolish splendor,
while outside the people howl their blessing toward you! With the music of your
feast do you mean to kill it? Up, Commodus, let your better part awake!
Drive off these false friends! Turn back! And the orphaned people will again take you
as a father. Now you must act, men; who will share the
peril with us? (At these words all withdraw, save Arrius and Claudius;
Marcia remains at the table.) Faugh, threefold shame on your heads,
foul dogs; still in your bellies Commodus’s wine, still on your lips
the cheer you cried to him, on your shoulders the cloak you received from him, and thus you forsake
him, accursed rebels! So we are lost.
COMMODUS
Fadilla, by the gods, do not say this; does the people desire my
death, then? Dreadful! I die, I die, and there is no help. I
was wicked, very wicked; I did not believe in God and men. I
repent all this, I will mend, I will mend; only this once now
save me, my gods! Lucilla! Perennis! You led me to all
this; help me! — Away, away from my sight, I say, I cannot bear to
see you, foul devils. (He drives the courtiers off with his sword.) Perennis!
Lucilla! Give me counsel! By the gods, do not forsake me! Do you hear the
people? They come already! They will kill me, I die — help! help!
PERENNIS
Ha! ha! ha! Perish, accursed one, your day declines, and mine dawns —
All this is too late now; you are all lost. (At the window.) We
hear you, Rome! And the door opens before you. Take him! Kill the
traitor emperor; we give him into your hands. (He goes toward the door with several.)
LUCILLA
Follow, Commodus, Perennis’s counsel at the first uprising, and
we are all saved!
COMMODUS
(Stabbing Perennis down.)
We send the instrument of our will to hell, and the people are content,
is it not so? Ha, ha, ha! You pronounced the sentence on yourself. Cast his
corpse to the people. (It is done; the people grow quiet.) Hungry wolves, here,
feast well!
FADILLA
The storm has grown quiet; heaven be with you! And let me not have to come
again!
COMMODUS
Stay, Fadilla! See, I owe you so much. And you,
dogs, vile whelps! Good-for-nothing bastards! Out of my sight, out, I
say, or one after another I will strangle you all, and set you up as a
show in defiance of mankind, that you were men.
(All hurry off.)
LUCILLA
Now we shall be two, Commodus, who like a careful mother will love and
guard you!
COMMODUS
Two, Lucilla? Two! And for this your face turned pale? Hey, guards,
guards, in with the accused. Hah, accursed, smooth viper, deny
your deed; for your shameless face does not blush!
(Maternus, guard; Lucilla sinks into a chair.)
FIRST GUARD
One of the murderers gave up his soul in dreadful agonies, showing
signs of poisoning, and his last word cursed Lucilla.
COMMODUS
Enough! I meant to crush you, serpent, just when you flattered me
most. Away with her, to death! She must perish.
LUCILLA
Ah, you gods, if you are in the heavens! Mercy, only not this, oh,
only not this! To die and vanish, to vanish forever, dreadful!
A curse upon you, may pestilence alight on your breasts. (She is dragged off.) My husband is
the guilty one, he talked me into it!
COMMODUS
Away, away, with her husband too! The husband consented with his wife; away, I say,
the price of treason against majesty is death! And let Rome shudder, when to her prayers
the mute grave answers.
CLAUDIUS
Innocent! But bravely I await death. My homeland, I share your
grave; glorious is this great burial. My Marcia, away, away from my neck.
Until a fairer meeting! Where the tyrant’s jewel falls into dust, in the dust you
too will be glorified in victory. My Marcia — the gods be with you!
(He is led off.)
MARCIA
Brother, I will follow you soon; my heart breaks with its grief. Commodus,
the sister too knew of the plot; have me carried to prison,
kill me too.
COMMODUS
You remain, pour wine, fair Marcia!
MARCIA
Hah! Is there then no more mercy in your heart, that you would give a gracious
deathblow to my broken heart? Drink death, damnation into
yourself, and all those curses you scattered among your children
out of this wine, sovereign!
COMMODUS
Your beauty grows in your anger; I never saw you so before!
MARCIA
Base wretch! That I had to be fair! (Exit.)
FADILLA
I see that here I am superfluous! I have nothing left but to weep
on the days of disaster.
(Exit.)
ARRIUS
Commodus! Let me speak a few words, and this will be my last word. You are weak
to resist the impression of the moment. You are not so wicked
as your deeds, but you do not see the baseness of the circle
that leads you; we do not see the air we breathe, but he sees it
who stands afar. I know that they call your cruelties austere love of right,
your wastefulness generosity, your pride noble self-esteem. Oh, where then
would there be a sin on which one could not smear some glaze of virtue? Pliant
was your heart, and with it they drowned the homeland’s sacred hope in the
bog of sin, that they might draw the profit, while the disgrace stays on you.
And the homeland’s good has become the plaything of a few good-for-nothings. This
it was my duty to say; this sacred duty the gods gave, which on you, you
cowardly tyrant, breaks! But for this I render no further reckoning.
COMMODUS
Hah! No further, base wretch. Past are the times when you were my master!
Away with the rebel! Stop his mouth, away, away!
MATERNUS
How long must I still await your gracious sentence of death?
COMMODUS
Take him away. The deed is certain, the wound is witness enough; away, away with him!
MATERNUS
I thank you that you keep me waiting no longer.
(Exit.)
COMMODUS
In with the rest, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius; all have forsaken
me, cast down I stand, raging within myself, now that I have rooted out my ancestral
nest. But it is well; I will show that, standing alone too, I defy
the whole world. Defy I must, kill, shed blood, that
with my death my name too may not vanish, which in no single loving
breast will find an echo. With blood I must water my grave-flowers,
which not a single tear nourishes. I owe nothing to the world; every smile,
every embrace I pay for, and the bought maiden-love is so cold, so joyless. And
shall I love the world that loathes me, and shall I love when all
hate me? No, my accursed fate is to rage — and at last — to vanish.
CLEANDER
(Entering.)
Forgive, God, Hercules, that a churl dares step before your face,
but I have great secrets to reveal, on which the good of a homeland
depends.
COMMODUS
Speak!
CLEANDER
Pertinax, sovereign lord, whose slave I am, with several companions has conspired
against your life; I should have kept silent. Ah,
but my sovereign’s and my homeland’s good I valued above my master’s. I have
finished.
COMMODUS
Slave, if you speak not truth!
CLEANDER
Then may Rome’s gods beat me forever; my reward from my master will now
be death anyway, but so be it; for your good, great emperor, this
too I will suffer.
COMMODUS
So they too have conspired, good! Swear, all of you! Let the whole
world swear, I laugh at you! (Noise.) What is this? You demand a consul! So
be it, Cleander, the churl has become consul. Now, guards, away; bring Pertinax
bound before me; let him conspire then and clink
his chains, while I look down from my throne and laugh, ha ha! Go,
Cleander, not a word more; come again later.
(Cleander exits. Condianus, Virginia, guard enter.)
CONDIANUS
They dared, my lord, your hireling slaves dared to lie, that by your command
the peaceful citizens were torn from their nests. But I did not believe it, and,
as I see, you have already punished the reckless robber, Perennis.
COMMODUS
Yes, yes, but how dared you too draw your sword against my men;
this deserves punishment! And you, fair Virginia, for thus fate
plays you into my hand, will stay with me. We already know each other,
not so withdrawn, my dear.
CONDIANUS
No, emperor, she will not stay with you! By the gods, this stain of shame
a Quintiliana will not suffer on herself! Can so much happen
already, great gods! And you do not hurl your thunderbolts upon this world!
COMMODUS
And if nevertheless it happened? If right inclined to the stronger?
CONDIANUS
Then my curse would startle your people from their sleep, and I would howl until,
numbed, they shook the weight of your throne from their shoulders.
COMMODUS
And if your curse died among bare walls, and none heard it but the
hissing serpent and the flat toad? What then?
CONDIANUS
Then in your heart a voice would wake, on your deathbed, that would
kindle a hell in the night of your breast; and if I then left you to yourself,
my bloody vengeance would be fulfilled.
COMMODUS
Gloriously you speak. And you, gentle little turtledove, do you weep? Are you
angry that I adore you? Is the sun angry, when a thousand flowers receive
life from it? Or do you not know me?
VIRGINIA
My curse on you, traitor! Oh, I know you! Would the gods had granted
that I had never known you. Into our house you crept, and on the forsaken
warrior our hearts had mercy; with sweet words you sought to stun
the frail women, who, not knowing the false, gilded
whirlpools of the outer world, sought their own integrity in every heart,
whose feelings stood open, unsuspecting, to all, for under the rosebush they did not
know the serpent breeds. And for all this, tearing down our Lares’
altars, which together we poured libation to our gods, you draw me
from our happy family circle. Oh, be ashamed, great emperor! With your
subject women you wage war, while your homeland’s enemies rest in
peace!
COMMODUS
Hah, reckless one! Take her to the deepest dungeon, whence not even the
pitying zephyr carries her sighs toward the outer world! Away, away with her!
(Marcia enters.) What is this again? Come, good girl! Come to my breast; from here
only death shall snatch you.
MARCIA
By my gods, Commodus! Do not dare to hurt her! Be ashamed of yourself;
have not enough yet fallen as victims at your feet? Do not tremble, girl,
I will protect you!
CONDIANUS
Oh, my Virginia! Thus to die is a double death! I am ready
for it — to live or to die is one to me! But you! But you! Defenseless
dove in the eagle’s talons!
VIRGINIA
Oh, brother, I am strong! Even in the storm I found a heart
that shares my lot. And nature gave the frail woman too
weapons, strength to defend herself. Brute force may rob us of everything,
and even then there remains our one faithful
friend, the quieting death.
SCENE ONE
(Before Commodus’s hall. The Christians pass by in groups, singing
single chords; the people storm the gates and make an uproar.)
PEOPLE
Bread, Commodus! Bread for us!
SOME
Here are the godless ones; may the plague fall on them.
CHRISTIANS
Curse, curse!
PEOPLE
They brought the plague upon us; kill them all. Do you not hear how
they call down curses?
CHRISTIANS
Curse, curse! (They pass on, pelted with stones.)
PEOPLE
Bread, Commodus! Blood, blood, death!
(The Christians come again.)
FIRST CHRISTIAN
Kill us, and we are freed from under your yoke. From a long road
we only return to our sweet homeland. Do you not feel the curse
that lies upon your city? It is the curse of heaven. Do you not see how
men avoid one another like bloodthirsty beasts; the seed
of the plague is in them. Do you not see your kin dying of hunger, and
for their saving you cannot give them one piece of dry bread,
while up there pleasure and delight rule in abundance. Curse, curse!
SOME
The unbeliever speaks truth.
PEOPLE
Commodus, blood for blood! Commodus, bread!
(The fury of the people grows from point to point.)
FIRST CHRISTIAN
Do you not see the halls of the ruined temples, in which
death exhales toward you, and no one goes into them to worship his god,
for everyone loves his life better. We have no temples destroyed,
for our temple is the bosom of nature, which never
dies out. We do not fear to die, for our life is death; we do not
despair, for our hope is endless, like the great godhead.
— Men! The sun goes down, that it may shine again in a more glorious
light; become harmonious brothers, and the sacred day of freedom
will brighten your gloomy souls. — Curse, curse!
(The Christians exit.)
LUCIUS
(Stepping forward.)
What is this? Aha! They want to forestall me in my glorious
work, but nothing will come of that, nothing, I say. I will kill him. Men,
what has he done to you, that you want to strangle him? You do not answer.
Or are you ashamed to confess it, seeing me, from whom he stole one salvation,
and even this from a sovereign I bear in peace. (The people roar with the greatest
fury; the music sounds still more merrily from the hall.) What is this? Is it so?
Yes, this is the echo of the people’s grief. But what does the
people grieve for? Hey, fathers! Do you grieve that your son
breathes out his soul wretchedly, that your wife was carried off by the sovereign, and
your brother’s blood paints red each day the sacrificing sun, which
turns away from your disgrace? Laugh instead; your child will not
be a slave; kill them yourselves. With your wives you make yourselves agreeable
to your lord; you are good vassals. And when your brother
dies, the greater will be your portion. Ha, ha, ha! Commodus,
be merry, your people make only your night-music.
(The people break in through the gate; Julia rushes forward.)
JULIA
Tyrant! My child! My beloved child! The day of vengeance has
come; now I howl your sin into your ear, and before the beggar mother
fall into the dust!
(She collapses.)
LUCIUS
Do you hear! Do you hear, good mother, heaven howls that your word is
true. Come then with me to the blood-feast!
(He lifts her up.)
FADILLA
(Coming forward.)
You thrust your sister from you, Commodus, in the fairer dawn of your
life, and the sister departed, for you had no need of her; but
now, when the storm howls over your head, and forsaken you turn
in vain to your false friends, who like frail grass-blades vanished
in the first frosty night, the cast-off sister steps forward, to save you,
or to fall with you. Now you must act; the word is only a foolish sound, and
flies away, like your false friends. Ah, heaven! My son, my son, and this too he did!
He — and shall I help him?
LUCIUS
You were a mother, I know, my good, my glorious mother! Your breast gave so
sweet a resting-place that my brow, on the storm-tossed skiff, broke
out in sweat; but now this is past. This woman seeks her child, I
my mother; I will be her child; she will love me, for she knows what it is
to be unfortunate. You go, then, bid the whale that
the sea is drying up; I will not drown, I have tried it with my tears.
FADILLA
Oh, heaven, how heavy your judgment! Oh, break, heart; take, God,
the light of my mind; I do not know what to do. (The uproar of the people is
heard.) Brother, son, may heaven keep you! (She rushes off.)
LUCIUS
Let us go too, for we come late to the feast.
(He drags Julia off.)
SCENE TWO
(A hall, a feast, music; now and then the revolt and assault are heard. Arrius,
Commodus, Claudius, Marcia, guests.)
COMMODUS
Here, dear Marcia! Here, pour me wine; from your hands it will be twice
as sweet. (Perennis comes.)
MARCIA
And you can drink, while outside the people rage, hurling curses toward you?
COMMODUS
Let them rage! The British dogs began the revolt, but their voices die
away in the corridors before they reach me. (Lucilla comes.) Dear, my Lucilla,
you love me, is it not so? Are you sorry I was wounded?
LUCILLA
And you can ask this? When you know that my life lives in you!
COMMODUS
So? I believe it, yes, I believe it, Lucilla! And I have reason to believe it.
But why do you turn so pale? What ails you?
LUCILLA
It saddens me that you doubt my love even for a moment. Had I only
the chance to prove it!
COMMODUS
You shall. Perhaps this very day you will have the chance, my dear. I do not doubt
the brilliant success. But no more of this. My Marcia, pour more; I must
drive off my memories. I have such grave dreams and fancies
on long nights. Perennis, what does this mean? I dreamed that
my crown grew great as a world, while I remained a frail man,
and its weight crushed me; I cried for help, looked about, and
saw that the figures I had thought my friends were only my own shadows,
which vanished with my sun. — And so darkly my father’s
blood-spirit smiled at me, and I awoke. So gravely, so tremblingly. Wine!
PERENNIS
A dream, a foolish phantom; you will be happy, my lord.
COMMODUS
Do you think so? And you, my Marcia?
MARCIA
This dream means a great sovereign, whom the splendor surrounding
him stuns, and whom the weight of his crown crushes, if he is not Hercules —
COMMODUS
From today let everyone name me Hercules, if he is no rebel!
ALL
Long live Hercules, the god!
(Fadilla rushes in.)
FADILLA
Hah, and you still make merry? Amid accursed drunkenness and foolish splendor,
while outside the people howl their blessing toward you! With the music of your
feast do you mean to kill it? Up, Commodus, let your better part awake!
Drive off these false friends! Turn back! And the orphaned people will again take you
as a father. Now you must act, men; who will share the
peril with us? (At these words all withdraw, save Arrius and Claudius;
Marcia remains at the table.) Faugh, threefold shame on your heads,
foul dogs; still in your bellies Commodus’s wine, still on your lips
the cheer you cried to him, on your shoulders the cloak you received from him, and thus you forsake
him, accursed rebels! So we are lost.
COMMODUS
Fadilla, by the gods, do not say this; does the people desire my
death, then? Dreadful! I die, I die, and there is no help. I
was wicked, very wicked; I did not believe in God and men. I
repent all this, I will mend, I will mend; only this once now
save me, my gods! Lucilla! Perennis! You led me to all
this; help me! — Away, away from my sight, I say, I cannot bear to
see you, foul devils. (He drives the courtiers off with his sword.) Perennis!
Lucilla! Give me counsel! By the gods, do not forsake me! Do you hear the
people? They come already! They will kill me, I die — help! help!
PERENNIS
Ha! ha! ha! Perish, accursed one, your day declines, and mine dawns —
All this is too late now; you are all lost. (At the window.) We
hear you, Rome! And the door opens before you. Take him! Kill the
traitor emperor; we give him into your hands. (He goes toward the door with several.)
LUCILLA
Follow, Commodus, Perennis’s counsel at the first uprising, and
we are all saved!
COMMODUS
(Stabbing Perennis down.)
We send the instrument of our will to hell, and the people are content,
is it not so? Ha, ha, ha! You pronounced the sentence on yourself. Cast his
corpse to the people. (It is done; the people grow quiet.) Hungry wolves, here,
feast well!
FADILLA
The storm has grown quiet; heaven be with you! And let me not have to come
again!
COMMODUS
Stay, Fadilla! See, I owe you so much. And you,
dogs, vile whelps! Good-for-nothing bastards! Out of my sight, out, I
say, or one after another I will strangle you all, and set you up as a
show in defiance of mankind, that you were men.
(All hurry off.)
LUCILLA
Now we shall be two, Commodus, who like a careful mother will love and
guard you!
COMMODUS
Two, Lucilla? Two! And for this your face turned pale? Hey, guards,
guards, in with the accused. Hah, accursed, smooth viper, deny
your deed; for your shameless face does not blush!
(Maternus, guard; Lucilla sinks into a chair.)
FIRST GUARD
One of the murderers gave up his soul in dreadful agonies, showing
signs of poisoning, and his last word cursed Lucilla.
COMMODUS
Enough! I meant to crush you, serpent, just when you flattered me
most. Away with her, to death! She must perish.
LUCILLA
Ah, you gods, if you are in the heavens! Mercy, only not this, oh,
only not this! To die and vanish, to vanish forever, dreadful!
A curse upon you, may pestilence alight on your breasts. (She is dragged off.) My husband is
the guilty one, he talked me into it!
COMMODUS
Away, away, with her husband too! The husband consented with his wife; away, I say,
the price of treason against majesty is death! And let Rome shudder, when to her prayers
the mute grave answers.
CLAUDIUS
Innocent! But bravely I await death. My homeland, I share your
grave; glorious is this great burial. My Marcia, away, away from my neck.
Until a fairer meeting! Where the tyrant’s jewel falls into dust, in the dust you
too will be glorified in victory. My Marcia — the gods be with you!
(He is led off.)
MARCIA
Brother, I will follow you soon; my heart breaks with its grief. Commodus,
the sister too knew of the plot; have me carried to prison,
kill me too.
COMMODUS
You remain, pour wine, fair Marcia!
MARCIA
Hah! Is there then no more mercy in your heart, that you would give a gracious
deathblow to my broken heart? Drink death, damnation into
yourself, and all those curses you scattered among your children
out of this wine, sovereign!
COMMODUS
Your beauty grows in your anger; I never saw you so before!
MARCIA
Base wretch! That I had to be fair! (Exit.)
FADILLA
I see that here I am superfluous! I have nothing left but to weep
on the days of disaster.
(Exit.)
ARRIUS
Commodus! Let me speak a few words, and this will be my last word. You are weak
to resist the impression of the moment. You are not so wicked
as your deeds, but you do not see the baseness of the circle
that leads you; we do not see the air we breathe, but he sees it
who stands afar. I know that they call your cruelties austere love of right,
your wastefulness generosity, your pride noble self-esteem. Oh, where then
would there be a sin on which one could not smear some glaze of virtue? Pliant
was your heart, and with it they drowned the homeland’s sacred hope in the
bog of sin, that they might draw the profit, while the disgrace stays on you.
And the homeland’s good has become the plaything of a few good-for-nothings. This
it was my duty to say; this sacred duty the gods gave, which on you, you
cowardly tyrant, breaks! But for this I render no further reckoning.
COMMODUS
Hah! No further, base wretch. Past are the times when you were my master!
Away with the rebel! Stop his mouth, away, away!
MATERNUS
How long must I still await your gracious sentence of death?
COMMODUS
Take him away. The deed is certain, the wound is witness enough; away, away with him!
MATERNUS
I thank you that you keep me waiting no longer.
(Exit.)
COMMODUS
In with the rest, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius; all have forsaken
me, cast down I stand, raging within myself, now that I have rooted out my ancestral
nest. But it is well; I will show that, standing alone too, I defy
the whole world. Defy I must, kill, shed blood, that
with my death my name too may not vanish, which in no single loving
breast will find an echo. With blood I must water my grave-flowers,
which not a single tear nourishes. I owe nothing to the world; every smile,
every embrace I pay for, and the bought maiden-love is so cold, so joyless. And
shall I love the world that loathes me, and shall I love when all
hate me? No, my accursed fate is to rage — and at last — to vanish.
CLEANDER
(Entering.)
Forgive, God, Hercules, that a churl dares step before your face,
but I have great secrets to reveal, on which the good of a homeland
depends.
COMMODUS
Speak!
CLEANDER
Pertinax, sovereign lord, whose slave I am, with several companions has conspired
against your life; I should have kept silent. Ah,
but my sovereign’s and my homeland’s good I valued above my master’s. I have
finished.
COMMODUS
Slave, if you speak not truth!
CLEANDER
Then may Rome’s gods beat me forever; my reward from my master will now
be death anyway, but so be it; for your good, great emperor, this
too I will suffer.
COMMODUS
So they too have conspired, good! Swear, all of you! Let the whole
world swear, I laugh at you! (Noise.) What is this? You demand a consul! So
be it, Cleander, the churl has become consul. Now, guards, away; bring Pertinax
bound before me; let him conspire then and clink
his chains, while I look down from my throne and laugh, ha ha! Go,
Cleander, not a word more; come again later.
(Cleander exits. Condianus, Virginia, guard enter.)
CONDIANUS
They dared, my lord, your hireling slaves dared to lie, that by your command
the peaceful citizens were torn from their nests. But I did not believe it, and,
as I see, you have already punished the reckless robber, Perennis.
COMMODUS
Yes, yes, but how dared you too draw your sword against my men;
this deserves punishment! And you, fair Virginia, for thus fate
plays you into my hand, will stay with me. We already know each other,
not so withdrawn, my dear.
CONDIANUS
No, emperor, she will not stay with you! By the gods, this stain of shame
a Quintiliana will not suffer on herself! Can so much happen
already, great gods! And you do not hurl your thunderbolts upon this world!
COMMODUS
And if nevertheless it happened? If right inclined to the stronger?
CONDIANUS
Then my curse would startle your people from their sleep, and I would howl until,
numbed, they shook the weight of your throne from their shoulders.
COMMODUS
And if your curse died among bare walls, and none heard it but the
hissing serpent and the flat toad? What then?
CONDIANUS
Then in your heart a voice would wake, on your deathbed, that would
kindle a hell in the night of your breast; and if I then left you to yourself,
my bloody vengeance would be fulfilled.
COMMODUS
Gloriously you speak. And you, gentle little turtledove, do you weep? Are you
angry that I adore you? Is the sun angry, when a thousand flowers receive
life from it? Or do you not know me?
VIRGINIA
My curse on you, traitor! Oh, I know you! Would the gods had granted
that I had never known you. Into our house you crept, and on the forsaken
warrior our hearts had mercy; with sweet words you sought to stun
the frail women, who, not knowing the false, gilded
whirlpools of the outer world, sought their own integrity in every heart,
whose feelings stood open, unsuspecting, to all, for under the rosebush they did not
know the serpent breeds. And for all this, tearing down our Lares’
altars, which together we poured libation to our gods, you draw me
from our happy family circle. Oh, be ashamed, great emperor! With your
subject women you wage war, while your homeland’s enemies rest in
peace!
COMMODUS
Hah, reckless one! Take her to the deepest dungeon, whence not even the
pitying zephyr carries her sighs toward the outer world! Away, away with her!
(Marcia enters.) What is this again? Come, good girl! Come to my breast; from here
only death shall snatch you.
MARCIA
By my gods, Commodus! Do not dare to hurt her! Be ashamed of yourself;
have not enough yet fallen as victims at your feet? Do not tremble, girl,
I will protect you!
CONDIANUS
Oh, my Virginia! Thus to die is a double death! I am ready
for it — to live or to die is one to me! But you! But you! Defenseless
dove in the eagle’s talons!
VIRGINIA
Oh, brother, I am strong! Even in the storm I found a heart
that shares my lot. And nature gave the frail woman too
weapons, strength to defend herself. Brute force may rob us of everything,
and even then there remains our one faithful
friend, the quieting death.
NÉPÁTOK
ELSŐ JELENET
(Commodus terme előtt, a keresztények csoportozatokban vonulnak el,
egyes akkordokat énekelve, a nép a kapukat ostromolja és zajg.)
NÉP
Kenyeret, Commodus! Kenyeret nekünk!
NÉHÁNY
Itt vannak az istentelenek, a döghalál reájuk.
248 KERESZTÉNYEK
Átok, átok!
NÉP
Ők hozták ránk a vészt, öljétek le mind. Nem halljátok, hogy
átkozódnak?
250 KERESZTÉNYEK
Átok, átok! (Elvonulnak, kövekkel hajigálva.)
NÉP
Kenyeret, Commodus! Vért, vért, halált!
(A keresztények ismét jönnek.)
ELSŐ KERESZTÉNY
Öljetek le és megmenekszünk igátok alól. Egy hosszú útról
csak édes honunkba térünk vissza. Nem érzitek-e az átkot,
mely várostokon fekszik? Az égnek átka ez. Nem látjátok-e, az
emberek mint kerülik egymást, vérengző vadakként, bennek a
döghalál csírája van. Nem látjátok-e véreteket éhhel elhalni, és
megmentésére nem adhattok néki egy darab száraz kenyeret,
míg ott fent a kéj és gyönyör bősége ural. Átok, átok!
253 NÉHÁNY
Valót beszél a hitetlen.
NÉP
Commodus, vért vérért! Commodus, kenyeret!
(A nép dühe pontról-pontra nől.)
255 ELSŐ KERESZTÉNY
Nem látjátok-e az elpusztult templomok csarnokit, melyekben
a halál illatozik felétek, s ki sem megy beléjek, imádni istenét,
mert mindki jobb szereti életét. Mi nekünk nincsenek elpusztít-
va templomink, mert templomunk a természet kebele, mely
sosem hal ki. Nem félünk meghalni, mert életünk a halál; nem
esünk kétségbe, mert reményünk végtelen, mint a nagy isten-
ség. – Emberek! Lehúny a nap, hogy dicsőbb fényben ragyog-
hasson újra; legyetek egyetértő testvérekké, és a szabadság
szent napja deríti fel borús lelkeiteket. – Átok, átok!
(A keresztények el.)
LUCIUS
(Előlépve.)
Mi ez? Aha! Meg akarnak dicső munkámban előzni, de abból
nem lesz semmi, semmi, mondom. Én ölöm meg őt. Emberek,
mit tett néktek, hogy meg akarjátok fojtani őt? Nem feleltek.
Vagy szégyenlitek megvallani, látva engemet, kitől egy üdvöt
orza el, és fejedelemtől ezt is békén viselem. (A nép legnagyobb
dühvel ordít, a zene még vidámabban hangzik a teremből.) Mi ez? Vagy
úgy? Igen, a nép keservének visszhangja ez . De mit
keserg a nép? Hej, apák! Azért kesergtek-e, hogy fiatok nyomo-
rultan kileheli lelkét, hogy nőtök elraboltatott a fejedelemtől, és
testvértek vére mindennap veresre festi az áldozó napot, mely
elfordul gyalázatotoktól? Kacagjatok inkább, gyermektek nem
lesz rab, magatok öljétek le őket. Nejeitekkel kedveskedtek
uratoknak, ti jó jobbágyok vagytok. S ha pedig testvéretek
meghal, nagyobb lesz osztályrészetek. Ha, ha, ha! Commodus
vigadj, néped csinál csak éjjeli zenét.
(A nép betör a kapun, Julia előrohan.)
257 JULIA
Zsarnok! Gyermekem! Szerette gyermekem! Elérkezett a bosz-
szú napja, most üvöltöm füledbe vétkedet, s a koldus anya előtt
a porba hullj!
(Lerogy.)
LUCIUS
Hallod! Hallod, jó anya, az ég üvölti, hogy szavad igaz. Jer hát
velem a vérlakomára!
(Felemeli.)
FADILLA
(Fellépve.)
Eltaszítád testvéredet magadtól, Commodus, élted szebb korá-
nyán, s a testvér eltávozott, mert nem vala szükséged reá; de
most, midőn üvölt a fergeteg fejed felett, s elhagyatva hasztalan
fordulsz ál-barátid felé, kik gyönge fűszálak gyanánt elenyész-
tek az első fagyos éjen, előlép az eltaszított testvér, megmentni,
vagy elesni veled. Most tenni kell, a szó csak dőre hang, és
elrepül, mint álbarátjaid. Ah ég! Fiam, fiam, és ezt is ő tevé!
Ő – és segítsem őt
260 LUCIUS
Anyám valál, tudom, jó, dicső anyám! Kebled oly édes nyugvó
helyet adott, hogy homlokom a fergetegből hányt sajkán megiz-
zada, de már ez elmúlt. Ezen asszony gyermekét keresi, én
anyámat, gyermeke leszek, ő szeretni fog, mert tudja, mit tesz
szerencsétlennek lenni. Te menj csak, intsd a cethalat, hogy
kiszárad a tenger, én meg nem fúlok, próbáltam könnyeimmel.
FADILLA
Óh, ég, mi nehéz ítéleted! Óh, szakadj meg, szív, vedd, Isten, el
elmém világát, én nem tudom, mitévő legyek? (A nép zajgása
hallik.) Bátyám, fiam, az ég őrizzen titeket! (Elrohan.)
262 LUCIUS
Menjünk mi is, mert későn jövünk a lakomához.
(Juliát elhurcolja.)
MÁSODIK JELENET
(Díszterem, lakoma, zene, olykor a zendülés és ostrom hallatik. Arrius,
Commodus, Claudius, Marcia, vendégek.)
COMMODUS
Ide, kedves Marciám! Ide, tölts bort nekem, kezeidből kétszer
oly édes lesz az. (Perennis jő.)
MARCIA
S te ihatsz, míg kint a nép dühöng, átkokat bocsájtva feléd?
265 COMMODUS
Dühöngjék! A brit ebek kezdék a lázadást, de elhalnak hangjaik
a csarnokokon, míg hozzám beérnek. (Lucilla jő.) Kedves, Lucil-
lám, ugyebár szeretsz? Sajnálsz, hogy megsebesítteték?
LUCILLA
S te kérdezheted ezt? Midőn tudod, hogy éltem benned él!
COMMODUS
Úgy? Hiszem, igen, hiszem, Lucilla! És hinni van okom. De mit
sápulsz el így? Mi bajod?
268 LUCILLA
Búsít, hogy szeretetemen bár egy percig is kétkedel. Lenne csak
alkalmam, bebizonyítani azt!
COMMODUS
Lesz. Tán ma még lesz alkalmad, édesem. Nem kétlem a tün-
döklő sikert. De ne többet erről. Marciám, önts többet, el
kell hajtanom emlékimet. Oly komoly álmaim és ötletim van-
nak hosszú éjeken. Perennis, mit jelent ez? Azt álmodám, hogy
koronám nagyra nőlt, mint egy világ, én pedig gyönge ember
maradtam, és súlya elnyomott, segélyt kiálttam, körülnéztem s
láttam, hogy a barátimnak vélt alakok csak ennen árnyaim
valának, melyek napommal elenyésztek. – S oly sötéten
mosolyga rám atyám vérszelleme, és én felébredék. Oly komo-
lyan, oly reszketve. Bort!
270 PERENNIS
Álom, dőre agyrém, boldog leszesz, uram.
COMMODUS
Azt tartod? És te, Marciám?
MARCIA
Ez álom egy nagy fejedelmet jelent, kit elkábít az őt környező
fény, s kit agyonnyom koronája súlya, ha nem Hercules –
273 COMMODUS
Mától Herculesnek nevez ki mindki, ha nem pártütő!
MIND
Éljen Hercules, az Isten!
(Fadilla berohan.)
275 FADILLA
Hah, s ti még vigadtok? Átkozott mámor és dőre fény között,
míg kint felétek üvölt a nép áldása! Lakomátok zenéjével akar-
játok-e elölni azt? Fel, Commodus, ébredjen jobb részed!
Hajtsd el ez álnok barátokat! Térj meg! S az árva nép újra atyá-
nak fogad. Most tenni kell, férfiak; kik osztják meg velünk a
vészt? (E szókra mind hátravonulnak, kivéve Arriust és Claudiust,
Marcia az asztalnál marad.) Pfuj, háromszoros szégyen fejetekre,
rút ebek, még gyomrotokban Commodus bora, még ajkatokon
a néki kiáltott éljen, vállatokon a tőle nyert palást, s így elhagy-
játok őt, átkozott pártütők! Így elveszénk.
COMMODUS
Fadilla, az istenekre, ne mondjad ezt, halálomat kívánja hát a
nép? Szörnyű! Én meghalok, meghalok és nincsen segéd. Én
rossz valék, igen rossz, nem hittem az Isten- és emberekbe. Bá-
nom mindezt, megjavulok, megjavulok, csak most ez egyszer
mentsetek meg, istenim! Lucilla! Perennis! Ti vezettetek minde-
zekre, segítsetek! – El, el, szemem elől, mondom, nem láthat-
lak, csúf ördögök. (Az udvaroncokat karddal kergeti.) Perennis!
Lucilla! Adj tanácsot! Az istenekre, el ne hagyjatok! Halljátok a
népet? Jő már! Megöl, én meghalok, – segély! segély!
PERENNIS
Ha! ha! ha! Vessz, átkozott, napod hanyatlik, és enyém derül –
Mind késő már ez, ti mind elvesztetek. (Az ablakon ki.) Hal-
lunk, Róma! És az ajtó fölnyílik előtted. Vigyétek! Öljétek le az
áruló császárt, mi kezetekbe adjuk őt.(Az ajtó felé megy többekkel.)
278 LUCILLA
Kövesd, Commodus, Perennis tanácsát első zendüléskor, és
mind megmenekvénk!
COMMODUS
(Perennist leszúrva.)
Akaratunk eszközét küldjük a pokolba, és a nép megelégszik,
úgy-e? Ha, ha, ha! Magadra mondtad az ítéletet. Vessétek le te-
temét a népnek. (Megtörténik, a nép lecsendesül.) Éhes farkasok, itt,
lakjatok jól!
280 FADILLA
Lecsendesült a vész, az ég veled! És újra jönnöm már ne kell-
jen!
COMMODUS
Maradj, Fadilla! Lásd, én neked oly sokkal tartozom. És ti,
ebek, gaz kölykök! Semmire való fattyak! El szemem elől, el,
mondom, vagy egymás után mind megfojtalak, s kiteszlek mu-
tatványul az emberiség dacára, hogy emberek valátok.
(Mind elsietnek.)
LUCILLA
Most ketten leszünk, Commodus, kik a gondos anyaként sze-
retve őrzeni fogunk!
283 COMMODUS
Ketten, Lucilla? Ketten! S ezért sápult el arcod? Héj, őrök,
őrök, be a vádlottakkal. Hah, átkozott, sima vipera, tagadd
tettedet; hisz gyalázatos arcod nem pirul!
(Maternus, őrség; Lucilla egy székre dűl.)
ELSŐ ŐR
Az egyik gyilkos szörnyű fájdalmak között kiadta lelkét, meg-
mérgezés jeleit adá, és végszava Lucillát átkozá.
285 COMMODUS
Elég! Akkor akartalak eltiporni, kígyó, midőn legjobban híze-
legsz. El véle, a halálra! Néki veszni kell.
LUCILLA
Ah, istenek, ha vagytok az egekben! Könyrület, csak ezt ne, óh,
csak ezt ne! Meghalni és enyészni, örökre elenyészni, iszonyú!
Átok reátok, pestis szálljon kebletekbe. (Elhurcoltatik.) Férjem a
bűnös, ő beszélt rá!
COMMODUS
El, el, férjével is! A férj egyetérte nejével, el, mondom, a felség-
sértő díja halál! És borzadjon Róma, ha fohászira a néma sír fe-
lel.
288 CLAUDIUS
Ártatlanul! De bátran várom a halált. Hazám, én osztom síro-
dat; dicső e nagy temetkezés. Marciám, el, el nyakam közül.
Szebb viszontlátra! Hol porba hull a zsarnok ékszere, a por s
te, győzelembe dicsőülni fogsz. Marciám az istenek veled!
(Elvitetik.)
MARCIA
Bátyám, követlek nemsokára, szívem keservén megtörik. Com-
modus, a testvér is tudott ám a cselszövényről, vitess tömlöcbe,
ölj meg engem is.
290 COMMODUS
Te maradsz, önts bort, szép Marciám!
MARCIA
Hah! Hát már annyi könyrület sincs szívedbe, hogy egy kegyes
halálcsapást adj törött szívemre? Halált, kárhozatot szívj ma-
gadba, és mindazon átkokat, melyeket kiszórtál gyermekid
között e borból, fejdelem!
COMMODUS
Szépséged nől haragodban, még így nem láttalak!
293 MARCIA
Alávaló! Hogy szépnek kelle lennem! (El.)
FADILLA
Látom, hogy itt felesleges vagyok! Nincs semmim hátra, mint
könnyezni a vészek napjain.
(El.)
295 ARRIUS
Commodus! Engedj néhány szót szólanom, s ez végszavam
lesz. Te gyönge vagy a pillanat benyomásának ellenállni. Te
nem vagy oly rossz, mint tetteid, de nem látod azon kör cudar-
ságát, mely vezet; nem látjuk a léget, melyet beszívunk, de látja
az, ki távol áll. Tudom én, hogy ők kegyetlenségidet rideg jog-
szeretetnek, pazarlásidat bőkezűségnek, büszkeségedet nemes
önérzetnek nevezik. Óh, hol is lenne bűn, melyre nem lehetne
némi erénymázat kenni? Hajlékony vala szíved, és ők avval egy
hon szent reményét a vétek posványába ölék, hegy ők húzhas-
sák a hasznot; míg a gyalázat rajtad marad. És a haza java né-
hány semmire való játszó labdája lőn. Ezt kötelességem volt
mondani, e szent kötelességet az istenek adák, mely rajtad, te
gyáva kényúr, megtörik! De én ezért túl nem számolok.
COMMODUS
Hah! Ne tovább, cudar. Elmúltak az idők, hol mesterem valál!
El a lázadóval! Fogjátok be száját, el, el!
MATERNUS
Meddig várjam még kegyes halálítéletedet?
298 COMMODUS
Vigyétek őt el. A tett bizonyos, a seb elég tanú, el, el vele!
MATERNUS
Köszönöm, hogy tovább várni nem hagysz.
(El.)
300 COMMODUS
Be a többivel, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, mind elhagyta-
tok, kisújtva állok, dühöngve önmagamban, ha már kiirtám ősi
fészkemet. De jól van, megmutatom, hogy önállólag is dacolok
az egész világnak. Dacolnom kell, ölnöm, vérengzenem, hogy
holtommal ne enyésszen el nevem is, mely egyetlen szerető ke-
belben nem fog visszhangra találni. Vérrel kell öntöznöm sírvi-
rágimat, melyeket nem éleszt egyetlen könny se. Én semmivel
se tartozom a világnak, minden mosolyt, minden ölelést megfi-
zetek, s a vásárlott leány-szerelem oly hideg, oly kéj nélküli. S
hát én szeressem a világot, mely utál és én szeressek, ha mindki
gyűlöl? Nem, nékem átkozott sorsom dühöngni – és végre –
enyészni.
CLEANDER
(Belépve.)
Bocsáss meg, Isten, Hercules, hogy egy pór mer színed elébe
lépni, de nagy felfedezendő titkaim vannak, melyektől egy hon
java függ.
COMMODUS
Beszélj!
303 CLEANDER
Pertinax, felséges úr, kinek rabszolgája vagyok, több társival él-
ted ellen összeesküdött, nékem hallgatnom kellett volna. Ah,
de fejdelmem és hazám javát, uramnál többre becsültem. Elvé-
gezém.
COMMODUS
Szolga, ha nem beszélsz valót!
305 CLEANDER
Úgy örökre verjenek meg Róma isteni, jutalmam uramtól most
úgyis a halál lesz, de ám legyen, a te javadért, nagy császár, ezt
is elszenvedem.
COMMODUS
Összeesküvének ők is tehát, jó! Esküdjetek csak mind! Egész
világ esküdjön, én kacaglak! (Zaj.) Mi ez? Consult kívántok! Ám
legyen, Cleander, a pór lett consul. Most, őrök el, Pertinaxot
kötözve hozzátok elémbe, esküdjön össze akkor és csörgesse
láncait, míg én trónomról lenézek és kacagom, ha ha! Menj,
Cleander, egy szót se többet, később jöjj újra.
(Cleander el, Condianus, Virginia, őrség jő.)
CONDIANUS
Azt merték, uram, hazudni bérszolgáid, hogy parancsodra tépe-
tének ki a békés polgárok fészkeikből. De én azt nem hivém, s
amint látom, meg is büntetéd már a vakmerő rablót, Perennist.
308 COMMODUS
Igen, igen, de hogyan mertél kardot vonni te is embereim ellen,
ez büntetést érdemel! S te szép Virginia, mert így kezemre
játsza sorsom, nálam maradsz. Hisz mi már ismerjük egymást,
ne oly visszatartólag, kedvesem.
CONDIANUS
Nem, császár, ő nálad nem marad! Az istenekre, e szégyenfol-
tot magán nem szenvedi Quintiliána! Vagy ennyi történhetik
már, nagy istenek! És ti nem sújtjátok e világra villámjaitokat!
310 COMMODUS
S ha mégis történnék? Ha a jog az erősbhöz hajlana?
CONDIANUS
Akkor átkom felijesztené népedet álmából, és addig ordítanék,
míg dermedve lerázná vállairól trónod súlyát.
COMMODUS
S ha átkod puszta falak közt halna el, és nem hallaná azt, csak a
sziszegő kígyó és a lapos béka? Mit akkor?
313 CONDIANUS
Akkor szívedben ébredne fel egy szózat, halálos ágyadon, mely
poklot gyújtana kebled éjjelén, s ha akkor magadra hagynálak,
véres bosszúm be lenne telve.
COMMODUS
Fölségesen beszélsz. És te, szelíd, kis gerlicém, te sírsz? Harag-
szol, hogy imádlak? Haragszik-e a nap, ha ezernyi virág tőle
nyer életet? Vagy nem ismérsz?
315 VIRGINIA
Átkom reád, áruló! Óh, ismérlek! Adták volna az istenek, hogy
nem ismertelek volna. Házunkba csúsztál, s az elhagyott baj-
nokon könyörültek szíveink, te édes szavakkal akarád a gyönge
hölgyeket elkábítani, kik nem ismerve a külvilág álnok fényű
örvényeit, mindenik szívben önérzetiket keresék, kiknek érze-
tek nyitva állt, gyanútlanul mindkinek, mert a rózsabokor alatt
nem tudák a kígyót tenyészni. S mindezért lerontva Laresink
oltárait, melyeket együtt libáltunk isteninknek, kivonsz boldog
családi körünkből. Óh, szégyeneld magad, nagy császár! Alatt-
való asszonyiddal viselsz háborút, míg hazád ellenségi békén
nyugosznak!
COMMODUS
Hah, vakmerő! Vigyétek őt a legmélyebb tömlöcbe, honnan a
könyörülő zefir se viszi sóhajit a külvilág felé! El, el vele!
(Marcia belép.) Mi ez újra? Jer, jó leányka! Jőj keblemhez, innen
csak a halál ragadjon el.
MARCIA
Istenimre, Commodus! Ne merd őt bántani! Szégyeneld magad,
még nem elég hullt-e áldozatul lábaidnál? Ne remegj, leányka,
én védelek!
318 CONDIANUS
Óh, Virginiám! Így meghalnom kétszeres halál! Én kész vagyok
arra nékem élnem vagy halnom egy! De te! De te! Védetlen
galamb a sas körmei között!
VIRGINIA
Óh, bátya, én erős vagyok! Találtam a fergetegben is egy szívet,
mely osztja sorsomat. És adott a természet a gyönge hölgynek
is fegyvereket, erőt, védeni magát. Elorzhatja mindenünket a
durva erőszak, és még akkor is megmarad egyetlen hű bará-
tunk, a nyugtadó halál.
ELSŐ JELENET
(Commodus terme előtt, a keresztények csoportozatokban vonulnak el,
egyes akkordokat énekelve, a nép a kapukat ostromolja és zajg.)
NÉP
Kenyeret, Commodus! Kenyeret nekünk!
NÉHÁNY
Itt vannak az istentelenek, a döghalál reájuk.
248 KERESZTÉNYEK
Átok, átok!
NÉP
Ők hozták ránk a vészt, öljétek le mind. Nem halljátok, hogy
átkozódnak?
250 KERESZTÉNYEK
Átok, átok! (Elvonulnak, kövekkel hajigálva.)
NÉP
Kenyeret, Commodus! Vért, vért, halált!
(A keresztények ismét jönnek.)
ELSŐ KERESZTÉNY
Öljetek le és megmenekszünk igátok alól. Egy hosszú útról
csak édes honunkba térünk vissza. Nem érzitek-e az átkot,
mely várostokon fekszik? Az égnek átka ez. Nem látjátok-e, az
emberek mint kerülik egymást, vérengző vadakként, bennek a
döghalál csírája van. Nem látjátok-e véreteket éhhel elhalni, és
megmentésére nem adhattok néki egy darab száraz kenyeret,
míg ott fent a kéj és gyönyör bősége ural. Átok, átok!
253 NÉHÁNY
Valót beszél a hitetlen.
NÉP
Commodus, vért vérért! Commodus, kenyeret!
(A nép dühe pontról-pontra nől.)
255 ELSŐ KERESZTÉNY
Nem látjátok-e az elpusztult templomok csarnokit, melyekben
a halál illatozik felétek, s ki sem megy beléjek, imádni istenét,
mert mindki jobb szereti életét. Mi nekünk nincsenek elpusztít-
va templomink, mert templomunk a természet kebele, mely
sosem hal ki. Nem félünk meghalni, mert életünk a halál; nem
esünk kétségbe, mert reményünk végtelen, mint a nagy isten-
ség. – Emberek! Lehúny a nap, hogy dicsőbb fényben ragyog-
hasson újra; legyetek egyetértő testvérekké, és a szabadság
szent napja deríti fel borús lelkeiteket. – Átok, átok!
(A keresztények el.)
LUCIUS
(Előlépve.)
Mi ez? Aha! Meg akarnak dicső munkámban előzni, de abból
nem lesz semmi, semmi, mondom. Én ölöm meg őt. Emberek,
mit tett néktek, hogy meg akarjátok fojtani őt? Nem feleltek.
Vagy szégyenlitek megvallani, látva engemet, kitől egy üdvöt
orza el, és fejedelemtől ezt is békén viselem. (A nép legnagyobb
dühvel ordít, a zene még vidámabban hangzik a teremből.) Mi ez? Vagy
úgy? Igen, a nép keservének visszhangja ez . De mit
keserg a nép? Hej, apák! Azért kesergtek-e, hogy fiatok nyomo-
rultan kileheli lelkét, hogy nőtök elraboltatott a fejedelemtől, és
testvértek vére mindennap veresre festi az áldozó napot, mely
elfordul gyalázatotoktól? Kacagjatok inkább, gyermektek nem
lesz rab, magatok öljétek le őket. Nejeitekkel kedveskedtek
uratoknak, ti jó jobbágyok vagytok. S ha pedig testvéretek
meghal, nagyobb lesz osztályrészetek. Ha, ha, ha! Commodus
vigadj, néped csinál csak éjjeli zenét.
(A nép betör a kapun, Julia előrohan.)
257 JULIA
Zsarnok! Gyermekem! Szerette gyermekem! Elérkezett a bosz-
szú napja, most üvöltöm füledbe vétkedet, s a koldus anya előtt
a porba hullj!
(Lerogy.)
LUCIUS
Hallod! Hallod, jó anya, az ég üvölti, hogy szavad igaz. Jer hát
velem a vérlakomára!
(Felemeli.)
FADILLA
(Fellépve.)
Eltaszítád testvéredet magadtól, Commodus, élted szebb korá-
nyán, s a testvér eltávozott, mert nem vala szükséged reá; de
most, midőn üvölt a fergeteg fejed felett, s elhagyatva hasztalan
fordulsz ál-barátid felé, kik gyönge fűszálak gyanánt elenyész-
tek az első fagyos éjen, előlép az eltaszított testvér, megmentni,
vagy elesni veled. Most tenni kell, a szó csak dőre hang, és
elrepül, mint álbarátjaid. Ah ég! Fiam, fiam, és ezt is ő tevé!
Ő – és segítsem őt
260 LUCIUS
Anyám valál, tudom, jó, dicső anyám! Kebled oly édes nyugvó
helyet adott, hogy homlokom a fergetegből hányt sajkán megiz-
zada, de már ez elmúlt. Ezen asszony gyermekét keresi, én
anyámat, gyermeke leszek, ő szeretni fog, mert tudja, mit tesz
szerencsétlennek lenni. Te menj csak, intsd a cethalat, hogy
kiszárad a tenger, én meg nem fúlok, próbáltam könnyeimmel.
FADILLA
Óh, ég, mi nehéz ítéleted! Óh, szakadj meg, szív, vedd, Isten, el
elmém világát, én nem tudom, mitévő legyek? (A nép zajgása
hallik.) Bátyám, fiam, az ég őrizzen titeket! (Elrohan.)
262 LUCIUS
Menjünk mi is, mert későn jövünk a lakomához.
(Juliát elhurcolja.)
MÁSODIK JELENET
(Díszterem, lakoma, zene, olykor a zendülés és ostrom hallatik. Arrius,
Commodus, Claudius, Marcia, vendégek.)
COMMODUS
Ide, kedves Marciám! Ide, tölts bort nekem, kezeidből kétszer
oly édes lesz az. (Perennis jő.)
MARCIA
S te ihatsz, míg kint a nép dühöng, átkokat bocsájtva feléd?
265 COMMODUS
Dühöngjék! A brit ebek kezdék a lázadást, de elhalnak hangjaik
a csarnokokon, míg hozzám beérnek. (Lucilla jő.) Kedves, Lucil-
lám, ugyebár szeretsz? Sajnálsz, hogy megsebesítteték?
LUCILLA
S te kérdezheted ezt? Midőn tudod, hogy éltem benned él!
COMMODUS
Úgy? Hiszem, igen, hiszem, Lucilla! És hinni van okom. De mit
sápulsz el így? Mi bajod?
268 LUCILLA
Búsít, hogy szeretetemen bár egy percig is kétkedel. Lenne csak
alkalmam, bebizonyítani azt!
COMMODUS
Lesz. Tán ma még lesz alkalmad, édesem. Nem kétlem a tün-
döklő sikert. De ne többet erről. Marciám, önts többet, el
kell hajtanom emlékimet. Oly komoly álmaim és ötletim van-
nak hosszú éjeken. Perennis, mit jelent ez? Azt álmodám, hogy
koronám nagyra nőlt, mint egy világ, én pedig gyönge ember
maradtam, és súlya elnyomott, segélyt kiálttam, körülnéztem s
láttam, hogy a barátimnak vélt alakok csak ennen árnyaim
valának, melyek napommal elenyésztek. – S oly sötéten
mosolyga rám atyám vérszelleme, és én felébredék. Oly komo-
lyan, oly reszketve. Bort!
270 PERENNIS
Álom, dőre agyrém, boldog leszesz, uram.
COMMODUS
Azt tartod? És te, Marciám?
MARCIA
Ez álom egy nagy fejedelmet jelent, kit elkábít az őt környező
fény, s kit agyonnyom koronája súlya, ha nem Hercules –
273 COMMODUS
Mától Herculesnek nevez ki mindki, ha nem pártütő!
MIND
Éljen Hercules, az Isten!
(Fadilla berohan.)
275 FADILLA
Hah, s ti még vigadtok? Átkozott mámor és dőre fény között,
míg kint felétek üvölt a nép áldása! Lakomátok zenéjével akar-
játok-e elölni azt? Fel, Commodus, ébredjen jobb részed!
Hajtsd el ez álnok barátokat! Térj meg! S az árva nép újra atyá-
nak fogad. Most tenni kell, férfiak; kik osztják meg velünk a
vészt? (E szókra mind hátravonulnak, kivéve Arriust és Claudiust,
Marcia az asztalnál marad.) Pfuj, háromszoros szégyen fejetekre,
rút ebek, még gyomrotokban Commodus bora, még ajkatokon
a néki kiáltott éljen, vállatokon a tőle nyert palást, s így elhagy-
játok őt, átkozott pártütők! Így elveszénk.
COMMODUS
Fadilla, az istenekre, ne mondjad ezt, halálomat kívánja hát a
nép? Szörnyű! Én meghalok, meghalok és nincsen segéd. Én
rossz valék, igen rossz, nem hittem az Isten- és emberekbe. Bá-
nom mindezt, megjavulok, megjavulok, csak most ez egyszer
mentsetek meg, istenim! Lucilla! Perennis! Ti vezettetek minde-
zekre, segítsetek! – El, el, szemem elől, mondom, nem láthat-
lak, csúf ördögök. (Az udvaroncokat karddal kergeti.) Perennis!
Lucilla! Adj tanácsot! Az istenekre, el ne hagyjatok! Halljátok a
népet? Jő már! Megöl, én meghalok, – segély! segély!
PERENNIS
Ha! ha! ha! Vessz, átkozott, napod hanyatlik, és enyém derül –
Mind késő már ez, ti mind elvesztetek. (Az ablakon ki.) Hal-
lunk, Róma! És az ajtó fölnyílik előtted. Vigyétek! Öljétek le az
áruló császárt, mi kezetekbe adjuk őt.(Az ajtó felé megy többekkel.)
278 LUCILLA
Kövesd, Commodus, Perennis tanácsát első zendüléskor, és
mind megmenekvénk!
COMMODUS
(Perennist leszúrva.)
Akaratunk eszközét küldjük a pokolba, és a nép megelégszik,
úgy-e? Ha, ha, ha! Magadra mondtad az ítéletet. Vessétek le te-
temét a népnek. (Megtörténik, a nép lecsendesül.) Éhes farkasok, itt,
lakjatok jól!
280 FADILLA
Lecsendesült a vész, az ég veled! És újra jönnöm már ne kell-
jen!
COMMODUS
Maradj, Fadilla! Lásd, én neked oly sokkal tartozom. És ti,
ebek, gaz kölykök! Semmire való fattyak! El szemem elől, el,
mondom, vagy egymás után mind megfojtalak, s kiteszlek mu-
tatványul az emberiség dacára, hogy emberek valátok.
(Mind elsietnek.)
LUCILLA
Most ketten leszünk, Commodus, kik a gondos anyaként sze-
retve őrzeni fogunk!
283 COMMODUS
Ketten, Lucilla? Ketten! S ezért sápult el arcod? Héj, őrök,
őrök, be a vádlottakkal. Hah, átkozott, sima vipera, tagadd
tettedet; hisz gyalázatos arcod nem pirul!
(Maternus, őrség; Lucilla egy székre dűl.)
ELSŐ ŐR
Az egyik gyilkos szörnyű fájdalmak között kiadta lelkét, meg-
mérgezés jeleit adá, és végszava Lucillát átkozá.
285 COMMODUS
Elég! Akkor akartalak eltiporni, kígyó, midőn legjobban híze-
legsz. El véle, a halálra! Néki veszni kell.
LUCILLA
Ah, istenek, ha vagytok az egekben! Könyrület, csak ezt ne, óh,
csak ezt ne! Meghalni és enyészni, örökre elenyészni, iszonyú!
Átok reátok, pestis szálljon kebletekbe. (Elhurcoltatik.) Férjem a
bűnös, ő beszélt rá!
COMMODUS
El, el, férjével is! A férj egyetérte nejével, el, mondom, a felség-
sértő díja halál! És borzadjon Róma, ha fohászira a néma sír fe-
lel.
288 CLAUDIUS
Ártatlanul! De bátran várom a halált. Hazám, én osztom síro-
dat; dicső e nagy temetkezés. Marciám, el, el nyakam közül.
Szebb viszontlátra! Hol porba hull a zsarnok ékszere, a por s
te, győzelembe dicsőülni fogsz. Marciám az istenek veled!
(Elvitetik.)
MARCIA
Bátyám, követlek nemsokára, szívem keservén megtörik. Com-
modus, a testvér is tudott ám a cselszövényről, vitess tömlöcbe,
ölj meg engem is.
290 COMMODUS
Te maradsz, önts bort, szép Marciám!
MARCIA
Hah! Hát már annyi könyrület sincs szívedbe, hogy egy kegyes
halálcsapást adj törött szívemre? Halált, kárhozatot szívj ma-
gadba, és mindazon átkokat, melyeket kiszórtál gyermekid
között e borból, fejdelem!
COMMODUS
Szépséged nől haragodban, még így nem láttalak!
293 MARCIA
Alávaló! Hogy szépnek kelle lennem! (El.)
FADILLA
Látom, hogy itt felesleges vagyok! Nincs semmim hátra, mint
könnyezni a vészek napjain.
(El.)
295 ARRIUS
Commodus! Engedj néhány szót szólanom, s ez végszavam
lesz. Te gyönge vagy a pillanat benyomásának ellenállni. Te
nem vagy oly rossz, mint tetteid, de nem látod azon kör cudar-
ságát, mely vezet; nem látjuk a léget, melyet beszívunk, de látja
az, ki távol áll. Tudom én, hogy ők kegyetlenségidet rideg jog-
szeretetnek, pazarlásidat bőkezűségnek, büszkeségedet nemes
önérzetnek nevezik. Óh, hol is lenne bűn, melyre nem lehetne
némi erénymázat kenni? Hajlékony vala szíved, és ők avval egy
hon szent reményét a vétek posványába ölék, hegy ők húzhas-
sák a hasznot; míg a gyalázat rajtad marad. És a haza java né-
hány semmire való játszó labdája lőn. Ezt kötelességem volt
mondani, e szent kötelességet az istenek adák, mely rajtad, te
gyáva kényúr, megtörik! De én ezért túl nem számolok.
COMMODUS
Hah! Ne tovább, cudar. Elmúltak az idők, hol mesterem valál!
El a lázadóval! Fogjátok be száját, el, el!
MATERNUS
Meddig várjam még kegyes halálítéletedet?
298 COMMODUS
Vigyétek őt el. A tett bizonyos, a seb elég tanú, el, el vele!
MATERNUS
Köszönöm, hogy tovább várni nem hagysz.
(El.)
300 COMMODUS
Be a többivel, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, mind elhagyta-
tok, kisújtva állok, dühöngve önmagamban, ha már kiirtám ősi
fészkemet. De jól van, megmutatom, hogy önállólag is dacolok
az egész világnak. Dacolnom kell, ölnöm, vérengzenem, hogy
holtommal ne enyésszen el nevem is, mely egyetlen szerető ke-
belben nem fog visszhangra találni. Vérrel kell öntöznöm sírvi-
rágimat, melyeket nem éleszt egyetlen könny se. Én semmivel
se tartozom a világnak, minden mosolyt, minden ölelést megfi-
zetek, s a vásárlott leány-szerelem oly hideg, oly kéj nélküli. S
hát én szeressem a világot, mely utál és én szeressek, ha mindki
gyűlöl? Nem, nékem átkozott sorsom dühöngni – és végre –
enyészni.
CLEANDER
(Belépve.)
Bocsáss meg, Isten, Hercules, hogy egy pór mer színed elébe
lépni, de nagy felfedezendő titkaim vannak, melyektől egy hon
java függ.
COMMODUS
Beszélj!
303 CLEANDER
Pertinax, felséges úr, kinek rabszolgája vagyok, több társival él-
ted ellen összeesküdött, nékem hallgatnom kellett volna. Ah,
de fejdelmem és hazám javát, uramnál többre becsültem. Elvé-
gezém.
COMMODUS
Szolga, ha nem beszélsz valót!
305 CLEANDER
Úgy örökre verjenek meg Róma isteni, jutalmam uramtól most
úgyis a halál lesz, de ám legyen, a te javadért, nagy császár, ezt
is elszenvedem.
COMMODUS
Összeesküvének ők is tehát, jó! Esküdjetek csak mind! Egész
világ esküdjön, én kacaglak! (Zaj.) Mi ez? Consult kívántok! Ám
legyen, Cleander, a pór lett consul. Most, őrök el, Pertinaxot
kötözve hozzátok elémbe, esküdjön össze akkor és csörgesse
láncait, míg én trónomról lenézek és kacagom, ha ha! Menj,
Cleander, egy szót se többet, később jöjj újra.
(Cleander el, Condianus, Virginia, őrség jő.)
CONDIANUS
Azt merték, uram, hazudni bérszolgáid, hogy parancsodra tépe-
tének ki a békés polgárok fészkeikből. De én azt nem hivém, s
amint látom, meg is büntetéd már a vakmerő rablót, Perennist.
308 COMMODUS
Igen, igen, de hogyan mertél kardot vonni te is embereim ellen,
ez büntetést érdemel! S te szép Virginia, mert így kezemre
játsza sorsom, nálam maradsz. Hisz mi már ismerjük egymást,
ne oly visszatartólag, kedvesem.
CONDIANUS
Nem, császár, ő nálad nem marad! Az istenekre, e szégyenfol-
tot magán nem szenvedi Quintiliána! Vagy ennyi történhetik
már, nagy istenek! És ti nem sújtjátok e világra villámjaitokat!
310 COMMODUS
S ha mégis történnék? Ha a jog az erősbhöz hajlana?
CONDIANUS
Akkor átkom felijesztené népedet álmából, és addig ordítanék,
míg dermedve lerázná vállairól trónod súlyát.
COMMODUS
S ha átkod puszta falak közt halna el, és nem hallaná azt, csak a
sziszegő kígyó és a lapos béka? Mit akkor?
313 CONDIANUS
Akkor szívedben ébredne fel egy szózat, halálos ágyadon, mely
poklot gyújtana kebled éjjelén, s ha akkor magadra hagynálak,
véres bosszúm be lenne telve.
COMMODUS
Fölségesen beszélsz. És te, szelíd, kis gerlicém, te sírsz? Harag-
szol, hogy imádlak? Haragszik-e a nap, ha ezernyi virág tőle
nyer életet? Vagy nem ismérsz?
315 VIRGINIA
Átkom reád, áruló! Óh, ismérlek! Adták volna az istenek, hogy
nem ismertelek volna. Házunkba csúsztál, s az elhagyott baj-
nokon könyörültek szíveink, te édes szavakkal akarád a gyönge
hölgyeket elkábítani, kik nem ismerve a külvilág álnok fényű
örvényeit, mindenik szívben önérzetiket keresék, kiknek érze-
tek nyitva állt, gyanútlanul mindkinek, mert a rózsabokor alatt
nem tudák a kígyót tenyészni. S mindezért lerontva Laresink
oltárait, melyeket együtt libáltunk isteninknek, kivonsz boldog
családi körünkből. Óh, szégyeneld magad, nagy császár! Alatt-
való asszonyiddal viselsz háborút, míg hazád ellenségi békén
nyugosznak!
COMMODUS
Hah, vakmerő! Vigyétek őt a legmélyebb tömlöcbe, honnan a
könyörülő zefir se viszi sóhajit a külvilág felé! El, el vele!
(Marcia belép.) Mi ez újra? Jer, jó leányka! Jőj keblemhez, innen
csak a halál ragadjon el.
MARCIA
Istenimre, Commodus! Ne merd őt bántani! Szégyeneld magad,
még nem elég hullt-e áldozatul lábaidnál? Ne remegj, leányka,
én védelek!
318 CONDIANUS
Óh, Virginiám! Így meghalnom kétszeres halál! Én kész vagyok
arra nékem élnem vagy halnom egy! De te! De te! Védetlen
galamb a sas körmei között!
VIRGINIA
Óh, bátya, én erős vagyok! Találtam a fergetegben is egy szívet,
mely osztja sorsomat. És adott a természet a gyönge hölgynek
is fegyvereket, erőt, védeni magát. Elorzhatja mindenünket a
durva erőszak, és még akkor is megmarad egyetlen hű bará-
tunk, a nyugtadó halál.
THE JUDGMENT OF GOD
SCENE ONE
(The circus. Gladiators.)
FIRST GLADIATOR
It was fine to watch, comrade, when the hungry lion rushed
at Claudius, so that the hair stood up on whoever saw it; calmly Claudius
waited, and tore out its tongue, throwing it into the dust for the monster, so that
the ground frothed up.
SECOND GLADIATOR
And the people were not content; they demanded his death?
FIRST GLADIATOR
The people were silent, and anxiously fixed their eyes on Commodus.
SECOND GLADIATOR
And Commodus?
FIRST GLADIATOR
He gave the sign of death — and the people murmured; and that is rare, that the people
should murmur, even if their best friend must perish for their amusement.
They loosed a tiger on him.
THIRD GLADIATOR
And the tiger does not have the lion’s great spirit; it bleeds from the side,
it does not attack from the front.
FIRST GLADIATOR
And between its claws the good Claudius gave up his great spirit, even
in death holding fast in his teeth the monster’s leg, so that it
could hardly shake him off.
SECOND GLADIATOR
And Commodus?
FIRST GLADIATOR
He laughed. Today he fights again.
THIRD GLADIATOR
Whom does he pick out for his victim? For he gives his opponent a lead weapon
to defend himself. Often the guilty man gives his opponent a lead weapon, if he is
mighty, and his victory is still a victory. So they do with the peoples
too; they put lead weapons in their hands.
SECOND GLADIATOR
He gives it out of kindness, only to make the more certain his gracious
thrust.
THIRD GLADIATOR
And when the heads of the two Condiani were struck off —
FIRST GLADIATOR
That happened in the dungeon; the emperor did not dare have it done in the open,
for he feared he might come to see how ugly his deed was.
SECOND GLADIATOR
The people loved them; that he feared.
THIRD GLADIATOR
Already 734 times has Commodus fought as a secutor, and the bled-out
retiarius with his lead weapon kissed the dust of his foot in gratitude, while
his heart’s blood flowed.
FIRST GLADIATOR
It is a special mercy for every retiarius to fall under an emperor’s
hand.
SECOND GLADIATOR
A glorious mercy from a sovereign, but I do not greatly long for it.
THIRD GLADIATOR
And on his monuments he everywhere has Hercules inscribed; so he has himself
named.
SECOND GLADIATOR
He may do it, he is the emperor. Who contradicts him, who does not want to disturb
the agreement of head and neck.
FIRST GLADIATOR
True, for he is the guardian of justice, and so is not under it.
SECOND GLADIATOR
For him, to conquer even a lead-armed opponent is a virtue — for he is the emperor!!
(Lucius comes.)
LUCIUS
Men, men! If you are men!
FIRST GLADIATOR
What fine bird is this? He looks strange indeed.
LUCIUS
Commodus will fight, hey, yes — or yes — answer me then, and
I beg you, if there is human feeling in you — take me in
as a comrade. I want to fight with Commodus — I must fight
with him, men! See, have mercy on me, poor as I am — I
ask no prize, let my prize be yours. — Only let me fight
once.
SECOND GLADIATOR
You do not please me, man. You would do better to question him
than he would have the mind to answer you. You cannot fight with him.
LUCIUS
Ah, men, see, I sought mercy in the halls of splendor,
among mighty lords. Everywhere they cast me out, like a
dog. They threw me out, I find mercy nowhere. Now I have come among the
gladiators, to seek a man — and a man I find not here either.
FIRST GLADIATOR
Poor man, I pity him. Let us let him fight; what can he do with his lead
weapon?
LUCIUS
I will fight. Oh, hail, oh, life, oh! But has virtue, then, moved into
so base a shape? Yes, I remember, when they still
called me Lucius, and my father was virtue, and my mother too was it, and
they showed themselves to men; those cried out, down with the
splendid robe, the beggar’s coat on your necks, virtue — and vice laughed
on its throne, and I, I do not know what I did. I only know
that I fell from heaven, and on a hard cliff that the devil named the heart
of mankind, I broke my head — since then it constantly
aches, good men, mine!! (Trumpet.)
FIRST GLADIATOR
Hush, the people come. To your places, all of you.
(They withdraw; Lucius stands aside by the barriers; the people take their places,
Pertinax comes.)
PERTINAX
I had to deny the light of my mind, deny that which makes man
man — for the keeping of my wretched life. I hid the fire of my life,
which heaven kindled in our minds. Oh, Commodus, you brought me to
this. With it I bought one life, one wretched
life, which is the only aim of our life. But let it not be
in vain, this life so dearly redeemed; I must show that my life deserved
to be life. But up with my mask; hide behind the foul face,
human feeling, that man may not see your existence. — I am not
alone. Good day, you upturned fork, what do you do here, where there is
no roast for you among men?
LUCIUS
How do you mean that? If I wanted to spit beef, I would not need to go
far! But then, you well-fed philosopher, you wonder of the world,
you windbag, who give back pain as it is blown into your ear, what do you
seek here among so many men, where the pestilence steams so foully.
The leaf yellows, for one man sees in another only his enemy,
and fears to pour his feelings into another’s breast, for every breast is as much a
windbag as you.
PERTINAX
Ah, here I have found a madman. Oh, heaven, take my mind too thus,
that I may not grasp the whole of my pain, and I am happy. But,
my friend, what is your name? What sorrow has reached you, oh, poor lad, that
presses down your breast with such power?
LUCIUS
(Aside.)
Poor madman, I must escape him. [Aloud.] You say you are my
friend? You are mistaken, I am your enemy, yes, your
enemy, you old philosopher, you dog, you man. Men have greatly deceived me,
and such smooth faces it was! But you are the one who made
men believe that pain is not pain, that evil and
good are one, you who make my fellows insensible with your
endlessnesses to the finite wretchedness. I know you, hydra, and you are an ignorant dog,
you do not know my pain, which is as endless as nothingness, ha,
ha, ha! (Trumpet. Commodus, Marcia, Cleander appear in the spectators’ place, the
people make an uproar. Lucius points to Marcia.) Look, look, do you see that heavenly
genius? Do not believe her, a demon is in her; beware, do not look there, her
gaze kills. I too once looked at her, and her gaze burned out my mind. Good
morning, fair Marcia. Are you Jupiter’s Iphigenia?
MARCIA
Ah, break not, my heart! This trial is so hard. And so slowly creeps the
time that hides nemesis in its night.
(Maternus and Virginia are brought out, each bound to an altar. Julia comes.)
COMMODUS
What do you say, Marcia?
MARCIA
Sovereign lord — I can endure it no longer. Ah, I beg you,
be ashamed before a woman, and forgive Virginia.
See, let her not be more patient than you indulgent, and do not fear that
men will call you a coward. Oh, no, they will forget in this deed
your dark sins. Commodus! I will love you, I will
esteem you, the murderer of my brother, of my dear one. But monster!
Thus, how can I look at you, how can you embrace me with hands defiled
by a sister? Cowardly bloodsucker.
COMMODUS
Foolish talk. You know I love you, you abuse it. To the
matter, then.
JULIA
And you, my Virginia, are so mute, calm resolve over your whole
being; you shame your mourning mother, who will soon weep out her
life’s stars. I thought I would be strong enough. I, a frail woman,
trusted so much in myself! And here, cast down, I stand speechless.
Ah, my daughter, you are happier than I.
LUCIUS
Look, look, you bag of skin. This will be fine to watch, how Commodus
will show his right, with such reasons as no one answers.
PERTINAX
Poor, good lad. Must I see him thus, the victim of spite!
Commodus, have mercy; he is as innocent, as good, as the rising
sunbeam.
LUCIUS
Like the rising sunbeam? Then not so very innocent; it peeps in at
every fair one’s window.
MATERNUS
Hah, brother, there you watch your younger brother’s death-struggle,
there you watch, like the hopping hoopoe chattering of your splendor, while the
arrow-wounded eagle breathes out its soul to the sky, and its dimming gaze
breaks upon it! Only take care, brother, that his death-throe does not strike you
down. I do not rail at you for taking my life, for betraying me, painting me in black
colors to the tyrant, that to my father, in place of his son, you painted a
spectre, and my father in grief cast me off. Oh, not for this;
for this my own conscience answers, and my avengers are your dreams. But my father’s life
I beg of you, and my word reaches the heavens, on which the father’s
blood reddens against you.
PERTINAX
Oh, good lad. Is there in the heavens so endless a grace as can forgive
this to me? I cannot forgive it to myself.
COMMODUS
Pay no heed, Cleander, to the wretched slave’s barking. He will fly off, though
his last breath too is poison.
MARCIA
Commodus, by the gods, save Virginia.
COMMODUS
Be silent, you are a woman, you understand nothing of this. Your craft is the kiss,
nothing more.
MARCIA
Hah, dreadful! So let heaven be your aid. But let not so much
blood flow unpunished.
LUCIUS
See, see, how the genius speaks. Ah, alas, the serpent’s tongue is so
smooth, and in so glittering a color, when it is in the sun.
MATERNUS
Commodus, do you still delay long to give the sign of death? Do you wish
to prolong my agony? Beware, emperor, lest with our agony you add to your own!
You make law, and you are the law’s servant. Oh, how happy
the oppressed would be without your laws, for united they could defend their right;
they could cast you down, trample you, monster. But
the law commands, and one must submit. For the
law is you.
COMMODUS
Be silent, slave; rather prepare for death!
MATERNUS
How can I better prepare for it than by cursing hell yet more
upon your head with my last words. You may oppress the people, base wretch, kill
in it that which makes the people what it is, but against the success of your oppression
there will be a counter-oppression, and dreadful will be the avenging rising
ray. Ah, my Virginia, only for you does the agony slay me, for you I would wish to live,
and to howl his sin then into his ear, when it grows dark, and the splendor no longer
hides his spectral shape. Hah, my Virginia, we must die, and
our blood, mingled, begs for vengeance, vengeance, vengeance!
MARCIA
Commodus, how do you like this? By the gods, forgive
Virginia! Commodus, be human!
LUCIUS
A fine jest! Ha, ha, ha! In this world always one’s grief amuses
his fellows.
PERTINAX
Hah, in this poor man every feeling has burned out, and then he can laugh
when the cliff would weep.
LUCIUS
What are you saying, philosopher? Hey, one sees your belly is full. Do
you not know, then, that he holds the world to be merry who is happy, and sad
he who is unhappy? And since one says it is not merry, the other that it is
not grave, therefore it is nothing, and we are nothing, nothing, nothing.
Ha, ha, lord nobody, the gods be with you!
VIRGINIA
I am dreaming, but no. All is real. Farewell, you once fair,
so fair, glorious world. Marcia, I see you weep. Do not, I know
your good heart, and this is enough for me. — Commodus! I thank
you, good Hilar, that thus you reward our hospitality,
giving me back that homeland where again, undisturbed, I shall possess
all I loved. — But ah, no, my mother still grieves here
in this world; her measure of grief is not yet full.
JULIA
My child, ah, heaven, my good child, this I can endure no
longer.
(She falls into Pertinax’s arms.)
VIRGINIA
Mother! God — and I die, there will be no one left to love,
mother! She will be an orphan, for I die. Ah, Commodus, see,
I beg for my life, for my mother lives too.
MARCIA
Commodus, for the last time I beg you, forgive them.
COMMODUS
On then, the beasts on them!!
JULIA
(Recollecting herself.)
What is this? Away, away from me, murderers! Where is my daughter? Heaven, give her
to me! My daughter, Jupiter, ha, ha, ha! Howl, you winds!
Away, away from me, for I tell you, I will strangle you! I thought my heart
strong enough to defy a storm that moves the poles of the
earth. But hell I did not expect. — Where is the emperor? Bring him here
to me, let the mother bereft of her child strangle him!
COMMODUS
Carry her off, carry her off quickly, she has gone out of her mind. (The people make
an uproar; Julia is carried off.) Hah, it is meant for me, and my heart leaps up, but it does not
conquer, it does not conquer me! Ha, ha! To the matter, quickly!
VIRGINIA
Mother, dear good mother! And you, Commodus, would compel me
to love, you, my murderer; endless is love, like God
and the love of God; love is the bond on this world’s soul, which
holds together this world’s powers, love it is, which in every ray,
in every life smiles toward us, and which is a torch in the storm,
a star to the strayed ship, which is almighty, and to whose power all
bows, the spark of our divine origin and our hope in the future’s
darkness. — To this would you compel me, you churl, you nothing! Oh,
your power breaks upon the frail woman; she goes to die, and under the axe
laughs only at you.
COMMODUS
Dreadful; for the last time I say it, base is he who dares to beg.
MATERNUS
Hah, Virginia! Commodus! You gods, I have no strength! I must die,
must see my life die while alive. Oh, help, heaven! Stone, cliff, human
feeling, help me! (The lictors come; Lucius leaps in.)
LUCIUS
The jest goes too far now! Away, mercenaries, accursed dogs, after the
wild beasts; here, here a man lived, longing for far-off freedom! Nothing
more, live with it. Here is a magic wand, under which the world groans, which brings
right; hasten! Ha, ha! Do you rejoice in nothing?
(He unbinds Maternus and Virginia, giving him a sword; the people make an uproar; the
lictors leap up. Commodus stares, Marcia claps, Maternus, taking up Virginia,
rushes off fighting.)
COMMODUS
Hah, accursed case; this happened to me. After them, men! And as much
gold as his head weighs is the prize, and cut this reckless one to pieces.
My command still unfulfilled! Knaves, rebel, whoever does not cut him down!!!
LUCIUS
What do you stare at me for? Hungry dogs, here, devour me! Bastards, I am the
king of beasts. (Pointing to Marcia.) And this here is the bat that
cheats!!!! Now, do you still delay; do you not hear that Commodus
said: heaven thunders, and the blind man’s lightning must strike.
MARCIA
Commodus, take back your command; on a madman you cannot
take vengeance! Men, leave him, for he is mad!
LUCIUS
Hurrah, the demon too begins to feel. From water flame wells up. The stone weeps
tears, and you men do not feel; the world perishes, the world
perishes. I told you that long ago, and you did not believe, that
my salvation was lost. (A coffin is brought in, in it Arrius.) Here too
they bring food for him, to death’s bright table; worms, rejoice,
when he goes to you with a fattened belly; do not mind if he begged
here too. Better than the tyrant withered by conscience’s
gnawings, for he, here or there, will beg mercy of you.
FIRST GLADIATOR
Sovereign lord, we went to Arrius’s dungeon, as you commanded,
to strangle him; he raised his chain-laden hands and with his heavy fetters
beat in his head. His last word was: tell Commodus
that with his chains he gave at once the means into my hand
to escape them. His last breath was this: Rome, with you I go down
to the grave! And with a smile he passed into another existence.
(The people murmur.)
COMMODUS
He has escaped my just vengeance, but not wholly.
LUCIUS
(Falling upon him.)
My father, ah, you dear good father! Yes, my father you were. And now
nothing, nothing, nothing on this earth. You loved me, my father,
and now this heart is so cold, there is no life in it, no son nor Rome’s
memory in it. All, all has burned out already. And you can
watch, men, watch how your father, your protector, so wretchedly
perished in chains, and his chains still press his cold corpse, there is no
life in them to raise them against you, you tyrant, you
good-for-nothing, and yet in fetters! Oh, heaven, fall down, earth,
heaven, hell, God, demon, serpent, all, all perish, and
do one dreadful mercy. You virtuous woman, be a procuress,
be a good-for-nothing, deal out your kisses for hire.
MARCIA
Ah, God! How heavy your judgment.
LUCIUS
You patriot, sell your homeland. You child, kill your father, that
you may inherit!
CLEANDER
Again! This horror! Nowhere can I escape!
LUCIUS
All, all, all, kill one another, men! Only the brutes live
in peace, all, all, all! For there is no reward, no
reward, no God’s punishment. — Ah, my good father, you died with your son, and
there is no one to avenge them. Man is a stone, from which your pain
rebounds, falling twice upon yourself. (He raises his father, pointing around.)
Look, men, his silver locks are bloody. What a fair, good father
he was, and he is lost. He loved you, he perished for you,
and you do not weep one drop of blood for him. After me! We storm
into heaven, we wring it from him, after me!
(He rushes off; meanwhile the people have risen in revolt, great confusion; Commodus
flees already during the speech, all exit.)
SCENE TWO
(Before Commodus’s hall; the people are in the greatest confusion. Pertinax paces up
and down at the front, Lucius comes gravely and sits silent on a stone, now and then
uttering single laughs, or "Marcia," or "my father, dear good father"; Maternus is
brought in raised into the air amid cries of joy.)
PEOPLE
Arrius to us! The lives of the two Quintilians! Tyrant! Claudius’s blood
cries out against you! Our children! Our brother! Our mother to us! Accursed
tyrant! Your life’s sun has set, you are doomed! Now we
call you to account!
MATERNUS
Citizens! If we leave our work half done, we are all lost!
(Greater uproar.)
PERTINAX
The graves are opened, the dead speak, and then fear, Commodus —
if you fear to look back. My son speaks, my glorious and despised son; to step
before him his father is ashamed. Farewell, my son, may heaven bless your every
step.
(Exit. Commodus appears at the window.)
PEOPLE
Cast stones at him! Down with the dog! We need no emperor! No longer is the
deputy needed, the people have come of age enough.
MATERNUS
Let us hear him too! The adversary too must be heard by the judge; and the judge
here is the people. Silence! Let us hear him!
PEOPLE
Defend yourself, dog! Down with him, let us hear him!
COMMODUS
I have sinned, I acknowledge it.
PEOPLE
Die, then!
COMMODUS
I have sinned, but my heart was not corrupt. I meant to make
Rome happy, only I did not know the way. I give into your hands
him who drove me to all this; punish him, and I promise by the
gods that my aim from today will be your happiness, and
pardon to all who turn back! Maternus, to you too, with all your followers.
(Cleander is thrust out; the people surround and torment him.)
PEOPLE
Long live Commodus! Long live the emperor, down with the traitor!
MATERNUS
Away, citizens! Do not torment him, let it not be said that, blind as cattle,
fury led us in our vengeance. Let our leader be reason and
its divine voice.
PEOPLE
We give him over to you, Maternus, judge him, avenge in him
us too; yes, yes, judge him.
MATERNUS
Ah, he is my brother, false, wicked betrayer of a sacred homeland, and
yet my brother; thus I cannot judge him. — But as a patriot,
why not? Why? The brother too can be deaf before the patriot judge.
Cleander, forth!
CLEANDER
Brother, I know your vengeance will be bloody, your vengeance will be just. I too
saw you suffer, and did not help you. But, brother, consider,
ah, my brother, have mercy, I beg you, by your gods!
MATERNUS
My gods are virtue, right; the judge is deaf as the cliff; he does not hear
Maternus either.
CLEANDER
Ah, gods, where then shall I find mercy, if my brother lets me die?
What then of the rest of men!
MATERNUS
Seek mercy in your heart, wretched instrument, who at once will cease
to be a person, a man. Your defense —
CLEANDER
My defense, oh, my defense, only the brotherly heart. Brother, have
mercy, have mercy on me. Ah, this I cannot endure, so dreadful is the dark, and
am I to die, hah! I have not yet even reckoned with myself. I
shudder, brother, mercy, be noble!
MATERNUS
Now you have pronounced your own sentence! Mercy with the homeland — noble it is,
sacrificing my own blood for the common cause. You must die.
CLEANDER
Can it be, then? I die! My hopes, my life, all! A curse
on you! Curse, curse! (He falls under many thrusts.)
LUCIUS
Look down, god of right, here brother slew brother, as an offering
to you, ha, ha!
MATERNUS
Rest in peace, brotherly breast! I loved you best then,
when I drove my dagger into the hiding-place of your life. But, citizens, the
blind tool has fallen; now let the tyrant bleed. I have sacrificed my
brother for you; now you sacrifice a tyrant for the homeland.
PEOPLE
He will mend, he has given his promise; it would be needless; this one caused
all the wrong. We are content. (All.) Long live Commodus! (They
withdraw.)
MATERNUS
Cowardly people, I scorn you, accursed! Shame on your head. You were
born for the yoke, your head bent into the yoke when you first saw the
light of day; I want nothing more with you. Forsaken I stand, my followers
nowhere. Oh, why did I trust in them? The tyrant grins at me,
Rome is dazzled by the foolish glitter. And my Virginia, my one life,
in my arms begs for help. Brother, may my gods give you rest;
I follow you, but until then I must act, must endure. You are already happy
in nothingness, I amid the promptings of my own conscience. (Exit.)
PERTINAX
Here lies a corpse, a deathly sore; there is no life in it,
not a drop more, and this was my son.
LUCIUS
Not true, he was my dear one, this is the ruin of my hope.
PERTINAX
He was my son, a rebel, my traitor son; heaven’s punishment fell on him; the
gods know, not by my curse. But by that sacred law
by which in the end the good conquers.
LUCIUS
A country’s blood fattened him; now it is fitting that he too fatten the noble
guests, which pay tribute to no one, and are yet the swift servants of
lame justice.
PERTINAX
Your mind brews no more schemes, your heart a thousand intrigues no more;
you suffer so calmly every condition, every
injustice. And what was the cause of your ruin? That the smallest
part too holds itself for the whole, for the final boundary. This holds the
tyrant, the sage, the poet, the reveler, the priest, everyone, and his fellow
he regards only as incidental. Leave undisturbed a place for every one of
your fellow-men; be willing to be what you are, and the
heavenly peace will descend on your hearts. Do not demand a right to that
to which you have no right. Every man is his own, and God’s
creatures are the gods’, it was not a fellow-man who gave you life, he has no
right to it; and if you follow this, mankind will become human, and the
coming centuries will look with horror on our blood-painted
years, for their age will be a fair, pure light, in which men will
know one another all as men, as brothers. (Exit. Marcia comes.)
MARCIA
Lucius!
LUCIUS
Aha, you call me to die, good soul, or have you come up from your grave
only to frighten, to torment me? See, let me, see, I have suffered
enough already.
MARCIA
Ah, his mind’s fair light so darkened! Lucius, I am your Marcia;
do you not know me?
LUCIUS
I know you. In a fairer, better childhood I knew you. But this
is past now; now there is only blood everywhere. You were my Marcia,
now my dear one is death.
MARCIA
Lucius, oh, do not thrust me from you. I love you, I love you even
now, Lucius! As man can love man, with all his life’s
strength. I became the victim of force, the victim of a hard
fate, I, but there is still another life, and in it undisturbed forever we possess
each other. Lucius, believe me, love, and hope in the future.
LUCIUS
What do you tell me of the future life? Foolish dust, ah, my hope breaks
on the grave. Look, look, my Marcia, the empty streets, death’s
breath everywhere, the whitening skulls; take them up and smell them and
look how they swarm, and speak to me of the hope that beyond the grave awaits
us. This is not real to me. You deceived me, cruelly, deceived
me.
MARCIA
I love you, always, forever I loved you, Lucius, believe my
word, my Lucius, my sweet all.
LUCIUS
You jest, you want to deceive me, but I know you are Commodus’s
Iphigenia. Do not think that I am perhaps deranged in my mind,
as the stupid men say. I know well, I see well,
that no one loves me, not even nature itself,
for it denies my one prayer, which is death.
MARCIA
Ah, heaven, forsake me not! Come, my Lucius, here in a safer place let us
speak! I love you, I will avenge you, the frail woman will avenge you,
and her reward will be your love. Lucius, do not look so gravely
at me, I am your old loving Marcia. Will you come, my dear?
LUCIUS
If you want to do something for a reward, leave it; I have nothing.
Nothing in this world but my grief, for it is as great as
the universe. I have no love either. My breast has burned out, and its dark
is so empty, so deadly, as nothingness. (Exeunt arm in arm.)
SCENE THREE
(A dungeon. Condianus.)
CONDIANUS
Bare walls about me, mute silence! And shut in, I, my heart with the fiery
feelings that burned on the homeland’s altars, and with the sacred homeland too
they perished. — The homeland in graves, and I have lived through it! I lived through
weeping out my life’s stars, howling over the homeland’s grave its foul
tyrant’s curses. But you did not perish, oh, my homeland, I feel it, you live
in my heart; in this breast you bloom on, and when one day the blinded
race of man wakes from its night to dawn, and the rising sun too cries
vengeance on its bloodred rays, my homeland, it will consecrate to your grave whoever feels —
and all will feel in that age already; reason will be the lamp on shaggy
nights, not fear, only the clank of fetters. And when the rusted lock falls, the chain
clatters, and the slave-people rush out of their dungeons, seize the saber, show their
wound, and howl up toward heaven’s vault, it shudders, falls upon you,
and under it, crushed to dust, you. Tremble before the people that has become
free within itself; when day dawns, there is no power left to conjure up night.
— The gods’ command lives; you may indeed stifle it with the
dungeon’s night, but to kill it you have no power. — But what if in our earthly
life our existence has already passed, and the grave kills by annihilating, if we are torn
from our dear ones, and every hope of seeing them again is lost,
then, then, why did I give my life, my salvation, my happiness,
for a foolish smoke, which is the homeland? Why did I sacrifice myself to this
foolish phantom, which is virtue? — Yes, but then would this be so dreadful;
we do not shudder that we were nothing, and shall we tremble that we again
become nothing? Do we not thus too reach the goal that frees from every earthly grief?
Do we not reach the goal that makes us all equal? It is not such a horror not
to be, as men suppose. And how foolish, then, our bright
memories would be, if beneath them the heart should vanish! Having tasted this life,
only to feel its loss. How foolish it would be, if, giving all to my
homeland — my road’s flowers, my life — if, binding my fate
to its cause, together we descended into annihilation. If man were nothing
but a corpse after death, a stinking bone, that in the midst of our
revels would howl: it will not be thus forever! That in our dear one’s embrace
would press a kiss on our brow. And these earthly agonies of ours would only
perish with us, and the virtuous man and the dreadful monster
would lie in one grave, giving their lives to one plant,
which plant perhaps later would pour poison into virtue’s
cup of bitterness. — No, this cannot be; we will live, we
must live.
(Maximus comes in.)
MAXIMUS
Brother!
CONDIANUS
Brother, what brought you to this dreadful place, where my only companions are the
hissing serpents? Or did Commodus do this too, the accursed dog, that I might
part more painfully from my life! He is mistaken; he finds me ready.
MAXIMUS
No, oh, Marcia arranged this for me. Brother, I came with one
request, and do not refuse your loving brother’s last request. Promise
it!
CONDIANUS
What still lies in my power, in these few life-moments, I gladly
dedicate to you.
MAXIMUS
See, I came unrecognized, wrapped up, past the guards. I will
stay, you go; by the gods, go, Condianus, save
yourself! For you I die.
CONDIANUS
Ah, brother, this I could expect of you! But no, I am called
guilty, I die. You live! For you so few days yet
dawn; I have already tasted these earthly joys, with all their bitterness.
Now to me death brings only redemption.
MAXIMUS
Brother! Consider, if I had been at home, would I not have
done what you did? Think of our mother, of Virginia,
brother, for God’s sake, hasten! Let me die instead!
CONDIANUS
Ah, brother, and do you suppose of me that I would accept your plan?
No, no, this of you, this of your love I cannot suppose. What life
would it be that we bought with our brother’s blood? What kind of
peace, which our brother yielded to us under the axe? How
could we send a prayer to heaven, while our brother’s spirit
grinned at us? See, often one can keep this churlish life, if
with disgrace we cast away the weapon.
MAXIMUS
Brother, hear me out! The hour flies, and it will soon be too
late.
CONDIANUS
Do you think, perhaps, that I fear death? Oh, do not believe it! Did not
my birth already sentence me to death? And then we did not shudder; and
now, before the threshold that separates this world from the beyond, where none even
knows what hides in the gloom, now shall I tremble like a cowardly
woman? Condianus has not learned to bend.
MAXIMUS
You have a breast in which the homeland’s hope lies. And avoid
this dreadful grim place, which breathes death. Live happily, but I
beg you, hasten! Flee, go quickly!
CONDIANUS
A happy life! What is this? What is good and evil? There is
no difference between them, oh, brother. The dungeon is good compared to dishonor,
bad compared to the halls of splendor. Death is bad for those who tremble
at themselves, and fear the future’s gloom. Good for those who, weary
of this earthly wretchedness amid their chains, soar in spirit to the lofty heavens.
What is this dungeon to me, in which my tyrant shuts my body? My soul is
free, and soars to the heavens. And the marks of the fetters hurt, but
pleasant they are compared to the weight of those fetters.
MAXIMUS
Imagine our mother, then, if for your own sake you do nothing! Our
poor mother, who would despair if she heard that you had died under
the headsman’s axe. That like a beast you were galled in the yoke under wild
towers. Oh, her heart would break with your agony.
CONDIANUS
Is it not in my power to put an end to my agonies? But no, I do not
tremble at them. I take it bravely, come what may. Twice
dies the fearful, for not death itself is so dreadful as the
preparation. I see even in death a hope fulfilled, and
to me even that is to be desired. Look, brother, the worm cocoons itself, ceases
to be a worm, and gloriously from its ruins the butterfly soars up. And would you mourn it —
weakness! I am strong, and remain so. Farewell! My strengthener
is the dear consciousness.
MAXIMUS
You stay? And shall I survive you? No, brother, I will die with you!
(Julia comes in.)
JULIA
Oh, my glorious children! My children, I say, and if your heads
still bloodily kiss one another, this I will be proud to say.
CONDIANUS, MAXIMUS
Mother, dear good mother!
JULIA
I had two children, so fair, so good, so glorious children,
that heaven and the world looked on with envy. And I lived again in my children,
and my salvation, my hope, my all was in their eyes. So
I guarded them, like a world full of hope, and in my arms so
gloriously they grew. And the old fence calmly looked toward its grave, for
in its place here were two fair flowers.
CONDIANUS
Do not think of this, my good mother. Lost is the fair age
irrevocably. To others not even that was granted.
JULIA
When the buds of my hope bloomed most fairly, then, ah, then,
the storm tore them from my heart. No, when in the childish breasts the
childish feeling still slept, when my hope was still
only a fair dream, and my heart did not yet break, did not yet
sink under the storm. For of her heroic children their mother was proud.
CONDIANUS
Mother, do not pity me! For your grief would soften me.
JULIA
No, my children, for I am strong. But see, there once lived
a great man, lived, to scatter the darkness that spread
over this earth, and into men’s hearts he poured the heavenly grace.
He taught men to live their lives so as to remember to die,
and so to die as still to hope to live. He taught defiance with a strong
heart against the storm, and to live humbly in splendor. He taught that
men are brothers, the beloved children of one father, one God,
who must love one another as you love one another. And
everywhere blessing followed him among the peoples, for his faith
was divine. Even he became the victim of blind tyranny’s rage. He
passed away, his divine tongue passed, but among us remained the seeds of his
word, which into eternity will raise their glorious flowers. — No
longer will men sacrifice a fellow-man to their gods, in
appeasement; they will not believe that man can be debased to a beast
for the sake of a few men. And their death will be as smiling, as calm, as
his was. I believe his teachings, and into your hearts I pour his grace.
This strengthened me on my life’s stormy sea. This kept up my ship
from sinking. My children! The one God’s grace be with you!
(She pours water on their heads and faints.)
MAXIMUS
Mother, glorious mother, ah, again a blow!
CONDIANUS
Your great soul too bent with your agony.
(Marcia, Virginia.)
VIRGINIA
Mother, ah, heaven — my dear sister and brothers!
CONDIANUS
My Virginia, so everything comes together still today, to break down my manly
defiance! To see this, and to go to die, ah, what agony!
MAXIMUS
Our mother has sunk into a quiet sleep. Shall I wake her?
CONDIANUS
Let her rest. Awake she has so little pleasure anyway. Asleep at least
she forgets her agonies.
MAXIMUS
And you, my good Virginia, how are you, my dear?
VIRGINIA
Much, very much I have endured since I saw you. And I have
learned to loathe my life. An unbearable burden it would be to me, if to bear
it the good Marcia did not help.
CONDIANUS
Good girl, take my warm gratitude in place of the deed. Otherwise I
can do nothing now.
MARCIA
Only he knows what a duty it is to help, who himself, forsaken,
was driven into peril.
VIRGINIA
But now I have forgotten all I suffered, for in your circle
here is salvation.
(Bailiffs come.)
CONDIANUS
You came for me? Good, I stand ready. Mother, God be with you. Rest
in peace, long, long rest, since the waking will be grief.
You good, glorious mother, I cannot speak; Marcia, you good,
noble lady, to you I give over my all; take here Virginia
from my hand, guard her, guard her like the gentle, inexperienced little
dove. Heaven will repay your deed. To you we owe even these few
moments, which once more brought into our hearts our life’s
sweets. — My Virginia, now I must go to die. May God bless
your steps. Do not weep, I only change to a glorious homeland, and in the
new homeland too the old Condianus remains. I cast down here these earthly
chains, to laugh at the earth’s grim tyrants. Every drop of blood soars toward
heaven, to redden my homeland’s dawn. Take cheer, your brother only goes ahead,
dear lady. After him you too will come one day. And then
undisturbed we shall possess one another on the rays of light.
JULIA
(Dreaming.)
My good child, do you forsake me, then? Cast down I stand here, and so
forsaken!
MAXIMUS
Even her dream is of us; even asleep you have no peace, good
mother!
CONDIANUS
Heaven, then, be with you all! But that is already in your own hearts.
And if those hours which you conjured before me heaven will repay me,
then one salvation is too little. My Virginia, mother, God be with you!
My homeland! Up to a new homeland now! (Maximus exits with Condianus.)
VIRGINIA
The gods — can it be, then! (She faints.)
MARCIA
You heroic lads! Thus to die may be salvation.
SCENE FOUR
(A Christian assembly in the underground vault. Julia sits there madly, her eyes
almost wept out. For a while deep silence.)
JULIA
They carried her off, snatched the turtledove from my breast, the kite stole her,
you tore the flower in its bud, and the bare little garden is so forsaken,
so grave. But good, only let her robbers come, I will strangle, I will kill
them, by my God! Accursed ones, come! If heaven stands so
high that the churl’s prayer of vengeance reaches it not, here let the embittered
mother, robbed of her all, fulfill her vengeance.
AGED ONE
My friends, my brothers, my fellow-men, adore God, that he have
mercy on this unhappy woman; the Lord took the light of her mind; the
measure of her grief is full already; may gracious heaven give her now
peace.
JULIA
Dark night is before my eyes, dark, dark, as in my heart; I have wept out
my eyes’ stars, I have no tears now, and my grief is yet so great!
I cannot see the sun’s beneficent light, which the Lord gave to all his
creatures. I do not see this once glorious world, which gave so
much trouble, so much grief. Oh, God! — but I thank you,
thank you, heavenly one father, who forsake me not, that you took the
light of my eyes. At least I do not see the spectres, the tyrant, the
monsters that sucked out my heart’s blood.
(Maternus rushes in, bringing Virginia.)
MATERNUS
Men, men, they seek me, they want to kill me. They want to steal away
my fair Virginia, the accursed oath-breakers. What is oath-breaking to them; is there
no one above them to reckon their sins? — I heard
that you are merciful, good people, who help your
fellow-man because he is a fellow-man. Guard this girl, give
her back to her mother. See how the roses of her face have paled, like the
shroud of death. By your God I beg you, by that, in short, which is sacred to you,
guard her; my greatest treasure I give over to you, my all
is this; guard her; for me to die will be no loss. Rest,
fair, heavenly genius, rest after so many perils.
AGED ONE
Speak more fully, then! Who are you? What has happened? Not that we need
to know it to give our aid; for that we know enough — that you are an
unfortunate man. Since we know so little of our worldly
affairs, our world being only the beyond. Speak!
MATERNUS
I was a coward, who nursed enough foolish notions in his breast
about the people; I trusted in it, in its honor, in its
grief I trusted my all, everything, the whole good of our homeland.
Oh, but whoever has hope in the people, all are deceived in it; their hope, a
pile of branches caught up by a whirlwind, which, when the wind ceases, whispers only
of past perils. I had nothing left but my self-respect, and the
people’s judgment. The people’s judgment, I say, ah, and what a judgment it is, patriot
God! Its leader is happy still, if, unhappy, he is a rebel
in revolt. With as much joy the people watches him soar up with laurel
garlands as bleed under the headsman’s axe, for it gives them
amusement. The fire of life has not yet returned to his divine
eyes, and he is yet so fair, so glorious, so lofty, as dead nature,
which even in its death exalts and shakes the feeling.
(Bailiffs rush in and seize the Christians without resistance.)
Hah, and I have not one wretched dagger. My Virginia, how can I
have mercy on you? Even from under the earth you dig them out, wretches! Ah, heaven,
ah, my Virginia!
(They are led off.)
SCENE FIVE — THE FINAL SCENE
(A hall of splendor, a feast, night. Commodus, Marcia, and so on.)
COMMODUS
Come, my Marcia, come, pour me wine! To the people’s health, ha,
ha, ha! In whose blood I would wish to wade, that their marrow might spurt up
to the sky, that they are so restless. But no matter, I root the
life out of them, and then on the corpse I can easily rule.
MARCIA
Commodus, and will this be glory, if your throne stands on the ridges of a people’s
grave? The grave caves in, death’s home, and your throne
collapses.
COMMODUS
Woman’s talk! Let it not disturb me. You are a bird of death, who always
prophesy ill, and thank your fair self that you do not pay
for it. What a sublime thought, lords, and you do not laugh at my fine
comparison? I am the emperor. (All laugh.)
FIRST COURTIER
A sublime thought.
SECOND COURTIER
One could not think of a finer.
THIRD COURTIER
Of this let the whole city speak tomorrow.
FOURTH COURTIER
And whoever does not laugh is either a fool or a rebel.
FIRST COURTIER
He would have to be a block of wood, who was not wholly carried
away.
(They laugh.)
COMMODUS
And yet I would like to know, do you hear, who is the greater among us,
you, Nigricius, or I? Let us measure. You be the judge, Micilius.
(They measure, but the courtier now stretches up, now shrinks down.) Micilius,
who is the greater?
SECOND COURTIER
My lord, sovereign lord, it is very hard to decide.
COMMODUS
Quickly.
NIGRICIUS
What does your majesty think, which of us is greater?
COMMODUS
I think, you — not yet — (Nigricius stretches fully up.)
MICILIUS
No question of it! By how much! A good span, sovereign lord.
Nigricius is the greater.
COMMODUS
Accursed, that anyone should be greater than his emperor. Did you measure well,
Micilius? Or, by my gods, pay for this yet!
MICILIUS
Pardon, exalted emperor, if you would deign to measure again, for
against our will, Nigricius stood on a higher place than you, Augustus —
here, this torn-up people’s right was under his feet.
(He picks up a piece of writing.)
COMMODUS
Quickly, then, and take good heed!
(Nigricius shrinks fully down.)
MICILIUS
Beyond question, what a dreadful difference. Oh, blind human eye,
that you did not notice this long ago; your majesty is far the taller!
THIRD COURTIER
Naturally.
FOURTH COURTIER
Beyond doubt.
MARCIA
Oh, wretched knaves, base ones, you betray him and the homeland!
COMMODUS
But truly, is Paulus the best fighter among our gladiators? Henceforth
I will have myself called Paulus. Let it be made known to the people, and on
my memorial columns let this too be inscribed; let the whole senate cry 626
times: Long live Paulus, the glorious emperor. Whoever omits one cry is a rebel,
a traitor.
ALL
Long live Paulus, the glorious emperor!
COMMODUS
But since I am so gracious as to let the people too share in the viewing of my
imperial combats, let a new tax be laid on them, the revenue of which
will be mine, as a gladiator’s.
MARCIA
Commodus! I hope you do not speak truly in earnest, or has it already
gone so far that the emperor lays a tax for this — that the sovereign has become a
comedian?
COMMODUS
You just prepare me a cup of cooling drink; do not think of the
tax.
MARCIA
(Preparing it at a table in front.)
(Aside.)
I am preparing it, tyrant, to cool your fire forever. Drink in
with it the incurable venom of death. Let your thoughts pass away from it,
which you so wish to drive off, and from the dark spectres let it be so
empty, for that will be the dark of nothingness. — I cast off
every womanly feeling, I become a monster among men, and let
woman’s vengeance be dreaded by all who still have feeling for dread.
But it must be; you know, my gods, that it must be; I am
only the instrument of your power here. [Aloud.] Commodus, drink!
COMMODUS
So, my Marcia. If in your love too you dealt out the sweetness as
abundantly as in the drink, then I would be happy. But I hope already
every disobedience will be at an end.
(A servant comes.)
MARCIA
I hope so too, that very few of your requests I will now
refuse, my lord. (Exit.)
SERVANT
The prisoners.
(Exit. Maternus, Virginia.)
COMMODUS
Let them come. Let the mother stay outside, I do not like to hear
virtue from old women. The Christians too, I give them over; let the
king of beasts judge them. Fair Virginia, how do you feel here, with us!?
Grow used to this place, my dear, here will be your home.
VIRGINIA
My home is the grave; I defy you, tyrant, I also despise
your power, I will shame you, that you may blush before a frail woman
you could not conquer. There is not a nail, a pin, a hard
wall and chain, with which I cannot put an end to my life. And I die
calmly, for I only go home, while to you I leave here
my bloody ghost, to torment you by night, by day, at the feast, in
love, everywhere.
COMMODUS
Eh, fair girl, what a heroine you have become! So lightly would you leave your
life? I scarcely believe it.
VIRGINIA
You do not believe it, Commodus, for you fear death, for to you it is
only horror. I too once loved my life, for my all
was in this life, but now, when you have made me loathe it,
when my all has departed to the beyond, there to cast off their
earthly chains, where you, tyrant, cannot disturb them, since then I too
do not hold death so dreadful; rather, longingly I await the
delivering day. You do not grasp this, do you, and do not believe it. For
unhappy you never were, and you do not know the blessings of stepping
down. And because your sins will stand like spectres at the boundary.
COMMODUS
Foolish, absurd talk. But I will soften you yet today; gladly
you will fall about my neck. Away, take her off, where in place of me
her companions will be serpents.
VIRGINIA
And do you think they are not dearer companions to me than you, that
their hissings are not pleasanter than the arms of your lying tongue? Ungrateful
scorpion. — Maternus, my protecting genius, good man, my God be
with you. I have no thanks, I am so poor. Take all I
have, and this, the tear of pity; if we part forever, let it serve
in place of parting; if we see one another again, we will wipe away our
sorrow’s tears.
(Exit.)
MATERNUS
Ah, my Virginia, I feel I have seen you for the last time. (He drinks off the
half-emptied poison-cup.) See, tyrant, I drink your curse from this cup, your
curse on your head, in the name of mankind. To you I dedicate this
cup, gods of Orcus. Send down on his head such a measure of your curse
as he sent his curse on his fellows’ heads. Let the pestilence wither his
breast, let the marrow burn out of his skull, wretchedly, senselessly, let him howl
his sins through this whole world, while in pain he gnaws his own flesh, and so
let men have mercy on him, as he had mercy on them.
COMMODUS
Away, away with him quickly, by the gods, I cannot hear him. (He is carried out.)
MATERNUS
May the hour of your death, I wish, be as long as an eternity, and may
your agony with it slay your breast. (Exit.)
COMMODUS
Go, my friends, I need rest. (The courtiers exit.)
It so burns my mind, so gnaws my entrails, as if the curse were being
fulfilled. But what is the curse, then? The curse is a word, and the word flies away. — So weak
I am, my eyes are dark, dark — help, my Marcia — ha, ha, dark.
(He sinks onto a cushion.)
(Lucius comes in, mad, with a cord.)
LUCIUS
So I have luckily reached the lion’s den; now on, on. Where is
he? Here, here lies the emperor. Truly, will he not be angry, if with
so common a cord I strangle him, and not a golden one?
Let us try. Yes, only quickly. — Look, heaven and earth,
it is done, it has happened, the lord of the world is dead, and the sun does not
darken, the stars do not fall, nor does even a wretched planet
wither for his sake. And he held his neck so calmly to the hempen
cord as before to the golden chain. Ha, ha, ha, look,
men, he is dead, dead, I say. There is not one drop of life left in him,
and this a man did, a useless wretched dog. Ha, ha, men! Men,
dogs, stones, cliffs, men!!! (Marcia enters.) Aha, the fair Marcia has heard
already, or smelled the corpse. When the horse perishes, at once the
ravens caw over it.
MARCIA
Lucius, oh, dear, beloved Lucius, look, I have done it, it is
done, the homeland is free and Marcia’s heart too.
LUCIUS
But mine is not free. With my father they laid it in the grave. I thank
you, girl, for your heart. For it I can give no heart; as for this
shattered hourglass, I must best know that every grain
has run down, ha, ha, ha. Even now the jewel is on his neck, so gentle, so
little ambitious, that he suffers it on himself, and you think
he would kiss you, if you went to him, or kill me? Oh, no, he is now
innocent.
MARCIA
God, how little one death was to you, if so many hearts still endure your
curse. (At the window.) Roman citizens, Commodus is dead. He
has paid the price of his sins. Long live Pertinax, the emperor!
(Cries of joy without.)
LUCIUS
What do you say, you fair demon? He has paid for his sins? And if a good
man dies, he is freed from earthly evil, a fine remedy against all.
Would it perhaps cure for me too the hollow of my heart? Ah, then give me death
too, I will love you, bless you. (Virginia is brought in on a coffin.) What do I
see? My Virginia, you kept your word, the tyrant did not
triumph over you. In two places your bloody marble brow.
Do not believe him, he feigns, he will bite, if you go near —
MATERNUS
(Rushing in.)
True, then, oh, heaven, her lips are closed, the lips that once could
breathe life into a world, now extinct, her eyes closed,
heaven shut in them. Now I believe in gods, for her soul has
passed over; her I adore, her I love as one now. Her breast is mute, not one
drop of motion in it, nothing, nothing. She is wholly dead, and
still I live.
MARCIA
For you too, you happy one, only a few moments of your life remain. You
drank of Commodus’s wine. Only I am the one whose fate it was not given to die,
and with whom even his eternal grief lives.
MATERNUS
I feel it, feel it already in the depth of my breast, and I rejoice in it, in
nothingness. My Virginia, world, from all this I forever depart. My
Virginia, the slave breathes out his life at your feet. He loved you, I thank
you — for the poison — to my father — I forgive. — My homeland!
Happy — Virgi — —
MARCIA
Rest, you great soul. You have cast off your chains. You are happy in the
reunion; I may be happy in hope.
LUCIUS
A strange man this was, was he not? He forgave his father. His
father he forgave, ha, ha, in this world he forgave. I too
forgive, then, the fair Marcia, who robbed me too of only an eternal
life.
JULIA
(Coming.)
The tyrant is dead, and I have my daughter again! The dungeon has opened, and
in shone, they say, the sun of freedom. I cannot
see, for I wept out the light of my eyes. I shall have my good daughter.
MARCIA
Poor mother, your daughter is no longer of this earth.
JULIA
Lead me to her, I know well that she is here. Do not torment me,
men, for it was only for my daughter that I left the home of death.
MARCIA
Good woman, your daughter is dead. Here she lies.
JULIA
(Bending over her.)
My Virginia, my daughter, my sweet all! Was I dragged up from
death for this, that a second time I should feel death? Ah, you are so
heartless, men; my daughter, only once more say: Mother! Then
together we will calmly die. — My voice dies. My grief
I cannot pour out. It chokes in my breast, and my breast is so heavy. —
LUCIUS
You may wait, good woman, till she answers you. In this hall everyone is so
proud that for all the world he cannot speak.
MARCIA
In such a scene even bronze breaks.
(Pertinax comes with Fadilla.)
PERTINAX
Thus a hall of splendor became death’s home, and the tyrant in it a
victim. Around it the bloody witnesses of his deeds, outside the homeland, which,
bleeding, asks for aid. My son, my glorious great son, here you lie in the
dust, with your heavenly plans, and a little grave will be enough to
take you in, shut out from every sacred hope. You became the victim
of treachery. Oh, forgive your father, if you can. — How many a heart
has become the victim of recognition and misunderstanding. Yours has already
finished its suffering. Blessed be your ashes, and light the earth on your
bones. I have no time here yet; on the gloomy roads of my life still
one noble duty rays down on me from the heavens, and this: to heal the sacred
homeland’s wounds. — Noble ladies, you are both the victims of the homeland’s
good. No greater reward can be yours than the sacred
self-respect, which in time will bring balm to your wounds. Now to the homeland’s
altars! Let this be my first step, the homeland’s good the first of my
deeds. And let the better posterity look with horror on this scene, where
such victims of tyranny will be no more.
The End
SCENE ONE
(The circus. Gladiators.)
FIRST GLADIATOR
It was fine to watch, comrade, when the hungry lion rushed
at Claudius, so that the hair stood up on whoever saw it; calmly Claudius
waited, and tore out its tongue, throwing it into the dust for the monster, so that
the ground frothed up.
SECOND GLADIATOR
And the people were not content; they demanded his death?
FIRST GLADIATOR
The people were silent, and anxiously fixed their eyes on Commodus.
SECOND GLADIATOR
And Commodus?
FIRST GLADIATOR
He gave the sign of death — and the people murmured; and that is rare, that the people
should murmur, even if their best friend must perish for their amusement.
They loosed a tiger on him.
THIRD GLADIATOR
And the tiger does not have the lion’s great spirit; it bleeds from the side,
it does not attack from the front.
FIRST GLADIATOR
And between its claws the good Claudius gave up his great spirit, even
in death holding fast in his teeth the monster’s leg, so that it
could hardly shake him off.
SECOND GLADIATOR
And Commodus?
FIRST GLADIATOR
He laughed. Today he fights again.
THIRD GLADIATOR
Whom does he pick out for his victim? For he gives his opponent a lead weapon
to defend himself. Often the guilty man gives his opponent a lead weapon, if he is
mighty, and his victory is still a victory. So they do with the peoples
too; they put lead weapons in their hands.
SECOND GLADIATOR
He gives it out of kindness, only to make the more certain his gracious
thrust.
THIRD GLADIATOR
And when the heads of the two Condiani were struck off —
FIRST GLADIATOR
That happened in the dungeon; the emperor did not dare have it done in the open,
for he feared he might come to see how ugly his deed was.
SECOND GLADIATOR
The people loved them; that he feared.
THIRD GLADIATOR
Already 734 times has Commodus fought as a secutor, and the bled-out
retiarius with his lead weapon kissed the dust of his foot in gratitude, while
his heart’s blood flowed.
FIRST GLADIATOR
It is a special mercy for every retiarius to fall under an emperor’s
hand.
SECOND GLADIATOR
A glorious mercy from a sovereign, but I do not greatly long for it.
THIRD GLADIATOR
And on his monuments he everywhere has Hercules inscribed; so he has himself
named.
SECOND GLADIATOR
He may do it, he is the emperor. Who contradicts him, who does not want to disturb
the agreement of head and neck.
FIRST GLADIATOR
True, for he is the guardian of justice, and so is not under it.
SECOND GLADIATOR
For him, to conquer even a lead-armed opponent is a virtue — for he is the emperor!!
(Lucius comes.)
LUCIUS
Men, men! If you are men!
FIRST GLADIATOR
What fine bird is this? He looks strange indeed.
LUCIUS
Commodus will fight, hey, yes — or yes — answer me then, and
I beg you, if there is human feeling in you — take me in
as a comrade. I want to fight with Commodus — I must fight
with him, men! See, have mercy on me, poor as I am — I
ask no prize, let my prize be yours. — Only let me fight
once.
SECOND GLADIATOR
You do not please me, man. You would do better to question him
than he would have the mind to answer you. You cannot fight with him.
LUCIUS
Ah, men, see, I sought mercy in the halls of splendor,
among mighty lords. Everywhere they cast me out, like a
dog. They threw me out, I find mercy nowhere. Now I have come among the
gladiators, to seek a man — and a man I find not here either.
FIRST GLADIATOR
Poor man, I pity him. Let us let him fight; what can he do with his lead
weapon?
LUCIUS
I will fight. Oh, hail, oh, life, oh! But has virtue, then, moved into
so base a shape? Yes, I remember, when they still
called me Lucius, and my father was virtue, and my mother too was it, and
they showed themselves to men; those cried out, down with the
splendid robe, the beggar’s coat on your necks, virtue — and vice laughed
on its throne, and I, I do not know what I did. I only know
that I fell from heaven, and on a hard cliff that the devil named the heart
of mankind, I broke my head — since then it constantly
aches, good men, mine!! (Trumpet.)
FIRST GLADIATOR
Hush, the people come. To your places, all of you.
(They withdraw; Lucius stands aside by the barriers; the people take their places,
Pertinax comes.)
PERTINAX
I had to deny the light of my mind, deny that which makes man
man — for the keeping of my wretched life. I hid the fire of my life,
which heaven kindled in our minds. Oh, Commodus, you brought me to
this. With it I bought one life, one wretched
life, which is the only aim of our life. But let it not be
in vain, this life so dearly redeemed; I must show that my life deserved
to be life. But up with my mask; hide behind the foul face,
human feeling, that man may not see your existence. — I am not
alone. Good day, you upturned fork, what do you do here, where there is
no roast for you among men?
LUCIUS
How do you mean that? If I wanted to spit beef, I would not need to go
far! But then, you well-fed philosopher, you wonder of the world,
you windbag, who give back pain as it is blown into your ear, what do you
seek here among so many men, where the pestilence steams so foully.
The leaf yellows, for one man sees in another only his enemy,
and fears to pour his feelings into another’s breast, for every breast is as much a
windbag as you.
PERTINAX
Ah, here I have found a madman. Oh, heaven, take my mind too thus,
that I may not grasp the whole of my pain, and I am happy. But,
my friend, what is your name? What sorrow has reached you, oh, poor lad, that
presses down your breast with such power?
LUCIUS
(Aside.)
Poor madman, I must escape him. [Aloud.] You say you are my
friend? You are mistaken, I am your enemy, yes, your
enemy, you old philosopher, you dog, you man. Men have greatly deceived me,
and such smooth faces it was! But you are the one who made
men believe that pain is not pain, that evil and
good are one, you who make my fellows insensible with your
endlessnesses to the finite wretchedness. I know you, hydra, and you are an ignorant dog,
you do not know my pain, which is as endless as nothingness, ha,
ha, ha! (Trumpet. Commodus, Marcia, Cleander appear in the spectators’ place, the
people make an uproar. Lucius points to Marcia.) Look, look, do you see that heavenly
genius? Do not believe her, a demon is in her; beware, do not look there, her
gaze kills. I too once looked at her, and her gaze burned out my mind. Good
morning, fair Marcia. Are you Jupiter’s Iphigenia?
MARCIA
Ah, break not, my heart! This trial is so hard. And so slowly creeps the
time that hides nemesis in its night.
(Maternus and Virginia are brought out, each bound to an altar. Julia comes.)
COMMODUS
What do you say, Marcia?
MARCIA
Sovereign lord — I can endure it no longer. Ah, I beg you,
be ashamed before a woman, and forgive Virginia.
See, let her not be more patient than you indulgent, and do not fear that
men will call you a coward. Oh, no, they will forget in this deed
your dark sins. Commodus! I will love you, I will
esteem you, the murderer of my brother, of my dear one. But monster!
Thus, how can I look at you, how can you embrace me with hands defiled
by a sister? Cowardly bloodsucker.
COMMODUS
Foolish talk. You know I love you, you abuse it. To the
matter, then.
JULIA
And you, my Virginia, are so mute, calm resolve over your whole
being; you shame your mourning mother, who will soon weep out her
life’s stars. I thought I would be strong enough. I, a frail woman,
trusted so much in myself! And here, cast down, I stand speechless.
Ah, my daughter, you are happier than I.
LUCIUS
Look, look, you bag of skin. This will be fine to watch, how Commodus
will show his right, with such reasons as no one answers.
PERTINAX
Poor, good lad. Must I see him thus, the victim of spite!
Commodus, have mercy; he is as innocent, as good, as the rising
sunbeam.
LUCIUS
Like the rising sunbeam? Then not so very innocent; it peeps in at
every fair one’s window.
MATERNUS
Hah, brother, there you watch your younger brother’s death-struggle,
there you watch, like the hopping hoopoe chattering of your splendor, while the
arrow-wounded eagle breathes out its soul to the sky, and its dimming gaze
breaks upon it! Only take care, brother, that his death-throe does not strike you
down. I do not rail at you for taking my life, for betraying me, painting me in black
colors to the tyrant, that to my father, in place of his son, you painted a
spectre, and my father in grief cast me off. Oh, not for this;
for this my own conscience answers, and my avengers are your dreams. But my father’s life
I beg of you, and my word reaches the heavens, on which the father’s
blood reddens against you.
PERTINAX
Oh, good lad. Is there in the heavens so endless a grace as can forgive
this to me? I cannot forgive it to myself.
COMMODUS
Pay no heed, Cleander, to the wretched slave’s barking. He will fly off, though
his last breath too is poison.
MARCIA
Commodus, by the gods, save Virginia.
COMMODUS
Be silent, you are a woman, you understand nothing of this. Your craft is the kiss,
nothing more.
MARCIA
Hah, dreadful! So let heaven be your aid. But let not so much
blood flow unpunished.
LUCIUS
See, see, how the genius speaks. Ah, alas, the serpent’s tongue is so
smooth, and in so glittering a color, when it is in the sun.
MATERNUS
Commodus, do you still delay long to give the sign of death? Do you wish
to prolong my agony? Beware, emperor, lest with our agony you add to your own!
You make law, and you are the law’s servant. Oh, how happy
the oppressed would be without your laws, for united they could defend their right;
they could cast you down, trample you, monster. But
the law commands, and one must submit. For the
law is you.
COMMODUS
Be silent, slave; rather prepare for death!
MATERNUS
How can I better prepare for it than by cursing hell yet more
upon your head with my last words. You may oppress the people, base wretch, kill
in it that which makes the people what it is, but against the success of your oppression
there will be a counter-oppression, and dreadful will be the avenging rising
ray. Ah, my Virginia, only for you does the agony slay me, for you I would wish to live,
and to howl his sin then into his ear, when it grows dark, and the splendor no longer
hides his spectral shape. Hah, my Virginia, we must die, and
our blood, mingled, begs for vengeance, vengeance, vengeance!
MARCIA
Commodus, how do you like this? By the gods, forgive
Virginia! Commodus, be human!
LUCIUS
A fine jest! Ha, ha, ha! In this world always one’s grief amuses
his fellows.
PERTINAX
Hah, in this poor man every feeling has burned out, and then he can laugh
when the cliff would weep.
LUCIUS
What are you saying, philosopher? Hey, one sees your belly is full. Do
you not know, then, that he holds the world to be merry who is happy, and sad
he who is unhappy? And since one says it is not merry, the other that it is
not grave, therefore it is nothing, and we are nothing, nothing, nothing.
Ha, ha, lord nobody, the gods be with you!
VIRGINIA
I am dreaming, but no. All is real. Farewell, you once fair,
so fair, glorious world. Marcia, I see you weep. Do not, I know
your good heart, and this is enough for me. — Commodus! I thank
you, good Hilar, that thus you reward our hospitality,
giving me back that homeland where again, undisturbed, I shall possess
all I loved. — But ah, no, my mother still grieves here
in this world; her measure of grief is not yet full.
JULIA
My child, ah, heaven, my good child, this I can endure no
longer.
(She falls into Pertinax’s arms.)
VIRGINIA
Mother! God — and I die, there will be no one left to love,
mother! She will be an orphan, for I die. Ah, Commodus, see,
I beg for my life, for my mother lives too.
MARCIA
Commodus, for the last time I beg you, forgive them.
COMMODUS
On then, the beasts on them!!
JULIA
(Recollecting herself.)
What is this? Away, away from me, murderers! Where is my daughter? Heaven, give her
to me! My daughter, Jupiter, ha, ha, ha! Howl, you winds!
Away, away from me, for I tell you, I will strangle you! I thought my heart
strong enough to defy a storm that moves the poles of the
earth. But hell I did not expect. — Where is the emperor? Bring him here
to me, let the mother bereft of her child strangle him!
COMMODUS
Carry her off, carry her off quickly, she has gone out of her mind. (The people make
an uproar; Julia is carried off.) Hah, it is meant for me, and my heart leaps up, but it does not
conquer, it does not conquer me! Ha, ha! To the matter, quickly!
VIRGINIA
Mother, dear good mother! And you, Commodus, would compel me
to love, you, my murderer; endless is love, like God
and the love of God; love is the bond on this world’s soul, which
holds together this world’s powers, love it is, which in every ray,
in every life smiles toward us, and which is a torch in the storm,
a star to the strayed ship, which is almighty, and to whose power all
bows, the spark of our divine origin and our hope in the future’s
darkness. — To this would you compel me, you churl, you nothing! Oh,
your power breaks upon the frail woman; she goes to die, and under the axe
laughs only at you.
COMMODUS
Dreadful; for the last time I say it, base is he who dares to beg.
MATERNUS
Hah, Virginia! Commodus! You gods, I have no strength! I must die,
must see my life die while alive. Oh, help, heaven! Stone, cliff, human
feeling, help me! (The lictors come; Lucius leaps in.)
LUCIUS
The jest goes too far now! Away, mercenaries, accursed dogs, after the
wild beasts; here, here a man lived, longing for far-off freedom! Nothing
more, live with it. Here is a magic wand, under which the world groans, which brings
right; hasten! Ha, ha! Do you rejoice in nothing?
(He unbinds Maternus and Virginia, giving him a sword; the people make an uproar; the
lictors leap up. Commodus stares, Marcia claps, Maternus, taking up Virginia,
rushes off fighting.)
COMMODUS
Hah, accursed case; this happened to me. After them, men! And as much
gold as his head weighs is the prize, and cut this reckless one to pieces.
My command still unfulfilled! Knaves, rebel, whoever does not cut him down!!!
LUCIUS
What do you stare at me for? Hungry dogs, here, devour me! Bastards, I am the
king of beasts. (Pointing to Marcia.) And this here is the bat that
cheats!!!! Now, do you still delay; do you not hear that Commodus
said: heaven thunders, and the blind man’s lightning must strike.
MARCIA
Commodus, take back your command; on a madman you cannot
take vengeance! Men, leave him, for he is mad!
LUCIUS
Hurrah, the demon too begins to feel. From water flame wells up. The stone weeps
tears, and you men do not feel; the world perishes, the world
perishes. I told you that long ago, and you did not believe, that
my salvation was lost. (A coffin is brought in, in it Arrius.) Here too
they bring food for him, to death’s bright table; worms, rejoice,
when he goes to you with a fattened belly; do not mind if he begged
here too. Better than the tyrant withered by conscience’s
gnawings, for he, here or there, will beg mercy of you.
FIRST GLADIATOR
Sovereign lord, we went to Arrius’s dungeon, as you commanded,
to strangle him; he raised his chain-laden hands and with his heavy fetters
beat in his head. His last word was: tell Commodus
that with his chains he gave at once the means into my hand
to escape them. His last breath was this: Rome, with you I go down
to the grave! And with a smile he passed into another existence.
(The people murmur.)
COMMODUS
He has escaped my just vengeance, but not wholly.
LUCIUS
(Falling upon him.)
My father, ah, you dear good father! Yes, my father you were. And now
nothing, nothing, nothing on this earth. You loved me, my father,
and now this heart is so cold, there is no life in it, no son nor Rome’s
memory in it. All, all has burned out already. And you can
watch, men, watch how your father, your protector, so wretchedly
perished in chains, and his chains still press his cold corpse, there is no
life in them to raise them against you, you tyrant, you
good-for-nothing, and yet in fetters! Oh, heaven, fall down, earth,
heaven, hell, God, demon, serpent, all, all perish, and
do one dreadful mercy. You virtuous woman, be a procuress,
be a good-for-nothing, deal out your kisses for hire.
MARCIA
Ah, God! How heavy your judgment.
LUCIUS
You patriot, sell your homeland. You child, kill your father, that
you may inherit!
CLEANDER
Again! This horror! Nowhere can I escape!
LUCIUS
All, all, all, kill one another, men! Only the brutes live
in peace, all, all, all! For there is no reward, no
reward, no God’s punishment. — Ah, my good father, you died with your son, and
there is no one to avenge them. Man is a stone, from which your pain
rebounds, falling twice upon yourself. (He raises his father, pointing around.)
Look, men, his silver locks are bloody. What a fair, good father
he was, and he is lost. He loved you, he perished for you,
and you do not weep one drop of blood for him. After me! We storm
into heaven, we wring it from him, after me!
(He rushes off; meanwhile the people have risen in revolt, great confusion; Commodus
flees already during the speech, all exit.)
SCENE TWO
(Before Commodus’s hall; the people are in the greatest confusion. Pertinax paces up
and down at the front, Lucius comes gravely and sits silent on a stone, now and then
uttering single laughs, or "Marcia," or "my father, dear good father"; Maternus is
brought in raised into the air amid cries of joy.)
PEOPLE
Arrius to us! The lives of the two Quintilians! Tyrant! Claudius’s blood
cries out against you! Our children! Our brother! Our mother to us! Accursed
tyrant! Your life’s sun has set, you are doomed! Now we
call you to account!
MATERNUS
Citizens! If we leave our work half done, we are all lost!
(Greater uproar.)
PERTINAX
The graves are opened, the dead speak, and then fear, Commodus —
if you fear to look back. My son speaks, my glorious and despised son; to step
before him his father is ashamed. Farewell, my son, may heaven bless your every
step.
(Exit. Commodus appears at the window.)
PEOPLE
Cast stones at him! Down with the dog! We need no emperor! No longer is the
deputy needed, the people have come of age enough.
MATERNUS
Let us hear him too! The adversary too must be heard by the judge; and the judge
here is the people. Silence! Let us hear him!
PEOPLE
Defend yourself, dog! Down with him, let us hear him!
COMMODUS
I have sinned, I acknowledge it.
PEOPLE
Die, then!
COMMODUS
I have sinned, but my heart was not corrupt. I meant to make
Rome happy, only I did not know the way. I give into your hands
him who drove me to all this; punish him, and I promise by the
gods that my aim from today will be your happiness, and
pardon to all who turn back! Maternus, to you too, with all your followers.
(Cleander is thrust out; the people surround and torment him.)
PEOPLE
Long live Commodus! Long live the emperor, down with the traitor!
MATERNUS
Away, citizens! Do not torment him, let it not be said that, blind as cattle,
fury led us in our vengeance. Let our leader be reason and
its divine voice.
PEOPLE
We give him over to you, Maternus, judge him, avenge in him
us too; yes, yes, judge him.
MATERNUS
Ah, he is my brother, false, wicked betrayer of a sacred homeland, and
yet my brother; thus I cannot judge him. — But as a patriot,
why not? Why? The brother too can be deaf before the patriot judge.
Cleander, forth!
CLEANDER
Brother, I know your vengeance will be bloody, your vengeance will be just. I too
saw you suffer, and did not help you. But, brother, consider,
ah, my brother, have mercy, I beg you, by your gods!
MATERNUS
My gods are virtue, right; the judge is deaf as the cliff; he does not hear
Maternus either.
CLEANDER
Ah, gods, where then shall I find mercy, if my brother lets me die?
What then of the rest of men!
MATERNUS
Seek mercy in your heart, wretched instrument, who at once will cease
to be a person, a man. Your defense —
CLEANDER
My defense, oh, my defense, only the brotherly heart. Brother, have
mercy, have mercy on me. Ah, this I cannot endure, so dreadful is the dark, and
am I to die, hah! I have not yet even reckoned with myself. I
shudder, brother, mercy, be noble!
MATERNUS
Now you have pronounced your own sentence! Mercy with the homeland — noble it is,
sacrificing my own blood for the common cause. You must die.
CLEANDER
Can it be, then? I die! My hopes, my life, all! A curse
on you! Curse, curse! (He falls under many thrusts.)
LUCIUS
Look down, god of right, here brother slew brother, as an offering
to you, ha, ha!
MATERNUS
Rest in peace, brotherly breast! I loved you best then,
when I drove my dagger into the hiding-place of your life. But, citizens, the
blind tool has fallen; now let the tyrant bleed. I have sacrificed my
brother for you; now you sacrifice a tyrant for the homeland.
PEOPLE
He will mend, he has given his promise; it would be needless; this one caused
all the wrong. We are content. (All.) Long live Commodus! (They
withdraw.)
MATERNUS
Cowardly people, I scorn you, accursed! Shame on your head. You were
born for the yoke, your head bent into the yoke when you first saw the
light of day; I want nothing more with you. Forsaken I stand, my followers
nowhere. Oh, why did I trust in them? The tyrant grins at me,
Rome is dazzled by the foolish glitter. And my Virginia, my one life,
in my arms begs for help. Brother, may my gods give you rest;
I follow you, but until then I must act, must endure. You are already happy
in nothingness, I amid the promptings of my own conscience. (Exit.)
PERTINAX
Here lies a corpse, a deathly sore; there is no life in it,
not a drop more, and this was my son.
LUCIUS
Not true, he was my dear one, this is the ruin of my hope.
PERTINAX
He was my son, a rebel, my traitor son; heaven’s punishment fell on him; the
gods know, not by my curse. But by that sacred law
by which in the end the good conquers.
LUCIUS
A country’s blood fattened him; now it is fitting that he too fatten the noble
guests, which pay tribute to no one, and are yet the swift servants of
lame justice.
PERTINAX
Your mind brews no more schemes, your heart a thousand intrigues no more;
you suffer so calmly every condition, every
injustice. And what was the cause of your ruin? That the smallest
part too holds itself for the whole, for the final boundary. This holds the
tyrant, the sage, the poet, the reveler, the priest, everyone, and his fellow
he regards only as incidental. Leave undisturbed a place for every one of
your fellow-men; be willing to be what you are, and the
heavenly peace will descend on your hearts. Do not demand a right to that
to which you have no right. Every man is his own, and God’s
creatures are the gods’, it was not a fellow-man who gave you life, he has no
right to it; and if you follow this, mankind will become human, and the
coming centuries will look with horror on our blood-painted
years, for their age will be a fair, pure light, in which men will
know one another all as men, as brothers. (Exit. Marcia comes.)
MARCIA
Lucius!
LUCIUS
Aha, you call me to die, good soul, or have you come up from your grave
only to frighten, to torment me? See, let me, see, I have suffered
enough already.
MARCIA
Ah, his mind’s fair light so darkened! Lucius, I am your Marcia;
do you not know me?
LUCIUS
I know you. In a fairer, better childhood I knew you. But this
is past now; now there is only blood everywhere. You were my Marcia,
now my dear one is death.
MARCIA
Lucius, oh, do not thrust me from you. I love you, I love you even
now, Lucius! As man can love man, with all his life’s
strength. I became the victim of force, the victim of a hard
fate, I, but there is still another life, and in it undisturbed forever we possess
each other. Lucius, believe me, love, and hope in the future.
LUCIUS
What do you tell me of the future life? Foolish dust, ah, my hope breaks
on the grave. Look, look, my Marcia, the empty streets, death’s
breath everywhere, the whitening skulls; take them up and smell them and
look how they swarm, and speak to me of the hope that beyond the grave awaits
us. This is not real to me. You deceived me, cruelly, deceived
me.
MARCIA
I love you, always, forever I loved you, Lucius, believe my
word, my Lucius, my sweet all.
LUCIUS
You jest, you want to deceive me, but I know you are Commodus’s
Iphigenia. Do not think that I am perhaps deranged in my mind,
as the stupid men say. I know well, I see well,
that no one loves me, not even nature itself,
for it denies my one prayer, which is death.
MARCIA
Ah, heaven, forsake me not! Come, my Lucius, here in a safer place let us
speak! I love you, I will avenge you, the frail woman will avenge you,
and her reward will be your love. Lucius, do not look so gravely
at me, I am your old loving Marcia. Will you come, my dear?
LUCIUS
If you want to do something for a reward, leave it; I have nothing.
Nothing in this world but my grief, for it is as great as
the universe. I have no love either. My breast has burned out, and its dark
is so empty, so deadly, as nothingness. (Exeunt arm in arm.)
SCENE THREE
(A dungeon. Condianus.)
CONDIANUS
Bare walls about me, mute silence! And shut in, I, my heart with the fiery
feelings that burned on the homeland’s altars, and with the sacred homeland too
they perished. — The homeland in graves, and I have lived through it! I lived through
weeping out my life’s stars, howling over the homeland’s grave its foul
tyrant’s curses. But you did not perish, oh, my homeland, I feel it, you live
in my heart; in this breast you bloom on, and when one day the blinded
race of man wakes from its night to dawn, and the rising sun too cries
vengeance on its bloodred rays, my homeland, it will consecrate to your grave whoever feels —
and all will feel in that age already; reason will be the lamp on shaggy
nights, not fear, only the clank of fetters. And when the rusted lock falls, the chain
clatters, and the slave-people rush out of their dungeons, seize the saber, show their
wound, and howl up toward heaven’s vault, it shudders, falls upon you,
and under it, crushed to dust, you. Tremble before the people that has become
free within itself; when day dawns, there is no power left to conjure up night.
— The gods’ command lives; you may indeed stifle it with the
dungeon’s night, but to kill it you have no power. — But what if in our earthly
life our existence has already passed, and the grave kills by annihilating, if we are torn
from our dear ones, and every hope of seeing them again is lost,
then, then, why did I give my life, my salvation, my happiness,
for a foolish smoke, which is the homeland? Why did I sacrifice myself to this
foolish phantom, which is virtue? — Yes, but then would this be so dreadful;
we do not shudder that we were nothing, and shall we tremble that we again
become nothing? Do we not thus too reach the goal that frees from every earthly grief?
Do we not reach the goal that makes us all equal? It is not such a horror not
to be, as men suppose. And how foolish, then, our bright
memories would be, if beneath them the heart should vanish! Having tasted this life,
only to feel its loss. How foolish it would be, if, giving all to my
homeland — my road’s flowers, my life — if, binding my fate
to its cause, together we descended into annihilation. If man were nothing
but a corpse after death, a stinking bone, that in the midst of our
revels would howl: it will not be thus forever! That in our dear one’s embrace
would press a kiss on our brow. And these earthly agonies of ours would only
perish with us, and the virtuous man and the dreadful monster
would lie in one grave, giving their lives to one plant,
which plant perhaps later would pour poison into virtue’s
cup of bitterness. — No, this cannot be; we will live, we
must live.
(Maximus comes in.)
MAXIMUS
Brother!
CONDIANUS
Brother, what brought you to this dreadful place, where my only companions are the
hissing serpents? Or did Commodus do this too, the accursed dog, that I might
part more painfully from my life! He is mistaken; he finds me ready.
MAXIMUS
No, oh, Marcia arranged this for me. Brother, I came with one
request, and do not refuse your loving brother’s last request. Promise
it!
CONDIANUS
What still lies in my power, in these few life-moments, I gladly
dedicate to you.
MAXIMUS
See, I came unrecognized, wrapped up, past the guards. I will
stay, you go; by the gods, go, Condianus, save
yourself! For you I die.
CONDIANUS
Ah, brother, this I could expect of you! But no, I am called
guilty, I die. You live! For you so few days yet
dawn; I have already tasted these earthly joys, with all their bitterness.
Now to me death brings only redemption.
MAXIMUS
Brother! Consider, if I had been at home, would I not have
done what you did? Think of our mother, of Virginia,
brother, for God’s sake, hasten! Let me die instead!
CONDIANUS
Ah, brother, and do you suppose of me that I would accept your plan?
No, no, this of you, this of your love I cannot suppose. What life
would it be that we bought with our brother’s blood? What kind of
peace, which our brother yielded to us under the axe? How
could we send a prayer to heaven, while our brother’s spirit
grinned at us? See, often one can keep this churlish life, if
with disgrace we cast away the weapon.
MAXIMUS
Brother, hear me out! The hour flies, and it will soon be too
late.
CONDIANUS
Do you think, perhaps, that I fear death? Oh, do not believe it! Did not
my birth already sentence me to death? And then we did not shudder; and
now, before the threshold that separates this world from the beyond, where none even
knows what hides in the gloom, now shall I tremble like a cowardly
woman? Condianus has not learned to bend.
MAXIMUS
You have a breast in which the homeland’s hope lies. And avoid
this dreadful grim place, which breathes death. Live happily, but I
beg you, hasten! Flee, go quickly!
CONDIANUS
A happy life! What is this? What is good and evil? There is
no difference between them, oh, brother. The dungeon is good compared to dishonor,
bad compared to the halls of splendor. Death is bad for those who tremble
at themselves, and fear the future’s gloom. Good for those who, weary
of this earthly wretchedness amid their chains, soar in spirit to the lofty heavens.
What is this dungeon to me, in which my tyrant shuts my body? My soul is
free, and soars to the heavens. And the marks of the fetters hurt, but
pleasant they are compared to the weight of those fetters.
MAXIMUS
Imagine our mother, then, if for your own sake you do nothing! Our
poor mother, who would despair if she heard that you had died under
the headsman’s axe. That like a beast you were galled in the yoke under wild
towers. Oh, her heart would break with your agony.
CONDIANUS
Is it not in my power to put an end to my agonies? But no, I do not
tremble at them. I take it bravely, come what may. Twice
dies the fearful, for not death itself is so dreadful as the
preparation. I see even in death a hope fulfilled, and
to me even that is to be desired. Look, brother, the worm cocoons itself, ceases
to be a worm, and gloriously from its ruins the butterfly soars up. And would you mourn it —
weakness! I am strong, and remain so. Farewell! My strengthener
is the dear consciousness.
MAXIMUS
You stay? And shall I survive you? No, brother, I will die with you!
(Julia comes in.)
JULIA
Oh, my glorious children! My children, I say, and if your heads
still bloodily kiss one another, this I will be proud to say.
CONDIANUS, MAXIMUS
Mother, dear good mother!
JULIA
I had two children, so fair, so good, so glorious children,
that heaven and the world looked on with envy. And I lived again in my children,
and my salvation, my hope, my all was in their eyes. So
I guarded them, like a world full of hope, and in my arms so
gloriously they grew. And the old fence calmly looked toward its grave, for
in its place here were two fair flowers.
CONDIANUS
Do not think of this, my good mother. Lost is the fair age
irrevocably. To others not even that was granted.
JULIA
When the buds of my hope bloomed most fairly, then, ah, then,
the storm tore them from my heart. No, when in the childish breasts the
childish feeling still slept, when my hope was still
only a fair dream, and my heart did not yet break, did not yet
sink under the storm. For of her heroic children their mother was proud.
CONDIANUS
Mother, do not pity me! For your grief would soften me.
JULIA
No, my children, for I am strong. But see, there once lived
a great man, lived, to scatter the darkness that spread
over this earth, and into men’s hearts he poured the heavenly grace.
He taught men to live their lives so as to remember to die,
and so to die as still to hope to live. He taught defiance with a strong
heart against the storm, and to live humbly in splendor. He taught that
men are brothers, the beloved children of one father, one God,
who must love one another as you love one another. And
everywhere blessing followed him among the peoples, for his faith
was divine. Even he became the victim of blind tyranny’s rage. He
passed away, his divine tongue passed, but among us remained the seeds of his
word, which into eternity will raise their glorious flowers. — No
longer will men sacrifice a fellow-man to their gods, in
appeasement; they will not believe that man can be debased to a beast
for the sake of a few men. And their death will be as smiling, as calm, as
his was. I believe his teachings, and into your hearts I pour his grace.
This strengthened me on my life’s stormy sea. This kept up my ship
from sinking. My children! The one God’s grace be with you!
(She pours water on their heads and faints.)
MAXIMUS
Mother, glorious mother, ah, again a blow!
CONDIANUS
Your great soul too bent with your agony.
(Marcia, Virginia.)
VIRGINIA
Mother, ah, heaven — my dear sister and brothers!
CONDIANUS
My Virginia, so everything comes together still today, to break down my manly
defiance! To see this, and to go to die, ah, what agony!
MAXIMUS
Our mother has sunk into a quiet sleep. Shall I wake her?
CONDIANUS
Let her rest. Awake she has so little pleasure anyway. Asleep at least
she forgets her agonies.
MAXIMUS
And you, my good Virginia, how are you, my dear?
VIRGINIA
Much, very much I have endured since I saw you. And I have
learned to loathe my life. An unbearable burden it would be to me, if to bear
it the good Marcia did not help.
CONDIANUS
Good girl, take my warm gratitude in place of the deed. Otherwise I
can do nothing now.
MARCIA
Only he knows what a duty it is to help, who himself, forsaken,
was driven into peril.
VIRGINIA
But now I have forgotten all I suffered, for in your circle
here is salvation.
(Bailiffs come.)
CONDIANUS
You came for me? Good, I stand ready. Mother, God be with you. Rest
in peace, long, long rest, since the waking will be grief.
You good, glorious mother, I cannot speak; Marcia, you good,
noble lady, to you I give over my all; take here Virginia
from my hand, guard her, guard her like the gentle, inexperienced little
dove. Heaven will repay your deed. To you we owe even these few
moments, which once more brought into our hearts our life’s
sweets. — My Virginia, now I must go to die. May God bless
your steps. Do not weep, I only change to a glorious homeland, and in the
new homeland too the old Condianus remains. I cast down here these earthly
chains, to laugh at the earth’s grim tyrants. Every drop of blood soars toward
heaven, to redden my homeland’s dawn. Take cheer, your brother only goes ahead,
dear lady. After him you too will come one day. And then
undisturbed we shall possess one another on the rays of light.
JULIA
(Dreaming.)
My good child, do you forsake me, then? Cast down I stand here, and so
forsaken!
MAXIMUS
Even her dream is of us; even asleep you have no peace, good
mother!
CONDIANUS
Heaven, then, be with you all! But that is already in your own hearts.
And if those hours which you conjured before me heaven will repay me,
then one salvation is too little. My Virginia, mother, God be with you!
My homeland! Up to a new homeland now! (Maximus exits with Condianus.)
VIRGINIA
The gods — can it be, then! (She faints.)
MARCIA
You heroic lads! Thus to die may be salvation.
SCENE FOUR
(A Christian assembly in the underground vault. Julia sits there madly, her eyes
almost wept out. For a while deep silence.)
JULIA
They carried her off, snatched the turtledove from my breast, the kite stole her,
you tore the flower in its bud, and the bare little garden is so forsaken,
so grave. But good, only let her robbers come, I will strangle, I will kill
them, by my God! Accursed ones, come! If heaven stands so
high that the churl’s prayer of vengeance reaches it not, here let the embittered
mother, robbed of her all, fulfill her vengeance.
AGED ONE
My friends, my brothers, my fellow-men, adore God, that he have
mercy on this unhappy woman; the Lord took the light of her mind; the
measure of her grief is full already; may gracious heaven give her now
peace.
JULIA
Dark night is before my eyes, dark, dark, as in my heart; I have wept out
my eyes’ stars, I have no tears now, and my grief is yet so great!
I cannot see the sun’s beneficent light, which the Lord gave to all his
creatures. I do not see this once glorious world, which gave so
much trouble, so much grief. Oh, God! — but I thank you,
thank you, heavenly one father, who forsake me not, that you took the
light of my eyes. At least I do not see the spectres, the tyrant, the
monsters that sucked out my heart’s blood.
(Maternus rushes in, bringing Virginia.)
MATERNUS
Men, men, they seek me, they want to kill me. They want to steal away
my fair Virginia, the accursed oath-breakers. What is oath-breaking to them; is there
no one above them to reckon their sins? — I heard
that you are merciful, good people, who help your
fellow-man because he is a fellow-man. Guard this girl, give
her back to her mother. See how the roses of her face have paled, like the
shroud of death. By your God I beg you, by that, in short, which is sacred to you,
guard her; my greatest treasure I give over to you, my all
is this; guard her; for me to die will be no loss. Rest,
fair, heavenly genius, rest after so many perils.
AGED ONE
Speak more fully, then! Who are you? What has happened? Not that we need
to know it to give our aid; for that we know enough — that you are an
unfortunate man. Since we know so little of our worldly
affairs, our world being only the beyond. Speak!
MATERNUS
I was a coward, who nursed enough foolish notions in his breast
about the people; I trusted in it, in its honor, in its
grief I trusted my all, everything, the whole good of our homeland.
Oh, but whoever has hope in the people, all are deceived in it; their hope, a
pile of branches caught up by a whirlwind, which, when the wind ceases, whispers only
of past perils. I had nothing left but my self-respect, and the
people’s judgment. The people’s judgment, I say, ah, and what a judgment it is, patriot
God! Its leader is happy still, if, unhappy, he is a rebel
in revolt. With as much joy the people watches him soar up with laurel
garlands as bleed under the headsman’s axe, for it gives them
amusement. The fire of life has not yet returned to his divine
eyes, and he is yet so fair, so glorious, so lofty, as dead nature,
which even in its death exalts and shakes the feeling.
(Bailiffs rush in and seize the Christians without resistance.)
Hah, and I have not one wretched dagger. My Virginia, how can I
have mercy on you? Even from under the earth you dig them out, wretches! Ah, heaven,
ah, my Virginia!
(They are led off.)
SCENE FIVE — THE FINAL SCENE
(A hall of splendor, a feast, night. Commodus, Marcia, and so on.)
COMMODUS
Come, my Marcia, come, pour me wine! To the people’s health, ha,
ha, ha! In whose blood I would wish to wade, that their marrow might spurt up
to the sky, that they are so restless. But no matter, I root the
life out of them, and then on the corpse I can easily rule.
MARCIA
Commodus, and will this be glory, if your throne stands on the ridges of a people’s
grave? The grave caves in, death’s home, and your throne
collapses.
COMMODUS
Woman’s talk! Let it not disturb me. You are a bird of death, who always
prophesy ill, and thank your fair self that you do not pay
for it. What a sublime thought, lords, and you do not laugh at my fine
comparison? I am the emperor. (All laugh.)
FIRST COURTIER
A sublime thought.
SECOND COURTIER
One could not think of a finer.
THIRD COURTIER
Of this let the whole city speak tomorrow.
FOURTH COURTIER
And whoever does not laugh is either a fool or a rebel.
FIRST COURTIER
He would have to be a block of wood, who was not wholly carried
away.
(They laugh.)
COMMODUS
And yet I would like to know, do you hear, who is the greater among us,
you, Nigricius, or I? Let us measure. You be the judge, Micilius.
(They measure, but the courtier now stretches up, now shrinks down.) Micilius,
who is the greater?
SECOND COURTIER
My lord, sovereign lord, it is very hard to decide.
COMMODUS
Quickly.
NIGRICIUS
What does your majesty think, which of us is greater?
COMMODUS
I think, you — not yet — (Nigricius stretches fully up.)
MICILIUS
No question of it! By how much! A good span, sovereign lord.
Nigricius is the greater.
COMMODUS
Accursed, that anyone should be greater than his emperor. Did you measure well,
Micilius? Or, by my gods, pay for this yet!
MICILIUS
Pardon, exalted emperor, if you would deign to measure again, for
against our will, Nigricius stood on a higher place than you, Augustus —
here, this torn-up people’s right was under his feet.
(He picks up a piece of writing.)
COMMODUS
Quickly, then, and take good heed!
(Nigricius shrinks fully down.)
MICILIUS
Beyond question, what a dreadful difference. Oh, blind human eye,
that you did not notice this long ago; your majesty is far the taller!
THIRD COURTIER
Naturally.
FOURTH COURTIER
Beyond doubt.
MARCIA
Oh, wretched knaves, base ones, you betray him and the homeland!
COMMODUS
But truly, is Paulus the best fighter among our gladiators? Henceforth
I will have myself called Paulus. Let it be made known to the people, and on
my memorial columns let this too be inscribed; let the whole senate cry 626
times: Long live Paulus, the glorious emperor. Whoever omits one cry is a rebel,
a traitor.
ALL
Long live Paulus, the glorious emperor!
COMMODUS
But since I am so gracious as to let the people too share in the viewing of my
imperial combats, let a new tax be laid on them, the revenue of which
will be mine, as a gladiator’s.
MARCIA
Commodus! I hope you do not speak truly in earnest, or has it already
gone so far that the emperor lays a tax for this — that the sovereign has become a
comedian?
COMMODUS
You just prepare me a cup of cooling drink; do not think of the
tax.
MARCIA
(Preparing it at a table in front.)
(Aside.)
I am preparing it, tyrant, to cool your fire forever. Drink in
with it the incurable venom of death. Let your thoughts pass away from it,
which you so wish to drive off, and from the dark spectres let it be so
empty, for that will be the dark of nothingness. — I cast off
every womanly feeling, I become a monster among men, and let
woman’s vengeance be dreaded by all who still have feeling for dread.
But it must be; you know, my gods, that it must be; I am
only the instrument of your power here. [Aloud.] Commodus, drink!
COMMODUS
So, my Marcia. If in your love too you dealt out the sweetness as
abundantly as in the drink, then I would be happy. But I hope already
every disobedience will be at an end.
(A servant comes.)
MARCIA
I hope so too, that very few of your requests I will now
refuse, my lord. (Exit.)
SERVANT
The prisoners.
(Exit. Maternus, Virginia.)
COMMODUS
Let them come. Let the mother stay outside, I do not like to hear
virtue from old women. The Christians too, I give them over; let the
king of beasts judge them. Fair Virginia, how do you feel here, with us!?
Grow used to this place, my dear, here will be your home.
VIRGINIA
My home is the grave; I defy you, tyrant, I also despise
your power, I will shame you, that you may blush before a frail woman
you could not conquer. There is not a nail, a pin, a hard
wall and chain, with which I cannot put an end to my life. And I die
calmly, for I only go home, while to you I leave here
my bloody ghost, to torment you by night, by day, at the feast, in
love, everywhere.
COMMODUS
Eh, fair girl, what a heroine you have become! So lightly would you leave your
life? I scarcely believe it.
VIRGINIA
You do not believe it, Commodus, for you fear death, for to you it is
only horror. I too once loved my life, for my all
was in this life, but now, when you have made me loathe it,
when my all has departed to the beyond, there to cast off their
earthly chains, where you, tyrant, cannot disturb them, since then I too
do not hold death so dreadful; rather, longingly I await the
delivering day. You do not grasp this, do you, and do not believe it. For
unhappy you never were, and you do not know the blessings of stepping
down. And because your sins will stand like spectres at the boundary.
COMMODUS
Foolish, absurd talk. But I will soften you yet today; gladly
you will fall about my neck. Away, take her off, where in place of me
her companions will be serpents.
VIRGINIA
And do you think they are not dearer companions to me than you, that
their hissings are not pleasanter than the arms of your lying tongue? Ungrateful
scorpion. — Maternus, my protecting genius, good man, my God be
with you. I have no thanks, I am so poor. Take all I
have, and this, the tear of pity; if we part forever, let it serve
in place of parting; if we see one another again, we will wipe away our
sorrow’s tears.
(Exit.)
MATERNUS
Ah, my Virginia, I feel I have seen you for the last time. (He drinks off the
half-emptied poison-cup.) See, tyrant, I drink your curse from this cup, your
curse on your head, in the name of mankind. To you I dedicate this
cup, gods of Orcus. Send down on his head such a measure of your curse
as he sent his curse on his fellows’ heads. Let the pestilence wither his
breast, let the marrow burn out of his skull, wretchedly, senselessly, let him howl
his sins through this whole world, while in pain he gnaws his own flesh, and so
let men have mercy on him, as he had mercy on them.
COMMODUS
Away, away with him quickly, by the gods, I cannot hear him. (He is carried out.)
MATERNUS
May the hour of your death, I wish, be as long as an eternity, and may
your agony with it slay your breast. (Exit.)
COMMODUS
Go, my friends, I need rest. (The courtiers exit.)
It so burns my mind, so gnaws my entrails, as if the curse were being
fulfilled. But what is the curse, then? The curse is a word, and the word flies away. — So weak
I am, my eyes are dark, dark — help, my Marcia — ha, ha, dark.
(He sinks onto a cushion.)
(Lucius comes in, mad, with a cord.)
LUCIUS
So I have luckily reached the lion’s den; now on, on. Where is
he? Here, here lies the emperor. Truly, will he not be angry, if with
so common a cord I strangle him, and not a golden one?
Let us try. Yes, only quickly. — Look, heaven and earth,
it is done, it has happened, the lord of the world is dead, and the sun does not
darken, the stars do not fall, nor does even a wretched planet
wither for his sake. And he held his neck so calmly to the hempen
cord as before to the golden chain. Ha, ha, ha, look,
men, he is dead, dead, I say. There is not one drop of life left in him,
and this a man did, a useless wretched dog. Ha, ha, men! Men,
dogs, stones, cliffs, men!!! (Marcia enters.) Aha, the fair Marcia has heard
already, or smelled the corpse. When the horse perishes, at once the
ravens caw over it.
MARCIA
Lucius, oh, dear, beloved Lucius, look, I have done it, it is
done, the homeland is free and Marcia’s heart too.
LUCIUS
But mine is not free. With my father they laid it in the grave. I thank
you, girl, for your heart. For it I can give no heart; as for this
shattered hourglass, I must best know that every grain
has run down, ha, ha, ha. Even now the jewel is on his neck, so gentle, so
little ambitious, that he suffers it on himself, and you think
he would kiss you, if you went to him, or kill me? Oh, no, he is now
innocent.
MARCIA
God, how little one death was to you, if so many hearts still endure your
curse. (At the window.) Roman citizens, Commodus is dead. He
has paid the price of his sins. Long live Pertinax, the emperor!
(Cries of joy without.)
LUCIUS
What do you say, you fair demon? He has paid for his sins? And if a good
man dies, he is freed from earthly evil, a fine remedy against all.
Would it perhaps cure for me too the hollow of my heart? Ah, then give me death
too, I will love you, bless you. (Virginia is brought in on a coffin.) What do I
see? My Virginia, you kept your word, the tyrant did not
triumph over you. In two places your bloody marble brow.
Do not believe him, he feigns, he will bite, if you go near —
MATERNUS
(Rushing in.)
True, then, oh, heaven, her lips are closed, the lips that once could
breathe life into a world, now extinct, her eyes closed,
heaven shut in them. Now I believe in gods, for her soul has
passed over; her I adore, her I love as one now. Her breast is mute, not one
drop of motion in it, nothing, nothing. She is wholly dead, and
still I live.
MARCIA
For you too, you happy one, only a few moments of your life remain. You
drank of Commodus’s wine. Only I am the one whose fate it was not given to die,
and with whom even his eternal grief lives.
MATERNUS
I feel it, feel it already in the depth of my breast, and I rejoice in it, in
nothingness. My Virginia, world, from all this I forever depart. My
Virginia, the slave breathes out his life at your feet. He loved you, I thank
you — for the poison — to my father — I forgive. — My homeland!
Happy — Virgi — —
MARCIA
Rest, you great soul. You have cast off your chains. You are happy in the
reunion; I may be happy in hope.
LUCIUS
A strange man this was, was he not? He forgave his father. His
father he forgave, ha, ha, in this world he forgave. I too
forgive, then, the fair Marcia, who robbed me too of only an eternal
life.
JULIA
(Coming.)
The tyrant is dead, and I have my daughter again! The dungeon has opened, and
in shone, they say, the sun of freedom. I cannot
see, for I wept out the light of my eyes. I shall have my good daughter.
MARCIA
Poor mother, your daughter is no longer of this earth.
JULIA
Lead me to her, I know well that she is here. Do not torment me,
men, for it was only for my daughter that I left the home of death.
MARCIA
Good woman, your daughter is dead. Here she lies.
JULIA
(Bending over her.)
My Virginia, my daughter, my sweet all! Was I dragged up from
death for this, that a second time I should feel death? Ah, you are so
heartless, men; my daughter, only once more say: Mother! Then
together we will calmly die. — My voice dies. My grief
I cannot pour out. It chokes in my breast, and my breast is so heavy. —
LUCIUS
You may wait, good woman, till she answers you. In this hall everyone is so
proud that for all the world he cannot speak.
MARCIA
In such a scene even bronze breaks.
(Pertinax comes with Fadilla.)
PERTINAX
Thus a hall of splendor became death’s home, and the tyrant in it a
victim. Around it the bloody witnesses of his deeds, outside the homeland, which,
bleeding, asks for aid. My son, my glorious great son, here you lie in the
dust, with your heavenly plans, and a little grave will be enough to
take you in, shut out from every sacred hope. You became the victim
of treachery. Oh, forgive your father, if you can. — How many a heart
has become the victim of recognition and misunderstanding. Yours has already
finished its suffering. Blessed be your ashes, and light the earth on your
bones. I have no time here yet; on the gloomy roads of my life still
one noble duty rays down on me from the heavens, and this: to heal the sacred
homeland’s wounds. — Noble ladies, you are both the victims of the homeland’s
good. No greater reward can be yours than the sacred
self-respect, which in time will bring balm to your wounds. Now to the homeland’s
altars! Let this be my first step, the homeland’s good the first of my
deeds. And let the better posterity look with horror on this scene, where
such victims of tyranny will be no more.
The End
ISTENÍTÉLET
ELSŐ JELENET
(Cirkusz. Gladiátorok).
320 ELSŐ GLADIÁTOR
Szép volt nézni, társ, midőn Claudiusra rohant az éhes orosz-
lán, hogy felállt hajaszála annak, ki látta, nyugodtan várta Clau-
dius, s kitépte nyelvét a porba dobva a szörnynek, hogy felhab-
zott a föld.
MÁSODIK GLADIÁTOR
S a nép nem volt megelégedve, kérte halálát?
ELSŐ GLADIÁTOR
A nép néma volt, s aggódva Commodusra mereszté szemeit.
323 MÁSODIK GLADIÁTOR
És Commodus?
ELSŐ GLADIÁTOR
Halált inte és morgott a nép; már pedig ez ritka, hogy a nép
morogjon, ha mulatságára legjobb barátjának kéne veszni bár.
Egy tigrist eresztének reája.
325 HARMADIK GLADIÁTOR
S a tigris nem bír az oroszlán nagy lelkével, az oldalról vérez,
nem elől támad meg.
ELSŐ GLADIÁTOR
És ennek körmei között kiadta nagy lelkét a jó Claudius, még
halva is fogai közt tartva erősen a szörnynek lábát, hogy az
nehezen tudta lerázni magáról.
MÁSODIK GLADIÁTOR
És Commodus?
328 ELSŐ GLADIÁTOR
Kacagott. Ma újra ő fog vívni.
HARMADIK GLADIÁTOR
Vajon kit néz ki áldozatjául? Mert ellenének ólomfegyvert ád
védeni magát. Gyakran ólomfegyvert ád a bűnös ellenének, ha
hatalmas, és győzelme mégis győzelem. Így tesznek a népekkel
is, ólomfegyvert adnak kezekbe.
330 MÁSODIK GLADIÁTOR
Jószívűségből adja, csakhogy annál bizonyosabban részesítse
kegyes döfésében.
HARMADIK GLADIÁTOR
És mikor a két Condianusnak csapatott le feje
ELSŐ GLADIÁTOR
Az a tömlöcbe történt, nem merte világoson tétetni ezt a csá-
szár, mert félt, hogy meg találná látni, tette mily rút.
333 MÁSODIK GLADIÁTOR
A nép szerette őket, azt félte ő.
HARMADIK GLADIÁTOR
Már 734-szer vívott Commodus, mint secutor, s az elvérzett re-
tiator ólomfegyverével háladatból csókolta a lába porát, midőn
szíve vére folyt.
335 ELSŐ GLADIÁTOR
Minden retiariusnak különös kegyelem, ha egy császár keze
alatt esik el.
MÁSODIK GLADIÁTOR
Dicső kegyelem egy fejdelemtől, de nem igen vágyom reája.
HARMADIK GLADIÁTOR
S emlékeire mégis mindenütt Herculest irat, úgy nevezteti ma-
gát.
338 MÁSODIK GLADIÁTOR
Azt teheti, ő a császár. Ki mond ellen neki, ki nem akarja meg-
zavartatni a fő s nyak egyezését.
ELSŐ GLADIÁTOR
Igaz, hisz ő őre az igazságnak, s így nincs alatta.
340 MÁSODIK GLADIÁTOR
Néki ólomfegyverű ellent is legyőzni rény, mert ő a császár!!
(Lucius jő.)
LUCIUS
Emberek, emberek! Ha emberek vagytok!
ELSŐ GLADIÁTOR
Miféle jómadár ez? Ugyan furcsán néz ki.
343 LUCIUS
Commodus vívni fog, hej, igen – vagy igen feleljetek hát, és
kérlek benneteket, ha van bennetek emberi érzet vegyetek be
társnak. Én Commodussal vívni akarok nékem véle kell vív-
nom, emberek! Lássátok, könyörüljetek rajtam, szegényen én
nem kívánok semmi díjt, díjam a tiétek legyen. Csak egyszer
vívnom hagyjatok.
MÁSODIK GLADIÁTOR
Te nékem nem tetszel, ember. Te jobban kitalálnád őt kérdez-
ni, mint néki felelni kedve van reá. Te nem vívhatsz vele.
345 LUCIUS
Ah, emberek, lássátok, én kerestem könyrületet a fénytermek-
ben, hatalmas urak között. Mindenütt kitaszítának, mint az
ebet. Kilöktek, én könyrületet sehol sem lelek. Most a gladiáto-
rok közé jöttem, keresni embert, és embert itt sem lelek.
ELSŐ GLADIÁTOR
Szegény, én szánom őt. Hagyjuk vívni, mit tehet ólomfegyveré-
vel?
LUCIUS
Én vívni fogok. Óh, üdv, óh, élemény, óh! De hát már ily ala-
csony alakba költözött a rény? Igen, emlékezem, midőn még
Luciusnak hívtak, és atyám a rény volt, és anyám is az vala és
mutaták magokat az embereknek, felkiáltottak azok, le a fény-
ruhával, kolduskabátot nyakatokra, rény és a vétek kacagott
trónján, és én, én nem tudom, mit tevék. Csak azt tudom, hogy
leestem az égből, és egy nehéz szirten, melyt az emberiség szí-
vének nevezett az ördög, betörtem fejemet, azóta szüntelen
fáj, jó emberek, nekem!! (Kürt.)
348 ELSŐ GLADIÁTOR
Csitt, jő a nép. Helyre, helyre mind.
(Eltávoznak, Lucius félre a sorompók mellé áll, a nép elfoglalja helyét,
Pertinax jő.)
PERTINAX
El kelle tagadnom elmém világát, el azt, mi az embert emberré
teszi, nyomor éltem feltartásáért. Eltitkolám éltem tüzét,
melyet az ég gyújta elménkbe. Óh, Commodus, te hoztál ennyi-
re. Egy éltet vásároltam meg avval, egy nyomor éltet, mi él-
tünknek egyetlen célja csak. De ne legyen hasztalan ily áron
kiváltva életem, meg kell mutatnom, hogy megérdemlé éltem,
hogy élet legyen. De föl álarcommal, rejtezz el az undok arc
megett emberi érzet, hogy ember ne lássa létedet. Nem va-
gyok magam. Jó napot, te felfordított villa, mit jársz itt, hol
nincsen sült számodra az emberek között?
350 LUCIUS
Hogy érted azt? Ha marhahúst akarnék felszúrni, nem kellene
messze mennem! De hát, te jóllakott filozófus, te világ csodája,
te szélzsák, ki úgy adod vissza a kínt, mint füledbe fúják, mit
keressz itt e sok ember között, hol oly büdösen párolg a pestis.
Megsárgul a levél, mert egy ember a másikában ellenségét látja
csak, és féli, keblére öntni érzeteit, mert minden kebel oly szél-
zsák, mint te.
PERTINAX
Ah, itt egy esztelenre lelék. Óh, ég, vedd nekem is így elmémet,
hogy ne fogjam fel kínom egészét, és én boldog vagyok. De,
barátom, hogy hínak tégedet? Mi bú ért, óh, szegény fiú, mely
ily hatalommal nyomja le kebledet?
LUCIUS
(Félre.)
Szegény esztelen, menekednem kell tőle. [Fenn.] Barátod va-
gyok, mondod? Csalódol, én ellenséged vagyok, igen, ellensé-
ged, te vén filozófus, te eb, te ember. Engem igen megcsaltak
az emberek, s oly sima képek volt! De te vagy az, ki azt hitetéd
el az emberekkel, hogy a fájdalom nem fájdalom, hogy a rossz s
a jó egy, ki érzéketlenné teszed véghetetlenségeiddel a véges
nyomor eránt társaimat. Ösmerlek, hydra, s te tudatlan eb vagy,
nem ismered kínomat, mely oly végetlen, mint a semmiség, ha,
ha, ha! (Kürt, Commodus, Marcia, Cleander megjelen a nézőhelyen, a
nép zajg. Lucius Marciára mutat.) Nézd, nézd, látod azon égi nem-
tőt? Ne higgy neki, démon van benne, vigyázz, ne nézz oda, öl
tekintete. Én is egykor ránéztem és nézte kiégeté agyamat. Jó
reggelt, szép Marciám. Te Jupiter Iphigéniája vagy?
353 MARCIA
Ah, ne törj szív meg! E próba oly nehéz. S oly lassan halad az
idő, mely nemezist rejti éjjelébe.
(Maternus és Virginia kihozatnak, egy-egy oltárhoz kötözve. Julia jön.)
COMMODUS
Mit mondasz, Marcia?
355 MARCIA
Fölséges úr, többé már ki nem állhatom. Ah, kérlek,
szégyeneld magad egy nő előtt, s bocsáss meg Virginiának.
Ládd, ne legyen ő türelmesb, mint te engedő, és ne féld, hogy
az emberek gyávának fognak mondani. Óh, nem, ők feledni
fogják e tettedben sötét vétkidet. Commodus! Szeretni foglak,
becsülni foglak, bátyámnak, kedvesemnek gyilkosát. De szörny!
Így hogy nézhetek reád, hogy ölelhetsz nővérrel mocskolt ke-
zeddel? Gyáva vérszopó.
COMMODUS
Badar beszéd. Tudod, hogy szeretlek, visszaélsz vele. A dolog-
hoz csak.
JULIA
S te, Virginiám, oly néma vagy, nyugodt elszánás egész léteden,
megszégyeníted gyászoló anyádat, ki majd kisírja élte csillagit.
Azt hittem, hogy elég erős leszek. Én gyenge hölgy, magamban
oly sokat bízék! És ím, lesújtva, szótlan állok itt. Ah, leányom,
te nálam boldogabb vagy.
358 LUCIUS
Nézd, nézd, te bőrzsák. Ezt szép lesz nézni, mint fogja mutatni
Commodus jogát, oly okokkal, minőkre senki sem felel.
PERTINAX
Szegény, jó fiam. Így kell-e látnom őt, a kajánság áldozatát!
Commodus, könyrülj, ő oly ártatlan, oly jó, mint a felkelő nap-
sugár.
360 LUCIUS
Mint a felkelő napsugár? Úgy nem oly igen ártatlan, minden
szépnek ablakán benéz.
MATERNUS
Hah, bátyám, te ott nézed öcséd halálküzdését, ott nézed, mint
az ugráló banka csevegve díszedet, míg a nyílsebezte sas kibo-
csájtja lelkét az égbe, s homályos tekintete rajta megtörik! Csak
vigyázz, bátyám, hogy végkínja le ne csapjon tégedet. Nem
azért szidlak, hogy éltem elvevéd, hogy beárulál, fekete színek-
kel festve a zsarnoknak, hogy atyámnak fia helyett egy rémet
festél, és atyám keservbe eltaszíta. Óh, nem ezért, ezért mind
felel önérzetem, és bosszulóim álmaid. De atyám éltét kérem
tőled, és szóm az egekre hat, melyen az atyavér piroslik reád.
PERTINAX
Óh, jó fiú. Van-e oly végtelen kegy az egekben, mely megbo-
csájtja ezt nekem? Én magamnak megbocsájtni nem tudom.
363 COMMODUS
Ne ügyelj, Cleander, a nyomorú rab ugatására. Elrepül, bár
utolsó lehelte is méreg.
MARCIA
Commodus, az istenekre, mentsd meg Virginiát.
365 COMMODUS
Hallgass, te nő vagy, nem értesz ehhez. Mesterséged a csók,
semmi több.
MARCIA
Hah, iszonyú! Úgy hát az ég legyen segélyetek. De büntetlenül
ne folyjon ennyi vér.
LUCIUS
Látod, látod, mint beszél a nemtő. Ah, jaj, a kígyó nyelve oly si-
ma, és oly tündöklő színbe, ha napon van.
368 MATERNUS
Commodus, még soká késsz adni a halál jelét? Hosszabbítni kí-
vánod kínomat? Vigyázz magadra, császár, hogy kínunkkal ne
toldd magadét! Törvényt alkotsz és a törvény szolgája te vagy.
Óh, mi boldog lenne az elnyomott törvényid nélkül, mert egye-
sülve védhetné jogát; letaszíthatna, eltiporhatna téged, szörnye-
teg. De parancsolja a törvény, és alá kell vetni magát. Mert a
törvény te vagy.
COMMODUS
Hallgass, rabszolga, készülj inkább a halálra!
370 MATERNUS
Készülhetek-e jobban arra, mint ha még a poklot átkozom
fejedre végszavakkal. Nyomhatod a népet, cudar, elölheted
benne azt, mi teszi a népet azzá, ami, de nyomásod sikere ellen
nyomás lesz és borzasztó leend a bosszuló felkelő sugár. Ah
Virginiám, csak érted öldököl a kín, érted kívánnék élni, és
üvöltni vétkét akkor fülibe, midőn sötét lesz, és a fény többé el
nem födi rémalakját. Hah, Virginiám, nékünk halni kell, és
vérünk összekeveredve esd bosszúért, bosszúért, bosszúért!
MARCIA
Commodus, hogy tetszik ez? Az istenekre, bocsáss meg Virgi-
niának! Commodus, légy emberi!
LUCIUS
Szép tréfa! Ha, ha, ha! E világon mindég egynek keserve mulat-
tatja társait.
373 PERTINAX
Hah, e szegénynek kiége minden érzete, s akkor kacaghat, mi-
dőn könnyezne a szirt.
LUCIUS
Mit beszélsz te, filozófus? Hej, látszik, hogy gyomrod tele. Hát
nem tudod, hogy vígnak tartja az a világot, ki boldog, szomorú-
nak az, ki boldogtalan? S mivel az mondja, hogy nem víg, ez
hogy nem komoly, tehát semminő, és mink semmik vagyunk,
semmik, semmik. Ha, ha, semmi úr, istenek veled!
375 VIRGINIA
Álmodom, de nem. Minden való. Isten veled, te egykor szép,
oly szép, dicső világ. Marcia, látom, könnyezel. Ne tedd, isme-
rem jó szívedet és ez nekem elég. Commodus! Köszönöm
néked, jó Hilár, hogy így megjutalmazod vendégszeretetünket,
visszaadva nékem azon hazát, hol újra zavaratlanul bírandom
mindenem, mit szereték. De ah, nem, anyám még itt kesereg
e világon, még néki nem telt meg keserve mérője.
JULIA
Gyermekem, ah ég, jó gyermekem, többé már ezt ki nem állha-
tom.
(Pertinax karjai közé hull.)
VIRGINIA
Anyám! Isten, és én meghalok, ki sem leszen szeretni már,
anyám! Ő árva lész, mert én meghalok. Ah, Commodus, nézd,
én könyörgöm éltemért, mert anyám is él.
378 MARCIA
Commodus, utolszor kérlek, bocsáss meg nekik.
COMMODUS
Rajta, a vadakat reájok!!
380 JULIA
(Eszmélve)
Mi ez? El, el tőlem, gyilkosok! Hol van leányom? Ég, add meg
őt nekem! Leányomat, Jupiter, ha, ha, ha! Üvöltsetek szelek!
El, el tőlem, mert mondom, megfojtalak! Erősnek véltem szí-
vemet dacolni egy fergetegnek, mely kimozdítja a földnek sar-
kait. De poklot nem reméltem én. Hol a császár? Őtet ide
nekem, hadd fojtsa meg őt a gyermekét vesztett anya!
COMMODUS
Vigyétek el, vigyétek őt hamar, megbódult. (A nép zajong, Julia
elvitetik.) Hah, énnekem szól, és szívem feldobog, de nem győz,
nem győz le ez! Ha, ha! Dologhoz hamar!
VIRGINIA
Anyám, drága jó anyám! S te, Commodus, szerelemre akarsz
kényszeríteni, te gyilkosom, véghetlen a szerelem, mint az Isten
és az istenszerelem; a szerelem e világnak lelkén a pánt, mely
összetartja e világ hatalmait, a szerelem az, mely minden sugár-
ban, minden életben felénk mosolyg, s mely fáklya vészben,
csillag a tévedt hajónak, mely mindenható és hatalmán minden
meghajol, isteni származásunk szikrája és reményünk a jövő sö-
tétében. Te erre akarsz-e kényszeríteni, te por, te semmi! Óh,
hatalmad a gyönge hölgyön megtörik, ő halni megy, s a bárd
alatt csak tégedet nevet.
383 COMMODUS
Szörnyű, utolszor mondom, gaz, ki kérni mer.
MATERNUS
Hah, Virginia! Commodus! Istenek, nincs erőm! Nékem halni
kell, kell látnom élve halni éltemet. Óh, segélj ég! Kő, szirt, em-
beri érzet, segélyt nekem! (Jőnek a lictorok, Lucius beugrik.)
385 LUCIUS
Már sokra megy a tréfa! El, zsoldosok, átkozott kutyák, vadak
után, itt, itt egy ember élt, vágyón messze szabadság[ot]! Semmi
több, élj vele. Itt egy varázsbot, mely alatt a világ nyög, mely jo-
got hoz, siess! Ha, ha! Örülsz a semminek?
(Maternust és Virginiát leoldja, kardot adva neki, a nép zajg, felugranak
a lictorok. Commodus bámul, Marcia tapsol, Maternus Virginiát felfogva
elrohan víva.)
COMMODUS
Hah, átkozott eset; ez rajtam történe. Utána, emberek! S annyi
arany a díj, mennyit nyom feje, s e vakmerőt daraboljátok fel.
Még se teljesült parancsom! Gazok, pártütő, ki nem vág!!!
LUCIUS
Mit bámultok rám? Éhes kutyák, ne, faljatok fel! Fattyúk, én az
állatok királya vagyok. (Marciára mutat.) S ez itt a bőregér, mely
kijátsza!!!! No, s még késtek, nem halljátok-e, hogy Commodus
mondta: Dörög az ég s a vak villáminak sújtni kell.
388 MARCIA
Commodus, vedd vissza parancsodat, egy őrültön csak nem ve-
szesz bosszút! Emberek, hagyjátok őt, hisz őrült!
LUCIUS
Juhij, a démon is kezd érzni. A vízből láng buzog fel. A kő sír
könnyeket, s ti emberek nem érztek, elvesz a világ, elvesz a
világ. Mondtam már régen azt néktek, és nem hivétek, hogy
üdvöm elveszett. (Egy koporsót hoznak be, benne Arriust.) Itt is
hoznak néki tál étket, a halálnak fényes asztalára, férgek örülje-
tek, ha hízott hassal megy hozzátok, ne bánjátok, ha koldult is
itt. Jobb, mint a lelkiisméret mardolásitól kiszáradt zsarnok,
mert az itt vagy ott koldulni fog kegyelmet tőletek.
390 ELSŐ GLADIÁTOR
Fölséges úr, tömlöcébe mentünk Arriusnak, mint parancsolád,
megfojtni őt, ő felemelte láncterhelt kezeit és nehéz bilincsivel
beverte fejét. Végszava volt: mondjátok meg Commodusnak,
hogy láncival egyszersmind a módot is kezembe adá, azoktól
menekedni. Utolsó lehelte pedig ez volt: Róma, véled sírba
szállok! S egy mosollyal más létre költözött.
(Nép morog.)
COMMODUS
Kikerülte igazságos bosszúmat, de nem egészen.
LUCIUS
(Rádől.)
Atyám, ah, te drága jó atyám! Igen, atyám valál. És mostan
semmi, semmi, semmi e világon. Te szerettél engemet, atyám,
és most oly hideg e szív, nincs abban élet, nincs fiad s Róma
emléke benne. Minden, minden kiége már. S ti nézhetitek, em-
berek, nézhetitek, hogy atyátok, pártfogótok, ily nyomorún
veszett el láncban, és láncai még hideg tetemét nyomják, nincs
azokban élet, hogy felemelhesse azokat ellened, te zsarnok, te
semmirevaló, és mégis bilincsbe! Óh, ég, szakadj le, föld,
menny, pokol, Isten, démon, kígyó, mind, mind vesszetek, és
tegyetek egy borzasztó kegyet. Te erényes hölgy, légy kerítő,
légy semmirevaló, oszd csókjaidat bérért.
393 MARCIA
Ah, Isten! Mi nehéz ítéleted.
LUCIUS
Te honfi, add el hazádat. Te gyermek, öld meg atyádat, hogy
örökölhess!
395 CLEANDER
Ismét! Ez iszonyat! Sehol sem menekedhetem!
LUCIUS
Mind, mind, mind, öljétek egymást, emberek! A barmok élnek
csak békében, mind, mind, mind! Mert nincs semmi, semmi ju-
talom, istenbüntetés. Ah, jó atyám, te meghaltál fiaddal, és
nincs, ki megbosszulja őket. Kő az ember, melyről fájdalmad
visszapattan, kétszer esve magadra. (Fölemeli atyját körülmutatva.)
Nézzétek, emberek, ezüst fürtjei véresek. Mi szép, jó atyám
volt, és ő elveszett. Ő szerete benneteket, ő értetek veszett el,
és ti egy csepp vért érte nem sírtok. Utánam! Az égbe rontunk,
kizsaroljuk őt, utánam!
(Elrohan, ezalatt a nép fellázadt, nagy zavar, Commodus elfut már a
beszéd alatt, mind el.)
MÁSODIK JELENET
(Commodus terme előtt, a nép legnagyobb zavarban van. Pertinax elől fel
s alá jár, Lucius komolyan jön s némán egy kőre ül, olykor egyes neveté-
seket, vagy Marciát, vagy atyám, kedves jó atyám-at ejtve ki, Maternust a
légbe emelve örömkiáltások közt hozzák.)
NÉP
Arriust nekünk! A két Quintilián életét! Zsarnok! Claudius vére
rád kiált! Gyermekinket! Testvérünket! Anyánkat nekünk! Át-
kozott zsarnok! Lement már élted napja, veszve vagy! Most
számon kérünk!
398 MATERNUS
Polgárok! Ha félbe hagyjuk munkánkat, mind elveszénk!
(Nagyobb zaj.)
PERTINAX
Kinyíltak a sírok, a holtak szólanak, és akkor félj, Commodus –
ha hátra nézni félsz. Fiam szól, dicső és megvetett fiam; elébe
lépni atyja szégyenel. Isten veled, fiam, az ég megáldja minden
léptedet.
(El. Commodus megjelen az ablakon.)
400 NÉP
Vessetek követ reá! Le az ebbel! Nem kell nekünk császár! Már
nem szükséges a helyettes, megért a nép eléggé.
MATERNUS
Halljuk őt is! Az ellenfelet is ki kell hallgatni a bírónak; és bíró
itt a nép. Csend! Halljuk őt!
NÉP
Védd magad, eb! Le vele, halljuk őt!
403 COMMODUS
Vétkezék, elismerem.
NÉP
Halj tehát!
405 COMMODUS
Vétkezék, de szívem nem volt elromolva. Én akartam
boldogítni Rómát, csak módját nem tudám. Kezetekbe adom
azt, ki mindezekre vitt, büntessétek meg azt, és én igérem az
istenekre, hogy célom mátul boldogságtok leend, s minden
megtérőnek kegyelmem! Maternus, néked is, minden híveiddel.
(Cleander kitaszíttatik, a nép körülveszi és kínozza.)
NÉP
Éljen Commodus! Éljen a császár, vesszen az áruló!
MATERNUS
El, polgárok! Ne kínozzátok őt, ne mondják, hogy vak marha-
ként a düh vezérle bosszúnkban. Vezérünk az ész legyen és
isteni szava.
408 NÉP
Néked adjuk őt át, Maternus, ítéld el őt, bosszulj meg benne
minket is, igen, igen, ítéld el őt.
MATERNUS
Ah, ő testvérem, álnok, gonosz árulója egy szent hazának, és
mégis testvérem, én őt így el nem ítélhetem. De mint honfi,
miért ne? Miért? A testvér is siket lehet a honfi bíró előtt.
Cleander, elő!
410 CLEANDER
Bátyám, tudom, bosszúd véres lesz, igaz lesz bosszúd. Én is
szenvedni láttalak, és nem segítettelek. De, bátyám, gondold
meg, ah, testvérem, könyörülj, kérlek, istenidre!
MATERNUS
Istenim a rény, a jog; a bíró siket, mint a bérc, nem hallja az
Maternust is.
CLEANDER
Ah istenek, hol leljek hát könyrületet, ha testvérem halni hágy?
Hát még a többi emberek!
413 MATERNUS
Keress szívedben könyrületet, nyomorú eszköz, ki már azonnal
személy, ember lenni megszűnél. Védséged
CLEANDER
Védségem, óh, védségem, csak a testvéri szű. Bátyám, köny-
rülj, könyrülj rajtam. Ah, ezt ki nem állom, oly rémes a setét, és
én meghaljak, hah! Még magammal számot sem veték. Borza-
dok, bátyám, könyrület, légy nemes!
415 MATERNUS
Most mondtad ki ítéleted! Könyrület a honnal – nemes, felál-
dozva véremet a közügyért. Néked halnod kell.
CLEANDER
Lehet tehát? Én meghalok! Reményim, éltem, minden! Átok re-
átok! Átok, átok! (Sok döfések alatt leesik.)
LUCIUS
Nézz le, jog istene, itt testvér ölte le a testvért, néked áldzatul,
ha, ha!
418 MATERNUS
Nyugodj békével, testvéri kebel! Akkor szerettelek legjobban,
midőn tőrömet rántottam élted rejtekébe. De polgárok, elesett
a vak szerszám, most vérzzen a zsarnok. Én feláldozám nektek
testvéremet, most ti áldozzatok a honnak egy zsarnokot fel.
NÉP
Ő megjavul, ígéretét adá, felesleges lenne, ez okoza minden
rosszat. Mi megelégszünk. (Mind.) Éljen Commodus! (Elvonul-
nak.)
420 MATERNUS
Gyáva nép, megvetlek, átkozott! Szégyen fejedre. Te igának
születél, igába görbede fejed, midőn láttad először a napvilágot;
én véled többé semmit sem akarok. Elhagyva állok, híveim
sehol. Óh, hogy bíztam is beléjek? A zsarnok rám vigyorog,
Róma elvakult a dőre csillogáson. És Virginiám, egy életem,
karjaim között esd segélyért. Bátyám, nyugosztaljanak istenim,
követlek, de még addig tennem, tűrnöm kell. Te már boldog
vagy a semmiben, én önérzetem sugallati között. (El.)
PERTINAX
Itt fekszik egy holttetem, egy halotti fekély; nincs élet benne,
nincs egy cseppre már, és ez fiam volt.
LUCIUS
Nem igaz, kedvesem volt, reményem romja ez.
423 PERTINAX
Fiam volt, pártos, áruló fiam, az ég büntetése hullt reája; az is-
tenek tudják, nem átkom által. De azon szent törvény után,
melynél fogva végre győz a jó.
LUCIUS
Egy ország vére hízlalá őt, most illik, ő is hizlalja a nemes ven-
dégeket, melyek nem adóznak senkinek, és a sánta igazságnak
mégis sebes szolgái.
425 PERTINAX
Nem főz ki agyad többé terveket, nem szíved ezernyi cselszö-
vényt, te oly nyugodtan szenvedsz minden viszonyt, minden
igaztalanságot. És mi volt veszted oka? Az, hogy a legkisebb
rész is magát tartja az egésznek, a véghatárnak. Ezt tartja a
zsarnok, a bölcs, a költő, a vigadó, a pap, minden, és a társt
csak mellékesnek tekinti. Hagyjatok zavaratlan helyet minden
embertársaitoknak, akarjatok lenni azok, amik vagytok, s az égi
béke száll szívetekre. Ne kívánjatok arra jogot, mire jogotok
nincs. Minden ember a magáé, s az Isten teremtményei az is-
tenék, nem embertárs adta élteket, nem neki van reá joga, s ha
ezt követitek, az emberiség emberi leend, s a jövő századok
borzalmmal nézendik vérrel festett éveinket, mert koruk szép,
tiszta fény lesz, melynél az emberek embereknek ismerendik
mind egymást, testvérileg. (El. Marcia jő.)
MARCIA
Lucius!
LUCIUS
Aha, halni hívsz, jó lélek, vagy sírodból ijesztni, kínozni jöttél-e
fel csak? Ládd, engedd meg, ládd, már eleget kínlódtam.
428 MARCIA
Ah, elméje szép világa ily elsötétült! Lucius, én Marciád vagyok,
nem ismérsz?
LUCIUS
Ismérlek. Egy szebb, jobb gyermekkorban ismértelek. De ez
már elmúlt, most vér van csak mindenütt. Te Marciám valál,
most kedvesem a halál.
430 MARCIA
Lucius, óh, ne taszíts el magadtól. Én szeretlek, szeretlek most
is, Lucius! Mint ember embert szeretni tud, élte minden erejé-
vel. Én az erőszak áldozatja lettem, egy kemény sors áldozatja
én, de van még egy élet, és abban zavartalanul örökre bírjuk
egymást. Lucius, higgy nekem, szeress, és remélj a jövőben.
LUCIUS
Mit beszélsz nekem a jövő életről? Dőre por, ah, reményem a
síron megtörik. Nézd, nézd, Marciám, a puszta utcákat, a halál
lehelltét mindenütt, a fejérlő koponyákat vedd fel és szagold és
nézd, mint zsibog, és beszélj a reményről, mely síron túl vár re-
ánk. Ez nem való nekem. Te megcsaltál, kegyetlenül, megcsal-
tál engemet.
MARCIA
Én szeretlek, mindég, örökké szerettelek, Lucius, higgy sza-
vamnak, Luciusom, édes mindenem.
433 LUCIUS
Te tréfálsz, te meg akarsz csalni, de tudom, hogy Commodus
Iphigeniája vagy. Ne hidd, hogy tán én elmémben zavarodott
vagyok, mint mondják a buta emberek. Jól tudom én, jól látom
én, hogy engem senki sem szeret, még maga a természet sem,
mert megtagadja egy imámat, mely a halál.
MARCIA
Ah, ég, el ne hagyj! Jőj, Luciusom, itt egy bizonyosb helyen be-
széljünk! Én szeretlek, én megbosszullak, megbosszul a gyenge
hölgy, és jutalma szerelmed leend. Lucius, ne nézz oly komo-
lyan reám, én régi szerető Marciád vagyok. Jössz, édesem?
435 LUCIUS
Ha jutalomért akarsz tenni valamit, hagyd el, nékem semmim
sincs. Semmi e világon, mint keservem, mert az oly nagy, mint
a mindenség. Szerelmem sincs. Kiége keblem, és keblem sötéte
oly üres, oly öldöklő, mint a semmiség. (Karöltve el.)
HARMADIK JELENET
(Tömlöc, Condianus.)
CONDIANUS
Rideg falak körömben, néma csend! S bezárva én szívem tűz
érztivel, melyek a hon oltárin égtenek, s a szent hazával is
veszének el. A hon sírokban és átéltem én! Átéltem kisírni
éltem csillagit, üvöltni a hon sírja felett csúf zsarnokának átkait.
De nem veszél el, óh, hazám, érzem azt, élsz szívemben; e
szűben fentvirulsz s ha majd az elvakult ember-nem éjiből
felébredend hajnalra egykoron, s bosszút kiált a felkelő nap is
vérszinű sugárain, hazám, sírodra szentelend, ki érz, és érzni
fog a korban mindki már, az ész lesz lámpa borzas éjeken, nem
félelem, bilincs zöreje csak. S ha a rozsdás lakat lehull, csörög a
lánc, s kirohan a rabnép tömlöciből, szablyát ragad, mutatja
sebhelyét, és fölüvölt az égi bolt felé, megrázkódik az, reátok
hull, s alatta porként összezúzva ti. Remegjetek a néptől, mely
szabad magába lőn, ha hajnallik, éjt varázsolni nincsen már erő.
Él az istenek parancsuk, azt elfojtni néktek lehet ugyan a
tömlöc éjivel, de elölni nincs hatalmatok. De hátha földi
életünkben múlt már lételünk, s a sír enyésztve öl, ha kiragadta-
tunk kedveseink közül, és veszve minden remény a vi-
szontlátra, akkor, akkor miért adám éltem, üdvöm, boldogságo-
mat, egy dőre füstért, mely a hon? Miért áldozám magam e
dőre képzetnek, mely az erény? Igen, de hát ez oly félelmes
lenne, attól nem borzadunk, hogy semmik valánk, s attól re-
megjünk, hogy újra semmivé leszünk? Nem érjük-e így is el a
célt, mely minden földi keservtől felold? Nem érjük-e el a célt,
mely mindnyájunkat egyenlővé teszen? Nem oly iszonyat nem
lenni, mint vélik az emberek. S vajh, mi dőrék lennének így
fényes emlékeink, ha alattok a szű enyészne! Ízlelve ez életet,
hogy vesztét érzi csak. Mi dőre lenne, ha honomnak adva min-
dent, utam virágit, éltemet, ha sorsomat összekötve az ő ügyé-
vel együtt az enyészetbe hágnánk. Ha nem lenne az ember más,
mint egy váz halál után, egy büdös csont, mely vigalmink köze-
pette ordítná; nem lesz ez mindég így! Mely kedvesünk ölelésé-
ben nyomna csókot homlokunkra. S e földi kínjaink csak vé-
lünk vesznének el, s az erényes ember s a borzasztó szörnyeteg
egy sírba hevernének, egy plántának adva élteket, mely plánta
tán később mérget öntne a rénynek ürömpoharába. Nem, ez
nem lehet, mi élni fogunk, nékünk élni kell.
(Maximus bejő.)
MAXIMUS
Bátyám!
438 CONDIANUS
Öcsém, mi hozott e szörnyű helyre, hol társaim csak a sziszegő
kígyók? Vagy tán ezt is Commodus tevé, az átkozott eb, hogy
nehezebben váljak el éltemtől! Csalódik, engem készen talál.
MAXIMUS
Nem, óh, ezt Marcia eszközlé ki nekem. Bátyám, én egy kérés-
sel jövék, és ne tagadd meg szerető öcséd végkérését. Ígérd
meg!
440 CONDIANUS
Mi még hatalmamban áll, ez egy néhány élet-perc alatt, azt szí-
vesen néked szentelem.
MAXIMUS
Ím, én ismeretlenül jöttem beburkolva át az őröknél. Én mara-
dok, te menj, az istenekre, menj, Condianus, szabadítsd meg
magadat! Én érted meghalok.
CONDIANUS
Ah, öcsém, ezt tőled várhatám! De nem, engem mondanak bű-
nösnek, én halok meg. Te élj! Néked még oly kevés napod
derül, már én izlelém e földi örömöket, minden keservivel.
Most nékem a halál csak megváltást hoz.
443 MAXIMUS
Bátyám! Gondold meg, hogyha én hon lettem volna, nem tet-
tem volna-e azt, mit te tevél? Gondolj anyánkra, Virginiára,
bátyám, az istenért, siess! Hagyj meghalnom engemet!
CONDIANUS
Ah öcsém, és felteszed-e rólam, hogy tervedet elfogadom?
Nem, nem, ezt rólad, ezt szerelmedről föl nem teszem. Mi élet
lenne az, melyt testvérünk vérével vásárolánk meg? Minő lenne
azon nyugalom, melyet testvérünk a bárd alatt engede át ne-
künk? Hogy küldhetnénk imát az égbe, míg öcsénk szelleme
vigyorgana reánk? Ládd, sokszor meg lehet tartni e poréltet, ha
gyalázattal elhajítjuk a fegyvert.
445 MAXIMUS
Bátyám, hallgass meg engem! Repül az óra, és majd későn le-
szen.
CONDIANUS
Hát azt hiszed talán, hogy félem a halált? Óh, ne hidd! Nem
ítélt-e már a születés halálra? S akkor még sem borzadánk; és
most a küszöb előtt, mely választja e világot a túltól, hol ki sem
tudja, mi rejtezik a homályban, most remegjek gyáva asszony-
ként? Condianus hajolni nem tanult.
MAXIMUS
Te egy kebellel bírsz, melyben a hon reménye van. És kerüld ki
e szörnyű mord helyet, mely halált lehel. Élj boldogul, de kér-
lek, siess! Fuss, menj hamar!
448 CONDIANUS
Boldog élet! Mi ez? Mi a jó és rossz? Nincsen e közt különbség,
óh, öcsém. Jó a tömlöc a becstelenséghez képest, a díszter-
mekhez képest rossz. Rossz a halál azoknak, kik remegnek
önmagoktól, és félik a jövő borúit. Jó azoknak, kik ráunva lán-
cok között e földi nyomorra, szellemek a magas egekbe tör. Mi
nékem e tömlöc, melybe zsarnokom bezárja testemet? Lelkem
szabad, s az egekbe száll. És fájnak a bilincs helyei, de kelleme-
sek azok a bilincsek súlyokhoz képest.
MAXIMUS
Képzeld hát anyánkat, ha már magadért mit sem teszesz! Sze-
gény anyánkat, ki kétségbe esne, ha hallaná, hogy meghaltál, a
hóhérbárd alatt. Hogy állatként igába sebhedél vad tornyok
alatt. Óh, megtörne szíve kínodon.
450 CONDIANUS
Nincs-e hatalmamban kínaimnak véget vetni? De nem, én nem
remegem azokat. Én bátran elveszem, jőjön bármi is. Kétszer
hal a félénk, mert nem maga a halál oly borzasztó, mint az elő-
készület. Én csak a halálban is egy teljesülő reményt látok, s
nekem kívánatos az is. Nézd, öcsém, a féreg bekötődik, elvesz
féreg lenni, és dicsőn repül romjából a lepke fel. S ti siratnátok,
gyöngeség! Én erős vagyok és maradok. Isten veled! Erősí-
tőm a drága öntudat.
MAXIMUS
Te maradsz? És én átéljelek? Nem, bátyám, én véled meghalok!
(Julia bejő.)
JULIA
Óh, dicső gyermekim! Gyermekim, mondom, és ha fejeitek
még véresen csókolandják egymást, ezt mondani büszke leszek.
453 CONDIANUS, MAXIMUS
Anyám, drága jó anyám!
JULIA
Bírtam két gyermeket, oly szép, oly jó, oly dicső gyermeket,
hogy irigyelve néze az ég s világ. És én újra éltem gyermekim-
ben, és üdvöm, reményem mindenem szemekben volt. Úgy
őrztem őket, mint egy reménytelt világot és karjaim között oly
dicsőre nőltek. S az agg geréb nyugodtan néze sírja felé, mert
helyette itt két szép virág vala.
455 CONDIANUS
Ne gondolj erre, jó anyám. Veszett a szép kor
visszavonhatlanul. Másoknak még az sem adatott.
JULIA
Midőn legszebben virultak reményem bimbai, akkor, ah, akkor
tépdelé le őket szívemről a fergeteg. Nem, midőn gyermeki
keblekben még aludt a gyermekindulat, midőn még reményem
csak szép álom vala, s szívem mégsem törött meg, mégsem
húnyt alá a viharnak. Mert hős gyermekimre anyjok büszke lőn.
CONDIANUS
Anyám, ne szánj! Mert keserved megpuhítana.
458 JULIA
Nem, gyermekim, hisz én erős vagyok. De lássátok, élt egykor
egy nagy ember, élt, szétszórandó a sötétet, mely e földön
terjede szét, s az emberek szívekbe önté az égi malasztot.
Tanítá az embereket, élteket úgy élni, hogy halni emlékezzenek,
s úgy halni, hogy élni még reményeljenek. Taníta dacolni erős
szívvel a vésznek, és alázatosan élni a fényben. Ő taníta arra,
hogy testvérek az emberek, egy atyának, egy Istennek szerette
gyermeki, melyeknek úgy kell egymást szeretni, mint ti szereti-
tek. És mindenütt áldás követé őt a népek között, mert hite
isteni vala. Még ő is a vak önkény dühe áldozatja lőn. Elhúnya
ő, el isteni nyelve, de közöttünk maradtak szavának magjai,
melyek az örökkévalóságba növelik dicső virágjokat. Nem
áldozandnak többé az emberek embertárst isteniknek, engesz-
telésül; nem hiendik, hogy barmokká alacsonyulhat az ember,
néhány emberekért. S halálok oly mosolygó, nyugodt lesz, mint
övé volt. Én hiszem tanításait, és szívetekbe öntöm malasztját.
Ez erősíte engem viharos éltem tengerén. Ez tartá fel hajómat a
sülyedéstől. Gyermekim! Az egy Isten malasztja véletek!
(Vizet önt fejekre és alél.)
MAXIMUS
Anyám, dicső anyám, ah, újra egy csapás!
460 CONDIANUS
Nagy lelked is meghajla kínodon.
(Marcia, Virginia.)
VIRGINIA
Anyám, ah ég, drága testvéreim!
CONDIANUS
Virginiám, hát minden összejön még ma, leverni férfias dacom!
Ezt látni, s halni menni, vajh, mi kín!
463 MAXIMUS
Anyánk csendes álomba merült. Felköltsem őt?
CONDIANUS
Nyugodjék. Ébren úgyis oly kevés kelleme van. Alva legalább
felejti kínjait.
465 MAXIMUS
És te, jó Virginiám, hogy vagy te, édesem?
VIRGINIA
Sokat, igen nagyon sokat kiálltam azóta, mióta láttalak. És ta-
nultam utálni éltemet. Kiállhatatlan terhem lenne az, ha horda-
nom a jó Marcia nem segítne.
CONDIANUS
Jó leány, vedd forró hálaérzetim a tett helyett. Mást én most
nem tudok.
468 MARCIA
Az tudja csak, hogy segítni mily kötelesség, ki maga elhagyatva
vészbe kergetett.
VIRGINIA
De már én mind elfeledtem, mit szenvedék, mert körötökben
itt az üdv vagyon.
(Poroszlók jönnek.)
470 CONDIANUS
Értem jövétek? Jó, én készen állok. Anyám, Isten veled. Nyu-
godj békével, soká, soká nyugodj, mivel az ébredés keserv
leend. Te jó, dicső anya, én szólni nem tudok, Marcia, te jó,
nemes hölgy, tenéked adom által mindenem, vedd itt Virginiát
kezemből, őrzzed őt, őrzd, mint a szelíd, tapasztalatlan kis
galambot. Az ég fogja fizetni tettedet. Néked kell köszönnünk
e néhány percet is, mely még egyszer hozta szívünkbe éltünk
mézeit. Virginiám, most halni, menni kell. Az Isten áldja meg
lépésidet. Ne sírj, dicső hazát cserélek én csak, s új honban is a
régi Condianus megmarad. Lesújtom itt e földi láncokat, ka-
cagni a földnek mord zsarnokit. Minden csepp vér az ég felé
repül, pirítani hazámnak hajnalát. Vidulj, előre megy csak bá-
tyád, drága hölgy. Utána jössz te is majd egykoron. S akkor
zavaratlanul bírjuk egymást a fénysugárokon.
JULIA
(Álmodva.)
Jó gyermekem, hát elhágysz engemet? Kisújtva állok itt, s oly
elhagyott!
MAXIMUS
Még álma is mi vagyunk neki, még alva sincs nyugalmad, jó
anyám!
473 CONDIANUS
Az ég tehát tivéletek! De hisz az úgyis már tenszívetekben van.
S ha azon órákat, melyeket ti elém varázsoltatok, nekem az ég
kipótolandja, úgy egy üdv kevés. Virginiám, anyám, Isten veled!
Honom! Fel új honba most! (Maximus Condianussal el.)
VIRGINIA
Az istenek, lehet tehát! (Alél.)
475 MARCIA
Ti hős fiúk! Így halni üdv lehet.
NEGYEDIK JELENET
(Keresztény gyülekezet a földalatti boltban. Julia őrülten ott ül, szemei
egészen majdnem kifutva. Egy ideig mély csend.)
JULIA
Elvitték, elragadták a gerlicét keblemről, elorzta azt a kánya, le-
téptétek a virágot bimbajában és a tar kertecske oly elhagyott,
oly komoly. De jó, csak jőjenek rablói, megfojtom, megölöm
őket, Istenemre! Átkozottak, jőjetek! Hogyha az ég oly mago-
san áll, hogy oda a pór bosszúimája nem ért, itt az elkeseredett,
mindenétől megfosztott anya töltse be bosszúját.
AGG
Barátim, testvérim, embertársaim, imádjátok az Istent, hogy
könyrüljön az e boldogtalanon, elvevé az Úr elméje világát, be-
tölt már keserve mérője, adjon néki a kegyelmes ég már nyugal-
mat.
478 JULIA
Sötét éj van szemem előtt, sötét, sötét, mint szívemben, kisír-
tam szemem csillagit, már nincs könnyem, s keservem annyi
még! Nem láthatom a nap jótékony fényét, melyet az Úr min-
den teremtményinek adott. Nem látom e hajdan dicső világot,
mely annyi bajt, keserveket adott. Óh, Isten! de köszönöm,
köszönöm, égi egy atyánk, ki el nem hagysz, hogy elvevéd sze-
mem világát. Nem látom legalább a rémeket, a zsarnokot, a
szörnyeket, melyek kiszívták szívem vérét.
(Maternus berohan, Virginiát hozva.)
MATERNUS
Emberek, emberek, ők keresnek, ők meg akarnak ölni. Ők el
akarják orozni szép Virginiámat, az átkozott szótörők. Mi nékik
a szótörés, nincs senki is felette róvni bűnöket? Hallottam,
hogy ti, könyrülő jó emberek vagytok, kik segítitek az
embertárst azért, mert embertárs. Őrizzétek e lánykát, adjátok
őt vissza anyjának. Lássátok, mint elsápultak arca rózsái, mint a
halál lepele… Istenetekre kérlek, arra végre, mi szent előttetek,
őrzzétek őt, én legnagyobb kincsemet néktek átadom, minde-
nem ez, őrzzétek őt, nékem halni nem lesz veszteség. Nyugodj,
szép, égi nemtő, nyugodj a sok veszély után.
480 AGG
Szólj hát bővebben! Ki vagy? Mi történt? Nem azért; mintha
segedelmünk adása végett kellene tudnunk, ehhez eleget tu-
dunk, hogy szerencsétlen ember vagy. Mivel mink oly keveset
tudunk a külvilági viszonyunkról, a mi világunk csak a túlvilág.
Szólj!
MATERNUS
Én egy gyáva valék, ki elég dőre képzeteket nevelt keblében a
népről, én beléje bíztam, becsületébe, keservébe bíztam, min-
denemet, mindent, egész hazánk javát. Óh, de kinek reménye a
nép, mind csalódik az, reménye, egy forgószéltől felkapott
gallyrakás, mely ha megszűnik a szél, suttogja csak a múlt ve-
szélyeket. Nem maradt semmim, mint önérzetem, és a nép
ítélete. A nép ítélete mondom, ah, és minő ez ítélet, honfi Is-
ten! Vezére még boldog, ha boldogtalan, pártos lázadó. Oly
örömmel nézi a nép fölrepülni babérfüzérekkel, mint vérzeni a
hóhérbárd alatt, mert neki mulatságot szerez. Még nem tért
vissza isteni szemeibe az élet tüze, és ő, mégis oly szép, oly
dicső, oly magas, mint a kiholt természet, mely halálában is
emeli, és megrázza az érzetet.
(Poroszlók berohannak és a keresztényeket védelem nélkül megfogják.)
Hah, s nekem egy nyomorult tőröm sincs. Virginiám, hogy
könyörüljek rajtad? A föld alól is kiástok, nyomorúk! Ah, ég,
ah, Virginiám!
(Elvitetnek.)
ÖTÖDIK VÉGJELENET
(Fényterem, lakoma, éj. Commodus, Marcia és úgy tovább.)
COMMODUS
Jőj, Marciám, jőj, önts be bort nekem! A nép egészségére, ha,
ha, ha! Kinek vérében szeretnék gázolni, hogy felfrecsegne
veleje az égre, hogy ily nyughatatlan. De semmi, kiölöm belőlük
az éltet és majd a holttetemen könnyen uralkodhatom.
483 MARCIA
Commodus, és dicsőség lesz-e ez, ha trónod egy nép sírjának
ormain leend? Behorpad a sír, a halál hazája, és trónod össze-
dől.
COMMODUS
Nőbeszéd! Ne zavarjon ez. Te halálmadár vagy, ki mindig
rosszt jósolsz, s szép magadnak köszönd, hogy érte nem la-
kolsz. Mi felséges gondolat, urak, és ti nem nevettek jó hasonlí-
tásomon? Én a császár vagyok. (Mind nevetnek.)
485 ELSŐ UDVARONC
Felséges gondolat.
MÁSODIK UDVARONC
Jelesbet gondolni sem lehet.
HARMADIK UDVARONC
Erről holnap az egész város beszéljen.
488 NEGYEDIK UDVARONC
És ki nem nevet, az vagy bolond, vagy lázadó.
ELSŐ UDVARONC
Egy darab fának kellene lenni, ki nem lenne egészen elragadtat-
va.
(Nevetnek.)
490 COMMODUS
Mégis szeretném tudni, halljátok-e, hogy ki nagyobb közöttünk,
te-e, Nigricius, vagy én? Mérkőzzünk. Te légy a bíró, Micilius.
(Mérkőznek, de az udvaronc hol kinyújtózik, hol összehúzódik.) Mi-
cilius, ki nagyobb hát?
MÁSODIK UDVARONC
Uram, felséges uram, igen nehéz elhatározni.
COMMODUS
Sebesen.
493 NIGRICIUS
Mit gondol, fölséged, melyikünk nagyobb?
COMMODUS
Azt hiszem, te nincs még (Nigricius egészen kinyúlik.)
495 MICILIUS
Kérdést se szenved! Mennyivel! Egy jó araszt, fölséges uram.
Nigricius nagyobb.
COMMODUS
Átkozott, hogy valaki császárjánál nagyobb. Jól mértél,
Micilius? Vagy isteneimre, még ezért lakolj!
MICILIUS
Bocsánat, magas császár, ha újra méltóztatnál mérkőzni, mert
akaratunk ellen, Nigricius magasb helyen állt, mint te, Augus-
tus, itt, ezen eltépett népjog volt lábai alatt.
(Egy darab iratot vesz fel.)
498 COMMODUS
Sebesen tehát, és jól vigyázzatok!
(Nigricius egészen összehúzódik.)
MICILIUS
Kérdés nélkül, mily iszonyú különbség. Óh, vak emberi szem,
hogy ezt régen észre nem vevéd; fölséged sokkal magasb!
500 HARMADIK UDVARONC
Természetesen.
NEGYEDIK UDVARONC
Kétség kívül.
MARCIA
Óh, nyomorult gazok, alávalók, ti áruljátok őt el és a hont!
503 COMMODUS
De csakugyan legjobb vívó gladiátorjaink között Paulus? Ez-
után Paulusnak hívatom. Adassék tudtára a népnek, és emlék-
oszlopimra írassék fel ez is, az egész szenátus 626-szor kiáltsa:
Éljen Paulus, a dicső császár. Ki egy kiáltást elmulaszt, pártos,
lázadó.
MIND
Éljen Paulus, a dicső császár!
505 COMMODUS
De mivel a népet is oly kegyes vagyok részesíteni császári via-
dalmaim nézésében, egy új adó vettessék reá, mely jövedelme
enyém leend, mint gladiatoré.
MARCIA
Commodus! Remélem, nem beszélsz igazán komolyan, vagy
már ennyire ment, hogy a császár adót vet ki azért, hogy a fej-
delemből komédiás lőn?
COMMODUS
Készíts te csak nekem egy pohár hűtő italt, ne gondolj az adó-
val.
508 MARCIA
(Elöl egy asztalon készíti.)
(Félre.)
Készítem, zsarnok, hogy hűtse meg végképp tüzed. Szívd be
véle a halál orvosolhatatlan mételyét. Elmúljanak tőle gon-
dolatjaid, melyeket úgy el akarsz hajtani, és a sötét rémektől oly
üres legyen, mert az a semmiség sötéte lesz. Levetkőzöm
minden női érzetet, egy szörnnyé leszek az emberek között, s a
nőbosszútól irtózzon mindki, kinek még az irtózatra érzte van.
De meg kell lenni, tudjátok istenim, hogy meg kell lenni, én
csak hatalmatok műszere vagyok itt. [Fenn.] Commodus, igyál!
COMMODUS
Úgy, Marciám. Ha szerelmedben is ily bőven osztanád az édes-
séget, mint az italban, úgy boldog lennék. De remélem, már
minden engedetlenségnek vége lesz.
(Szolga jő.)
510 MARCIA
Remélem én is, hogy már igen kevés kérésedet tagadandom
meg, uram. (El.)
SZOLGA
A foglyok.
(El. Maternus, Virginia.)
COMMODUS
Jőjenek csak. Az anya kint maradjon, nem szeretem hallani a
rényt vénasszonyoktól. A keresztények is, átadom őket, ítélje el
az állatok királya. Szép Virginiám, mint érzi magát, itt nálunk!?
Szokj ide édesem, itt honod leend.
513 VIRGINIA
Nékem honom a sír, én dacolok néked, zsarnok, én meg is
vetem hatalmad, megszégyenítlek, hogy pirulj egy gyönge nő
előtt, kit nem tudtál legyőzni. Nincs egy szög, egy tű, egy ke-
mény fal és lánc, mellyel véget vethetek éltemnek. És én nyu-
godtan meghalok, mert én csak hon megyek, míg néked itt
hagyom, véres kísértetemet, megkínozzon éjen, napon, lako-
mán, szerelemben, mindenütt.
COMMODUS
Ej, szép leányka, mi hős levél! Oly könnyen idehagynád-e élte-
det? Nem igen hiszem.
515 VIRGINIA
Nem hiszed, Commodus, mert te féled a halált, mert néked az
csak borzalom. Én is szerettem egykor éltemet, mert minde-
nem ezen életben volt, de most már, midőn elutáltattad azt
velem, midőn mindenem elköltözött a túlvilágra, ott lerázni
földi láncait, hol te, zsarnok, őket nem zavarhatod, azóta én se
tartom a halált oly szörnyűnek, sőt, esdve várom a szabadító
napot. Te nem fogod fel, úgy-e ezt, s nem is hiszed. Mert
boldogtalan sosem valál, s nem ismered a leléphetés áldásait.
És mert vétkeid rémekként lesznek a határon.
COMMODUS
Dőre, badar beszéd. De majd megpuhítlak még ma, örömmel
hullj nyakam körül. Távozz csak, vigyétek őt el, hol helyettem
kígyók társai.
VIRGINIA
És azt hiszed, nem kedvesb társok azok nálad nekem, hogy szi-
szegések nem kellemesb, mint hazug nyelved karjai? Háládatlan
skorpió. Maternus, te védő nemtőm, jó ember, Istenem ve-
led. Nincs hálám, én oly szegény vagyok. Vedd mindenem,
mim van, s ez a szánakozás könnye, ha örökre válunk, elválás
helyett legyen, ha viszontlátjuk egymást, letöröljük bánatköny-
nyeinket.
(El.)
518 MATERNUS
Ah Virginiám, érzem, hogy végszer láttalak. (A félig kiürített
méregpoharat kiissza.) Ím, zsarnok, iszom átkodat e pohárból, át-
kodat fejedre, az embernem nevében. Néktek áldozom e poha-
rat, Orcus isteni. Küldjétek fejére átkotoknak oly mértékét,
minőben ő küldé átkát társai fejeikre. A pestis aszalja ki keblét,
égjen ki koponyájából a velő, nyomorultan, esztelenül, ordítsa e
világon végig bűneit, míg fájdalomtól önhusát rágja majd, s úgy
könyrüljenek rajta az emberek, mint ő könyrüle rajtok.
COMMODUS
El, el véle hamar, az istenekre, nem hallhatom őt. (Kivitetik.)
520 MATERNUS
Halálod órája, kívánom oly hosszú legyen, mint egy örökség és
kínod véle ölje kebledet. (El.)
COMMODUS
Menjetek, barátim, nékem nyugalom kell. (Az udvaroncok el.)
Úgy égeti agyam, úgy rágja beleim, mintha teljesülne az átok.
De hisz mi az átok? Az átok szó, és a szó elrepül. Oly gyönge
vagyok, szemem sötét, sötét, segély, Marciám, ha, ha, sötét.
(Egy párnára dűl.)
(Lucius jő őrülten, egy zsinórral.)
LUCIUS
Csakugyan szerencsésen beértem az oroszlánlyukba, most rajta,
rajta. Hol ő? Itt, itt hever a császár. Valóban nem fog-e hara-
gudni, ha ily közönséges zsinórral fojtom meg őt, s nem ara-
nyossal? Megpróbáljuk. Igen, csak hamar. Nézd ég és föld,
megvan, megtörtént, elhunyt a világ ura, és nem sötétül el a
nap, nem hullanak le a csillagok, sőt még nyomorult planéta se
szárad el kedveért. S ő oly nyugodtan tartá nyakát a kenderzsi-
nórnak, mint ez előtt az aranyláncnak. Ha, ha, ha, nézzétek
emberek, ő meghalt, meg, mondom. Nincs benne már egy
csepp élet is, és azt egy ember tevé, egy hasztalan nyomorult
eb. Ha, ha, emberek! Emberek, kutyák, kövek, szirtek, embe-
rek!!! (Marcia belép.) Aha, a szép Marcia meghallotta már, vagy
megszagolta a holtat. Ha elvész a ló, mindjárt fölötte kárognak
a hollók.
523 MARCIA
Lucius, óh, kedves, szeretett Lucius, nézd, elvégezém, megtör-
tént, a hon szabad és Marcia szíve is.
LUCIUS
De enyém nem szabad ám. Atyámmal a sírba tették. Köszö-
nöm, leányka, szívedet. Én érte szívet nem adhatok, ami ezen
összetört fövényórát illeti, azt nekem kell leginkább tudnom,
hogy minden szem lepercegett, ha, ha, ha. Még most is nyakán
az ékszer, s oly szelíd, oly keveset nagyravágyó, hogy megszen-
vedi magán, s azt hiszed, hogy megcsókolna, ha odamennél
vagy engem megölne? Óh, nem, ő most ártatlan.
525 MARCIA
Isten, mi kevés volt néked egy halál, ha ennyi szív még tűri át-
kidat. (Az ablaknál.) Római polgárok, Commodus meghalt. Ő
megfizette bűnei árát. Pertinax éljen, a császár!
(Kint örömzaj.)
LUCIUS
Mit beszélsz, te szép démon? Megfizette vétkeit? S ha egy jó
meghal, megszabadult a földi gonosztól, szép gyógyszer minden
ellen. Tán megorvosolná nékem is szívem üregét? Ah, úgy adj ha-
lált nekem is, szeretni, áldni foglak én. (Virginia egy koporsón be-
hozatik.) Mit látok? Virginiám, szavadnak álltál, a zsarnok nem
győzedelmeskedett feletted. Két helyen véres márványhomlokod.
Ne higgy neki, téteti magát, megmar, ha közelmégy –
MATERNUS
(Berohan.)
Való tehát, óh, ég, ajkai becsukvák, ajkai, melyek egykor egy vi-
lágba tudtak volna éltet lehelni, most kihalva, szemei becsukva,
az ég bezárva bennek. Most hiszek istenekbe, mert lelke átköl-
tözött, őt imádom, őt szeretem egybe most. Keble néma, egy
csepp mozgás sincs abba, semmi, semmi. Ő holt egészen és
még én élek.
528 MARCIA
Néked is, te boldog, csak néhány perc van még életedből. Te
Commodus borából ivál. Csak én vagyok, kinek sorsa halni
nem adá s kivel él örök keserve is.
MATERNUS
Érzem, érzem már keblem belsején, és örülök benne a semmi-
ségnek. Virginiám, világ, én mindezektől örökre távozom. Vir-
giniám, a rab lábadnál leheli ki életét. Ő szeretett tégedet, kö-
szönöm a mérget, atyámnak – megbocsájtok. Hazám!
Boldog Virgi – –
530 MARCIA
Nyugodj, te nagy lélek. Levetetted láncidat. Ti boldogok vagy-
tok a viszontlátba, én boldog lehetek a reményben.
LUCIUS
Különös ember volt ez, ugyebár? Megbocsájta atyjának. Atyjá-
nak bocsájta meg, ha, ha, ezen világban, megbocsájta. Én is
megbocsájtok hát a szép Marciának, ki tőlem is csak egy örök-
éltet rabla el.
JULIA
(Jő.)
Meghalt a zsarnok és én újra bírom leányomat! Kinyílt a tömlöc
és besütött, mint mondják, a szabadság napja. Én nem látha-
tok, mert kisírtam szemem világát. Én bírandom jó leányomat.
533 MARCIA
Szegény anya, leányod nem földi már.
JULIA
Vezessetek hozzá, jól tudom én, hogy itt van ő. Ne zsaroljatok,
emberek, hisz csak leányomért hagytam oda a halál hazáját.
535 MARCIA
Jó asszony, leányod meghalt. Itten fekszik ő.
JULIA
(Ráborulva.)
Virginiám, leányom, édes mindenem! Azért rántottak-e fel a
halálból, hogy másodszor is érzzem a halált? Ah, ti oly szívtele-
nek vagytok, emberek; leányom, csak egyszer mondjad még:
Anyám! Aztán együtt nyugton elhalunk. Szóm elhal. Ke-
servemet kiöntni nem tudom. Keblembe fúl az, és keblem oly
nehéz. –
LUCIUS
Várhatsz, jó asszony, míg ő felel neked. E teremben mindki oly
büszke, hogy szólni a világért se tud.
538 MARCIA
Ily jelenetben az érc is megtörik.
(Pertinax jő Fadillával.)
539 PERTINAX
Ily halál hazája lőn a fényterem, és a zsarnok benne áldozat.
Körébe tetteinek véres tanúi, kint a hon, mely vérengzve se-
gélyt kíván. Fiam, dicső nagy fiam te, itt heversz porban, égi
terveiddel, és egy kicsinyke sír elég lesz téged béfogadni, kizár-
va minden szent reményt. Te az árulás áldozata lettél. Óh, bo-
csáss meg atyádnak, hogyha tudsz. Hány szív lett az elismerés
és félreértés áldozatja. A tiéd már kiszenvedett. Áldva legyenek
hamvaid és könnyű a föld csontjaidnak. Még nekem nincsen itt
időm, még nékem borús éltem útjain ezer vihar között egy
nemes kötelesség is sugárz le az egekről, és ez: a szent haza
sebeit begyógyítani. Nemes hölgyek, ti mindketten a hon java
áldozati vagytok. Nagyobb jutalmatok nem lehet, mint a szent
önérzet, mely sebeitekre írt fog szerezni idővel. Most a hon
oltárihoz! Ez legyen első lépésem, a hon java tettimnek elseje.
És borzadva nézze e jelenetet a jobb utókor, hol ily önkény
áldozati nem leendnek.
Vége
NÁPOLYI ENDRE
ELSŐ JELENET
(Cirkusz. Gladiátorok).
320 ELSŐ GLADIÁTOR
Szép volt nézni, társ, midőn Claudiusra rohant az éhes orosz-
lán, hogy felállt hajaszála annak, ki látta, nyugodtan várta Clau-
dius, s kitépte nyelvét a porba dobva a szörnynek, hogy felhab-
zott a föld.
MÁSODIK GLADIÁTOR
S a nép nem volt megelégedve, kérte halálát?
ELSŐ GLADIÁTOR
A nép néma volt, s aggódva Commodusra mereszté szemeit.
323 MÁSODIK GLADIÁTOR
És Commodus?
ELSŐ GLADIÁTOR
Halált inte és morgott a nép; már pedig ez ritka, hogy a nép
morogjon, ha mulatságára legjobb barátjának kéne veszni bár.
Egy tigrist eresztének reája.
325 HARMADIK GLADIÁTOR
S a tigris nem bír az oroszlán nagy lelkével, az oldalról vérez,
nem elől támad meg.
ELSŐ GLADIÁTOR
És ennek körmei között kiadta nagy lelkét a jó Claudius, még
halva is fogai közt tartva erősen a szörnynek lábát, hogy az
nehezen tudta lerázni magáról.
MÁSODIK GLADIÁTOR
És Commodus?
328 ELSŐ GLADIÁTOR
Kacagott. Ma újra ő fog vívni.
HARMADIK GLADIÁTOR
Vajon kit néz ki áldozatjául? Mert ellenének ólomfegyvert ád
védeni magát. Gyakran ólomfegyvert ád a bűnös ellenének, ha
hatalmas, és győzelme mégis győzelem. Így tesznek a népekkel
is, ólomfegyvert adnak kezekbe.
330 MÁSODIK GLADIÁTOR
Jószívűségből adja, csakhogy annál bizonyosabban részesítse
kegyes döfésében.
HARMADIK GLADIÁTOR
És mikor a két Condianusnak csapatott le feje
ELSŐ GLADIÁTOR
Az a tömlöcbe történt, nem merte világoson tétetni ezt a csá-
szár, mert félt, hogy meg találná látni, tette mily rút.
333 MÁSODIK GLADIÁTOR
A nép szerette őket, azt félte ő.
HARMADIK GLADIÁTOR
Már 734-szer vívott Commodus, mint secutor, s az elvérzett re-
tiator ólomfegyverével háladatból csókolta a lába porát, midőn
szíve vére folyt.
335 ELSŐ GLADIÁTOR
Minden retiariusnak különös kegyelem, ha egy császár keze
alatt esik el.
MÁSODIK GLADIÁTOR
Dicső kegyelem egy fejdelemtől, de nem igen vágyom reája.
HARMADIK GLADIÁTOR
S emlékeire mégis mindenütt Herculest irat, úgy nevezteti ma-
gát.
338 MÁSODIK GLADIÁTOR
Azt teheti, ő a császár. Ki mond ellen neki, ki nem akarja meg-
zavartatni a fő s nyak egyezését.
ELSŐ GLADIÁTOR
Igaz, hisz ő őre az igazságnak, s így nincs alatta.
340 MÁSODIK GLADIÁTOR
Néki ólomfegyverű ellent is legyőzni rény, mert ő a császár!!
(Lucius jő.)
LUCIUS
Emberek, emberek! Ha emberek vagytok!
ELSŐ GLADIÁTOR
Miféle jómadár ez? Ugyan furcsán néz ki.
343 LUCIUS
Commodus vívni fog, hej, igen – vagy igen feleljetek hát, és
kérlek benneteket, ha van bennetek emberi érzet vegyetek be
társnak. Én Commodussal vívni akarok nékem véle kell vív-
nom, emberek! Lássátok, könyörüljetek rajtam, szegényen én
nem kívánok semmi díjt, díjam a tiétek legyen. Csak egyszer
vívnom hagyjatok.
MÁSODIK GLADIÁTOR
Te nékem nem tetszel, ember. Te jobban kitalálnád őt kérdez-
ni, mint néki felelni kedve van reá. Te nem vívhatsz vele.
345 LUCIUS
Ah, emberek, lássátok, én kerestem könyrületet a fénytermek-
ben, hatalmas urak között. Mindenütt kitaszítának, mint az
ebet. Kilöktek, én könyrületet sehol sem lelek. Most a gladiáto-
rok közé jöttem, keresni embert, és embert itt sem lelek.
ELSŐ GLADIÁTOR
Szegény, én szánom őt. Hagyjuk vívni, mit tehet ólomfegyveré-
vel?
LUCIUS
Én vívni fogok. Óh, üdv, óh, élemény, óh! De hát már ily ala-
csony alakba költözött a rény? Igen, emlékezem, midőn még
Luciusnak hívtak, és atyám a rény volt, és anyám is az vala és
mutaták magokat az embereknek, felkiáltottak azok, le a fény-
ruhával, kolduskabátot nyakatokra, rény és a vétek kacagott
trónján, és én, én nem tudom, mit tevék. Csak azt tudom, hogy
leestem az égből, és egy nehéz szirten, melyt az emberiség szí-
vének nevezett az ördög, betörtem fejemet, azóta szüntelen
fáj, jó emberek, nekem!! (Kürt.)
348 ELSŐ GLADIÁTOR
Csitt, jő a nép. Helyre, helyre mind.
(Eltávoznak, Lucius félre a sorompók mellé áll, a nép elfoglalja helyét,
Pertinax jő.)
PERTINAX
El kelle tagadnom elmém világát, el azt, mi az embert emberré
teszi, nyomor éltem feltartásáért. Eltitkolám éltem tüzét,
melyet az ég gyújta elménkbe. Óh, Commodus, te hoztál ennyi-
re. Egy éltet vásároltam meg avval, egy nyomor éltet, mi él-
tünknek egyetlen célja csak. De ne legyen hasztalan ily áron
kiváltva életem, meg kell mutatnom, hogy megérdemlé éltem,
hogy élet legyen. De föl álarcommal, rejtezz el az undok arc
megett emberi érzet, hogy ember ne lássa létedet. Nem va-
gyok magam. Jó napot, te felfordított villa, mit jársz itt, hol
nincsen sült számodra az emberek között?
350 LUCIUS
Hogy érted azt? Ha marhahúst akarnék felszúrni, nem kellene
messze mennem! De hát, te jóllakott filozófus, te világ csodája,
te szélzsák, ki úgy adod vissza a kínt, mint füledbe fúják, mit
keressz itt e sok ember között, hol oly büdösen párolg a pestis.
Megsárgul a levél, mert egy ember a másikában ellenségét látja
csak, és féli, keblére öntni érzeteit, mert minden kebel oly szél-
zsák, mint te.
PERTINAX
Ah, itt egy esztelenre lelék. Óh, ég, vedd nekem is így elmémet,
hogy ne fogjam fel kínom egészét, és én boldog vagyok. De,
barátom, hogy hínak tégedet? Mi bú ért, óh, szegény fiú, mely
ily hatalommal nyomja le kebledet?
LUCIUS
(Félre.)
Szegény esztelen, menekednem kell tőle. [Fenn.] Barátod va-
gyok, mondod? Csalódol, én ellenséged vagyok, igen, ellensé-
ged, te vén filozófus, te eb, te ember. Engem igen megcsaltak
az emberek, s oly sima képek volt! De te vagy az, ki azt hitetéd
el az emberekkel, hogy a fájdalom nem fájdalom, hogy a rossz s
a jó egy, ki érzéketlenné teszed véghetetlenségeiddel a véges
nyomor eránt társaimat. Ösmerlek, hydra, s te tudatlan eb vagy,
nem ismered kínomat, mely oly végetlen, mint a semmiség, ha,
ha, ha! (Kürt, Commodus, Marcia, Cleander megjelen a nézőhelyen, a
nép zajg. Lucius Marciára mutat.) Nézd, nézd, látod azon égi nem-
tőt? Ne higgy neki, démon van benne, vigyázz, ne nézz oda, öl
tekintete. Én is egykor ránéztem és nézte kiégeté agyamat. Jó
reggelt, szép Marciám. Te Jupiter Iphigéniája vagy?
353 MARCIA
Ah, ne törj szív meg! E próba oly nehéz. S oly lassan halad az
idő, mely nemezist rejti éjjelébe.
(Maternus és Virginia kihozatnak, egy-egy oltárhoz kötözve. Julia jön.)
COMMODUS
Mit mondasz, Marcia?
355 MARCIA
Fölséges úr, többé már ki nem állhatom. Ah, kérlek,
szégyeneld magad egy nő előtt, s bocsáss meg Virginiának.
Ládd, ne legyen ő türelmesb, mint te engedő, és ne féld, hogy
az emberek gyávának fognak mondani. Óh, nem, ők feledni
fogják e tettedben sötét vétkidet. Commodus! Szeretni foglak,
becsülni foglak, bátyámnak, kedvesemnek gyilkosát. De szörny!
Így hogy nézhetek reád, hogy ölelhetsz nővérrel mocskolt ke-
zeddel? Gyáva vérszopó.
COMMODUS
Badar beszéd. Tudod, hogy szeretlek, visszaélsz vele. A dolog-
hoz csak.
JULIA
S te, Virginiám, oly néma vagy, nyugodt elszánás egész léteden,
megszégyeníted gyászoló anyádat, ki majd kisírja élte csillagit.
Azt hittem, hogy elég erős leszek. Én gyenge hölgy, magamban
oly sokat bízék! És ím, lesújtva, szótlan állok itt. Ah, leányom,
te nálam boldogabb vagy.
358 LUCIUS
Nézd, nézd, te bőrzsák. Ezt szép lesz nézni, mint fogja mutatni
Commodus jogát, oly okokkal, minőkre senki sem felel.
PERTINAX
Szegény, jó fiam. Így kell-e látnom őt, a kajánság áldozatát!
Commodus, könyrülj, ő oly ártatlan, oly jó, mint a felkelő nap-
sugár.
360 LUCIUS
Mint a felkelő napsugár? Úgy nem oly igen ártatlan, minden
szépnek ablakán benéz.
MATERNUS
Hah, bátyám, te ott nézed öcséd halálküzdését, ott nézed, mint
az ugráló banka csevegve díszedet, míg a nyílsebezte sas kibo-
csájtja lelkét az égbe, s homályos tekintete rajta megtörik! Csak
vigyázz, bátyám, hogy végkínja le ne csapjon tégedet. Nem
azért szidlak, hogy éltem elvevéd, hogy beárulál, fekete színek-
kel festve a zsarnoknak, hogy atyámnak fia helyett egy rémet
festél, és atyám keservbe eltaszíta. Óh, nem ezért, ezért mind
felel önérzetem, és bosszulóim álmaid. De atyám éltét kérem
tőled, és szóm az egekre hat, melyen az atyavér piroslik reád.
PERTINAX
Óh, jó fiú. Van-e oly végtelen kegy az egekben, mely megbo-
csájtja ezt nekem? Én magamnak megbocsájtni nem tudom.
363 COMMODUS
Ne ügyelj, Cleander, a nyomorú rab ugatására. Elrepül, bár
utolsó lehelte is méreg.
MARCIA
Commodus, az istenekre, mentsd meg Virginiát.
365 COMMODUS
Hallgass, te nő vagy, nem értesz ehhez. Mesterséged a csók,
semmi több.
MARCIA
Hah, iszonyú! Úgy hát az ég legyen segélyetek. De büntetlenül
ne folyjon ennyi vér.
LUCIUS
Látod, látod, mint beszél a nemtő. Ah, jaj, a kígyó nyelve oly si-
ma, és oly tündöklő színbe, ha napon van.
368 MATERNUS
Commodus, még soká késsz adni a halál jelét? Hosszabbítni kí-
vánod kínomat? Vigyázz magadra, császár, hogy kínunkkal ne
toldd magadét! Törvényt alkotsz és a törvény szolgája te vagy.
Óh, mi boldog lenne az elnyomott törvényid nélkül, mert egye-
sülve védhetné jogát; letaszíthatna, eltiporhatna téged, szörnye-
teg. De parancsolja a törvény, és alá kell vetni magát. Mert a
törvény te vagy.
COMMODUS
Hallgass, rabszolga, készülj inkább a halálra!
370 MATERNUS
Készülhetek-e jobban arra, mint ha még a poklot átkozom
fejedre végszavakkal. Nyomhatod a népet, cudar, elölheted
benne azt, mi teszi a népet azzá, ami, de nyomásod sikere ellen
nyomás lesz és borzasztó leend a bosszuló felkelő sugár. Ah
Virginiám, csak érted öldököl a kín, érted kívánnék élni, és
üvöltni vétkét akkor fülibe, midőn sötét lesz, és a fény többé el
nem födi rémalakját. Hah, Virginiám, nékünk halni kell, és
vérünk összekeveredve esd bosszúért, bosszúért, bosszúért!
MARCIA
Commodus, hogy tetszik ez? Az istenekre, bocsáss meg Virgi-
niának! Commodus, légy emberi!
LUCIUS
Szép tréfa! Ha, ha, ha! E világon mindég egynek keserve mulat-
tatja társait.
373 PERTINAX
Hah, e szegénynek kiége minden érzete, s akkor kacaghat, mi-
dőn könnyezne a szirt.
LUCIUS
Mit beszélsz te, filozófus? Hej, látszik, hogy gyomrod tele. Hát
nem tudod, hogy vígnak tartja az a világot, ki boldog, szomorú-
nak az, ki boldogtalan? S mivel az mondja, hogy nem víg, ez
hogy nem komoly, tehát semminő, és mink semmik vagyunk,
semmik, semmik. Ha, ha, semmi úr, istenek veled!
375 VIRGINIA
Álmodom, de nem. Minden való. Isten veled, te egykor szép,
oly szép, dicső világ. Marcia, látom, könnyezel. Ne tedd, isme-
rem jó szívedet és ez nekem elég. Commodus! Köszönöm
néked, jó Hilár, hogy így megjutalmazod vendégszeretetünket,
visszaadva nékem azon hazát, hol újra zavaratlanul bírandom
mindenem, mit szereték. De ah, nem, anyám még itt kesereg
e világon, még néki nem telt meg keserve mérője.
JULIA
Gyermekem, ah ég, jó gyermekem, többé már ezt ki nem állha-
tom.
(Pertinax karjai közé hull.)
VIRGINIA
Anyám! Isten, és én meghalok, ki sem leszen szeretni már,
anyám! Ő árva lész, mert én meghalok. Ah, Commodus, nézd,
én könyörgöm éltemért, mert anyám is él.
378 MARCIA
Commodus, utolszor kérlek, bocsáss meg nekik.
COMMODUS
Rajta, a vadakat reájok!!
380 JULIA
(Eszmélve)
Mi ez? El, el tőlem, gyilkosok! Hol van leányom? Ég, add meg
őt nekem! Leányomat, Jupiter, ha, ha, ha! Üvöltsetek szelek!
El, el tőlem, mert mondom, megfojtalak! Erősnek véltem szí-
vemet dacolni egy fergetegnek, mely kimozdítja a földnek sar-
kait. De poklot nem reméltem én. Hol a császár? Őtet ide
nekem, hadd fojtsa meg őt a gyermekét vesztett anya!
COMMODUS
Vigyétek el, vigyétek őt hamar, megbódult. (A nép zajong, Julia
elvitetik.) Hah, énnekem szól, és szívem feldobog, de nem győz,
nem győz le ez! Ha, ha! Dologhoz hamar!
VIRGINIA
Anyám, drága jó anyám! S te, Commodus, szerelemre akarsz
kényszeríteni, te gyilkosom, véghetlen a szerelem, mint az Isten
és az istenszerelem; a szerelem e világnak lelkén a pánt, mely
összetartja e világ hatalmait, a szerelem az, mely minden sugár-
ban, minden életben felénk mosolyg, s mely fáklya vészben,
csillag a tévedt hajónak, mely mindenható és hatalmán minden
meghajol, isteni származásunk szikrája és reményünk a jövő sö-
tétében. Te erre akarsz-e kényszeríteni, te por, te semmi! Óh,
hatalmad a gyönge hölgyön megtörik, ő halni megy, s a bárd
alatt csak tégedet nevet.
383 COMMODUS
Szörnyű, utolszor mondom, gaz, ki kérni mer.
MATERNUS
Hah, Virginia! Commodus! Istenek, nincs erőm! Nékem halni
kell, kell látnom élve halni éltemet. Óh, segélj ég! Kő, szirt, em-
beri érzet, segélyt nekem! (Jőnek a lictorok, Lucius beugrik.)
385 LUCIUS
Már sokra megy a tréfa! El, zsoldosok, átkozott kutyák, vadak
után, itt, itt egy ember élt, vágyón messze szabadság[ot]! Semmi
több, élj vele. Itt egy varázsbot, mely alatt a világ nyög, mely jo-
got hoz, siess! Ha, ha! Örülsz a semminek?
(Maternust és Virginiát leoldja, kardot adva neki, a nép zajg, felugranak
a lictorok. Commodus bámul, Marcia tapsol, Maternus Virginiát felfogva
elrohan víva.)
COMMODUS
Hah, átkozott eset; ez rajtam történe. Utána, emberek! S annyi
arany a díj, mennyit nyom feje, s e vakmerőt daraboljátok fel.
Még se teljesült parancsom! Gazok, pártütő, ki nem vág!!!
LUCIUS
Mit bámultok rám? Éhes kutyák, ne, faljatok fel! Fattyúk, én az
állatok királya vagyok. (Marciára mutat.) S ez itt a bőregér, mely
kijátsza!!!! No, s még késtek, nem halljátok-e, hogy Commodus
mondta: Dörög az ég s a vak villáminak sújtni kell.
388 MARCIA
Commodus, vedd vissza parancsodat, egy őrültön csak nem ve-
szesz bosszút! Emberek, hagyjátok őt, hisz őrült!
LUCIUS
Juhij, a démon is kezd érzni. A vízből láng buzog fel. A kő sír
könnyeket, s ti emberek nem érztek, elvesz a világ, elvesz a
világ. Mondtam már régen azt néktek, és nem hivétek, hogy
üdvöm elveszett. (Egy koporsót hoznak be, benne Arriust.) Itt is
hoznak néki tál étket, a halálnak fényes asztalára, férgek örülje-
tek, ha hízott hassal megy hozzátok, ne bánjátok, ha koldult is
itt. Jobb, mint a lelkiisméret mardolásitól kiszáradt zsarnok,
mert az itt vagy ott koldulni fog kegyelmet tőletek.
390 ELSŐ GLADIÁTOR
Fölséges úr, tömlöcébe mentünk Arriusnak, mint parancsolád,
megfojtni őt, ő felemelte láncterhelt kezeit és nehéz bilincsivel
beverte fejét. Végszava volt: mondjátok meg Commodusnak,
hogy láncival egyszersmind a módot is kezembe adá, azoktól
menekedni. Utolsó lehelte pedig ez volt: Róma, véled sírba
szállok! S egy mosollyal más létre költözött.
(Nép morog.)
COMMODUS
Kikerülte igazságos bosszúmat, de nem egészen.
LUCIUS
(Rádől.)
Atyám, ah, te drága jó atyám! Igen, atyám valál. És mostan
semmi, semmi, semmi e világon. Te szerettél engemet, atyám,
és most oly hideg e szív, nincs abban élet, nincs fiad s Róma
emléke benne. Minden, minden kiége már. S ti nézhetitek, em-
berek, nézhetitek, hogy atyátok, pártfogótok, ily nyomorún
veszett el láncban, és láncai még hideg tetemét nyomják, nincs
azokban élet, hogy felemelhesse azokat ellened, te zsarnok, te
semmirevaló, és mégis bilincsbe! Óh, ég, szakadj le, föld,
menny, pokol, Isten, démon, kígyó, mind, mind vesszetek, és
tegyetek egy borzasztó kegyet. Te erényes hölgy, légy kerítő,
légy semmirevaló, oszd csókjaidat bérért.
393 MARCIA
Ah, Isten! Mi nehéz ítéleted.
LUCIUS
Te honfi, add el hazádat. Te gyermek, öld meg atyádat, hogy
örökölhess!
395 CLEANDER
Ismét! Ez iszonyat! Sehol sem menekedhetem!
LUCIUS
Mind, mind, mind, öljétek egymást, emberek! A barmok élnek
csak békében, mind, mind, mind! Mert nincs semmi, semmi ju-
talom, istenbüntetés. Ah, jó atyám, te meghaltál fiaddal, és
nincs, ki megbosszulja őket. Kő az ember, melyről fájdalmad
visszapattan, kétszer esve magadra. (Fölemeli atyját körülmutatva.)
Nézzétek, emberek, ezüst fürtjei véresek. Mi szép, jó atyám
volt, és ő elveszett. Ő szerete benneteket, ő értetek veszett el,
és ti egy csepp vért érte nem sírtok. Utánam! Az égbe rontunk,
kizsaroljuk őt, utánam!
(Elrohan, ezalatt a nép fellázadt, nagy zavar, Commodus elfut már a
beszéd alatt, mind el.)
MÁSODIK JELENET
(Commodus terme előtt, a nép legnagyobb zavarban van. Pertinax elől fel
s alá jár, Lucius komolyan jön s némán egy kőre ül, olykor egyes neveté-
seket, vagy Marciát, vagy atyám, kedves jó atyám-at ejtve ki, Maternust a
légbe emelve örömkiáltások közt hozzák.)
NÉP
Arriust nekünk! A két Quintilián életét! Zsarnok! Claudius vére
rád kiált! Gyermekinket! Testvérünket! Anyánkat nekünk! Át-
kozott zsarnok! Lement már élted napja, veszve vagy! Most
számon kérünk!
398 MATERNUS
Polgárok! Ha félbe hagyjuk munkánkat, mind elveszénk!
(Nagyobb zaj.)
PERTINAX
Kinyíltak a sírok, a holtak szólanak, és akkor félj, Commodus –
ha hátra nézni félsz. Fiam szól, dicső és megvetett fiam; elébe
lépni atyja szégyenel. Isten veled, fiam, az ég megáldja minden
léptedet.
(El. Commodus megjelen az ablakon.)
400 NÉP
Vessetek követ reá! Le az ebbel! Nem kell nekünk császár! Már
nem szükséges a helyettes, megért a nép eléggé.
MATERNUS
Halljuk őt is! Az ellenfelet is ki kell hallgatni a bírónak; és bíró
itt a nép. Csend! Halljuk őt!
NÉP
Védd magad, eb! Le vele, halljuk őt!
403 COMMODUS
Vétkezék, elismerem.
NÉP
Halj tehát!
405 COMMODUS
Vétkezék, de szívem nem volt elromolva. Én akartam
boldogítni Rómát, csak módját nem tudám. Kezetekbe adom
azt, ki mindezekre vitt, büntessétek meg azt, és én igérem az
istenekre, hogy célom mátul boldogságtok leend, s minden
megtérőnek kegyelmem! Maternus, néked is, minden híveiddel.
(Cleander kitaszíttatik, a nép körülveszi és kínozza.)
NÉP
Éljen Commodus! Éljen a császár, vesszen az áruló!
MATERNUS
El, polgárok! Ne kínozzátok őt, ne mondják, hogy vak marha-
ként a düh vezérle bosszúnkban. Vezérünk az ész legyen és
isteni szava.
408 NÉP
Néked adjuk őt át, Maternus, ítéld el őt, bosszulj meg benne
minket is, igen, igen, ítéld el őt.
MATERNUS
Ah, ő testvérem, álnok, gonosz árulója egy szent hazának, és
mégis testvérem, én őt így el nem ítélhetem. De mint honfi,
miért ne? Miért? A testvér is siket lehet a honfi bíró előtt.
Cleander, elő!
410 CLEANDER
Bátyám, tudom, bosszúd véres lesz, igaz lesz bosszúd. Én is
szenvedni láttalak, és nem segítettelek. De, bátyám, gondold
meg, ah, testvérem, könyörülj, kérlek, istenidre!
MATERNUS
Istenim a rény, a jog; a bíró siket, mint a bérc, nem hallja az
Maternust is.
CLEANDER
Ah istenek, hol leljek hát könyrületet, ha testvérem halni hágy?
Hát még a többi emberek!
413 MATERNUS
Keress szívedben könyrületet, nyomorú eszköz, ki már azonnal
személy, ember lenni megszűnél. Védséged
CLEANDER
Védségem, óh, védségem, csak a testvéri szű. Bátyám, köny-
rülj, könyrülj rajtam. Ah, ezt ki nem állom, oly rémes a setét, és
én meghaljak, hah! Még magammal számot sem veték. Borza-
dok, bátyám, könyrület, légy nemes!
415 MATERNUS
Most mondtad ki ítéleted! Könyrület a honnal – nemes, felál-
dozva véremet a közügyért. Néked halnod kell.
CLEANDER
Lehet tehát? Én meghalok! Reményim, éltem, minden! Átok re-
átok! Átok, átok! (Sok döfések alatt leesik.)
LUCIUS
Nézz le, jog istene, itt testvér ölte le a testvért, néked áldzatul,
ha, ha!
418 MATERNUS
Nyugodj békével, testvéri kebel! Akkor szerettelek legjobban,
midőn tőrömet rántottam élted rejtekébe. De polgárok, elesett
a vak szerszám, most vérzzen a zsarnok. Én feláldozám nektek
testvéremet, most ti áldozzatok a honnak egy zsarnokot fel.
NÉP
Ő megjavul, ígéretét adá, felesleges lenne, ez okoza minden
rosszat. Mi megelégszünk. (Mind.) Éljen Commodus! (Elvonul-
nak.)
420 MATERNUS
Gyáva nép, megvetlek, átkozott! Szégyen fejedre. Te igának
születél, igába görbede fejed, midőn láttad először a napvilágot;
én véled többé semmit sem akarok. Elhagyva állok, híveim
sehol. Óh, hogy bíztam is beléjek? A zsarnok rám vigyorog,
Róma elvakult a dőre csillogáson. És Virginiám, egy életem,
karjaim között esd segélyért. Bátyám, nyugosztaljanak istenim,
követlek, de még addig tennem, tűrnöm kell. Te már boldog
vagy a semmiben, én önérzetem sugallati között. (El.)
PERTINAX
Itt fekszik egy holttetem, egy halotti fekély; nincs élet benne,
nincs egy cseppre már, és ez fiam volt.
LUCIUS
Nem igaz, kedvesem volt, reményem romja ez.
423 PERTINAX
Fiam volt, pártos, áruló fiam, az ég büntetése hullt reája; az is-
tenek tudják, nem átkom által. De azon szent törvény után,
melynél fogva végre győz a jó.
LUCIUS
Egy ország vére hízlalá őt, most illik, ő is hizlalja a nemes ven-
dégeket, melyek nem adóznak senkinek, és a sánta igazságnak
mégis sebes szolgái.
425 PERTINAX
Nem főz ki agyad többé terveket, nem szíved ezernyi cselszö-
vényt, te oly nyugodtan szenvedsz minden viszonyt, minden
igaztalanságot. És mi volt veszted oka? Az, hogy a legkisebb
rész is magát tartja az egésznek, a véghatárnak. Ezt tartja a
zsarnok, a bölcs, a költő, a vigadó, a pap, minden, és a társt
csak mellékesnek tekinti. Hagyjatok zavaratlan helyet minden
embertársaitoknak, akarjatok lenni azok, amik vagytok, s az égi
béke száll szívetekre. Ne kívánjatok arra jogot, mire jogotok
nincs. Minden ember a magáé, s az Isten teremtményei az is-
tenék, nem embertárs adta élteket, nem neki van reá joga, s ha
ezt követitek, az emberiség emberi leend, s a jövő századok
borzalmmal nézendik vérrel festett éveinket, mert koruk szép,
tiszta fény lesz, melynél az emberek embereknek ismerendik
mind egymást, testvérileg. (El. Marcia jő.)
MARCIA
Lucius!
LUCIUS
Aha, halni hívsz, jó lélek, vagy sírodból ijesztni, kínozni jöttél-e
fel csak? Ládd, engedd meg, ládd, már eleget kínlódtam.
428 MARCIA
Ah, elméje szép világa ily elsötétült! Lucius, én Marciád vagyok,
nem ismérsz?
LUCIUS
Ismérlek. Egy szebb, jobb gyermekkorban ismértelek. De ez
már elmúlt, most vér van csak mindenütt. Te Marciám valál,
most kedvesem a halál.
430 MARCIA
Lucius, óh, ne taszíts el magadtól. Én szeretlek, szeretlek most
is, Lucius! Mint ember embert szeretni tud, élte minden erejé-
vel. Én az erőszak áldozatja lettem, egy kemény sors áldozatja
én, de van még egy élet, és abban zavartalanul örökre bírjuk
egymást. Lucius, higgy nekem, szeress, és remélj a jövőben.
LUCIUS
Mit beszélsz nekem a jövő életről? Dőre por, ah, reményem a
síron megtörik. Nézd, nézd, Marciám, a puszta utcákat, a halál
lehelltét mindenütt, a fejérlő koponyákat vedd fel és szagold és
nézd, mint zsibog, és beszélj a reményről, mely síron túl vár re-
ánk. Ez nem való nekem. Te megcsaltál, kegyetlenül, megcsal-
tál engemet.
MARCIA
Én szeretlek, mindég, örökké szerettelek, Lucius, higgy sza-
vamnak, Luciusom, édes mindenem.
433 LUCIUS
Te tréfálsz, te meg akarsz csalni, de tudom, hogy Commodus
Iphigeniája vagy. Ne hidd, hogy tán én elmémben zavarodott
vagyok, mint mondják a buta emberek. Jól tudom én, jól látom
én, hogy engem senki sem szeret, még maga a természet sem,
mert megtagadja egy imámat, mely a halál.
MARCIA
Ah, ég, el ne hagyj! Jőj, Luciusom, itt egy bizonyosb helyen be-
széljünk! Én szeretlek, én megbosszullak, megbosszul a gyenge
hölgy, és jutalma szerelmed leend. Lucius, ne nézz oly komo-
lyan reám, én régi szerető Marciád vagyok. Jössz, édesem?
435 LUCIUS
Ha jutalomért akarsz tenni valamit, hagyd el, nékem semmim
sincs. Semmi e világon, mint keservem, mert az oly nagy, mint
a mindenség. Szerelmem sincs. Kiége keblem, és keblem sötéte
oly üres, oly öldöklő, mint a semmiség. (Karöltve el.)
HARMADIK JELENET
(Tömlöc, Condianus.)
CONDIANUS
Rideg falak körömben, néma csend! S bezárva én szívem tűz
érztivel, melyek a hon oltárin égtenek, s a szent hazával is
veszének el. A hon sírokban és átéltem én! Átéltem kisírni
éltem csillagit, üvöltni a hon sírja felett csúf zsarnokának átkait.
De nem veszél el, óh, hazám, érzem azt, élsz szívemben; e
szűben fentvirulsz s ha majd az elvakult ember-nem éjiből
felébredend hajnalra egykoron, s bosszút kiált a felkelő nap is
vérszinű sugárain, hazám, sírodra szentelend, ki érz, és érzni
fog a korban mindki már, az ész lesz lámpa borzas éjeken, nem
félelem, bilincs zöreje csak. S ha a rozsdás lakat lehull, csörög a
lánc, s kirohan a rabnép tömlöciből, szablyát ragad, mutatja
sebhelyét, és fölüvölt az égi bolt felé, megrázkódik az, reátok
hull, s alatta porként összezúzva ti. Remegjetek a néptől, mely
szabad magába lőn, ha hajnallik, éjt varázsolni nincsen már erő.
Él az istenek parancsuk, azt elfojtni néktek lehet ugyan a
tömlöc éjivel, de elölni nincs hatalmatok. De hátha földi
életünkben múlt már lételünk, s a sír enyésztve öl, ha kiragadta-
tunk kedveseink közül, és veszve minden remény a vi-
szontlátra, akkor, akkor miért adám éltem, üdvöm, boldogságo-
mat, egy dőre füstért, mely a hon? Miért áldozám magam e
dőre képzetnek, mely az erény? Igen, de hát ez oly félelmes
lenne, attól nem borzadunk, hogy semmik valánk, s attól re-
megjünk, hogy újra semmivé leszünk? Nem érjük-e így is el a
célt, mely minden földi keservtől felold? Nem érjük-e el a célt,
mely mindnyájunkat egyenlővé teszen? Nem oly iszonyat nem
lenni, mint vélik az emberek. S vajh, mi dőrék lennének így
fényes emlékeink, ha alattok a szű enyészne! Ízlelve ez életet,
hogy vesztét érzi csak. Mi dőre lenne, ha honomnak adva min-
dent, utam virágit, éltemet, ha sorsomat összekötve az ő ügyé-
vel együtt az enyészetbe hágnánk. Ha nem lenne az ember más,
mint egy váz halál után, egy büdös csont, mely vigalmink köze-
pette ordítná; nem lesz ez mindég így! Mely kedvesünk ölelésé-
ben nyomna csókot homlokunkra. S e földi kínjaink csak vé-
lünk vesznének el, s az erényes ember s a borzasztó szörnyeteg
egy sírba hevernének, egy plántának adva élteket, mely plánta
tán később mérget öntne a rénynek ürömpoharába. Nem, ez
nem lehet, mi élni fogunk, nékünk élni kell.
(Maximus bejő.)
MAXIMUS
Bátyám!
438 CONDIANUS
Öcsém, mi hozott e szörnyű helyre, hol társaim csak a sziszegő
kígyók? Vagy tán ezt is Commodus tevé, az átkozott eb, hogy
nehezebben váljak el éltemtől! Csalódik, engem készen talál.
MAXIMUS
Nem, óh, ezt Marcia eszközlé ki nekem. Bátyám, én egy kérés-
sel jövék, és ne tagadd meg szerető öcséd végkérését. Ígérd
meg!
440 CONDIANUS
Mi még hatalmamban áll, ez egy néhány élet-perc alatt, azt szí-
vesen néked szentelem.
MAXIMUS
Ím, én ismeretlenül jöttem beburkolva át az őröknél. Én mara-
dok, te menj, az istenekre, menj, Condianus, szabadítsd meg
magadat! Én érted meghalok.
CONDIANUS
Ah, öcsém, ezt tőled várhatám! De nem, engem mondanak bű-
nösnek, én halok meg. Te élj! Néked még oly kevés napod
derül, már én izlelém e földi örömöket, minden keservivel.
Most nékem a halál csak megváltást hoz.
443 MAXIMUS
Bátyám! Gondold meg, hogyha én hon lettem volna, nem tet-
tem volna-e azt, mit te tevél? Gondolj anyánkra, Virginiára,
bátyám, az istenért, siess! Hagyj meghalnom engemet!
CONDIANUS
Ah öcsém, és felteszed-e rólam, hogy tervedet elfogadom?
Nem, nem, ezt rólad, ezt szerelmedről föl nem teszem. Mi élet
lenne az, melyt testvérünk vérével vásárolánk meg? Minő lenne
azon nyugalom, melyet testvérünk a bárd alatt engede át ne-
künk? Hogy küldhetnénk imát az égbe, míg öcsénk szelleme
vigyorgana reánk? Ládd, sokszor meg lehet tartni e poréltet, ha
gyalázattal elhajítjuk a fegyvert.
445 MAXIMUS
Bátyám, hallgass meg engem! Repül az óra, és majd későn le-
szen.
CONDIANUS
Hát azt hiszed talán, hogy félem a halált? Óh, ne hidd! Nem
ítélt-e már a születés halálra? S akkor még sem borzadánk; és
most a küszöb előtt, mely választja e világot a túltól, hol ki sem
tudja, mi rejtezik a homályban, most remegjek gyáva asszony-
ként? Condianus hajolni nem tanult.
MAXIMUS
Te egy kebellel bírsz, melyben a hon reménye van. És kerüld ki
e szörnyű mord helyet, mely halált lehel. Élj boldogul, de kér-
lek, siess! Fuss, menj hamar!
448 CONDIANUS
Boldog élet! Mi ez? Mi a jó és rossz? Nincsen e közt különbség,
óh, öcsém. Jó a tömlöc a becstelenséghez képest, a díszter-
mekhez képest rossz. Rossz a halál azoknak, kik remegnek
önmagoktól, és félik a jövő borúit. Jó azoknak, kik ráunva lán-
cok között e földi nyomorra, szellemek a magas egekbe tör. Mi
nékem e tömlöc, melybe zsarnokom bezárja testemet? Lelkem
szabad, s az egekbe száll. És fájnak a bilincs helyei, de kelleme-
sek azok a bilincsek súlyokhoz képest.
MAXIMUS
Képzeld hát anyánkat, ha már magadért mit sem teszesz! Sze-
gény anyánkat, ki kétségbe esne, ha hallaná, hogy meghaltál, a
hóhérbárd alatt. Hogy állatként igába sebhedél vad tornyok
alatt. Óh, megtörne szíve kínodon.
450 CONDIANUS
Nincs-e hatalmamban kínaimnak véget vetni? De nem, én nem
remegem azokat. Én bátran elveszem, jőjön bármi is. Kétszer
hal a félénk, mert nem maga a halál oly borzasztó, mint az elő-
készület. Én csak a halálban is egy teljesülő reményt látok, s
nekem kívánatos az is. Nézd, öcsém, a féreg bekötődik, elvesz
féreg lenni, és dicsőn repül romjából a lepke fel. S ti siratnátok,
gyöngeség! Én erős vagyok és maradok. Isten veled! Erősí-
tőm a drága öntudat.
MAXIMUS
Te maradsz? És én átéljelek? Nem, bátyám, én véled meghalok!
(Julia bejő.)
JULIA
Óh, dicső gyermekim! Gyermekim, mondom, és ha fejeitek
még véresen csókolandják egymást, ezt mondani büszke leszek.
453 CONDIANUS, MAXIMUS
Anyám, drága jó anyám!
JULIA
Bírtam két gyermeket, oly szép, oly jó, oly dicső gyermeket,
hogy irigyelve néze az ég s világ. És én újra éltem gyermekim-
ben, és üdvöm, reményem mindenem szemekben volt. Úgy
őrztem őket, mint egy reménytelt világot és karjaim között oly
dicsőre nőltek. S az agg geréb nyugodtan néze sírja felé, mert
helyette itt két szép virág vala.
455 CONDIANUS
Ne gondolj erre, jó anyám. Veszett a szép kor
visszavonhatlanul. Másoknak még az sem adatott.
JULIA
Midőn legszebben virultak reményem bimbai, akkor, ah, akkor
tépdelé le őket szívemről a fergeteg. Nem, midőn gyermeki
keblekben még aludt a gyermekindulat, midőn még reményem
csak szép álom vala, s szívem mégsem törött meg, mégsem
húnyt alá a viharnak. Mert hős gyermekimre anyjok büszke lőn.
CONDIANUS
Anyám, ne szánj! Mert keserved megpuhítana.
458 JULIA
Nem, gyermekim, hisz én erős vagyok. De lássátok, élt egykor
egy nagy ember, élt, szétszórandó a sötétet, mely e földön
terjede szét, s az emberek szívekbe önté az égi malasztot.
Tanítá az embereket, élteket úgy élni, hogy halni emlékezzenek,
s úgy halni, hogy élni még reményeljenek. Taníta dacolni erős
szívvel a vésznek, és alázatosan élni a fényben. Ő taníta arra,
hogy testvérek az emberek, egy atyának, egy Istennek szerette
gyermeki, melyeknek úgy kell egymást szeretni, mint ti szereti-
tek. És mindenütt áldás követé őt a népek között, mert hite
isteni vala. Még ő is a vak önkény dühe áldozatja lőn. Elhúnya
ő, el isteni nyelve, de közöttünk maradtak szavának magjai,
melyek az örökkévalóságba növelik dicső virágjokat. Nem
áldozandnak többé az emberek embertárst isteniknek, engesz-
telésül; nem hiendik, hogy barmokká alacsonyulhat az ember,
néhány emberekért. S halálok oly mosolygó, nyugodt lesz, mint
övé volt. Én hiszem tanításait, és szívetekbe öntöm malasztját.
Ez erősíte engem viharos éltem tengerén. Ez tartá fel hajómat a
sülyedéstől. Gyermekim! Az egy Isten malasztja véletek!
(Vizet önt fejekre és alél.)
MAXIMUS
Anyám, dicső anyám, ah, újra egy csapás!
460 CONDIANUS
Nagy lelked is meghajla kínodon.
(Marcia, Virginia.)
VIRGINIA
Anyám, ah ég, drága testvéreim!
CONDIANUS
Virginiám, hát minden összejön még ma, leverni férfias dacom!
Ezt látni, s halni menni, vajh, mi kín!
463 MAXIMUS
Anyánk csendes álomba merült. Felköltsem őt?
CONDIANUS
Nyugodjék. Ébren úgyis oly kevés kelleme van. Alva legalább
felejti kínjait.
465 MAXIMUS
És te, jó Virginiám, hogy vagy te, édesem?
VIRGINIA
Sokat, igen nagyon sokat kiálltam azóta, mióta láttalak. És ta-
nultam utálni éltemet. Kiállhatatlan terhem lenne az, ha horda-
nom a jó Marcia nem segítne.
CONDIANUS
Jó leány, vedd forró hálaérzetim a tett helyett. Mást én most
nem tudok.
468 MARCIA
Az tudja csak, hogy segítni mily kötelesség, ki maga elhagyatva
vészbe kergetett.
VIRGINIA
De már én mind elfeledtem, mit szenvedék, mert körötökben
itt az üdv vagyon.
(Poroszlók jönnek.)
470 CONDIANUS
Értem jövétek? Jó, én készen állok. Anyám, Isten veled. Nyu-
godj békével, soká, soká nyugodj, mivel az ébredés keserv
leend. Te jó, dicső anya, én szólni nem tudok, Marcia, te jó,
nemes hölgy, tenéked adom által mindenem, vedd itt Virginiát
kezemből, őrzzed őt, őrzd, mint a szelíd, tapasztalatlan kis
galambot. Az ég fogja fizetni tettedet. Néked kell köszönnünk
e néhány percet is, mely még egyszer hozta szívünkbe éltünk
mézeit. Virginiám, most halni, menni kell. Az Isten áldja meg
lépésidet. Ne sírj, dicső hazát cserélek én csak, s új honban is a
régi Condianus megmarad. Lesújtom itt e földi láncokat, ka-
cagni a földnek mord zsarnokit. Minden csepp vér az ég felé
repül, pirítani hazámnak hajnalát. Vidulj, előre megy csak bá-
tyád, drága hölgy. Utána jössz te is majd egykoron. S akkor
zavaratlanul bírjuk egymást a fénysugárokon.
JULIA
(Álmodva.)
Jó gyermekem, hát elhágysz engemet? Kisújtva állok itt, s oly
elhagyott!
MAXIMUS
Még álma is mi vagyunk neki, még alva sincs nyugalmad, jó
anyám!
473 CONDIANUS
Az ég tehát tivéletek! De hisz az úgyis már tenszívetekben van.
S ha azon órákat, melyeket ti elém varázsoltatok, nekem az ég
kipótolandja, úgy egy üdv kevés. Virginiám, anyám, Isten veled!
Honom! Fel új honba most! (Maximus Condianussal el.)
VIRGINIA
Az istenek, lehet tehát! (Alél.)
475 MARCIA
Ti hős fiúk! Így halni üdv lehet.
NEGYEDIK JELENET
(Keresztény gyülekezet a földalatti boltban. Julia őrülten ott ül, szemei
egészen majdnem kifutva. Egy ideig mély csend.)
JULIA
Elvitték, elragadták a gerlicét keblemről, elorzta azt a kánya, le-
téptétek a virágot bimbajában és a tar kertecske oly elhagyott,
oly komoly. De jó, csak jőjenek rablói, megfojtom, megölöm
őket, Istenemre! Átkozottak, jőjetek! Hogyha az ég oly mago-
san áll, hogy oda a pór bosszúimája nem ért, itt az elkeseredett,
mindenétől megfosztott anya töltse be bosszúját.
AGG
Barátim, testvérim, embertársaim, imádjátok az Istent, hogy
könyrüljön az e boldogtalanon, elvevé az Úr elméje világát, be-
tölt már keserve mérője, adjon néki a kegyelmes ég már nyugal-
mat.
478 JULIA
Sötét éj van szemem előtt, sötét, sötét, mint szívemben, kisír-
tam szemem csillagit, már nincs könnyem, s keservem annyi
még! Nem láthatom a nap jótékony fényét, melyet az Úr min-
den teremtményinek adott. Nem látom e hajdan dicső világot,
mely annyi bajt, keserveket adott. Óh, Isten! de köszönöm,
köszönöm, égi egy atyánk, ki el nem hagysz, hogy elvevéd sze-
mem világát. Nem látom legalább a rémeket, a zsarnokot, a
szörnyeket, melyek kiszívták szívem vérét.
(Maternus berohan, Virginiát hozva.)
MATERNUS
Emberek, emberek, ők keresnek, ők meg akarnak ölni. Ők el
akarják orozni szép Virginiámat, az átkozott szótörők. Mi nékik
a szótörés, nincs senki is felette róvni bűnöket? Hallottam,
hogy ti, könyrülő jó emberek vagytok, kik segítitek az
embertárst azért, mert embertárs. Őrizzétek e lánykát, adjátok
őt vissza anyjának. Lássátok, mint elsápultak arca rózsái, mint a
halál lepele… Istenetekre kérlek, arra végre, mi szent előttetek,
őrzzétek őt, én legnagyobb kincsemet néktek átadom, minde-
nem ez, őrzzétek őt, nékem halni nem lesz veszteség. Nyugodj,
szép, égi nemtő, nyugodj a sok veszély után.
480 AGG
Szólj hát bővebben! Ki vagy? Mi történt? Nem azért; mintha
segedelmünk adása végett kellene tudnunk, ehhez eleget tu-
dunk, hogy szerencsétlen ember vagy. Mivel mink oly keveset
tudunk a külvilági viszonyunkról, a mi világunk csak a túlvilág.
Szólj!
MATERNUS
Én egy gyáva valék, ki elég dőre képzeteket nevelt keblében a
népről, én beléje bíztam, becsületébe, keservébe bíztam, min-
denemet, mindent, egész hazánk javát. Óh, de kinek reménye a
nép, mind csalódik az, reménye, egy forgószéltől felkapott
gallyrakás, mely ha megszűnik a szél, suttogja csak a múlt ve-
szélyeket. Nem maradt semmim, mint önérzetem, és a nép
ítélete. A nép ítélete mondom, ah, és minő ez ítélet, honfi Is-
ten! Vezére még boldog, ha boldogtalan, pártos lázadó. Oly
örömmel nézi a nép fölrepülni babérfüzérekkel, mint vérzeni a
hóhérbárd alatt, mert neki mulatságot szerez. Még nem tért
vissza isteni szemeibe az élet tüze, és ő, mégis oly szép, oly
dicső, oly magas, mint a kiholt természet, mely halálában is
emeli, és megrázza az érzetet.
(Poroszlók berohannak és a keresztényeket védelem nélkül megfogják.)
Hah, s nekem egy nyomorult tőröm sincs. Virginiám, hogy
könyörüljek rajtad? A föld alól is kiástok, nyomorúk! Ah, ég,
ah, Virginiám!
(Elvitetnek.)
ÖTÖDIK VÉGJELENET
(Fényterem, lakoma, éj. Commodus, Marcia és úgy tovább.)
COMMODUS
Jőj, Marciám, jőj, önts be bort nekem! A nép egészségére, ha,
ha, ha! Kinek vérében szeretnék gázolni, hogy felfrecsegne
veleje az égre, hogy ily nyughatatlan. De semmi, kiölöm belőlük
az éltet és majd a holttetemen könnyen uralkodhatom.
483 MARCIA
Commodus, és dicsőség lesz-e ez, ha trónod egy nép sírjának
ormain leend? Behorpad a sír, a halál hazája, és trónod össze-
dől.
COMMODUS
Nőbeszéd! Ne zavarjon ez. Te halálmadár vagy, ki mindig
rosszt jósolsz, s szép magadnak köszönd, hogy érte nem la-
kolsz. Mi felséges gondolat, urak, és ti nem nevettek jó hasonlí-
tásomon? Én a császár vagyok. (Mind nevetnek.)
485 ELSŐ UDVARONC
Felséges gondolat.
MÁSODIK UDVARONC
Jelesbet gondolni sem lehet.
HARMADIK UDVARONC
Erről holnap az egész város beszéljen.
488 NEGYEDIK UDVARONC
És ki nem nevet, az vagy bolond, vagy lázadó.
ELSŐ UDVARONC
Egy darab fának kellene lenni, ki nem lenne egészen elragadtat-
va.
(Nevetnek.)
490 COMMODUS
Mégis szeretném tudni, halljátok-e, hogy ki nagyobb közöttünk,
te-e, Nigricius, vagy én? Mérkőzzünk. Te légy a bíró, Micilius.
(Mérkőznek, de az udvaronc hol kinyújtózik, hol összehúzódik.) Mi-
cilius, ki nagyobb hát?
MÁSODIK UDVARONC
Uram, felséges uram, igen nehéz elhatározni.
COMMODUS
Sebesen.
493 NIGRICIUS
Mit gondol, fölséged, melyikünk nagyobb?
COMMODUS
Azt hiszem, te nincs még (Nigricius egészen kinyúlik.)
495 MICILIUS
Kérdést se szenved! Mennyivel! Egy jó araszt, fölséges uram.
Nigricius nagyobb.
COMMODUS
Átkozott, hogy valaki császárjánál nagyobb. Jól mértél,
Micilius? Vagy isteneimre, még ezért lakolj!
MICILIUS
Bocsánat, magas császár, ha újra méltóztatnál mérkőzni, mert
akaratunk ellen, Nigricius magasb helyen állt, mint te, Augus-
tus, itt, ezen eltépett népjog volt lábai alatt.
(Egy darab iratot vesz fel.)
498 COMMODUS
Sebesen tehát, és jól vigyázzatok!
(Nigricius egészen összehúzódik.)
MICILIUS
Kérdés nélkül, mily iszonyú különbség. Óh, vak emberi szem,
hogy ezt régen észre nem vevéd; fölséged sokkal magasb!
500 HARMADIK UDVARONC
Természetesen.
NEGYEDIK UDVARONC
Kétség kívül.
MARCIA
Óh, nyomorult gazok, alávalók, ti áruljátok őt el és a hont!
503 COMMODUS
De csakugyan legjobb vívó gladiátorjaink között Paulus? Ez-
után Paulusnak hívatom. Adassék tudtára a népnek, és emlék-
oszlopimra írassék fel ez is, az egész szenátus 626-szor kiáltsa:
Éljen Paulus, a dicső császár. Ki egy kiáltást elmulaszt, pártos,
lázadó.
MIND
Éljen Paulus, a dicső császár!
505 COMMODUS
De mivel a népet is oly kegyes vagyok részesíteni császári via-
dalmaim nézésében, egy új adó vettessék reá, mely jövedelme
enyém leend, mint gladiatoré.
MARCIA
Commodus! Remélem, nem beszélsz igazán komolyan, vagy
már ennyire ment, hogy a császár adót vet ki azért, hogy a fej-
delemből komédiás lőn?
COMMODUS
Készíts te csak nekem egy pohár hűtő italt, ne gondolj az adó-
val.
508 MARCIA
(Elöl egy asztalon készíti.)
(Félre.)
Készítem, zsarnok, hogy hűtse meg végképp tüzed. Szívd be
véle a halál orvosolhatatlan mételyét. Elmúljanak tőle gon-
dolatjaid, melyeket úgy el akarsz hajtani, és a sötét rémektől oly
üres legyen, mert az a semmiség sötéte lesz. Levetkőzöm
minden női érzetet, egy szörnnyé leszek az emberek között, s a
nőbosszútól irtózzon mindki, kinek még az irtózatra érzte van.
De meg kell lenni, tudjátok istenim, hogy meg kell lenni, én
csak hatalmatok műszere vagyok itt. [Fenn.] Commodus, igyál!
COMMODUS
Úgy, Marciám. Ha szerelmedben is ily bőven osztanád az édes-
séget, mint az italban, úgy boldog lennék. De remélem, már
minden engedetlenségnek vége lesz.
(Szolga jő.)
510 MARCIA
Remélem én is, hogy már igen kevés kérésedet tagadandom
meg, uram. (El.)
SZOLGA
A foglyok.
(El. Maternus, Virginia.)
COMMODUS
Jőjenek csak. Az anya kint maradjon, nem szeretem hallani a
rényt vénasszonyoktól. A keresztények is, átadom őket, ítélje el
az állatok királya. Szép Virginiám, mint érzi magát, itt nálunk!?
Szokj ide édesem, itt honod leend.
513 VIRGINIA
Nékem honom a sír, én dacolok néked, zsarnok, én meg is
vetem hatalmad, megszégyenítlek, hogy pirulj egy gyönge nő
előtt, kit nem tudtál legyőzni. Nincs egy szög, egy tű, egy ke-
mény fal és lánc, mellyel véget vethetek éltemnek. És én nyu-
godtan meghalok, mert én csak hon megyek, míg néked itt
hagyom, véres kísértetemet, megkínozzon éjen, napon, lako-
mán, szerelemben, mindenütt.
COMMODUS
Ej, szép leányka, mi hős levél! Oly könnyen idehagynád-e élte-
det? Nem igen hiszem.
515 VIRGINIA
Nem hiszed, Commodus, mert te féled a halált, mert néked az
csak borzalom. Én is szerettem egykor éltemet, mert minde-
nem ezen életben volt, de most már, midőn elutáltattad azt
velem, midőn mindenem elköltözött a túlvilágra, ott lerázni
földi láncait, hol te, zsarnok, őket nem zavarhatod, azóta én se
tartom a halált oly szörnyűnek, sőt, esdve várom a szabadító
napot. Te nem fogod fel, úgy-e ezt, s nem is hiszed. Mert
boldogtalan sosem valál, s nem ismered a leléphetés áldásait.
És mert vétkeid rémekként lesznek a határon.
COMMODUS
Dőre, badar beszéd. De majd megpuhítlak még ma, örömmel
hullj nyakam körül. Távozz csak, vigyétek őt el, hol helyettem
kígyók társai.
VIRGINIA
És azt hiszed, nem kedvesb társok azok nálad nekem, hogy szi-
szegések nem kellemesb, mint hazug nyelved karjai? Háládatlan
skorpió. Maternus, te védő nemtőm, jó ember, Istenem ve-
led. Nincs hálám, én oly szegény vagyok. Vedd mindenem,
mim van, s ez a szánakozás könnye, ha örökre válunk, elválás
helyett legyen, ha viszontlátjuk egymást, letöröljük bánatköny-
nyeinket.
(El.)
518 MATERNUS
Ah Virginiám, érzem, hogy végszer láttalak. (A félig kiürített
méregpoharat kiissza.) Ím, zsarnok, iszom átkodat e pohárból, át-
kodat fejedre, az embernem nevében. Néktek áldozom e poha-
rat, Orcus isteni. Küldjétek fejére átkotoknak oly mértékét,
minőben ő küldé átkát társai fejeikre. A pestis aszalja ki keblét,
égjen ki koponyájából a velő, nyomorultan, esztelenül, ordítsa e
világon végig bűneit, míg fájdalomtól önhusát rágja majd, s úgy
könyrüljenek rajta az emberek, mint ő könyrüle rajtok.
COMMODUS
El, el véle hamar, az istenekre, nem hallhatom őt. (Kivitetik.)
520 MATERNUS
Halálod órája, kívánom oly hosszú legyen, mint egy örökség és
kínod véle ölje kebledet. (El.)
COMMODUS
Menjetek, barátim, nékem nyugalom kell. (Az udvaroncok el.)
Úgy égeti agyam, úgy rágja beleim, mintha teljesülne az átok.
De hisz mi az átok? Az átok szó, és a szó elrepül. Oly gyönge
vagyok, szemem sötét, sötét, segély, Marciám, ha, ha, sötét.
(Egy párnára dűl.)
(Lucius jő őrülten, egy zsinórral.)
LUCIUS
Csakugyan szerencsésen beértem az oroszlánlyukba, most rajta,
rajta. Hol ő? Itt, itt hever a császár. Valóban nem fog-e hara-
gudni, ha ily közönséges zsinórral fojtom meg őt, s nem ara-
nyossal? Megpróbáljuk. Igen, csak hamar. Nézd ég és föld,
megvan, megtörtént, elhunyt a világ ura, és nem sötétül el a
nap, nem hullanak le a csillagok, sőt még nyomorult planéta se
szárad el kedveért. S ő oly nyugodtan tartá nyakát a kenderzsi-
nórnak, mint ez előtt az aranyláncnak. Ha, ha, ha, nézzétek
emberek, ő meghalt, meg, mondom. Nincs benne már egy
csepp élet is, és azt egy ember tevé, egy hasztalan nyomorult
eb. Ha, ha, emberek! Emberek, kutyák, kövek, szirtek, embe-
rek!!! (Marcia belép.) Aha, a szép Marcia meghallotta már, vagy
megszagolta a holtat. Ha elvész a ló, mindjárt fölötte kárognak
a hollók.
523 MARCIA
Lucius, óh, kedves, szeretett Lucius, nézd, elvégezém, megtör-
tént, a hon szabad és Marcia szíve is.
LUCIUS
De enyém nem szabad ám. Atyámmal a sírba tették. Köszö-
nöm, leányka, szívedet. Én érte szívet nem adhatok, ami ezen
összetört fövényórát illeti, azt nekem kell leginkább tudnom,
hogy minden szem lepercegett, ha, ha, ha. Még most is nyakán
az ékszer, s oly szelíd, oly keveset nagyravágyó, hogy megszen-
vedi magán, s azt hiszed, hogy megcsókolna, ha odamennél
vagy engem megölne? Óh, nem, ő most ártatlan.
525 MARCIA
Isten, mi kevés volt néked egy halál, ha ennyi szív még tűri át-
kidat. (Az ablaknál.) Római polgárok, Commodus meghalt. Ő
megfizette bűnei árát. Pertinax éljen, a császár!
(Kint örömzaj.)
LUCIUS
Mit beszélsz, te szép démon? Megfizette vétkeit? S ha egy jó
meghal, megszabadult a földi gonosztól, szép gyógyszer minden
ellen. Tán megorvosolná nékem is szívem üregét? Ah, úgy adj ha-
lált nekem is, szeretni, áldni foglak én. (Virginia egy koporsón be-
hozatik.) Mit látok? Virginiám, szavadnak álltál, a zsarnok nem
győzedelmeskedett feletted. Két helyen véres márványhomlokod.
Ne higgy neki, téteti magát, megmar, ha közelmégy –
MATERNUS
(Berohan.)
Való tehát, óh, ég, ajkai becsukvák, ajkai, melyek egykor egy vi-
lágba tudtak volna éltet lehelni, most kihalva, szemei becsukva,
az ég bezárva bennek. Most hiszek istenekbe, mert lelke átköl-
tözött, őt imádom, őt szeretem egybe most. Keble néma, egy
csepp mozgás sincs abba, semmi, semmi. Ő holt egészen és
még én élek.
528 MARCIA
Néked is, te boldog, csak néhány perc van még életedből. Te
Commodus borából ivál. Csak én vagyok, kinek sorsa halni
nem adá s kivel él örök keserve is.
MATERNUS
Érzem, érzem már keblem belsején, és örülök benne a semmi-
ségnek. Virginiám, világ, én mindezektől örökre távozom. Vir-
giniám, a rab lábadnál leheli ki életét. Ő szeretett tégedet, kö-
szönöm a mérget, atyámnak – megbocsájtok. Hazám!
Boldog Virgi – –
530 MARCIA
Nyugodj, te nagy lélek. Levetetted láncidat. Ti boldogok vagy-
tok a viszontlátba, én boldog lehetek a reményben.
LUCIUS
Különös ember volt ez, ugyebár? Megbocsájta atyjának. Atyjá-
nak bocsájta meg, ha, ha, ezen világban, megbocsájta. Én is
megbocsájtok hát a szép Marciának, ki tőlem is csak egy örök-
éltet rabla el.
JULIA
(Jő.)
Meghalt a zsarnok és én újra bírom leányomat! Kinyílt a tömlöc
és besütött, mint mondják, a szabadság napja. Én nem látha-
tok, mert kisírtam szemem világát. Én bírandom jó leányomat.
533 MARCIA
Szegény anya, leányod nem földi már.
JULIA
Vezessetek hozzá, jól tudom én, hogy itt van ő. Ne zsaroljatok,
emberek, hisz csak leányomért hagytam oda a halál hazáját.
535 MARCIA
Jó asszony, leányod meghalt. Itten fekszik ő.
JULIA
(Ráborulva.)
Virginiám, leányom, édes mindenem! Azért rántottak-e fel a
halálból, hogy másodszor is érzzem a halált? Ah, ti oly szívtele-
nek vagytok, emberek; leányom, csak egyszer mondjad még:
Anyám! Aztán együtt nyugton elhalunk. Szóm elhal. Ke-
servemet kiöntni nem tudom. Keblembe fúl az, és keblem oly
nehéz. –
LUCIUS
Várhatsz, jó asszony, míg ő felel neked. E teremben mindki oly
büszke, hogy szólni a világért se tud.
538 MARCIA
Ily jelenetben az érc is megtörik.
(Pertinax jő Fadillával.)
539 PERTINAX
Ily halál hazája lőn a fényterem, és a zsarnok benne áldozat.
Körébe tetteinek véres tanúi, kint a hon, mely vérengzve se-
gélyt kíván. Fiam, dicső nagy fiam te, itt heversz porban, égi
terveiddel, és egy kicsinyke sír elég lesz téged béfogadni, kizár-
va minden szent reményt. Te az árulás áldozata lettél. Óh, bo-
csáss meg atyádnak, hogyha tudsz. Hány szív lett az elismerés
és félreértés áldozatja. A tiéd már kiszenvedett. Áldva legyenek
hamvaid és könnyű a föld csontjaidnak. Még nekem nincsen itt
időm, még nékem borús éltem útjain ezer vihar között egy
nemes kötelesség is sugárz le az egekről, és ez: a szent haza
sebeit begyógyítani. Nemes hölgyek, ti mindketten a hon java
áldozati vagytok. Nagyobb jutalmatok nem lehet, mint a szent
önérzet, mely sebeitekre írt fog szerezni idővel. Most a hon
oltárihoz! Ez legyen első lépésem, a hon java tettimnek elseje.
És borzadva nézze e jelenetet a jobb utókor, hol ily önkény
áldozati nem leendnek.
Vége
NÁPOLYI ENDRE